Népszava, 1918. december (46. évfolyam, 285–309. sz.)
1918-12-13 / 295. szám
szárnyakban és nem tud egységes akarat úrrá lenni a kaszárnyai káoszon, másfelől azonban, amikor a Katonatanács bizalmi férfiai végre kierőszakolták a hadügyminisztertől a Katonatanács szabályozásáról és az új demokratikus fegyelem szabályozásáról, az esküdtszékekről szóló rendeleteket, a hadügyminisztérium és a katonai parancsnokságok két héten keresztül egyszerűen nem közölték a csapatokkal ezeket az alapvető rendeleteket Látszatra engedett a demokratikus áramlatnak a hadügyminisztérium, valójában azonban, ahol tehette, gáncsot vetett neki, amiben tehette, akadályozta. Az lett volna a föladata hogy új hadsereget teremtsen és ehelyett szét akarta zülleszteni az öt korosztályt, csak azért, mert szocialista, csak azért, mert testvér-lélekkel forradalmár. Az lett volna a föladata, hogy fegyelmet teremtsen, ehelyett azonban állandóan fegyelemtörésre és puccsokra biztatta és izgatta az aktív tisztikart. Végül mér egészen nyílt puccsra határozta el magát a militarista reakció. Szerdára nagy seregszemlét tervezett, föl akarta vonultatni a kormány balszárnyával egyre inkább ellentétbe jutó Bartha hadügyminiszter mellett demonstrációra az új hadsereget. A demonstráció terve az utolsó pillanatban, hála a bizlami férfiak éberségének, kipattant és ellenállhatatlan erővel kiváltotta a forradalmi katminthnegek ellen tüntetését, kirobbantotta a csütörtöki hatalmas és felejthetetlen katemedemonstrációt. Mire a katonaezrek csütörtöki tüntetése fölvonult, Bartha hadügyminiszter már bukott ember volt, már kiküszöbölte a kormányból Károlyinak és a kormány balszárnyának erélyes állásfoglalása. Barthát tehát nem a tüntetés buktatta meg, de azért mégis jelentős politikai aktus a katonák állásfogjalá£8. Tiszta helyzetet teremtett a katonák tünttetése. Egyetlen kemény és erélyes mozdulattal szétszórta ellenforradalom minden próbálkozását. Már-már fojtogatott bennünket,, már-már a pattanásig feszítette idegeinket az ellenforradalmi erő aknamunkájának kisebb-nagyobb próbálkozása. A katonatömegek fölvonultak, megmutatták erejüket és a reakció ködként foszlott szét, a forradalom napja újból töretlen fénnyel tündököl. Ez a legjelentősebb politikai következménye a csütörtöki katonademonstrációnak. A másik jelentős következménye, hogy megmutatta, mennyire ravasz valótlanság volt a hadügyminisztériumnak és a militarista reakciónak az az állítása, hogy nincsen katona. Igenis, van katona, igenis van katonai fegyelem, de ezt a hadsereget nem a vezérkar és nem az ellenforradalom, hanem a bizalmi férfiak tartják a kezükben és csupán a forradalom, a köztársaság és a népkormány nagy céljait szolgálhatja. Legvégül pedig gyönyörű tisztasággal bontakozott ki a csütörtöki katonatüntetésből az a nagy politikai tanulság, hogy a katonatömegek szívvel-lélekkel a szociáldemokrácia kivel, a szocializmus eszméinek katonái. Budapest helyőrsége ma egyben a szocializmus világmegváltó eszméinek a hadserege. Budapest katonái büszkék lehetnek a csütörtöki tüntetésükre. A népkormány büszke lehet, hogy ilyen hű és öntudatos hadserege voít. A Katonatanács bizalmi férfiai öntudattal tekinthetnek vissza hatalmas szervező munkájukra. A szociáldemokrácia pedig nyugodt öntudattal megállapítja, hogy szervező munkája olyan néphadsereget teremtett, amely a népköztársaságot megvédi az ellenforradalmároktól. Az osztályharc alapjáról egy pillanatra sem térhet le a szociáldemokrata párt, mert amely pillanatban letérne, megszűnne szociáldemokrata mivolta. A proletárságban folyton ébren kell tartani az osztálytudatot, amely azt mondja: ameddig kapitalizmus van, ameddig termelőeszközök magántulajdonban vannak, addig meg nem szűnő ellentét áll fönn kizsákmányolók és kizsákmányoltak között, addig a kizsákmányolás formái változhatnak, enyhülhetnek, de maga a kizsákmányolás lényegében megmarad, és ennélfogva harc folyik a kizsákmányoló osztály meg a kizsákmányolt osztály között, harc, amely csak a kizsákmányolás — vagyis a kapitalista termelési rendszer — megszűntével érhet véget. A magyarországi, szociáldemokrata párt soha semmiféle alkalmat és lehetőséget el nem mulasztott az osztálytudat ébrentartására. Ebben a tekintetben nemcsak az elméleti, hanem a gyakorlati tanítás terén is megtette kötelességét. Soha, a legsúlyosabb viszonyok között sem volt megelégedett a munkásság javára kiverekedett kisebb-nagyobb gazdasági és politikai sikerekkel; sohasem engedte azt a látszatot támadni vagy azt a téves hitet meggyökerezni, hogy ezek a kisebb-nagyobb vívmányok a céljai a munkásmozgalomnak; ellenkezőleg, mindig, minden harc után — akár siker, akár kudarc volt a vége — élesztette és emsítette azt a meggyőződést, hogy nincs végleges béke a kapitalizmussal és küzdelmünknek csak egy dolog vethet véget: a szocialista termelőrendszer megvalósítása. A világháború kitörése után osztályharcról beszélni vagy írni nálunk még kevésbé lehetett, mint más hadviselő államokban. Olyan borzalmas cenzúra, olyan vad terror, mint nálunk, sehol sem volt. A hatalmi mámorban tobzódó junkeruralom a teljes erejét kifejtett militarizmussal összedolgozva, elfojtott minden szót, minden mozdulatot. Megbénított és lebilincselt szervezeteink jóideig csak létük föntartásáért folytattak keserves küzdelmet. De még így is találtunk módokat az osztálytudat ébrentartására, az osztályharc hamuba temetett parazsának megóvására. És mihelyt sikerült szervezeteinket átsegíteni az elpusztulás veszedelmén, már meg is indult a tűz élesztésének új munkája. Mink a háború folyamán soha, egy pillanatra sem fogadtuk el a haza megmentésének hazug ürügye alatt a pártközi béke elvét. Ahol csak módot találtunk a megmozdulásra, ahol egy kis rést találtunk a cselekvésre, szembe helyezkedtünk a polgári osztályok politikájával és a kapitalista kizsákmányolással. Mihelyt sikerült a munkásságod magához téríteni az első halálos dermedtségből és szervezeteinket, sajtónkat megmenteni a pusztulástól, rögtön folytattuk a küzdelmet a lehetőség határai között. Politikai és gazdasági téren egyaránt fölvettük a harcot. Ki ne emlékezne arra a SZÍVÓS, elszánt küzdelemre, amellyel a mindenhatósága delelőjén álló Tisza Istvánt és junkerhadát beleerőszakoltuk a választójogi reformba? Ki ne emlékezne gazdasági küzdelmeinkre, amelyeknek során — szembeszállva a kivételes törvények drákói intézkedéseivel — új bátorságot, új harci kedvet öntöttünk a proletárságba és jelentős gazdasági előnyöket vívtunk ki számára. Ezek mind a szakadatlan osztályharc kisebb-nagyobb részletei voltak, amelyeknek során a szervezett proletárság tömege egyre nőtt, egyre erősbödött, egyre öntudatosabbá lett. Így következett el az 1917. évi nagyszerű júniusi tüntetés — negyedmillió munkás diadalmas önmagára találása —, aztán az idei ijesztő méretű januári sztrájk, majd utóbb a májusi tüntetések és közben a gazdasági harcok egész sora. Ezeknek a küzdelmeknek a folyamán sikerült öntudatra ébreszteni és nagy harcos táborba tömöríteni a bányásztömegeket és egész sor kisebb munkáskategóriát. És ezekben a küzdelmekben szakadatlanul a legélesebb ellentétbe kerültünk a polgári renddel; tanúsítja ezt a kiontott proletárvér, tanúsítják a börtönt szenvedett, bevonultatott és halálba hajszolt elvtársaink százai. És a munkásság mindig tudta, hogy a kitűzött célok, amelyekért a harc folyt, nem végső célok, hogy a végső cél: a kapitalista társadalmi rend megbuktatása, a kommunista termelési rend megteremtése. A mi osztályharcunk nem szünetel most sem, amikor a polgári államban polgári pártokkal együtt a hatalmat gyakoroljuk. Olyan helyzetbe kerültünk, amelyben — az Internacionálé első sorbeli férfiainak fölfogása szerint is — kénytelenek és kötelesek voltunk a polgári pártokkal együtt való kormányzásra. De ez a helyzet sem hozott szemetet az osztályharcba: a magyarországi proletárság most is folytatja a küzdelmet a hatalomért és a termelő eszközök szocializálásáért. A hathetes köztársaságnak elsősorban azért kell óriási erőfeszítést kifejtenie, hogy a népet az éhínségtől, a teljes zülléstől megmentse; továbbá, azért, hogy a reakciós hatalmak föltámadását lehetetlenné tegye. De emellett már folyik az a munka is, amelynek célja: a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele. Hogy ebben a munkában módszeresen járunk el, számot vetve a körülményekkel és a lehetőségekkel, az nem mond ellene az osztályharc elvének. Anarchiát, ínséget, pusztulást fölidézni nem okvetlenül szükséges, ha más úton is meg lehet közelíteni célunkat; de nem is szabad akkor, ha — mérlegelve a helyzetet — biztosan tudjuk, hogy más eszközök alkalmazása nem hogy közelebb vinne bennünket célunkhoz, hanem attól visszavenne és a reakció megerősödésére vezetne. ^%8 Xtaiytudatos munkiás csak " munkáslapokat visz»olvas és t&r»3&&xt mindenüts 13 géPSZAVA 1918 december 10. Magyarország területi és az új szomszédok. * * Az önálló »és köztársaság megegy«3ié»t Ss«?®» a nyugati tétokkal. — A cseh csapatok átlépték a «Samarkádfés vonalat. A romáit és a szeri. rw©cjs2:á??ás. A" szerdán kikiáltott független tót köztársaság kormánya az új állam budapesti követéül dr. Bulssa Károlyt nevezte ki. A keleti tótoknak arról a tervéről, hogy kísérletet tesznek a nyugati tótok megnyerésére, Bulissa követ nyilatkozatot tett egy újságíró előtt, akinek többek között a következőket mondta : Az, hogy Hodsaftfiak akartak fölajánlani elnökséget, közeledés a nyugati tótokhoz. A tót nép bizalmának ezt a megnyilvánulását alapos ok nélkül, visszautasítani nem lehet, ha a tót nép boldogulását a szívükön viselik. Távol áll tőlünk a gyűlölködés, mi csak megértést akarunk teremteni és arra a belátásra akarjuk bírni Hodzsáékat és Duláékat, hogy a tótok jövője csak egy független tót állam keretében lehet biztosítva. A kassai tanácskozások siserdáin a késő esti órákban végződtek, Dvorcsák és a többi delegátus a csütörtök délelőtti vonattal nem érkezett meg Budapestre. Valószínűen Dvorcsákék küldöttség útján fogják fölajánlani az elnökséget Hodzsáéik. Hodzsa Milán, a cseh-szlovák állam követe az újságírók kérdésére kijelentette, hogy hivatalosan még nem tud semmit, csupán a lapokból értesült a tót köztársaság