Népszava, 1916. február (44. évfolyam, 32–60. sz.)

1916-02-24 / 55. szám

1916 február 20. NÉPSZAVA 7 mm kell törvény. * Bakonyi Samu interpelláció­ja a katonai szolgálat**a nestivottafe választójogá­nak megóvása tás­gyában. A képviselőház szerdai ülésének utolsó in­terpelációjaként Bakonyi Samu szóvá tette azt a fölháborító sérelmet, amelyet a Tisza­fér*a választójogi törvény értelmében had­karoalult választásra jogosultaknak szenved­niük kell. A kérdést a Népszava hozta napi­rendre, a kormány hazugsággal iparkodott az ügyet elsimítani, azonban mi kimutattuk, hogy egyrészt rendelettel nem lehet a tör­vényt megváltoztatni, másrészt még ha Tisza kényszerítené is a választók névjegyzékének összeállítására hivatott hatóságokat a tör­vénysértésre, ez sem használna semmit a ka­tonák választójogának. Tisza természetesen konokul megmaradt előbbi álláspontja mel­lett. A katonák választójoga neki nem ér annyit, hogy egyetlen szakaszból álló tör­vényt is gyárttasson érte. A kérdéssel vezér­cikkünk, az ülés ezen részének külső képével pedig másik külön cikkünk foglalkozik. * Tudósításunk a következő: Bakonyi Samu: Azon a 15 esztendőn át, mi­óta e Ház tagja vagyok, most élek másodszor az interpelláció fontos alkotmányos jogával. Ezt csak azért jelzem, mert ezzel is illusz­trálni akarom, mennyire fontosnak tartom az interpellációm tárgyává tett ügyet. Ez a kér­dés olyan aggodalmakat vetett föl, amelyek a jogfosztás messzemenő veszedelmével éppen közös szent ügyünkért vérző katonáinkat fe­nyegetik. Sajátságos jelenség, hogy midőn e kérdés fontossága fölött alig lehet különbség a Ház tagjai között, akkor, amikor ez ügyben a nemrég lezajlott hosszú vita folyamán, töb­bek között Esterházy Móric gróf és Huszár képviselőtársaim egyenes kérdést intéztek a kormányhoz, mi a fölfogása a háború folytán beállt választójogi bonyodalmak tekintetében, kérdéseik minden válasz nélkül maradtak. Nem oszolhatunk el anélkül, hogy e kérdések körül támadt nyugtalanságok eloszlatására a kormánynak alkalom ne adassék. E cél vezet engem interpellációm előterjesztésében, annál inkább, mert élénk emlékezetemben van a mi­niszterelnök úr egy nyilatkozata, amelyet ak­kor tett, amikor Rakovszky indítványa volt tárgyalás alatt a harctéren levő katonák vá­lasztójogának törvénybe iktatásáról , akkor úgy nyilatkozott, hogy még lesz alkalmunk foglalkozni e kérdéssel és ha ez alkalom elér­kezik, nem is fog kitérni az állásfoglalás elől. Már az 1915-ik évi IV. tc, amely a jelen or­szággyűlés életét meghosszabbította, nagy len­dülettel emlékezik meg azon zavaró, duró ha­tásokról, amelyeket a háború a választójog érvényesítése terén előidézett. A törvény első paragrafusa így szól: „Az az önvédelmi há­ború, amelyet a magyar nemzet a monarchia másik államával és szövetségeseivel egyetem­ben jelenleg vívni kénytelen, harctérre szólítja annak összes férfilakosságát, életkorának meg­kezdett tizennyolcadik egész befejezett ötve­nedik évéig, az idősebbek munkabíró részét is, különféle haditeljesítmények címén, rendkí­­vüli hatalom alá helyezi". E helyzet a jelen törvény meghozatala óta csak súlyosbodott. Azóta hoztunk törvényt, amely a védőkötele­zettség határát újra jelentékenyen kiterjeszti és amely a hadiszolgáltatásokra szóló kötele­zettség korhatárát szintén jelentékenyen, egész az 55-ik évig terjeszti ki, úgy­hogy azon nehézségek, amelyeket a most fölolvasott sza­kasz érint, nagy mértékben növekedtek. Ugyancsak ez a szakasz igen helyesen álla­pítja meg, hogy ily viszonyok között er­kölcsi lehetetlenség az országgyűlés egybe­hívása. Ez az­­ erkölcsi lehetetlenség nem­csak az országgyűlés összehívására, hanem az annak alapjául szolgáló választói össze­írásra is nem kisebb mértékben vonatkozik. E fölmerült aggodalmak a sajtóban is han­got találtak. A kormány sem térhetett ki az elől, hogy valamit ne tegyen ez aggodalmak el­oszlatására. Így jelent meg a kormány félhi­vatalosában, a „Budapesti Tudósító"-ban, 1916 február 21-én egy közlemény, amelyet azután a kormányhoz közelálló sajtó a kormány ma­gasztalására meglehetősen kihasznált és amely arra nézve akarja megnyugtatni a közvéle­ményt, hogy már el is készült és ki is adatott egy rendelet a központi választmányokhoz, amely meg fogja óvni a hadban távollevő ka­tonák választójogát, azt mondva többek kö­zött: igaz ugyan, hogy a törvény betű szerinti értelmezése a kifejezett aggodalmakat jogosul­taknak tünteti föl, de a gyakorlati végrehajtás úgy fog eszközöltetni, hogy senki, aki a moz­gósítás folytán távol van, a választók lajstro­mából ki ne hagyassék. E közlemény elolva­sása után nagy érdeklődéssel kerestem az ab­ban jelzett rendeletet, hogy megismerjem azon pozitív rendelkezéseket, amelyek az itt jelzett cél biztosítására alkalmasak volnának. A bel­ügyminiszter 9100. szám alatt kiadott rendelete elég terjedelmes, azonban egyetlen olyan intéz­kedést sem találtam, amely a félhivatalos köz­leményben jelzett megnyugtatást megadhatná. Mindössze a rendelet utolsó bekezdése foglalja magában a­ következőket (olvassa): „Végül fö­lösleges talán abbeli várakozásomnak kifeje­zést adnom, hogy a központi választmány a most részletezett teendők elvégzésénél ez alka­lommal, amikor a választójogosultak nagy ré­sze a hadviselés következtében van az otthoná­tól távol és különösen ama választók jogainak elbírálása körül, akik az 191516. évekre érvé­nyes névjegyzékben bentfoglaltatnak, a legna­gyobb lelkiismeretességgel és akként fog el­járni, hogy lehetőleíg sen­kit jogsérelem ne ér­jen és mindazok, akik részére a törvény az al­kotmányos jo­rok gyakorlását lehetővé kívánja tenni, ettől el ne zárassanak." Ez szépen megírt, tetszetősen hangzó platonikus óhajtás, de semmit sem rendel el arra, hogy a hadban­levő választók választójogosultsága biztosíttas­sék. Egyetlen katonánk sem fogja annak segít­ségével megmenteni a maga választójogát. Tu­domásom van arról, hogy még a rendelet ki­adása előtt, de azután is, egyes nem nagyszámú központi választmányok azt az intenciót kö­vetve, amelyet ilyen Diatonikus óhajtásként az ismertetett rendelet is kifejezésre juttat, egye­nes utasítást adtak az összeíró küldöttségek­nek, hogy olyan hadbavonultak vag­y hadiszol­gálatok teljesítésére behívottak, akik a folyó évre érvényes választói névse­ryzékben bent­fo­rlaltatnak, ilyen címen beállott távollétük miatt az összeírásból ki ne hagyassanak. Azt hiszem, meg kell állapítanom, hogy a központi választmányok e jóindulatú utasítása a pozitív törvény rendelkezéseinek, sajnos, meg nem fe­lel, és­pedig azért, mert az érvényben levő vá­lasztói törvény elsősorban a személyes jelent­kezést­ teszi az összeírás alapjává. Ennek a tá­­­vollét folytán kényszer­ileg beállott hiányát a központi választmányok bárminő jóindulatú, de a törvénnyel — meg kell államítanom — me­rőben ellenkező utasítása nem­ pótolhatja. A novelláris intézkedéseket épp azért nem lehet figyelmen­­nyül hagyni és interpellációm­nak éppen az a célja, hogy a kormány ezeken a visszásságokon, amelyek végtelenül lehango­ló, izgató, rendkívül káros és még azt a mini­mális jog­kiterjesztést is semmivé összezsugo­rító jogkövetkezményeket vonnak maguk után, ne rendeleti úton, amelyre nem hiszem, hogy a kormány magát a szü­kszegrendeletre vonat­kozó kivételi intézkedésekről szóló törvény alapján is fölhatalmazva érezze, hanem sürgősen beterjesztendő rövid törvény­javaslattal orvosolja. Ez annál szükségesebb, mert az 1913. évi XIV. tc., amely a választójogot­­szabályozza, a választójogi jogcímek elbírálására azoknak az öszeírás idején való fönforgását követeli. Az összeírás idején pedig egész tömegek vannak hibájukon kívül távol. Távol vannak a mun­kások egész tömegei, távol vannak azok a munkáltatók, akiknek a törvény bizonyos rendelkezései szerint megkívánt adatokat kel­lene az összeíró küldöttségek részére­ szolgál­tatniok. És nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az első összeírás 1914-ben, amely­nek tulajdonkénei kiigazításáról van ez idő­szerint szó, a mozgósítás után történt, amikor a­­még ma is fönnálló állapotok már­ bekövet­keztek volt, úgy­hogy ez az összeírás enyhén szólva másnak, mint­­ nagyon hiányosnak nem mondható. Nem szabad figyelmen kívü­l hagynunk azt, hogy amikor az érvényben levő választói törvény bizonyos kivételektől elte­kintve, a választójogosultságot általában véve a 30-ik életévhez köti, két évfolyam, de minden­esetre egy, ebből az összeírásból teljesen kima­radt, mert annak eszközlésekor az illetők 30-ik életévüket még el nem érték. De amit talán legfontosabbnak kell tekintenünk, az az elmé­letileg mindenesetre vitássá tehető, de a tör­vény félremagyarázhatatlan és kézzelfogható rendelkezései szerint beálló jogsérelem, ame­lyet orvoslás nélkül hagyni meggyőződésem szerint törvényhozói lelkiismeretlenség volna. A választójogról szóló törvény 13. §-ának 1. pontja következőképen intézkedik: „A választó­jogosultsággal összeférhetetlen közszolgálata miatt ki van véve a választási jogosultak kö­zül: 1. A fegyveres erőnek és a csendőrségnek állandó vagy ideiglenes tényleges szolgálatban álló tisztje, katonai lelkésze, rangosztályba nem sorozott havidíjasa és a legénység tagja, ide­értve az ideiglenesen szabadságoltakat, nem értve azonban ide a­ fegyveres erő azon tagját, aki törvényszabta kötelezettsége szerint fegy­ver- vagy szolgálati gyakorlatot teljesít és evégből áll a meghatározott időn belü­l tény­leges szolgálatban." Ennek az intézkedésnek szerkezetéből, szó- s szerinti szövegéből egészen világos, hogy ak- s kor, amidőn a Ház e törvényt nagyon szo­morú körülmények között alkotta, mozgósí­tásra, háborúra senki sem gondolt és innen van az, hogy a fegyveres erő kötelékében állók kö­zül azokra nézve tesz ezen törvényhely rendel­kezést, akik ideiglenesen, béke idején, vannak f­egyvergyakorlatra vagy pedig szolgálati gya­korlatra behtva, de mindenesetre sem terjed­het ki törvényünknek sem logikai, sem grama­tikai _ magyarázata szerint ezen kivétel a mozgósítás folytán katonai szolgálatra vagy hadiszolgáltatások teljesítésére behívott pol­gárokra. S épp ezért meggyőződésem, hogy itt ha­laszthatatlanul orvosolni kell azt a sérelmet, amely ezen törvényes rendelkezés szó szerinti és kötelező értelmezéséből a katonai szolgá­latban álló választókra nézve következhetik. Különösen fontos és elengedhetetlen ez a tör­vénymódosító kötelességünk annálfogva, mert hiszen igaz, hogy a törvény 45. §-a módot ad arra, hogy ha azok, akik a törvényben meg­határozott okokból kihagyatnak a választók névjegyzékéből okiratokkal igazolni tudják, hogy ez a kizáró ok az összeírás esztendejé­nek­­ letelte előtt megszűnt, akkor fölvehetők a névjegyzékbe, de a fönforgó nagy akadályra való tekintettel szinte humorosan hangzik, ha valaki ez esetre akarná értelmezni, mert azt senki sem fogja okirattal igazolni, hogy a vá­lasztók most folyó összeírásánál az ő útjában álló akadály, nevezetesen a háború, ez év vé­géig meg fog szűnni. Ne­m lehet szem elől téveszteni azt sem, hogy a törvény 66. szakasza a köz­ponti választmánynak expressis verbis kö­telességévé teszi, hogy hivatalból törölje mindazokat, akik a törvény most ismertetett rendelkezései szerint a választói jogosultság­­gal össze nem férő közszolgálatban állanak, valamint kötelességévé teszi a központi vá­lasztmányoknak a törvény azt is, hogy az idő­közben­­ beállott változásokat hivatalból ve­gyék figyelembe. Amiből azután az 1913. évi XXIII. tc. helyes értelmezése szerint, amely tudniillik a választójog büntetőjogi védelmé­ről intézkedik, még az is következhetnék, hogy a központi választmány, illetve összeíró kül­döttség, amely a törvény világos rendelkezése szerint nem jogosultakat vesz föl a választók névjegyzékébe, bűntettet követ el és a 2. § szerint két évig terjedhető börtönnel büntet­hető. Ilyen abszurd, ilyen lehetetlen és tart­hatatlan­­ következményei lehetnek annak, hogy a ma fönnálló választói törvény sé­relmes intézkedéseit gyorsan, sürgősen tör­vénnyé­ nem módosítanák. Azt sem szabad feledni, hogy különösen oly társadalmi rétegeket sújtanak a következmé­nyek, amelyek egy elenyésző minimumához jutottak a választójognak a­ törvény úgy­nevezett jogkiterjesztő reformjával, értem a munkásosztály tömegeit. Ezek számára megállapítja a törvény a, vá­lasztójog alapjául az egy évi állandó lak­helyet, megállapítja az állandó alkalmazást bizonyos gazdasági foglalkozásokban, ipari, üzleti vállalkozásokban és mezőgazdasági üze­mekben, megállapítja az ugyanannál a mun­káltatónál megszakítás nélkül eltöltött három évi alkalmazást vagy az utóbbi öt éven belül három éven át ugyanazon munkanemben el­töltött foglalkozást és annak az időtartamát, mindezen kategóriákban az illetőknek, az ér­dekelteknek hibáján kívül oly hézagok álla­nak be, hogy ha a törvény nem gondoskodik, kizárjuk a választójogosultságból ezeknek ezreit, kizárjuk megszámlálhatatlan tömegeit az értünk harcoló katonáknak. Huszár Károly: Százezreket! , sróf Apponyi Albert: Pedig kötelességüket teljesítik. Bakonyi Samu: Az 1914. évi XIII. tc. pél­dául választójoggal ruházza föl azokat, akik a katonaságnál vagy a csendőrségnél altiszti fo­kozatot értek el. Most az az érdem, amelyet jutalmazni akar a törvény, egyszerűen lehe­tetlenné teszi a jutalmat, megfosztja tőle na­gyon nagy számú vitézünket, akik önfeláldo­zással, életük kockáztatásával, katonai köteles­ségük teljesítése során is előmenetelt értek el. Erre nézve gondoskodnunk kell. Nem ren­delettel, mert ez lehetetlen alkotmányjogilag de administrative is, mert akadhat akárhány központi választmány, amelynek tagjai esküt tesznek, hogy a törvényt szigorúan megtart­ják, amelyek egyszerűen megtagadják az en­gedelmességet a rendelettel szemben, ha egy­általán léteznék ilyen rendelet, akadhat és bi­zonyára akadna is sok olyan, akik a fölszó­lamlások révén tennék a nekik rendelkezé­sükre álló jogorvoslat tárgyává az ilyenek összeírását, nincs biztosíték, sőt föl kell téte­leznünk, hogy nem is lehet, hogy a közigazga­tási bíróság a törvénnyel ellentétbe helyezked­nék, úgy­hogy ezt­ a választójogot semmi egyébbel, mint törvény alkotásával megmen­teni nem lehet. Itt, van az 51, amely az írni, olvasni tudá­sukat igazolók választójogáról intézkedik. Ho­gyan lehetséges érvényt szerezni e törvény­szakaszok rendelkezésének a jelen körülm­é­nyek között, amikor éppen azoknak a túlnyomó

Next