Népszava, 1916. november (44. évfolyam, 303–332. sz.)
1916-11-05 / 307. szám
1916 november 5. NÉPSZAVA Göcző Gyurka égre-földre esküdözött, hogy eleget tesz a kívánságnak. A fuvarozást menten abba is hagyta. A gebek árán tejelő tehenet vásárolt a mindszenti vásáron. A földet azonban, bár derék szál ember volt, nem bírta munkálni. Nem. Sérves volt. Egy alkalommal — buza zsákolás közben — nagyot emelt. Kiszakadt a haskérge. Azzal szabadult ki a katonáébból is. Azótától fogva mindig csak a könnyebb végét kereste a dolognak. A földet tehát arendáskézre adta. A vagyont nem prédálta, csak a kézzel ette. Szeretett jól élni. A templomjárást a feleségére meg a lányaira bízta. — Osszátok föl magatok közt — mondta. — Egyik menjen délelőtt, másik délután. Imádkozzatok a vén bolondért, hogy minél smarébb deszkát árulhasson a padmalyban . . . Petári István örökösen a gyülekezetet bújta. Gyurkának gyöngyélete volt ezalatt. Komorizált. Lehevert az ereszet alatti vacokra és hol pipára, hol szivarra gyújtott. A ház körüli dolgot elhanyagolta. Oda számított, hogy van, aki elvégezze azt helyette. Mire való a gyerek? Az a. A Kelemen gyerek. A legkisebb. Arra bizta a jószágot. Az takarított. Kelemen helyt állt apja helyett. Jobb gondozót keresve sem találhatott volna a jószágnak. Gyurka teljesen megelégedett volt a sorsával. Hízóival együtt maga is hízásnak indult. Széki hússal, baromfival táplálkozott. És ráadásul jókat ivott. Megkedvelte a pálinkaitalt. Napjában többször is ivott. A kútvödörben, butykosban hűtötte a kisüstön főzött jóféle törkölyt. A fösvény Petárt többször rajtakapta az iváson. Megintette: — Gyurka öcsém, lassabban a testtel... Ne telhetetlenkedjél, mert megárt... — Nem ártalmas, — mondta szemhunyorítva Gyurka — javamra szolgál... — Megjárja, — jegyezte meg Petári — de csak napjában egyszer. Reggelente. Elég a! — Sasé elég nékem — vélte Gyurka. És jót húzott a butykosból. — István bátyám egészségire — mondta. Aztán jóakaratúlag megkínálta az öreget: — Igyon, István bátyám ! — Isten ments, — hárította el magától — tudod, hogy nem élek vele. Tiltja a vallásom! — No, csak egy kortyot. — Ne kisérts vele, te istentelen — dohogott az öreg, és beballagott a hűvös szobába, ahol beletemetkezett a szentírásba. Akkor hagyta félbe, amikor Eszter angya kiszólította a levestálaláshoz. Az árnyékos ereszet alatt várta a teríték. — Mit készítettél ebbe a drága világba — tudakolta. — Tejfölös levest birsalmával meg rántott csirkét paradicsomszósszal. — Esztim, Esztim, ugyan miért prédálod el a csirkét, — mondta rosszalólag. Vétek azt megölni. Nem a mi szegény asztalunkra való eledel az. Aztán — firtatta tovább kanalazás közben — mit kóstál manapság egy pár tavaszi csirke? — Kilenc-tíz koronát, — felelte készséggel Eszter — úgy kél a piacon... Verekednek érte a nagyságok. Petári csudálkozásában majd lenyelte a kanalat. — Nem vétkeztél levágni? — Nem én, van elég. Jut is, marad is belőle. Ugyön István bátyám nyugodtan. — Egy falat sem sok, — jelentette ki határozott hangon Petáki. Kifordulna a számból az a drága eleség... — Gondoltam, — mondta Eszter —, hogy István bátyám nem kedveli a csirkehúst. Készítettem hát „becsinált" galambot is, kacsazsirral. Gyerekágyas asszonynak, ineg fogatlan, gyönge gyomrú embernek valót. Ha megizleli, tudom, mind a tíz ujját megnyalja utána... — Hogy kél a galambfi? — Sasé töröggyön vele. De Petáki mindenáron tudni akarta. Addig makacskodott, mígnem Eszter angya kielégítette kíváncsiságát. Azt mondta, hogy a galambíj jóval olcsóbb, mint a csirke. Párja alig kerül 4—5 koronába. — Akkor abból se eszök — mondta zsörtölődve Petáki és eltolta maga elől a galambbecsináltat. — Hogy kárba ne vesszen — jegyezte meg Gyurka mellékesen — majd elfogyasztom én Kelemennel. Pótári kenyeret szelt és azt bicskahegyelte befelé. Eszter angya sajnálkozva kérdezte: — Mit főzzek hát István bátyámnak, ha se ezt, se azt nem szereti? — Látospörömöt nagy tállal — kapott a szón Pótári —, aztán zsirostarhonyát, meg krumplipaprikást juhhussal, ódalast paszurral... Ez ódró eledel, ezzel tűr a parasztember ... Eszter angya megnyugtatta, hogy alkalmazkodik az elősorolt étlaphoz. Aztán egy szakajtónagyságu görögdinnyét szelt föl. Vandháti vérbélyt. — Ezt ízlelje meg István bátyám. Az árendás hozta kóstolóba. A csalafinta Gyurka azonban, hogy végképen elrontsa az öreg étvágyát, csöndesen megjegyezte: — Csak ti koronába kerül. Petákinak szeme-szája elállt erre a rájelentésre. Hivő létére keresztet hányt magára és — mintha szálka akadt volna meg a torkán — akadozva mondta: — Eszti lelkem,... hozz egydarab avasszalonnát, hogy éhen ne vesszek... Ezeket a megállapításokat használta föl a „Magyarország" arra, hogy Jászit, mint a románokkal — vagy, mert ezt a szót a „Magyarország" le nem írja — az „oláhokkal" cimboráló ellenséget bedenmnerálja egyrészt a szabadkőműveseknél és esetleg másutt is. A Jászi nemzetiségi koncepciója ellen való harcot azután még jobban elmérgesítette a „Világ"-nak és a „Magyarországának egymásra törése és végül az egész ügy Jászi személye ellen irányuló embervadászat jellegét öltötte magára. Bármennyire visszatetszőnek ítéljük is ezt általában, a mai viszonyok között pedig különösen nem tennék szóvá a dolgot, mert hiszen nem a mi feladatunnk Jászi Oszkár védelme. De mivel a dolog a nemzetiségi kérdés megítélésére vonatkozó ellentétekből, a háborúnál és a magyar nemzetiségi kérdésnek összefüggéséről és főképen a jövendő nemzetiségi politika helyes módszeréről való véleményeltérésekből hajtott ki, szükségesnek tartjuk, ha egész röviden is, jellemezni álláspontunkat ebben a vitában. A „Magyarország" álláspontja a háború alatt általában és ebben a kérdésben valóban azt a benyomást kelti az emberben, hogy a „Magyarország" vezetői csakugyan még mindig nem tudják vagy nem akarják tudni azt, hogy demokrácia teljes nemzeti egyenjogúsítás nélkül nem, lehetséges és hogy a faji uralom épp oly kevéssé fér öszsze a demokrácia lényegével, mint az osztályuralom. Nem akarják tudomásul venni, hogy a háborúnak egyik szülőoka valóban a sovinizmus és nacionalizmus volt és hogy csak annak van joga teljes nemzeti önállóságot követelnie a maga számára, aki ugyanezt meg akarja adni a többieknek is. Nem látják azt, hogy például a bizonyos körökben szokásos „beoláhozásamihez rendszerint még a szaglás szervével összefüggő jelzőt is szoktak fűzni, ugyanabból a lelki forrásból fakad és az emberek értékelésének ugyanarra az oligarchikus módjára vezethető vissza, mint a magyar urak szójárásában annyira elterjedt „leparasztozás" vagy „lejakadozás". Mindezt sokkal világosabban és közérthetőbben is meg tudnók mondani, de azt reméljük, hogy a „Magyarország" ezekből a megjegyzésekből is látja, milyen aggodalommal figyeljük annak a lelkiállapotnak az ő cikkeiben való jelentkezését, amelyet a háború előtt korlátolt sovinizmusnak szoktunk volt nevezni és amellyel való összeműködés, még egyetlen kérdésben is, szerfölött sok lelki és politikai akadályba ütközik. Mert ha a „Magyarország" azt állítja, hogy mivel ő is radikális, hát sokan megkérdezik tőle, azonosítja-e magát a Jászi-féle radikalizmusnak ilyen megnyilatkozásaival, viszont a mi sorainkban is akadhatnak sokan, akik fölvetik azt a kérdést, vajjon lehetséges-e a szociáldemokratáknak együttműködni olyan pártokkal és irányzatokkal, amelyek már a Jászi igen mérsékelt és számos polgári előítélettelmegterhelt radikalizmusát is oly túlzásnak tekintik, amelyik ellen még az embervadászatnak nem épen nemes fegyverei is megengedettek. Meg kell kérdeni nyíltan ezt a „Magyarországától, miképen akarja vagy akarta a múltban lenyelni és megemészteni a szocializmust, ha most Jászi radikalizmusát is sokalja és veszedelmesnektartja? Tudjuk, hogy a „Magyarország" nem a függetlenségi párt, sőt azt is hisszük, hogy a „Magyarország" vadásza, nem a „Magyarország". Nehezen tudjuk megérteni, miképen fér meg a nemzeti gyűlölködésnek ebben a sajtóhadjáratban megnyilatkozó szava azokkal az igazán magasröptű és minden becsületes demokratát kielégítő szavakkal, amelyeket Lovászy Márton, a „Mastyarország" főszerkesztője, hallatott a képviselőház külügyi vitájában. Nehéz volna még a választójogi küzdelmet is közösen vinni azzal a függetlenségi párttal, amelynek lelkét és világfölfogását ezek a cikkek, ez az irányzat, a nemzetiségi kérdés demokratikus és békét teremtő vagy háborút nemző hatásának ilyen megítélése hatna át. Ez az a pont, amely a jövő politikai küzdelmek kapcsán leginkább érdekel bennünket és amely miatt bele kellett szólanunk ebbe a nem ildomos hangú vitába. S