Népszava, 1919. július (47. évfolyam, 154–180. sz.)

1919-07-01 / 154. szám

2 öisoSSság es SISCrt^kSíta tíeS­.Wáa 4 Grafeor ass Ujvárosi afizán ülést­­tewS. — tSapSía«« » t. KSxQUárási kémSé­fcsSs„ SSSatíe a kengyel Gyula. g. SLakSs­kért£Ét. Ei'ö"acS©8 ESraszanesi Józseft. Visszavonjuk csapatainkat teára a határra, amelyet a világon osztozkodó tablók számunkra kijelöltek. A cseh­ szlová­koktól elfoglalt terület helyett viszont a pro­letárhaza megkapja a jóval termékenyebb, tiszta magyarlakta a területben is nagyobb Tiszántúlt, ahonnan a román bojárok rabló­csordáinak az antant parancsára ki kell vonsztalniok. A Kormányzótanács kiáltványából idézzük ezt a két nagysúlyú mondatot, amely neveze­tes fordulatot jelent a Tanácsköztársaság hadügyi és külügyi helyzetében. Bizonyára nehéz és fájdalmas elhatározás volt diadal­masan küzdő vörös katonáinkat visszaren­delni azokról a területekről, ahol összetörték a kapitalizmust, a dolgozók kezébe adták a hatalmat. De az egész világ imperialista rablószövetsége kényszerítette ki ezt az el­határozást. A forradalom taktikája nem le­het más, mint amilyennel meg lehet védeni a a forradalmat, meg lehet menteni a forradal­mat. A bresti béke idején Lenin elvtárs azt mondotta, hogy az ő számára elegendő, ha egyetlen városban megvan a tanácsrendszer, mert a forradalomnak ez az egyetlen tűz­fészke elég arra, hogy lángba borítsa a vilá­g­ot Hasonló meggondolás vezette bizonyára a Kormányzótanácsot is, amidőn a Vörös Hadsereg hősies erőfeszítéseinek gyümölcsét becserélte a Tiszántúllal. Nekünk akkora te­rület kell, amelyen a tagadás, a kapitalizmus tagadása megvetheti a lábát és a forradalom égő tüze erről a területről lángba borítja az világot. És a proletariátus csak viszont­látásra búcsúzik felvidéki testvéreitől. Nem a csüggedt lemondás, nem a rezignáció érzé­seivel, hanem azzal a dacos, elszánt elhatá­rozottsággal, hogy a forradalmi osztályharc és a forradalmi osztályháború vissza fogja szerezni minden magyarul beszélő dolgozó szabadságát és vissza fogja szerezni szlovák proletártestvéreink szabadulását is a kapita­lizmus igájából. A Kormányzótanács bizo­nyára felelőssége­­teljes tudatában mérle­gelte a nemzetközi helyzet lehetőségeit és ennek megfelelően hozta meg elhatározásait. A Kormányzótanács kiáltványa megjelöli a Magyarországi Tanácsköztársaság legköze­lebbi feladatait is. Ez a program bizonyára minden munkás, minden öntudatos szocia­lista-kommunista helyeslésével találkozik. Jó, olcsó és becsületes közigazgatás, igazi munkáskormányzás, a mezőgazdasági terme­lés föllendítése, az ipari termelés megindí­tása, a város és falu testvéri viszonyának megteremtése, ma ezek a legközelebbi cé­lok. Tudjuk, hogy e célok megközelítése rop­pant nehézségekbe ütközik. Szénhiány, nyersanyaghiány, a forgalom és termelés eszközeinek lerongyolódottsága áll utunkban. Minden erőt meg kell f­eszíteni, hogy leküzd­jük ezeket a nehézségeket Ennek előfeltétele természetesen az, hogy rendet teremtsünk az országban. „A forradalom árja a termé­kenyítő iszap mellett sok szemetet is sodrott magával." Ettől a szeméttől meg kell tisztí­tanunk a forradalmat „Becsületes, tisztessé­ges, önzetlen, a forradalomért élő, a szegény emberek jólétéért áldozatra kész embereket" kell a szervezés munkájával megbízni. A tanácshatalom kullancsait, tejt­it és piócáit le kell tépni a proletariátus testéről, nehogy az egészséges vért megfertőzzék a múlt méte­lyeivel, a korrupcióval, pökhendiséggel, tu­datlansággal, önzéssel és herdálással. Íme, ezek a tanácshatalom legközelebbi feladata, és ha a nemzetközi rablók nyugodtan hagy­nak bennünket, ezeket a feladatokat kell megoldani. Dolgozni, termelni, ellenőrizni, szervesen­ a szocializmus államát és közben résen állni a külső és belső támadás ellen, ez most a kötelesség. Élelemben, ruhában kevés javunk van, de ezt a keveset okos szétosz­tással el kell juttatni a dolgozókhoz, hogy gyötrelmes utánjárás, hivatalok packázásai nélkül hozzájuthassanak. Hatalmas feladatok, hatalmas nehézségek, roppant akadályok. De a proletariátus ke­serves örökséget vett át, a háború és az összeomlott kapitalizmus véres, bűnös, örökségét Ebben a szörnyű csődtömegben kell rendet teremteni, gazdálkodni, élni, amíg az érlelődő nemzetközi forradalom meghozza a szabadulást a jobb, emberségesebb, igazabb jövőt NÉPSZAVA Aratás. Neux Hiend­te himnuszt akarok írni az ara­tásról. Nem hízelegni akarok a parasztnak, a részes aratónak, hogy'- igy-amúgy, te vagy most az ország legelső embere, a te áldott barna kezed serény munkájától függ: lesz-e mit ennünk a télen, vagy éhen veszünk-e. Igazam volna akkor is, ha egyszerűen csak ezt mondanám. De mást akarok mondani. Azt mondom: Földmunkás testvéreink, kisgazdák és öi­szes munkások, meg évbéres munkások! Ti most a saját magatok sorsát döntitek el, még­pedig nem is egy télre, nem is egy esztendőre, hanem hosszú, nagyon hosszú időre. Ha a ti munkátok most sikerül, ennek az a következménye, hogy magatoknak is, az egész országnak is lesz mit ennie a jövő termésig. Ha pedig a learatott termést és egyéb élelmiszereiteket becsületesen, kényszer nélkül átadjátok a városok dolgozó népének, akkor a műhelyekben és a gyárakban élet lesz és jut majd ti néktek — hacsak szegénye­sen is !— ruha, szerszám, orvosság, könyv, újság és miegyéb, amire szükségetek van. Szóval, szűkösen bár, de megélünk. Ellen­kező esetben ínségbe jut a város, de — és erre gondoljatok! — ínségbe juttok ti is, rom­lás fenyeget titeket is. És pedig — ez ám a fontos! — nemcsak az idénre, hanem beláthatatlan időre. Mert akkor a Magyar Tanácsköztársaság sem tudna fönmaradni. Az egész világ rabló kapi­talistái összefogtak a megfojtásunkra; ha mink margunk nem segítünk magunkon, akkor el kell vesznünk. És mit gondoltok, mi lesz akkor tiveletek, a föld szorgalmas mun­kásaival? Mi lesz te veled, te kisgazda? Ránk jön az ántant és ránk erőszakolja rablóbékéjét fize­tünk hadisarcot jó sokat: a Németországra kirótt sarc arányát tekintve, legalább har­minc milliárdot Meg kell fizetnünk a hadi­kölcsönöket, az is legalább húsz milliárd; ez már ötven. Ennek a hatszázalékos kamatja három milliárd, vagyis másfélszer annyi, mint a háború előtt Nagy-Magyarország egész évi kiadása volt. Nagy-Magyarország népe már akkor is roskadozott az évi két milliárd rendes teher alatt; most a meg­csonkított Magyarországra, a régi Magyar­ország kisebbik felére akarnak évi három milliárd terhet rakni; ezenkívül lesz az állam föntartására — meg hadirokkantak, özvegyek és árvák eltartására — szükséges évi kiadás szintén legalább évi három mil­­­liárd. Ez hat milliárd. Ebből a csonka Ma­gyarország minden egyes lakójára átlagban évi 800 korona esik, tehát egy hattagú pa­rasztcsaládra évi 4800 korona. De a nincs­telen napszámoson, a máról-holnapra élő szegény hivatalnokon ezt nem lehet behaj­tani; az újra hatalomra jutó földesúri ér­dektársaság pedig nem hagyja magán be­hajtani. Kit fog tehát ez ij, borzalmas teher legelső sorban sújtani? Téged, főképpen té­ged, kisgazda testvérünk. Kire fogják rá­rakni amazoknak a részét is? Terád, kis­gazda testvérünk. Vájjon kibirod-e majd? Én nem hiszem. De ha, kibírnád is, immár csak látszat szerint való ura lennél a birto­kodnak, valóságban pedig az antant-kapita­listák meg a hazai kapitalisták robotos rab­szolgája. Akarod-e ezt? Hát te, részes arató és béres testvérem, mit gondolsz, mi lesz a te sorsod, ha a proletár­diktatúra nem bírja magát föntartani? Visszajön a földesúr és te tisztességesen díjazott szabad munkásból, emberséges bá­náshoz szokott tanácsköztársasági proletár­ból, újra a földesúr éhségbéren tartott meg­rugdalt és megpofozott cselédje leszel. Visz­szatér a hatosos napszámok ideje, még rosz­szabb lesz, mint régen volt; mert hiszen az így megnyomorított országnak ipara sem lenne, te nem menekülhetnél a gyárakba, kénytelen lennél tehát régi zsarnokaidnak kegyelemkenyérért dolgozni és a r­á ?­,al alázatos kézcsókkal viszonozz. Akarod-e ezt? Kisgazda testvérem, földmunka.* Hatvé­rean, akartok-e egy leigázott kiszipolyozott örökös hadisarc alá vetett országnak nyo­morúságos jobbágy népei lenni? Ha nem akartok, akkor olyan lendülettel suhogjon a kenetekben a kasza, mint a hős katona kezében a fegyver, amellyel az ide­gen rablók ellen védelmezi proletárhazáját Ha nem akartok, akkor most legyetek hősök a munkában, azután m­eg legyetek hűséges testvéreink az élelem elosztásában, adjatok kenyeret és húst, főzeléket és tejet a többi proletároknak, akik tiérettetek is verejté­keznek a gyárakban és véreznek a harctere­ken. Értsétek meg, tudjátok meg, hogy min­den falát amit a városi proletárságnak ad­tok, a ti életetek és jószágotok védelmét erő­siti, jövendőtöket biztositja. Ha ezt megértitek és ha eszerint csele­kedtek, akkor egy-két keserves esztendő után — amely meghozza a proletárság világgyőzel­mét — mindnyájan emelt fővel járó, szabad, önérzetes, anyagi és szellemi bőségben dús­káló tagjai lesztek egy szabad munkástársa­dalomnak, mert akkor a Tanácsköztársaság fönmarad mindnyájunk javára Ha nem, akkor a csontotok velejéig kiszipolyozott jobbágyai, i­tött-rágott cselédei lesztek a leg­gonoszabb kapitalista rablóm­alomnak. Ezen gondolkozzatok testvéreim hajnal­ban, amikor a pacsirtaszó mellett vágni kez­ditek a rendet; ez a gondolat adjon acélos erőt barátoknak napestig; ez a gondolat ne­mesítsen benneteket nagylelkű, hűséges test­véreinkké, amikor az élet fölosztására kerüll a sor. »»Jo Biar« proletárállam vértanuknak temetése. * * % A munkások este S 5sisérték is felsé­rntukra aa ellenf forrada Slav piece -proletár áldozatait. — Gyászünnepály az Orszá gház-téren és a "-'sze­­­pesi temetőben. Mint hajdan a királyokat és a hadvezé­reket olyan fénnyel, a gyásznak olyan pom­pájával temettük el vasárnap azokat az elv­társainkat akik ifjú életüket áldozták föl a proletárállam védelmében. A legnagyobb hősök voltak ők. Nem kitüntetésért, hiú tö­rekvésekért ragadtak fegyvert és támadtak azokra, akik a proletárság uralma ellen merényletet kíséreltek meg, hanem meggyő­ződésük, elvhűségük és munkásbecsületük parancsszavára. Munkástestvéreikért, a dol­gozók millióinak létéért és jövőjéért harcol­ak és ontották drága vérüket. Nem abban a halomban estek el, amelyet királyok vív­nak hatalomért, zsákmányért, csak azért, hogy minél több dolgozót hajtsanak jármuk alá, hanem az eszme védelmében, a munkás­uralom fönmarad­ásáért haltak meg. Budapest proletársága átérezte a vasárnapi gyászünnep nagy jelentőségét Tudta, hogy ez sokkal több minden temetésnél. A prole­társág mártírjainak utolsó útja nem lehetett más, mint egy nagyszerű, hatalmas mani­fesztáció. A munkásságnak ez a megnyilat­kozása kifejezője volt a gyásznak, de egy­szersmind annak az erőnek is, amely minden­kiben — még a kétkedőben is —, kell, hogy megerősítse az eszme diadalába vetett hitet.

Next