Népszava, 1916. június (44. évfolyam, 151–179. sz.)

1916-06-01 / 151. szám

LXIIF. évfolyam. Budapest, 1813 Junius 1. csütörtök. 351. szám. AZ ELŐFIZETÉS ÁR­A: egy évre 24.— kor. | negyed évre 2.— kor. fél évre 12.— kor.­­ egy hóra 2.— kor. A ,,SZOCIAI­IZMUS"-s;il együtt havonta 40 fillérrel több. EGYES SZÁM ÁRA 8 FILLÉR. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII., CONTI-TITCA 4. (Telefon: József 3-29 és József 3-30.) KIADÓHIVATAL: VIII., CON­TI-TITCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32.) Békevágy. Békevágyódás szállta meg Európa né­peit. És kormányok is vannak már, amelyek nyíltan hirdetik békülő szándékukat: a Német Birodalom kancellárja újra és újra kijelentette, hogy, kész a béketárgyalásra, az pedig egészen bizonyos, hogy a hivatalos Ausztria-Magyarország szívesen véget vet­ne már a vérontásnak. Az angol kormány se dobálódzik immár Németország megsemmi­sítésével és ha úgy tesz is, mintha még ki tudja, meddig akarna verekedni, valójában közel van annak a belátásához, hogy rossz üzlet a háború, ezt a rossz üzletet tehát mi­nél hamarább likvidálni kell. Csak a francia főuszítók folytatják még a gyalázatos hec­cet és az olasz háborúcsinálók erőlködnek még, hogy ameddig lehet, az ő politikájuk maradjon fölül. Valójában azonban — úgy érezzük — a háború haldoklik. Mikor fog ki­múlni? ez a kérdés remegteti meg a lelke­ket, erre várják a választ elakadó szívve­réssel százmilliók. A béke óhajtott napja nem lehet már messze, mert ha vannak is minden ország­ban apró csoportok, amelyeknek még most is érdekük a háború folytatása, ezzel szem­ben áll a százmilliós tömegek békesóvár­gása és egyes kormányoknak egyre erős­bödő jobb belátása. Bebizonyult, hogy ez a háború igen nagy tanítómestere a népek­nek és a kormányoknak, az ő tanításai im­már nagyon mély gyökeret vertek a szívek­ben és az agyak­ba. Huszonkét hónappal ezelőtt Európa nagy városainak utcáin má­moros tömegek lobogó zászló alatt ujjongva éltették a háborút, és azok, akiknek a nagy világszerencsétlenség ránk szakadásakor véres gyötrelmekben vonaglott a szívük, kénytelenek voltak a mámoros háború­öri­let elől félrevonulni. Ma! Hol látunk ma­­ háborút éltető tömegeket? Tán a meg­vert Oroszország fővárosában? Tán az akkor oly hangos és most oly néma Bel­grádban? Tán Rómában vagy Milanóban? Avagy Berlinben, Bécsben, Budapesten? hiszen a győztes központi államok népei is gyászruhát viselnek, siratják legjobb fiai­kat és — m­ivel hogy nem aljasodtak le fenevadakká — fájlalják az ellenséges ál­lamok népeinek borzalmas veszteségeit is. Ó, háborús mámor ma már nincs sehol, csak kétségbeesés van a megvert országok­ban és mélységes fájdalom a győztes álla­mok népei között. Újra emberekké lettek azok is, akik kannibáli örömmel követel­ték és üdvözölték a háborút. Maga a háború tette ezt, a nagy iskola­mester, két éve tartó szemléltető oktatásá­val, megtanítván az embereket sok minden­félére. Akik akk­or könnyen ujjongtak és élje­neztek, abban a hitben, hogy az ő szerepük ennél többre nem fog kiterjedni és a többit mások fogják elvégezni, azok bizony e ter­hes idők folyamán többnyire maguk is bele­sodródtak a lövészárkokba testvéreikkel, apáikkal vagy fiaikkal együtt és — ameny­nyiben megvannak még — a saját bőrükön tanulták meg, hogy mi is az a háború. Akik pedig abban az őszinte hitben kí­vánták a háborút, hogy az hazájuk dicső­ségét, nagyságát, gazdagságát fogja nö­velni, azok most itt állanak azzal a mély­ségesen szomorú és megbecsülhetetlenül értékes tanulsággal, hogy nincs az a dicső­ség, nincs az a nagyság és az a gazdagság, amely fölérne a hozott áldozatokkal. Ez a tanulság még a győztes államok népeit is áthatja, hát még a veszteseket! Tegyük föl az immár lehetetlennek lát­szót : tegyük föl, hogy a háború sora úgy fordul, hogy Szerbia eléri célját, a Nagy­szerbiát; váj­jon a szerb népnek megéri-e ez a szörnyű szenvedéseket, a nemzet felének elpusztulását, a száz év alatt is alig pótol­ható gazdasági és kulturális veszteségeket? Vagy, ha Franciaország visszaszerezhetné is Emszászt, megéri-e ez kétmillió fiának az elvesztését, legvirágzóbb részeinek iszo­nyatos elpusztulását? Hát az olaszoknak megéri-e Trentino és Trieszt, Durazzo és Valona az eddigi és a még ezután követ­kező mérhetetlen áldozatokat, megéri-e azt, hogy a háború furiája ma­holnap a lom­bard-velencei síkság paradicsomkert­jén gázol végig, elpusztítva generációk mun­káját és talán megsemmisítve Velence megbecsülhetetlen kincseit . . . . Hát Anglia nyerhet-e gazdasági téren a legtel­jesebb győzelem esetén is annyit, mint amennyit ebben a háborúban veszített ? Ezek a tanulságok és meggondolások ma már mélyen behatoltak a népek telkébe. De talán még nem elég mélyen. Francia­országban a háborúcsinálóknak — úgy látszik — még mindig sikerül a borzalmas veszteségeket elrejteni a nép elől és a nép elégedetlenségének kitörését megakadá­lyozni. De tarthat-e ez már sokáig? „Csak" 120.000 a francia halott és sebesült Ver­dun körül, mondják a párisi hivatalos je­lentések, Thiaumont-major körül pedig „az üldözött francia osztagoknak hulla­hegyeken kellett gázolniok­ Leh­et-e még sokáig folytatni ezt a népgyilkolást? Az olasz háborúcsinálók eddig elég könnyen maszlagolhatták a népet: az olasz hadse­reg hódított, „fölszabadított" területen ál­lott, de már megjelennek Milánóban, Ge­novában az északi­, olasz városok és falvak menekülő lakosai és mi lesz, ha a győztes ellenséges sereg végiggázol a Pó völgyén és Olaszországban megismétlődik az a si­ralmas népvándorlás, amelynek Oroszlen­gyelországban tanúi voltunk? Minden hadviselő országra — a győzte­sekre is! — olyan súlyosan nehezedik a háború átka, mint eddig még sohasem, vi­lág eleje óta. Rossz üzlet a háború, irtóza­tos szerencsétlenség a háború minden had­viselő országnak, még a győzteseknek, sőt sok tekintetben még a semlegeseknek is. A h­áború-technika mai fejlettsége és a mai gazdasági viszonyok mellett ez nem is lehet másképen. Ez a tanulság bevette im­már magát a népek lelkébe és a kormá­nyok agyába; talán még nem elég erősen, de sokáig már nem késhetik a teljes észre­térés. Háborút csinálni ma már az álla­mokra nézve­­nem lehet haszonhajtó válla­lat. És ha erről szemléltető után meggyő­ződnek a nemzetek, akkor keresni fogják, keresniök kell a fölmerülő ellentétek bé­kés, vértelen elintézésének a módjait. A békétől tehát, amely nem lehet már messze, azt kell várnunk, hogy igazi nagy béke legyen, amely a háborút, minél töké­letesebben kiküszöbölje a nemzetek életé­ből és fölöslegessé tegye a fegyverkezést. Legyen béke! ez a leghőbb vágya minden népnek. Ez a követelése minden­kinek, aki szereti az emberiséget és az emberi kultúrát. Soha többé nem szabad az emberiségnek ilyen gyalá­zatba és romlásba keverednie. Nagy kul­turális és gazdasági erőit az ütött sebek gyógyítására és az emberi boldogság növe­lésére kell fordítania. 14 gyilkoló eszközök helyett az élet­ és a boldogság eszközeit kell szaporítania. Ez a célja a szociálde­mokráciának kezdettől fogva, e felé kell a jövőben törekednie az egész emberi nem­nek. KTBSHTfflfQfSffl lapunk mai száma 12 oldal. A magyarországi szak­szervezetek 1915-ben. A Szakszervezeti Értesítő a következő ér­dekes jelentést közli a szakszervezetek műkö­déséről : I. A háború második évében ismét csökkent a szervezetek taglétszáma. Ennek természe­tes okai vannak. A munkások nagy tömege hadbavonult. Mindamellett, hogy a hadfel­szerelési üzemek munkásai föl vannak mentve, mégis körülbelül 60 százaléka a szer­vezett munkásoknak katonai szolgálatot tel­jesít. A tagcsökkenés természetesen csak át­meneti, mert a háború befejezése után a régi tagok ismét visszaszerzik­ tagsági jogukat és remélhető, hogy­ a megváltozott viszonyok a szervezetlen munkások egy részét is a szakszervezetekbe terelik. A háború mindenesetre nagy tanulságok­kal járt. Szervezeteink, amelyek nem voltak berendezkedve a háborúra, nemcsak alkal­

Next