Népszava, 1917. július (45. évfolyam, 164–189. sz.)

1917-07-01 / 164. szám

társadalmi rendért harcol és erre kell neki a hatalom, erre kell neki a béke, erre kell neki a népuralom, a demokrácia, amelyben nincsen szegény és gazdag, de minden em­berformájú­ lem­pnek megvan mindene, ami emberséges élethez kell. A legfőbb emberi és társadalmi nyavalya, a szegénység el­len való harcban is a szocialista vezeti ro­hamra a világot! Ma bék­ét, jogot, emberséges­­életet sóvá­rog az emberiség s mert látja, hogy ezekért a javakért igazi erővel, a legelszántabban és legokosabban a szocialisták harcolnak: azért sereglenek ma mindenfelé a tömegek a szocialista lobogók alá. A háború puska­poros levegője ma még eltakarja ezt a nagy fölvonulást. De ha megjön a béke, csodálkozva látja majd meg az emberiség, hogy Európában már csak egyetlen lobogó van: a munka, a szabadság, a tisztességes h­éz, a nemzetközi jogrend, a békés vetélke­dés lobogója. És ezt a lobogót szocialista kezek emelik majd a hamis istenektől meg­tisztított hatalmas ég­boltozat felé!... Asszonygondok. Sose volt szomorúbb a munkásasszony élete, mint m­ost Az élet terhe mindig is súlyosan nehezedett rá, de most már elviselhetetlen gyötrelmek veszik körül. A megélhetés gond­jai napról-napra fokozódnak. És akármerre tekint a szegény munkásasszony ,­ sehol se akad segítő vagy támogató kézre. A Tisza­kormát*!! semmit se tett az érdekében, a vi­rilisták kezében lévő város se Budapesten, se egyebütt nem nyújtotta feléje segítő ke­zét. Amerre néző, amerre fordul, amerre indul, mindenütt csak ellenséggel és uzsorával ta­lálkozik. Ha kimegy a piacra, nem kap árut, mert nem hozzák b­e a városba vagy pedig olyan árakat követelnek, amiket a proletár­munkabérből nem tud megfizetni. Ha elmegy a mészárszékbe, h­a valami sátoros ünnepen arra merészkedik gondolni, hogy egyszer talán a munkáscsalád is húst ehetne, keser­vesen és üres kosárral kell visszafordulnia, mert nincsen ma senki, a hadseregszállítók kis csoportját kivéve, aki akár Budapesten, akár az ország ipari városaiban meg tudná fizetni a húsárakat. Nincs hús, nincs tojás, nincs zsír, de már alig is tud ebédet vagy va­csorát főzni, mert burgonyát se igen kúp és zöldséggel vagy az amúgy is megfizethetet­len gyümölccsel messze elkerülik a budapesti vásárcsarnokokat. Szomorú ma a háziasszony sorsa, ha nem hadseregszállító a férje, hanem éhes proletár, aki nehéz testi munka robotja útján vagy lelketölő irodamunkája végeztével jön haza, ha egy csomó éhes gyerek ül le az asztalhoz — és ki szül ma már gyerekeket más, mint a proletárasszony­ok? — és a munkásasszony­nak azon kell töprengenie, hogy mit adjon nekik enni, mivel csillapítsa éhségüket. Béke­időn legalább a kenyér meg a krumpli segí­tette a munkásasszonyt és azok az olcsó és hitványabb h­úsfajták, amiket a gazdag em­ber finnyásabb étvágya száműzött a b­uri asz­talokról. Ma azonban ezek a valaha demo­kratikus ételek is gőgös arisztokratákká lettek és az árlajtorja olyan magas lépcső­fokaira kapaszkodtak föl, ahol már a mun­káscsalád számára elérhetetlenek. A háború nemcsak a hadseregszállítók parvenürétegét juttatja föl az uborkafára, hanem a valaha plebejusételeket is ilyen parvenüségbe emelte. De nemcsak a rettentő, az egyre szemér­metlenebb és az egyre gyötrelmesebben foko­zódó drágasággal kell a munkásasszonynak megküzdenie, hanem az élelmijegyek egész régiójával is. Alig van ma már olyan élelmi­cikk, amelyhez ne kellene élelmiszer­jegy. De minden ilyen jegy kiosztás olyan nagyszerűen van megszervezve, hogy a munkásasszony­nak, akit obtan­on pedig vár a háztartás egész gondja, mert hiszen ő nem emelkedhet a nagyságok sorába és nem tarthat cselédet, akinek ezalatt ápolatlanul és neveletlenül maradnak az apró gyerekei, mert hiszen nem emelkedhet a még előkelőbb nagyságok so­rába és nem tarthat számukra nevelőnőt, fél­napokat, sőt sokszor egész napokat kell el­ácsorognia, amíg meg tudja szerezni a külön­böző élelmiszer jegyeket. De a jegy persze még nem elég. Ha még aztán csakugyan élelmiszert is aka­r kapni, akkor újabb ácsorgás, újabb idegölő és újabb testet ölő veszteglés következik. Ahogy a ka­tonákat­­ menetzászlóaljakban viszik ki a frontra, úgy kénytelenek a munkásasszonyok álló zászlóaljakban küzködni a megélhetés itthoni frontján. Az asszonygondok ternisz­tere nem kevésbé súlyos a harcoló katona torn­iszt­erénél és ha valaki meg akarná inni ennek a háborúnak a­z igazi történelmét, akkor a hősiességnek, az önfeláldozásnak, a gyötrelmek végigszenvedésének legmegrá­zóbb fejezeteit a munkásasszony, a háztar­tásáért, a megélhetéséért küzködő munkás­asszony életéből kelene vennie. Urainak már mindenfelé az országban. Be­zárul a munka nagy körforgalmának egyik esztendeje, hogy újra kezdődjék a másik. A munkásasszonyoknak most kellene átalakul­niuk politikus­ asszonyokká, hogy a szocialista munkássággal vállvetve küzdjenek a terme­lés okosabb berendezéséért, a termékek be­csületesebb szétosztásáért és a demokratikus élelmiszerpolitikáért. "A háborús kormány­zás eddig csak a nagy vagyon érdekeit szol­gálta. Úgy maximálták az élelmiszerárakat, hogy a nagybirtok meggazdagodj­on, a sze­gény munkásember jól ne lakhasson, a in­tri­kásasazony gondoktól megőszüljön.. Ugy maximálták az ipari cikkek árát, hogy a nagybankok és nagyiparosok szót kerestek, amikor a munkásgyerek­­ foszlott a cipő, amikor a munkása is évek óta nem csináltathat rrj rong­ ízére és amikor az unaságoktól levet ára a békeidők arisztokrata Sajabó­nak a magasságáig nőtt A munkásasszonynak csakúgy, m­nek vagy fiánaik, öntudatra kell és meg kell értenie, hogy a nyomorást az isten küldte a emberekre és nem meszet rendelése. A nyomorúság a az egyik oldalon, mert roppant­­ vannak a másik oldalon, a szükség tanyáit, nálunk, mert­ másutt a minden virága illatozik. A munkás italán a háború most megtanítja az csak azért szegény és csak azért,­isz nyomorúság minden kínját, mert i­szik a szegénységébe, mert nem eszi a nagy igazságra, hogy amelyik pit minden munkásasszony együtt él el minden munkásemberrel egyetemben hozná, hogy nem a Zsar­ja tovább viseli moruságot — le kellene venni vállán moruság terhét. Gyatrák, gyávák vagytok és a rö­­cet tétován vonszoljátok lomha test Ez a röpke perc, amely belétek szállt átkotok. S ime itt a nagy kérdőjel, a Csúsztok, másztok, mig reátok tape a perc elszáll, vége. Hát miért­­ miért vagytok?... Ha csak egy, e egy volna köztetek, akinek élete nem volna múló pillanat, akit nem ember szülne, hanem ember alkotna és belefújhatná az örök­m­ozgást, az erőt.. . az lenne az ember, a nagy, a hatalmas, ki dacolna istennel, em­berrel, hatalommal egyaránt. Az lenne az ember, aki értelmet adna a röpke percnek, aki azt felelné a „miért-nek, hogy „ezért"! A tudós a sarokba nézett, a homoekulus vi­gyorgó arccal, vörös szemekkel tekintett feléje. A tudós elmélázva nézte-nézte, míg fáradt pilláit lezárta az álom, amely ime életre keltette a gépembert. Az ajtó kinyílt előtte és midőn lefelé indult a lépcsőn, lába alatt porrá morzsolódott a kő. Lent a téren emberek csoportosultak körülötte. Ki ez az emberformája idomtalan alak, kérdezték suttogva. S ime, az óriás meghallotta. Hangja mint érces trombita zengett, amidőn megszólalt. — Én vagyok az erő­­és értelem, isten va­gyok tehát Az emberek összebújtak félelmükben, ar­cukból eltűnt a vér, lábuk remegett, meg­borzongtak, mint hideglelősök. E közben ka­tonák és rendőrök jöttek, hogy a csoporto­sulást szétoszlassák, amidőn a szörnyeteget meglátták, fölszólították, hogy igazolja ma­gát. A szörnyeteg a szemük köz® nevetett. — Kotródjatok, ti hangyatojások. A rendőrök megragadták, ám a szörnye­teg szétszórta őket, mint könnyű pelyhet. A katonaság csoportosult és a rendőrök- Sípó szemek, fin sokat nézek a síró szemekbe És évente magam is sirok sokat k­i messze, zord, Sötét tájak felől Magamba szivom a bánatokat Mi messze sajlik vérző távolokban. Mind megtalál és mind olyan enyém, Hogy arcomat sápadtra komoritja S ifjú szememből is elfogy a fény. Pedig Te­ Kedves itt vagy és szeretlek, Virággal kán­ övezni homlokom, De ajkamon, lásd, könnybeful az ének. Ciprus vagyok én minden sirokon. Tán elveszettlek igy, hisz vannak ingak, Felédhajlók és könnyen nevetők, fin nem tudok, mert hallom, akik sirnak És egyre telnek, mind a temetők. Én igy vagyok, szomorú két szememmel, S lelkem mélyén bús dalok zengenek, Kacagások, víg­játékok helyébe, Nem tudom én, elég-e ez Neked? Mert jaj nekem, siró szemekbe néztem, S most minden könny az én szememben ég, Kacagni is, lásd, feörtcen elfeledtem... Lehet-e engem szeretni még? Várnai Z sem. •&ÉV SZAVA Paracelsus fiomoniulusa, Ivía Pogramy Ddíniel. Paracelsus TI-nek nevezte m­agát a tudós és belevénült a XX. századba. Ifj­ú korában világmegváltó eszmék zsong­tak termékeny agyában. Nem érdekelte semmi a világi hiúságokból. Elfojtotta ifjú­ságának lázongó hevét, beletemetkezett a vaskos fólányokba és tanult, a tudás volt minden ambíciója. Huszonhat éves korban már három diplomával rendelkezett. A jog tekervényes útvesztőiben épp úgy el tudott igazodni, mint az orvosi tudomány labirin­tusában. Ráadta magát a vegytanra, foglalkozott asztronómiával, fizikával. Valam­i őrült láz hevítette, hogy olyasmit alkosson, ami­­ ki­forgatja sarkaiból a korhadt világot. Végül megalkotta a­ homonkulust. Kilencven év vo­nult el fölötte, amikor e mesterségre adta magáit. A form­ja most is ott állt a sarokban. A tudós azt a­z ismeretlen erőt kereste, amely életre hozza a sárembert. Elfáradt a kutatásban, öreg este lett, ki­nyitotta az ablakot, hogy friss levegőt en­gedjen a szobájába. Hirtelen nagy zaj ütötte meg a fülét. Nyomorult párnák vonultak el az ablak előtt, kavargó rendetlen tömegek­ben. Hiányos öltözékük,­ l­eesett szemük, sá­padt arcuk, amelyről az éhség jitt le, új for­dulatot adott a tudós gondolatainak. Hát ti miért vagytok a világon, nyüzsgő bogarak, szánandó férgek, a föld testén? Mert azok vagytok, ha ily sokan vagytok s nem tudtok emberré lenni. Lám, a pók egy zugban világot épít magának és övé a világ, mert övé a zug, nektek egy egész világot építettek és nincs egy zug, amely a tiétek lenne. 1917 Július 1.

Next