Népszava, 1916. május (44. évfolyam, 121–150. sz.)

1916-05-26 / 145. szám

1916 május 283. csak akkor tehet nyilatkozatot, ha erről a szövetségesek már­ nyilatkoztak. Grey továbbá arra utalt, hogy az intervjúja nem tartalmazott új kijelentést és így foly­tatta beszédét. Ponsomky hangsúlyozta, hogy a német birodalom kancellárja és én ne bocsátkozzunk ,vádaskod­ásokba a háború okairól. Nem riadok vissza attól, hogy újra és újra ki­jelentsem, hogy ezt a háborút elkerülhettük volna, ha elfogadják az indítványozott kon­ferenciát. (Tetszés.) Miért nem fogadták el a konferenciát? Mert hiányzott a jóakarat. Röviddel azelőtt tartották meg a Balkán­konferenciát. Én azt kívántam, hogy a német és az osztrák-magyar kormány hozzák nyil­vánosságra jelentéseiket arról a szerepről, amelyet mi e konferencián vittünk. Ilyen jelentés nem került szemem elé, de egészen biztos vagyok benne, hogy mindenki, aki a konferencián részt vett, hajlandó tanúságot tenni arról a tényről, hogy az angol kormány magatartása mindenképen jóhiszemű volt. Ha a német birodalmi kancellár azt mondja, hogy a második konferenciát Németország ellen használták ki és hogy ezt az előnyt a háborúra való előkészület céljára hasznosí­tották és más ilyen dolgokat, amelyekről mi abban az időben egyáltalán nem beszéltünk, erre azt felelhetem, hogy akkor követett magatartásunk följogosít minket annak ki­jelentésére, hogy a háború előestéjén indít­ványozott konferencia olyan természetű lett volna, hogy azok, akik az előző konferencián megfelelő tapasztalatokat szereztek, a máso­dik konferenciát bizalommal és jóakarattal elfogadhatták volna. Nem értek egyet Ponsomkyval arra nézve, hogy a birodalmi kancellár beszélgetése vagy a múlt hónap­ban tartott beszéde a békére való készség ama tanúságát mutatja, amelyet Ponsomky benne talál. Ha Németország minden béke­föltételt hajlandó elfogadni, amint a kép­viselő úr állítja, miért nem jelenti ezt ki? Én a birodalmi kancellár e beszélgetésében semmi újat nem látok a békeföltételek dol­gában. Egy új dolgot látok benne, nevezete­sen azt a kijelentést, hogy a mi viselkedé­sünk a Boszniára vonatkozó tárgyalások folyamán harcias volt. Ez új dolog és első­rendű hazugság. Az a gondolat, hogy mi Oroszországot háborúra akartuk ösztönözni és hogy mi azt mondtuk, hogy országunk hajlandó volna Boszniáért háborúba keve­redni és hogy ez volt a mi magatartásunk, homlokegyenest ellentétben áll az igazsággal. (Tetszés.) Ha Önök arról beszélnek, hogy a józan belátáshoz kell fordulni vagy arról, hogy a józanságot diadalra kell juttatni, vagy arról, hogy a német népnek belátást kell prédikálni, úgy azt mondom, hogy Önök nem beszélhetnek józanul a német néppel mindaddig, amíg hazugságokkal táplálják és amíg semmit sem tud az igazságról. A német birodalmi kancellár azt mondta legutóbbi beszélgetésében, hogy a háború további tartamáért azok felelősek, akik Németország föltételeit nem akarják el­fogadni és az a térkép, amely a pillanatnyi katonai helyzetet mutatja, megmondja ne­künk, hogy melyek azok a föltételek. Ismer­jük a kancellár korábbi beszédeit a német föltételek természetéről. Ezek egy győzelmes Németország föltételei, amelyek a német érdekeket oltalmazzák, más népek érdekeire nincsenek tekintettel és amelyeket, ha el­fogadnánk, a többi európai államokat Német­ország kényére-kegyére kiszolgáltatnánk, ha Németország támadó politikáját újra meg akarná kezdeni. Gyermekes dolog azt mon­dani, hogy azért, mert Németország ellen­ségei a Németországnak megfelelő béke­föltételeket a maguk érdekeire való tekintet nélkül nem akarják elfogadni, felelősek a háború további tartamáért. Ami e pillanat­ban valóban minden másnál inkább oka annak, hogy a háború tovább folyik, az a körülmény, hogy a német kormány folyto­nosan azt mondja, hogy megnyerte a hábo­rút, vagy hogy már a jövő héten megnyeri és hogy a szövetségesek vereséget szenved­tek. Tény az, hogy a szövetségeseket nem verték meg. (Hosszas, zajos tetszés.) Nem is fogják őket megverni és a békére irányuló első lépés az lesz, ha a német kor­mány kezdi majd fölismerni ezt a tényt. Ha a szövetségesek egyikének e pillanatban különös joga van arra, hogy a békéről beszélhessen, úgy az Franciaország kormánya, amelyre néhány hét óta a német támadások koncentrált dühe irányul. A francia hadsereg vitézsége a verduni hosszú csata folyamán megmenti Franciaországot és a szövetségeseket is. E pillanatban mi nem tehetünk egyebet, mint azt, h­ogy e szö­vetségesünket a legnagyobb elszántsággal mindenképen támogatjuk. Ha valakinek e pillanatban joga van a békéről beszélni, úgy az a francia kormány. A francia miniszter­elnök beszélt és ha a lapjelentések helyesek, akkor ezt mondotta: Mit mondanak majd a jövendő nemzedékek, ha mi most elsza­lasztjuk az alkalmat, hogy szilárd tartós békét teremtsünk Franciaországban? Ez a mi érzésünk is és mi, miként szövetsége­seink, e háború gyümölcseit oly békében akarjuk köszönteni, amely nemcsak néhány évre és nemcsak egy vagy két nemzedékre szól, hanem olyan békében, amely minden időkre megóvja a világot oly katasztrófától, mint ez a h­áború. Ily érzéssel eltelve, a je­lenlegi pillanatban azt tartom a diplomácia feladatának, hogy a szövetségesek szolidari­tását tíz ellenséggel szemben" föntartsák, amint azt teljesen fönn is fogjuk tartani és a szükséges katonai és tengerészeti intézke­désekkel teljes mértékben fogjuk támogatni a szövetségesek minden oly közös vállalko­zását, amelyeknek célja, hogy e háborút oly pontra juttassák, amelyet még nem értünk el, de amelyhez eljutva, a biztos tartós béke kilátása valósággá válhatik. (Zajos tetszés.) NÉ FSZAF.& 9 i] Tucovics: A szerb párt nagy vesztesége. Belgrád, 1916 május. Akinek a nevét e néhány sor írás címéül odaírtam, az a szerb szociáldemokrata moz­galom lelke és reménysége, irányítója és büszkesége volt, amíg élt, mert már nem él, meghalt a háborúban, amelyet forradalmi lelke egész nemes hevével gyűlölt, meghalt egészen fiatalon, pedig értékes életével sok­kal, sokkal többet tudott volna használni a népnek — amelyet mindvégig szeretettel, hűséggel szolgált — mint korai vértanú­ ha­lálával. Tucovics Dimitrij nevét rajongva és könnyes szemmel emlegetik a szerb elvtár­sak. Minden nagy csapás és megsemmisítő veszteség között is, amely a szerb szociál­demokráciát érte, a legsúlyosabb gyász Tu­covics elvtárs halálával szakadt rá a szerb pártra. Amiket itt sebtiben följegyzek Tuco­vics Dimitrijról, azt a Belgrádban tengődő szerb elvtársak beszélték el nekem, akik va­lamennyien azt hangoztatják csüggedten és sírásba csukló hangon, hogy egyszerűen le­hetetlenség fölmérni azt a nagy veszteséget, amely őket Tucovics halálával érte. Még az általános nagy gyászban is különös mélysé­ges gyász illeti meg Tucovics elvtárs elestét. Dimitrij Tucovics 1881-ben született az Uzice közelében levő Gostilje faluban. Apja pap volt, egy régi szerb papi dinasztiának utolsó papja, akire jellemző, hogy — pap lé­tére — a legnagyobb megértéssel és rokon­érzéssel viseltetett fiának, az ifjú Tucovics­nak szocialista világnézete iránt. Ezzel szem­ben Tucovics két testvérbátyja a szerb had­sereg szolgálatába lépett és mint aktív tisz­tek — az egyik alezredesi, a másik őrnagyi rangban — vesznek részt a jelenlegi háború­ban és érdekes, hogy mindketten a politizáló, háborúspárti katonatisztek csoportjához tar­toznak. Tucovics Dimitrij, már mint egészen ifjú joghallgató, a belgrádi egyetem növen­déke, a legnagyobb mértékben tevékeny részt vett a fiatal szerb munkásmozgalomban. Jogi tanulmányainak befejezése után pedig teljesen a szociáldemokrata párt embere lett, minden erejét, minden munkabírását egészen a párt szolgálatába állította. Tucovics első nevezetesebb szereplése még 1903 márciusban volt. 1903 márciusában ugyanis az akkor még 22 éves Tucovics egy Jovanovics nevű barátjával együtt nagy­arányú tüntetést rendezett Sándor szerb király önkényuralma ellen és az ellen az államcsíny ellen, amelyet Sándor király követett el. A hatalmas tüntetésben mun­kások és diákok vettek részt és a demon­stráció heves utcai harcokká fejlődött. Rendőrség és katonaság többszörös attakot intézett a tüntetők ellen, akik elszánt ellent­állást fejtettek ki és a tüntető tömeg élén bátran és félelmet, meghátrálást nem is­merve, ott küzdött és verekedett a brutális erőszak ellen Tucovics elvtárs. Számos halottja és sebesültje volt ennek a nevezetes márciusi abszolutizmusellenes demonstráció­nak és igazán a legnagyobb véletlenség, hogy Tucovics, aki nemcsak rendezte, hanem valósággal vezette is a tüntetést, nem maradt holtan a szerb köveken. Tuco­vics életben maradt, ellenben a szerb király bosszúja elől száműzetésbe kellett mennie. Ez az emlékezetes véres tüntetés azonban végeredményében halálos csapást mért az uralkodói abszolutizmusra és a régi, rothadt uralkodórendszer erkölcsi összeomlásához vezetett. Tucovics elvtárs csak Sándor király és Drága királyné megöletése után térhetett vissza száműzetéséből Szerbiába. Visszatérte után Tucovics lett a szerb szociáldemokrata párt lelke és sokra hivatott vezére. A fiatal szerb mozgalom minden eredménye és minden sikere az ő nevével és az ő sokoldalú tevékenységével forrott össze. A szakszervezetekben, a pártban, a sajtóban való fáradhatatlan propagandájával életre hívta és megalapozta az erős marxista ala­pon való modern szociáldemokrata mozgal­mat Szerbiában. Állandóan lázasan tanult és káprázatos tudásával és ragyogó képes­ségeivel a fiatal Tucovics irányítója volt az egész szerb mozgalomnak, mindenki más csak az ő munkatársa volt, a kezdeményező a legkisebb és a legnagyobb dolgokban min­dig csak ő volt. A legnagyszerűbb szervező, kiváló taktikus, brilliáns újságíró, elsőrangú szónok, ellenállhatatlan agitátor volt és mindezeket a kvalitásait a párt és csakis a párt szolgálatába állította. A legutolsó öt évben, minden egyéb fáradhatatlan párt­munkássága közben is, a legtöbb előszeretet­tel a szerb szocialista tudományos folyóirat­nak, A Harc-nak, szerkesztésével foglal­kozott. Ez a szocialista folyóirat a leg­nagyobb mértékben magán viselte Tuco­vics erős egyéniségének bélyegét és mindenki számára érthetően és őszintén világította és magyarázta meg a szerb és balkán viszo­nyokat. Szóval Tucovics a szerb szocialista párt­mozgalom legkülönb és legértékesebb vezére volt és megmérhetetlen csapás volt az a szerb szociáldemokráciára, amikor 1912-ben az első balkáni háború kitörésekor Tucovics

Next