Népszava, 1916. február (44. évfolyam, 32–60. sz.)
1916-02-24 / 55. szám
1916 február 20. NÉPSZAVA 7 mm kell törvény. * Bakonyi Samu interpellációja a katonai szolgálat**a nestivottafe választójogának megóvása tásgyában. A képviselőház szerdai ülésének utolsó interpelációjaként Bakonyi Samu szóvá tette azt a fölháborító sérelmet, amelyet a Tiszafér*a választójogi törvény értelmében hadkaroalult választásra jogosultaknak szenvedniük kell. A kérdést a Népszava hozta napirendre, a kormány hazugsággal iparkodott az ügyet elsimítani, azonban mi kimutattuk, hogy egyrészt rendelettel nem lehet a törvényt megváltoztatni, másrészt még ha Tisza kényszerítené is a választók névjegyzékének összeállítására hivatott hatóságokat a törvénysértésre, ez sem használna semmit a katonák választójogának. Tisza természetesen konokul megmaradt előbbi álláspontja mellett. A katonák választójoga neki nem ér annyit, hogy egyetlen szakaszból álló törvényt is gyárttasson érte. A kérdéssel vezércikkünk, az ülés ezen részének külső képével pedig másik külön cikkünk foglalkozik. * Tudósításunk a következő: Bakonyi Samu: Azon a 15 esztendőn át, mióta e Ház tagja vagyok, most élek másodszor az interpelláció fontos alkotmányos jogával. Ezt csak azért jelzem, mert ezzel is illusztrálni akarom, mennyire fontosnak tartom az interpellációm tárgyává tett ügyet. Ez a kérdés olyan aggodalmakat vetett föl, amelyek a jogfosztás messzemenő veszedelmével éppen közös szent ügyünkért vérző katonáinkat fenyegetik. Sajátságos jelenség, hogy midőn e kérdés fontossága fölött alig lehet különbség a Ház tagjai között, akkor, amikor ez ügyben a nemrég lezajlott hosszú vita folyamán, többek között Esterházy Móric gróf és Huszár képviselőtársaim egyenes kérdést intéztek a kormányhoz, mi a fölfogása a háború folytán beállt választójogi bonyodalmak tekintetében, kérdéseik minden válasz nélkül maradtak. Nem oszolhatunk el anélkül, hogy e kérdések körül támadt nyugtalanságok eloszlatására a kormánynak alkalom ne adassék. E cél vezet engem interpellációm előterjesztésében, annál inkább, mert élénk emlékezetemben van a miniszterelnök úr egy nyilatkozata, amelyet akkor tett, amikor Rakovszky indítványa volt tárgyalás alatt a harctéren levő katonák választójogának törvénybe iktatásáról , akkor úgy nyilatkozott, hogy még lesz alkalmunk foglalkozni e kérdéssel és ha ez alkalom elérkezik, nem is fog kitérni az állásfoglalás elől. Már az 1915-ik évi IV. tc, amely a jelen országgyűlés életét meghosszabbította, nagy lendülettel emlékezik meg azon zavaró, duró hatásokról, amelyeket a háború a választójog érvényesítése terén előidézett. A törvény első paragrafusa így szól: „Az az önvédelmi háború, amelyet a magyar nemzet a monarchia másik államával és szövetségeseivel egyetemben jelenleg vívni kénytelen, harctérre szólítja annak összes férfilakosságát, életkorának megkezdett tizennyolcadik egész befejezett ötvenedik évéig, az idősebbek munkabíró részét is, különféle haditeljesítmények címén, rendkívüli hatalom alá helyezi". E helyzet a jelen törvény meghozatala óta csak súlyosbodott. Azóta hoztunk törvényt, amely a védőkötelezettség határát újra jelentékenyen kiterjeszti és amely a hadiszolgáltatásokra szóló kötelezettség korhatárát szintén jelentékenyen, egész az 55-ik évig terjeszti ki, úgyhogy azon nehézségek, amelyeket a most fölolvasott szakasz érint, nagy mértékben növekedtek. Ugyancsak ez a szakasz igen helyesen állapítja meg, hogy ily viszonyok között erkölcsi lehetetlenség az országgyűlés egybehívása. Ez az erkölcsi lehetetlenség nemcsak az országgyűlés összehívására, hanem az annak alapjául szolgáló választói összeírásra is nem kisebb mértékben vonatkozik. E fölmerült aggodalmak a sajtóban is hangot találtak. A kormány sem térhetett ki az elől, hogy valamit ne tegyen ez aggodalmak eloszlatására. Így jelent meg a kormány félhivatalosában, a „Budapesti Tudósító"-ban, 1916 február 21-én egy közlemény, amelyet azután a kormányhoz közelálló sajtó a kormány magasztalására meglehetősen kihasznált és amely arra nézve akarja megnyugtatni a közvéleményt, hogy már el is készült és ki is adatott egy rendelet a központi választmányokhoz, amely meg fogja óvni a hadban távollevő katonák választójogát, azt mondva többek között: igaz ugyan, hogy a törvény betű szerinti értelmezése a kifejezett aggodalmakat jogosultaknak tünteti föl, de a gyakorlati végrehajtás úgy fog eszközöltetni, hogy senki, aki a mozgósítás folytán távol van, a választók lajstromából ki ne hagyassék. E közlemény elolvasása után nagy érdeklődéssel kerestem az abban jelzett rendeletet, hogy megismerjem azon pozitív rendelkezéseket, amelyek az itt jelzett cél biztosítására alkalmasak volnának. A belügyminiszter 9100. szám alatt kiadott rendelete elég terjedelmes, azonban egyetlen olyan intézkedést sem találtam, amely a félhivatalos közleményben jelzett megnyugtatást megadhatná. Mindössze a rendelet utolsó bekezdése foglalja magában a következőket (olvassa): „Végül fölösleges talán abbeli várakozásomnak kifejezést adnom, hogy a központi választmány a most részletezett teendők elvégzésénél ez alkalommal, amikor a választójogosultak nagy része a hadviselés következtében van az otthonától távol és különösen ama választók jogainak elbírálása körül, akik az 191516. évekre érvényes névjegyzékben bentfoglaltatnak, a legnagyobb lelkiismeretességgel és akként fog eljárni, hogy lehetőleíg senkit jogsérelem ne érjen és mindazok, akik részére a törvény az alkotmányos jorok gyakorlását lehetővé kívánja tenni, ettől el ne zárassanak." Ez szépen megírt, tetszetősen hangzó platonikus óhajtás, de semmit sem rendel el arra, hogy a hadbanlevő választók választójogosultsága biztosíttassék. Egyetlen katonánk sem fogja annak segítségével megmenteni a maga választójogát. Tudomásom van arról, hogy még a rendelet kiadása előtt, de azután is, egyes nem nagyszámú központi választmányok azt az intenciót követve, amelyet ilyen Diatonikus óhajtásként az ismertetett rendelet is kifejezésre juttat, egyenes utasítást adtak az összeíró küldöttségeknek, hogy olyan hadbavonultak vagy hadiszolgálatok teljesítésére behívottak, akik a folyó évre érvényes választói névseryzékben bentforlaltatnak, ilyen címen beállott távollétük miatt az összeírásból ki ne hagyassanak. Azt hiszem, meg kell állapítanom, hogy a központi választmányok e jóindulatú utasítása a pozitív törvény rendelkezéseinek, sajnos, meg nem felel, éspedig azért, mert az érvényben levő választói törvény elsősorban a személyes jelentkezést teszi az összeírás alapjává. Ennek a távollét folytán kényszerileg beállott hiányát a központi választmányok bárminő jóindulatú, de a törvénnyel — meg kell államítanom — merőben ellenkező utasítása nem pótolhatja. A novelláris intézkedéseket épp azért nem lehet figyelmennyül hagyni és interpellációmnak éppen az a célja, hogy a kormány ezeken a visszásságokon, amelyek végtelenül lehangoló, izgató, rendkívül káros és még azt a minimális jogkiterjesztést is semmivé összezsugorító jogkövetkezményeket vonnak maguk után, ne rendeleti úton, amelyre nem hiszem, hogy a kormány magát a szükszegrendeletre vonatkozó kivételi intézkedésekről szóló törvény alapján is fölhatalmazva érezze, hanem sürgősen beterjesztendő rövid törvényjavaslattal orvosolja. Ez annál szükségesebb, mert az 1913. évi XIV. tc., amely a választójogotszabályozza, a választójogi jogcímek elbírálására azoknak az öszeírás idején való fönforgását követeli. Az összeírás idején pedig egész tömegek vannak hibájukon kívül távol. Távol vannak a munkások egész tömegei, távol vannak azok a munkáltatók, akiknek a törvény bizonyos rendelkezései szerint megkívánt adatokat kellene az összeíró küldöttségek részére szolgáltatniok. És nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az első összeírás 1914-ben, amelynek tulajdonkénei kiigazításáról van ez időszerint szó, a mozgósítás után történt, amikor amég ma is fönnálló állapotok már bekövetkeztek volt, úgyhogy ez az összeírás enyhén szólva másnak, mint nagyon hiányosnak nem mondható. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt, hogy amikor az érvényben levő választói törvény bizonyos kivételektől eltekintve, a választójogosultságot általában véve a 30-ik életévhez köti, két évfolyam, de mindenesetre egy, ebből az összeírásból teljesen kimaradt, mert annak eszközlésekor az illetők 30-ik életévüket még el nem érték. De amit talán legfontosabbnak kell tekintenünk, az az elméletileg mindenesetre vitássá tehető, de a törvény félremagyarázhatatlan és kézzelfogható rendelkezései szerint beálló jogsérelem, amelyet orvoslás nélkül hagyni meggyőződésem szerint törvényhozói lelkiismeretlenség volna. A választójogról szóló törvény 13. §-ának 1. pontja következőképen intézkedik: „A választójogosultsággal összeférhetetlen közszolgálata miatt ki van véve a választási jogosultak közül: 1. A fegyveres erőnek és a csendőrségnek állandó vagy ideiglenes tényleges szolgálatban álló tisztje, katonai lelkésze, rangosztályba nem sorozott havidíjasa és a legénység tagja, ideértve az ideiglenesen szabadságoltakat, nem értve azonban ide a fegyveres erő azon tagját, aki törvényszabta kötelezettsége szerint fegyver- vagy szolgálati gyakorlatot teljesít és evégből áll a meghatározott időn belül tényleges szolgálatban." Ennek az intézkedésnek szerkezetéből, szó- s szerinti szövegéből egészen világos, hogy ak- s kor, amidőn a Ház e törvényt nagyon szomorú körülmények között alkotta, mozgósításra, háborúra senki sem gondolt és innen van az, hogy a fegyveres erő kötelékében állók közül azokra nézve tesz ezen törvényhely rendelkezést, akik ideiglenesen, béke idején, vannak fegyvergyakorlatra vagy pedig szolgálati gyakorlatra behtva, de mindenesetre sem terjedhet ki törvényünknek sem logikai, sem gramatikai _ magyarázata szerint ezen kivétel a mozgósítás folytán katonai szolgálatra vagy hadiszolgáltatások teljesítésére behívott polgárokra. S épp ezért meggyőződésem, hogy itt halaszthatatlanul orvosolni kell azt a sérelmet, amely ezen törvényes rendelkezés szó szerinti és kötelező értelmezéséből a katonai szolgálatban álló választókra nézve következhetik. Különösen fontos és elengedhetetlen ez a törvénymódosító kötelességünk annálfogva, mert hiszen igaz, hogy a törvény 45. §-a módot ad arra, hogy ha azok, akik a törvényben meghatározott okokból kihagyatnak a választók névjegyzékéből okiratokkal igazolni tudják, hogy ez a kizáró ok az összeírás esztendejének letelte előtt megszűnt, akkor fölvehetők a névjegyzékbe, de a fönforgó nagy akadályra való tekintettel szinte humorosan hangzik, ha valaki ez esetre akarná értelmezni, mert azt senki sem fogja okirattal igazolni, hogy a választók most folyó összeírásánál az ő útjában álló akadály, nevezetesen a háború, ez év végéig meg fog szűnni. Nem lehet szem elől téveszteni azt sem, hogy a törvény 66. szakasza a központi választmánynak expressis verbis kötelességévé teszi, hogy hivatalból törölje mindazokat, akik a törvény most ismertetett rendelkezései szerint a választói jogosultsággal össze nem férő közszolgálatban állanak, valamint kötelességévé teszi a központi választmányoknak a törvény azt is, hogy az időközben beállott változásokat hivatalból vegyék figyelembe. Amiből azután az 1913. évi XXIII. tc. helyes értelmezése szerint, amely tudniillik a választójog büntetőjogi védelméről intézkedik, még az is következhetnék, hogy a központi választmány, illetve összeíró küldöttség, amely a törvény világos rendelkezése szerint nem jogosultakat vesz föl a választók névjegyzékébe, bűntettet követ el és a 2. § szerint két évig terjedhető börtönnel büntethető. Ilyen abszurd, ilyen lehetetlen és tarthatatlan következményei lehetnek annak, hogy a ma fönnálló választói törvény sérelmes intézkedéseit gyorsan, sürgősen törvénnyé nem módosítanák. Azt sem szabad feledni, hogy különösen oly társadalmi rétegeket sújtanak a következmények, amelyek egy elenyésző minimumához jutottak a választójognak a törvény úgynevezett jogkiterjesztő reformjával, értem a munkásosztály tömegeit. Ezek számára megállapítja a törvény a, választójog alapjául az egy évi állandó lakhelyet, megállapítja az állandó alkalmazást bizonyos gazdasági foglalkozásokban, ipari, üzleti vállalkozásokban és mezőgazdasági üzemekben, megállapítja az ugyanannál a munkáltatónál megszakítás nélkül eltöltött három évi alkalmazást vagy az utóbbi öt éven belül három éven át ugyanazon munkanemben eltöltött foglalkozást és annak az időtartamát, mindezen kategóriákban az illetőknek, az érdekelteknek hibáján kívül oly hézagok állanak be, hogy ha a törvény nem gondoskodik, kizárjuk a választójogosultságból ezeknek ezreit, kizárjuk megszámlálhatatlan tömegeit az értünk harcoló katonáknak. Huszár Károly: Százezreket! , sróf Apponyi Albert: Pedig kötelességüket teljesítik. Bakonyi Samu: Az 1914. évi XIII. tc. például választójoggal ruházza föl azokat, akik a katonaságnál vagy a csendőrségnél altiszti fokozatot értek el. Most az az érdem, amelyet jutalmazni akar a törvény, egyszerűen lehetetlenné teszi a jutalmat, megfosztja tőle nagyon nagy számú vitézünket, akik önfeláldozással, életük kockáztatásával, katonai kötelességük teljesítése során is előmenetelt értek el. Erre nézve gondoskodnunk kell. Nem rendelettel, mert ez lehetetlen alkotmányjogilag de administrative is, mert akadhat akárhány központi választmány, amelynek tagjai esküt tesznek, hogy a törvényt szigorúan megtartják, amelyek egyszerűen megtagadják az engedelmességet a rendelettel szemben, ha egyáltalán léteznék ilyen rendelet, akadhat és bizonyára akadna is sok olyan, akik a fölszólamlások révén tennék a nekik rendelkezésükre álló jogorvoslat tárgyává az ilyenek összeírását, nincs biztosíték, sőt föl kell tételeznünk, hogy nem is lehet, hogy a közigazgatási bíróság a törvénnyel ellentétbe helyezkednék, úgyhogy ezt a választójogot semmi egyébbel, mint törvény alkotásával megmenteni nem lehet. Itt, van az 51, amely az írni, olvasni tudásukat igazolók választójogáról intézkedik. Hogyan lehetséges érvényt szerezni e törvényszakaszok rendelkezésének a jelen körülmények között, amikor éppen azoknak a túlnyomó