Népszava, 1916. november (44. évfolyam, 303–332. sz.)

1916-11-05 / 307. szám

1916 november 5. NÉPSZAVA Göcző Gyurka égre-földre esküdözött, hogy eleget tesz a kívánságnak. A fuvarozást men­ten abba is hagyta. A gebek árán tejelő tehe­net vásárolt a mindszenti vásáron. A földet azonban, bár derék szál ember volt, nem bírta munkálni. Nem. Sérves volt. Egy alkalom­mal — bu­za zsákolás közben — nagyot emelt. Kiszakadt a haskérge. Azzal szabadult ki a katonáébból is. Azótától fogva mindig csak a könnyebb végét kereste a dolognak. A földet tehát arendáskézre adta. A vagy­ont nem pré­dálta, csak a kézzel ette. Szeretett jól élni. A templom­járást a feleségére meg a lányaira bízta. — Osszátok föl magatok közt — mondta. — Egyik menjen délelőtt, másik délután. Imád­kozzatok a vén bolondért, hogy minél s­­ma­rébb deszkát árulhasson a padmalyban . . . Petári István örökösen a gyülekezetet bújta. Gyurkának gyöngyélete volt ezalatt. Komorizált. Lehevert az ereszet alatti va­cokra és hol pipára, hol szivarra gyújtott. A ház körüli dolgot elhanyagolta. Oda számí­tott, hogy van, aki elvégezze azt helyette. Mire való a gyerek? Az a. A Kelemen gye­rek. A legkisebb. Arra bizta a jószágot. Az takarított. Kelemen helyt állt apja helyett. Jobb gondozót keresve sem találhatott volna a jószágnak. Gyurka teljesen megelégedett volt a sorsá­val. Hízóival együtt maga is hízásnak indult. Széki hússal, baromfival táplálkozott. És rá­adásul jókat ivott. Megkedvelte a pálinka­italt. Napjában többször is ivott. A kútvödör­ben, butykosban hűtötte a kisüstön főzött jó­féle törkölyt. A fösvény Petárt többször rajta­kapta­ az iváson. Megintette: — Gyurka öcsém, lassabban a testtel... Ne telh­etetlenkedjél, mert megárt... — Nem ártalmas, — mondta szemhunyo­rítva Gyurka — javamra szolgál... — Megjárja, — jegyezte meg Petári — de csak napjában egyszer. Reggelente. Elég a­! — Sasé elég nékem — vélte Gyurka. És jót húzott a butykosból. — István bátyám­ egészségire — mondta. Aztán jóakaratúlag megkínálta az öreget: — Igyon, István bátyám ! — Isten ments, — hárította el magától — tudod, hogy nem élek vele. Tiltja a vallásom! — No, csak egy kortyot. — Ne kisérts vele, te istentelen — dohogott az öreg, és beballagott a hűvös szobába, ahol beletemetkezett a szentírásba. Akkor hagyta félbe, amikor Eszter angya kiszólította a le­vestálaláshoz. Az árnyékos ereszet alatt várta a teríték. — Mit készítettél ebbe a d­rága világba — tudakolta. — Tejfölös levest birsalmával meg rántott csirkét paradicsomszósszal. — Esztim, Esztim, ugyan miért prédálod el a csirkét, — mondta rosszalólag. Vétek­ azt megölni. Nem a mi szegény asztalunkra való eledel az. Aztán — firtatta tovább ka­nalazás közben — mit kóstál manapság egy pár tavaszi csirke? — Kilenc-tíz koronát, — felelte készséggel Eszter — úgy kél a piacon... Verekednek érte a­ nagyságok. Petári csudálkozásában majd lenyelte a kanalat. — Nem vétkeztél levágni? — Nem én, van elég. Jut is, marad is be­lőle. Ugyön István bátyám nyugodtan. — Egy falat sem sok, — jelentette ki hatá­rozott hangon Petáki. Kifordulna a számból az a drága eleség... — Gondoltam, — mondta Eszter —, hogy István bátyám nem kedveli a csirkehúst. Készítettem hát „becsinált" galambot is, ka­csazsirral. Gyerekágyas asszonynak, ineg fo­gatlan, gyönge gyomrú embernek valót. Ha megizleli, tudom, mind a tíz ujját megnyalja utána... —­ Hogy kél a galambfi? — Sasé töröggyön vele. De Petáki mindenáron tudni akarta. Addig makacskodott, mígnem Eszter angya kielégí­tette kíváncsiságát. Azt mondta, hogy a ga­lambíj jóval olcsóbb, mint a csirke. Párja alig kerül 4—5 koronába. — Akkor abból se eszök — mondta zsörtö­lődve Petáki és eltolta maga elől a galamb­becsináltat. — Hogy kárba ne vesszen — jegyezte meg Gyurka mellékesen — majd elfogyasztom én Kelemennel. Pótári kenyeret szelt és azt bicskahegyelte befelé. Eszter angya sajnálkozva kérdezte: — Mit főzzek hát István bátyámnak, ha se ezt, se azt nem szereti? — Látospörömöt nagy tállal — kapott a szón Pótári —, aztán zsirostarhonyát, meg krumplipaprikást juhhussal, ódalast paszur­ral... Ez ód­ró eledel, ezzel tűr a paraszt­ember ... Eszter angya megnyugtatta, hogy alkal­mazkodik az elősorolt étlaphoz. Aztán egy szakajtónagyságu görögdinnyét szelt föl. Vandh­áti vérbélyt. — Ezt ízlelje meg István bátyám. Az árendás hozta kóstolóba. A csalafinta Gyurka azonban, hogy vég­képen elrontsa az öreg étvágyát, csöndesen megjegyezte: — Csak ti koronába kerül. Petákinak szeme-szája elállt erre a rá­jelentésre. Hivő létére keresztet hányt ma­gára és — mintha szálka akadt volna meg a torkán — akadozva mondta: — Eszti lelkem,... hozz egy­­darab avas­szalonnát, hogy éhen ne vesszek... Ezeket a megállapításoka­t használta föl a „Magyarország" arra, hogy Jászit, mint a románokkal — vagy, mert ezt a szót a „Magyarország" le nem írja — az „oláhok­kal" cimboráló ellenséget bedenmnerálja egyrészt a szabadkőműveseknél és esetleg másutt is. A Jászi nemzetiségi koncepciója ellen való harcot azután még jobban elmér­gesítette a „Világ"-nak és a „Magyaror­szágának egymásra törése és végü­l az egész ü­gy Jászi személye ellen irányuló embervadászat jellegét öltötte magára. Bármennyire visszatetszőnek ítéljük is ezt általában, a mai viszonyok között pedig különösen­ nem tennék szóvá a dolgot, mert hiszen nem a mi feladatunnk Jászi Oszkár védelme. De mivel a dolog a nem­zetiségi kérdés megítélésére vonatkozó el­lentétekből, a háborúnál­ és a magyar nemzetiségi kérdésnek összefüggéséről és főképen a jövendő nemzetiségi politika he­lyes módszeréről való véleményeltérésekből hajtott ki, szükségesnek tartjuk, ha egész röviden is, jellemezni álláspontunkat ebben a vitában. A „Magyarország" álláspontja a háború alatt általában és ebben a kérdésben való­ban azt a benyomást kelti az emberben, hogy a „Magyarország" vezetői csakugyan még mindig nem tudják vagy nem akarják tudni azt, hogy demokrácia teljes nemzeti egyenjogúsítás nélkül nem, lehetséges és hogy a faji uralom épp oly kevéssé fér ösz­sze a demokrácia lényegével, mint az osz­tályura­lom. Nem akarják tudomásul venni, hogy a háborúnak egyik szülőoka valóban a sovinizmus és nacionalizmus volt és hogy csak annak van joga teljes nemzeti önálló­ságot követelnie a maga számára, aki ugyanezt meg akarja adni a többieknek is. Nem látják azt, hogy például a bizonyos körökben szokásos „beoláhozásamihez rendszerint még a szaglás szervével össze­függő jelzőt is szoktak fű­zni, ugyanabból a lelki forrásból fakad és az emberek értékelé­sének ugyanarra az oligarchikus módjára vezethető vissza, mint a magyar urak szó­járásában annyira elterjedt „leparasztozás" vagy „lejakadozás". Mindezt sokkal világo­sabban és közérthetőbben is meg tudnók mondani, de azt reméljük, hogy a „Magyar­ország" ezekből a megjegyzésekből is látja, milyen aggodalommal figyeljük annak a lelkiállapotnak az ő cikkeiben való jelent­kezését, amelyet a háború előtt korlátolt sovinizmusnak szoktunk volt nevezni és amellyel való összemű­ködés, még egyetlen kérdésben is, szerfölött sok lelki és politi­kai akadályba ütközik. Mert ha a „Ma­gyarország" azt állítja, hogy mivel ő is ra­dikális, hát sokan megkérdezik tőle, azo­nosítja-e magát a Jászi-féle radikalizmus­nak ilyen megnyilatkozásaival, viszont a mi sorainkban is akadhatnak sokan, akik fölvetik azt a kérdést, vajjon lehetséges-e a szociáldemokratáknak együttműködni olyan pártokkal és irányzatokkal, amelyek már a Jászi igen mérsékelt és számos pol­gári előítélettel­­megterhelt radikalizmusát is oly túlzásnak tekintik, amelyik ellen még az embervadászatnak nem épen ne­mes fegyverei is megengedettek. Meg kell kérdeni nyíltan ezt a „Magyarországától, mik­épen akarja vagy akarta a múltban lenyelni és megemészteni a szocializmust, ha most Jászi radikalizmusát is sokalja és ve­szedelmesnek­­tartja? Tudjuk, hogy a „Ma­gyarország" nem a függetlenségi párt, sőt azt is hisszük, hogy a „Magyarország" va­dásza, nem a „Magyarország". Nehezen tudjuk megérteni, mik­épen fér meg a nem­zeti gyűlölködésnek ebben a sajtóhadjárat­ban megnyilatkozó szava azokkal az iga­zán magasröptű és minden becsületes de­mokratát kielégítő szavakkal, amelyeket Lovászy Márton, a „Mastyarország" főszer­kesztője, hallatott a képviselőház külügyi vitájában. Nehéz volna még a választójogi küzdelmet is közösen vinni azzal a függet­lenségi párttal, amelynek lelkét és világföl­fogását ezek a cikkek, ez az irányzat, a nemzetiségi kérdés demokratikus és békét teremtő vagy háborút nemző hatásának ilyen megítélése hatna át. Ez az a pont, amely a jövő politikai küzdelmek kapcsán leginkább érdekel bennünket és amely miatt bele kellett szólanunk ebbe a nem ildomos hangú vitába. S

Next