Népszava, 1918. augusztus (46. évfolyam, 177–203. sz.)

1918-08-04 / 180. szám

1918 augusztus 4 WÉPSZSAFA van függesztve a szolgálatból, addig Albert úr vígan teljesít szolgálatot, minden fegyelmi elle­nére. Albert egyébként már könyörgött Tőzsér elvtársnak, hog­y béküljön ki vele, de a nyilvá­nos bocsánatkérésbe nem akart belemenni. Így hát be kell­­ várni ennek a kétségtelenül pártat­lan fegyelmi vizsgálatnak az eredményét. Knaszki Gusztáv, Vercsics István és Csa­kajda Mátyás ügyében a vezérigazgató úr le­hullajtotta a leplet eddig oly ügyesen takarga­tott reakciós érzemeiről. Azt írja végre, hogy igenis ezektől az emberektől „a sztrájkban ta­núsított szereplésük folytán (a bizalmat) tőlük meg kellett vonnnk"... De azért, ez sem meg­rendszabályozás. Ó, a világért sem! Ez tudni­illik csupán az „atyai jóindulat". Egy másik eset a Högye Mihályé. EUehőr volt és mert a nagy sztrájk idején nem jelent­kezett mint „bizalmi egyén" aljas sztrájktörő munkára, hát most „új beosztást" kapott: lefo­kozták, pótjegyosztónak meg kalauznak,­­ Sándor Pál szószegése azonban a legteljesebb­ mértékben Szabó Dániel eseténél domborodik ki. A levél csak ennyit ír erről: „Szabó Dániel ügye még vizsgálat alatt van." De hát miért van vizsgálat alatt? Miért, vezérigazgató úr? Mi adott erre okot? Hiszen nem ez volt az adott szó! Amikor Pollák Rudolf és Király Albert elv­társak ott jártak Sándor Pálnál, akkor határo­zott kijelentés és ígéret történt arra nézve, hogy Szabó Dánielnek csupán a forma kedvéért nem­ kell egyebet tennie, mint egy jelentést le­adni arról, hol volt 16 napig. (Szabó tudniillik a sztrájk miatt a rendőrség vendégszeretetét él­vezte ennyi ideig, amit Sándor Pál is tudott.) Ha pedig e jelentést leadta, ismét fölveheti ren­des szolgálatát. Igaz ez vagy sem? Erre vá­runk feleletet Szabó Dániel ezt a jelentést másnap le is adta. Hát akkor miért nincs még szolgálatban? Micsoda vizsgálatra van itt szükség? Hát lehet ezek után bízni Sándor Pál szavában ! Nem a legközönségesebb szószegés ez, ami itt történt! Lehet-e ezek után hitelt adni Sándor Pál mé­zies-mázas szavainak? A vezérigazgató úr nagyon önérzetesen mon­dotta akkor a kiküldött elvtársainknak: „Uraim, ha én mondok valamit, az szentírás! Nálam: „Ein Mann — ebi Wort." Há'. Így­ néz ki a Sándor Pál ur szentirásat... Ami pedig Krisztián urat illeti, hát róla mit mondjunk? Ő egy bosszúálló örmény, aki a múltkori rapportra rendelést úgy torolja meg, hogy most egyszerűen megakadályozza Szabó Dánielnek a vezérigazgató elé jutást. Annak ellenére, hogy Sándor Pál „minden munkást bármikor szívesen meghallgat legalább a saját kijelentése szerint. :­­ De fölösleges itt a további fejtegetés. Lás­sunk tisztán! A történtek azt bizonyítják, hogy­ Sándor Pál szava nem ér egy fabatkát sem. A munkásokat igenis megrendszabályozzák, ha arra mód és alkalom van, de főként, ha a munkások nem eléggé szervezettek. Hazugság minden jóindulatuk, mert itt letipor minden emberi érzést a legközönségesebb kapitalista erkölcs. Meg kell félemlíteni a munkásokat, hogy moccanni se merjenek! — ez jelszó. Csakhogy az urak nagyon csalódnak,f egyet­len villamosvasúti alkalmazott sem ije­d meg ettől a most tapasztalt komiszságtól. Robbanás egy tntniiciógyárban. * Egy Halott, nyolc súlyos sebastlett. A Bécsújhely közelében levő ^gyjjyjb an, a municiógyárban szerdán robbanás történt. A municiógyárnak abban az épületében, amelyben kézigránátokat gyártanak, az egyik munkásnő éppen azzal volt elfoglalva, hogy az úgynevezett Stielgranate (nyeles kézigránát) biztosító dugaszát helyezze el a nyél végébe. Ez a dugó takarja el azt a fogantyút, amely­nek kihúzásával sütik el a gránátot A mun­kásnő, amikor ezt a dugót beillesztette, vélet­lenül rántott egyet a fogantyún és ezzel mű­ködésbe hozta a kézigránátot. Ilyen esetben a munkásnak kötelessége a grá­nátot az ablakon kidobni és e célból az épület előtt mély árok van, ahol a gránát, amelynek szilánkjai lapos pályában röpülnek szét, ve­szélytelenül robbanhat. Hogy ezt a műveletet a munkások nyomban végrehajthassák, az ös­­szes munkaasztalok közvetlenül az ablakok mel­lett vannak elhelyezve. A munkásnő is odasza­ladt a kézigránáttal az ablakhoz, de izgalmá­ban már néhány lépés távolságról és nem köz­vetlenül az ablakból dobta a gránátot. Ennek az volt a következménye, hogy az ablakpár­kányt találta el, mire a gránát­ visszahullott a terembe. Még akkor is lett volna ideje föl­kapni és újból kihajtani, de elvesztette lélek­jelenlétét, néhány pillanatra meghökkent és e csak ennek a néhány pillanatnak az elmúltával kiáltotta el magát, hogy mindenki meneküljön.­­ Menekülésre azonban már nem volt idő, a kézigránát fölrobbant és más gránátokat is föl­robbantott, amelyek a szomszéd asztalon feküd­tek. Ez az ujabb robbanás megölt egy embert, míg nyolcan súlyosan és még néhányan kön­­nyebben sebesültek meg. A robbanás tűzbe bo­rította az egész épületet, szerencsére azonban az aznap gyártott muníció már nem volt az épületben, hanem a szabályok értelmében már vagonba volt rakva. i •mm imianvt ü^mmii» ^ Gyűjtés a M­táv, gépgyárt dld­ozatosi Ikazz-dtar­tOEŐiir­afc­i Varjas Antal 2.—. 5T. >­. 2.—, Gesünder Enc­ze 2.—, Sörszanatórium­ 10.—, Kis Sándor 3.—, H. Terike 2.—, Bárd Ferenc «3"Fia eés fi.—, Kis Hermann 2.—, Farkas Igvác ?.—, Halpert József 5.—, Halpert Dezső 2.­—, Braun Sándor 1.—, Kövecsy Ák­os 1.—, Ratzersdorfer cós 4.—, Tech cég 20.­­ K — — Korona HIREIC 1/ * ¥ * Százhatvanhárom hadiárva. * Olvasom: „A Népjóléti Központ igazgatósá­gának legutóbbi ülésén 163 budapesti illető­ségű hadiárváinak és hadirokkant gyermekének szavaztak meg 400— 800 korona középiskolai ta­nulmányi segélyt. A Hadigondozó Hivatal ezt a Népjóléti Központ javaslatára utalja ki, még pedig akkor, ha a fölterjesztettek megfelelő tanulmányi előmenetelt tudnak kimutatni. A központ ezzel szemben azt kéri fölterjesztésé­ben, hogy a rossz tanulóknak is adják meg a segélyt mert ez nem változtat azon a tényen, hogy mint hadiárváik segélyre szorulnak. Ál­lást foglalt az ellen is, hogy a katonai nevelte­tési költségeket a tanulmányi segély összegé­ből elvonják." Ez így mind igen szép, de ami engem legjobban megnyugtat az: a hadiárvák és a hadirokkantak gyerekeinek száma. Száz­hatvanhárom gyerek! Ilyen nagy háborúhoz képest nem is olyan sok... Vagy talán volna még több, sokkal több­ hadiárva és rokkant katona gyereke Budapesten, akik azt sem tud­ják, hogy ilyen tanulmányi segély is van a vi­lágon? Az is meglehet. Mert a hadiözvegyeknek igazán nincs érkezésük vagy kedvük arra, hogy áttanulmányozzák a napilapokat, és a rokkan­tak legértékesebb­, mert önérzetes csoportja­ is lemondott már arról, hogy türelmetlen harag­nál és csak keserűséget okozó néhány koronánál egyebet adjanak neki és családjának. Az iskola­igazgatók feladata volna — és szívesen vállal­nák ezt az emberséges, jó tanítók is —, hogy hivatalos utasításra a negyedik elemiben hir­dessék ki a 400-800 koronás hadiárvasegély­ feltételeit. Sok jóeszű­ gyerek figyelmeztethetné így idejében édesanyját, hogy szedje össze a sok szükséges iratot. A vidéki hadiárvák tanul­mányi segélyéről pedig semmit se hallunk. Na­gyon is előkelően, diszkréten intézik el az ilyen fontos segélyeket, ha csak 163 hadi­árva része­sül belőlük Budapesten... ego. * * * — Változik a világ. A hivatalos eljárá­sok szürkeségei a sablonokhoz való alkalmazkodás­nak a kényszerűsége lassanként minden szint, minden eredetiséget kiöl az életből. Most írják az újságok éppen, hogy a rendőrség megbünte­tett egy vásárcsarnoki kofát, mert a végrehajtó előtt, az adóvégrehajtás szent pillanatában ká­romkodott Nyavalyát emlegetett az urakkal kapcsolatban, valami kis zsiványságot meg egy n­­­­gy csomó milliós deficitet is. Még nem kerülközött a világon olyan bolond adófizető a szegényebb sorsú emberek között, akit afölötti örömében ütött volna meg a guta, hogy megengedte neki a sors azt a kedvező al­kalmat, hogy adót fizethet Egyáltalában az adófizetésre ssnki sem­ foghatja rá, hogy a leg­gyönyörűségesebb szórakozások közé tartoz­nék és egymást törik érte az emberek az adó­hivatalok ajtajában. Adófizetéskor az ember leginkább szomorú, legalább is kedvetlen szo­kott lenni. Olyan a hangulata, mint azé az em­beré, aki elvesztett valamit amiről tudja, hogy sohasem kerül meg. Ha ilyenkor egy kicsit ká­romkodik, nem szabad tőle rossz néven venni. A káromkodás csúnya, az igaz, de ki fogja rá, hogy az adófizetés szép és jó is, kellemes is? Már csak maradjon meg az adófizető mindig a maga búskeserves mivoltában annak a s?o­maoru valakinek, akinek engedje meg a hivata­los hatalom azt az egyéni szabadságot, hogy a pénzét hangulatának és természetének meg­felelő módon sirathassa. Az emberek nem egy­formák ilyenkor. «Van, aki sírva borul az asz­talra, de olyan is van, aki nagyot üt.Öklével és asztalra. Azt­ sietni szabad bántani, alu sírva fizeti az adót, de azt sem ám, aki káromkodva fizeti. Egyébként is az adópénztáraknál nem a hangulatot söprik a kasszába, hanem a pénzt. Az adónál fő az, hogy fizessék és nagyon mel­lékes az, hogy dalolva fizetik-e vagy pedig sírva­ imádkozással-e vagy káromkodással. Iis éppen attól a vásárcsarnoki kofától kö­vetelik, hogy még a száját se nyissa ki, amikor a piacon vagy a vásárcsarnokban nyakán te­rem a végrehajtó és azt mondja neki, hogy fuss vagy fizess! Tessék elhinmi, hogy kellemetlen valami az, am­ikor valakit éppen foglalkozása közben lepnek meg ilyesmivel. Mit szólna pél­dául a rendőrkapitány úr, ha éppen hivatalos munkája közben toppanna be hozzá a végre­hajtó, aztán ítéletet hozó kezét megragadná: — Ne tessék egy pillanatra ítéletet mérni, hanem ezt a kis egyházi adót kifizetni. Bizony a rendőrkapitány úr is nagyot ká­romkodnék­. Aztán éppen az a szabad szájjártatáshoz szo­kott kofa ne mondjon egy-két vastagabb szót? A kofa hallgasson, mint a csuka, amikor hiva­talos működése közben a vásárló publikum szeme láttára vállára teszi a kezét a végre­hajtó? Hová lesz így a kofa-tekintély, amely előtt a vásárló publikum is meg szokott juha szodni ? A rendőrségtől betanított tánc- és il­lemszabályok egyszerre kipusztulnak a lelké­ből, fölülkerekedik benne a régi erkölcs, ami­kor a piacon szabadon jártathatta a nyelvét, és van enyhítő körülménye is, mert­­— mint mondtuk — nincs a világon teremtett lélek, aki nevetőgörcsök­ között fizetné al adót. Inkább sirógörcsökről lehet beszélni. De hiába, elmúlt a régi jó világ, amikor Pé­ter­ bácsi is minden adófertálykor olyan ká­romkodások között szurkolta le az adóját, hogy majd leszakadt a városház plafon­ja. Amíg a pénzt olvasta az adópénztáros előtt, addig min­dig a fenével kapcsolatban emlegette a vá­rosházi urakat. Az adópénztáros megolvasta, elzárta a belajstromozott pénzt aztán szelíden rászólt az öregre: — No, Péter bácsi, készen van-e mér kend?

Next