Népszava, 1917. július (45. évfolyam, 164–189. sz.)
1917-07-01 / 164. szám
társadalmi rendért harcol és erre kell neki a hatalom, erre kell neki a béke, erre kell neki a népuralom, a demokrácia, amelyben nincsen szegény és gazdag, de minden emberformájú lempnek megvan mindene, ami emberséges élethez kell. A legfőbb emberi és társadalmi nyavalya, a szegénység ellen való harcban is a szocialista vezeti rohamra a világot! Ma békét, jogot, emberségeséletet sóvárog az emberiség s mert látja, hogy ezekért a javakért igazi erővel, a legelszántabban és legokosabban a szocialisták harcolnak: azért sereglenek ma mindenfelé a tömegek a szocialista lobogók alá. A háború puskaporos levegője ma még eltakarja ezt a nagy fölvonulást. De ha megjön a béke, csodálkozva látja majd meg az emberiség, hogy Európában már csak egyetlen lobogó van: a munka, a szabadság, a tisztességes héz, a nemzetközi jogrend, a békés vetélkedés lobogója. És ezt a lobogót szocialista kezek emelik majd a hamis istenektől megtisztított hatalmas égboltozat felé!... Asszonygondok. Sose volt szomorúbb a munkásasszony élete, mint most Az élet terhe mindig is súlyosan nehezedett rá, de most már elviselhetetlen gyötrelmek veszik körül. A megélhetés gondjai napról-napra fokozódnak. És akármerre tekint a szegény munkásasszony , sehol se akad segítő vagy támogató kézre. A Tiszakormát*!! semmit se tett az érdekében, a virilisták kezében lévő város se Budapesten, se egyebütt nem nyújtotta feléje segítő kezét. Amerre néző, amerre fordul, amerre indul, mindenütt csak ellenséggel és uzsorával találkozik. Ha kimegy a piacra, nem kap árut, mert nem hozzák be a városba vagy pedig olyan árakat követelnek, amiket a proletármunkabérből nem tud megfizetni. Ha elmegy a mészárszékbe, ha valami sátoros ünnepen arra merészkedik gondolni, hogy egyszer talán a munkáscsalád is húst ehetne, keservesen és üres kosárral kell visszafordulnia, mert nincsen ma senki, a hadseregszállítók kis csoportját kivéve, aki akár Budapesten, akár az ország ipari városaiban meg tudná fizetni a húsárakat. Nincs hús, nincs tojás, nincs zsír, de már alig is tud ebédet vagy vacsorát főzni, mert burgonyát se igen kúp és zöldséggel vagy az amúgy is megfizethetetlen gyümölccsel messze elkerülik a budapesti vásárcsarnokokat. Szomorú ma a háziasszony sorsa, ha nem hadseregszállító a férje, hanem éhes proletár, aki nehéz testi munka robotja útján vagy lelketölő irodamunkája végeztével jön haza, ha egy csomó éhes gyerek ül le az asztalhoz — és ki szül ma már gyerekeket más, mint a proletárasszonyok? — és a munkásasszonynak azon kell töprengenie, hogy mit adjon nekik enni, mivel csillapítsa éhségüket. Békeidőn legalább a kenyér meg a krumpli segítette a munkásasszonyt és azok az olcsó és hitványabb húsfajták, amiket a gazdag ember finnyásabb étvágya száműzött a buri asztalokról. Ma azonban ezek a valaha demokratikus ételek is gőgös arisztokratákká lettek és az árlajtorja olyan magas lépcsőfokaira kapaszkodtak föl, ahol már a munkáscsalád számára elérhetetlenek. A háború nemcsak a hadseregszállítók parvenürétegét juttatja föl az uborkafára, hanem a valaha plebejusételeket is ilyen parvenüségbe emelte. De nemcsak a rettentő, az egyre szemérmetlenebb és az egyre gyötrelmesebben fokozódó drágasággal kell a munkásasszonynak megküzdenie, hanem az élelmijegyek egész régiójával is. Alig van ma már olyan élelmicikk, amelyhez ne kellene élelmiszerjegy. De minden ilyen jegy kiosztás olyan nagyszerűen van megszervezve, hogy a munkásasszonynak, akit obtanon pedig vár a háztartás egész gondja, mert hiszen ő nem emelkedhet a nagyságok sorába és nem tarthat cselédet, akinek ezalatt ápolatlanul és neveletlenül maradnak az apró gyerekei, mert hiszen nem emelkedhet a még előkelőbb nagyságok sorába és nem tarthat számukra nevelőnőt, félnapokat, sőt sokszor egész napokat kell elácsorognia, amíg meg tudja szerezni a különböző élelmiszer jegyeket. De a jegy persze még nem elég. Ha még aztán csakugyan élelmiszert is akar kapni, akkor újabb ácsorgás, újabb idegölő és újabb testet ölő veszteglés következik. Ahogy a katonákat menetzászlóaljakban viszik ki a frontra, úgy kénytelenek a munkásasszonyok álló zászlóaljakban küzködni a megélhetés itthoni frontján. Az asszonygondok ternisztere nem kevésbé súlyos a harcoló katona torniszterénél és ha valaki meg akarná inni ennek a háborúnak az igazi történelmét, akkor a hősiességnek, az önfeláldozásnak, a gyötrelmek végigszenvedésének legmegrázóbb fejezeteit a munkásasszony, a háztartásáért, a megélhetéséért küzködő munkásasszony életéből kelene vennie. Urainak már mindenfelé az országban. Bezárul a munka nagy körforgalmának egyik esztendeje, hogy újra kezdődjék a másik. A munkásasszonyoknak most kellene átalakulniuk politikus asszonyokká, hogy a szocialista munkássággal vállvetve küzdjenek a termelés okosabb berendezéséért, a termékek becsületesebb szétosztásáért és a demokratikus élelmiszerpolitikáért. "A háborús kormányzás eddig csak a nagy vagyon érdekeit szolgálta. Úgy maximálták az élelmiszerárakat, hogy a nagybirtok meggazdagodjon, a szegény munkásember jól ne lakhasson, a intrikásasazony gondoktól megőszüljön.. Ugy maximálták az ipari cikkek árát, hogy a nagybankok és nagyiparosok szót kerestek, amikor a munkásgyerek foszlott a cipő, amikor a munkása is évek óta nem csináltathat rrj rong ízére és amikor az unaságoktól levet ára a békeidők arisztokrata Sajabónak a magasságáig nőtt A munkásasszonynak csakúgy, mnek vagy fiánaik, öntudatra kell és meg kell értenie, hogy a nyomorást az isten küldte a emberekre és nem meszet rendelése. A nyomorúság a az egyik oldalon, mert roppant vannak a másik oldalon, a szükség tanyáit, nálunk, mert másutt a minden virága illatozik. A munkás italán a háború most megtanítja az csak azért szegény és csak azért,isz nyomorúság minden kínját, mert iszik a szegénységébe, mert nem eszi a nagy igazságra, hogy amelyik pit minden munkásasszony együtt él el minden munkásemberrel egyetemben hozná, hogy nem a Zsarja tovább viseli moruságot — le kellene venni vállán moruság terhét. Gyatrák, gyávák vagytok és a röcet tétován vonszoljátok lomha test Ez a röpke perc, amely belétek szállt átkotok. S ime itt a nagy kérdőjel, a Csúsztok, másztok, mig reátok tape a perc elszáll, vége. Hát miért miért vagytok?... Ha csak egy, e egy volna köztetek, akinek élete nem volna múló pillanat, akit nem ember szülne, hanem ember alkotna és belefújhatná az örökmozgást, az erőt.. . az lenne az ember, a nagy, a hatalmas, ki dacolna istennel, emberrel, hatalommal egyaránt. Az lenne az ember, aki értelmet adna a röpke percnek, aki azt felelné a „miért-nek, hogy „ezért"! A tudós a sarokba nézett, a homoekulus vigyorgó arccal, vörös szemekkel tekintett feléje. A tudós elmélázva nézte-nézte, míg fáradt pilláit lezárta az álom, amely ime életre keltette a gépembert. Az ajtó kinyílt előtte és midőn lefelé indult a lépcsőn, lába alatt porrá morzsolódott a kő. Lent a téren emberek csoportosultak körülötte. Ki ez az emberformája idomtalan alak, kérdezték suttogva. S ime, az óriás meghallotta. Hangja mint érces trombita zengett, amidőn megszólalt. — Én vagyok az erőés értelem, isten vagyok tehát Az emberek összebújtak félelmükben, arcukból eltűnt a vér, lábuk remegett, megborzongtak, mint hideglelősök. E közben katonák és rendőrök jöttek, hogy a csoportosulást szétoszlassák, amidőn a szörnyeteget meglátták, fölszólították, hogy igazolja magát. A szörnyeteg a szemük köz® nevetett. — Kotródjatok, ti hangyatojások. A rendőrök megragadták, ám a szörnyeteg szétszórta őket, mint könnyű pelyhet. A katonaság csoportosult és a rendőrök- Sípó szemek, fin sokat nézek a síró szemekbe És évente magam is sirok sokat ki messze, zord, Sötét tájak felől Magamba szivom a bánatokat Mi messze sajlik vérző távolokban. Mind megtalál és mind olyan enyém, Hogy arcomat sápadtra komoritja S ifjú szememből is elfogy a fény. Pedig Te Kedves itt vagy és szeretlek, Virággal kán övezni homlokom, De ajkamon, lásd, könnybeful az ének. Ciprus vagyok én minden sirokon. Tán elveszettlek igy, hisz vannak ingak, Felédhajlók és könnyen nevetők, fin nem tudok, mert hallom, akik sirnak És egyre telnek, mind a temetők. Én igy vagyok, szomorú két szememmel, S lelkem mélyén bús dalok zengenek, Kacagások, vígjátékok helyébe, Nem tudom én, elég-e ez Neked? Mert jaj nekem, siró szemekbe néztem, S most minden könny az én szememben ég, Kacagni is, lásd, feörtcen elfeledtem... Lehet-e engem szeretni még? Várnai Z sem. •&ÉV SZAVA Paracelsus fiomoniulusa, Ivía Pogramy Ddíniel. Paracelsus TI-nek nevezte magát a tudós és belevénült a XX. századba. Ifjú korában világmegváltó eszmék zsongtak termékeny agyában. Nem érdekelte semmi a világi hiúságokból. Elfojtotta ifjúságának lázongó hevét, beletemetkezett a vaskos fólányokba és tanult, a tudás volt minden ambíciója. Huszonhat éves korban már három diplomával rendelkezett. A jog tekervényes útvesztőiben épp úgy el tudott igazodni, mint az orvosi tudomány labirintusában. Ráadta magát a vegytanra, foglalkozott asztronómiával, fizikával. Valami őrült láz hevítette, hogy olyasmit alkosson, ami kiforgatja sarkaiból a korhadt világot. Végül megalkotta a homonkulust. Kilencven év vonult el fölötte, amikor e mesterségre adta magáit. A formja most is ott állt a sarokban. A tudós azt az ismeretlen erőt kereste, amely életre hozza a sárembert. Elfáradt a kutatásban, öreg este lett, kinyitotta az ablakot, hogy friss levegőt engedjen a szobájába. Hirtelen nagy zaj ütötte meg a fülét. Nyomorult párnák vonultak el az ablak előtt, kavargó rendetlen tömegekben. Hiányos öltözékük, leesett szemük, sápadt arcuk, amelyről az éhség jitt le, új fordulatot adott a tudós gondolatainak. Hát ti miért vagytok a világon, nyüzsgő bogarak, szánandó férgek, a föld testén? Mert azok vagytok, ha ily sokan vagytok s nem tudtok emberré lenni. Lám, a pók egy zugban világot épít magának és övé a világ, mert övé a zug, nektek egy egész világot építettek és nincs egy zug, amely a tiétek lenne. 1917 Július 1.