Népszava, 1920. szeptember (48. évfolyam, 207–231. sz.)

1920-09-01 / 207. szám

1920 szeptember 5. NÉPSZAVA Megnyíltak az iskolák kapui. * * Beávatási gondok. — A háborús iskolázás. — Vizsgadjuk év elején. — A drág* könyvek és tanszerek. A nyári pihenőidő elmúlt, itt van a szentem­ber. Az iskolák kapui újra megnyíltak. Az is­kola soroz. Visszafogadja régi katonáit és újoncokat soroz a gyermekek világából. Meg­kezdődtek a beiratkozások, de a régi idők ked­ves és derűs képe: a csicsergő gyereksereg, a mosolygó, örvendező anyákkal, apákkal el­tűnt. Gondterhes szülők vonulnak gyermekeikkel az iskolák felé, mert míg azelőtt az is­kola arra törekedett, hogy a szülői gondok egy részét magára vegye, ma újabb gondokkal terheli meg a már-már ros­kadozókat. A háborús évek alatt az iskolai oktatás telje­sen leromlott Az iskolai épületek egy részét más célokra foglalták le. Több iskola növendé­keit egy-egy épületbe zsúfolták. A tantermek­ben kora reggeltől késő estig folyt a tanítás. Ilyen viszonyok mellett a tantermeket sem szellőztetni, sem tisztán tartani nem tudták kellőképen. Azután itt volt a sok szénszünet. Az iskolai év néha csak négy hónapig tartott A gyermekek alig tanulhattak valamit és ezek­­ a viszonyok nagyjából még ma is így állanak. Legalább nem sok javulás történt. Az iskola­épületek egy része most is más célt szolgál és a tüzelőanyag kérdése éppen olyan bizonyta­lan, mint a háború alatt volt. A szülők lelkére teljes súlyával nehezedik a kérdés: mi lesz a fiamból, leányomból? Az iskola rengeteg pénzbe kerül. Fölemelték a beiratási díjakat és a középiskolák tandíja olyan nagy, hogy a szegény ember nem tudja előteremteni. Mintha a kormányok arra töre­kednének, hogy könnyítés helyett újabb gon­dokat és terheket rakjanak a lakosság vállaira! De a gyermekek arcán sem tükröződik az öröm paránya sem. Hogyne! Itt a fölvételi vizsga! Vizsgadrukkal, tortúrával kezdődik az iskolai év. Az évvégi vizsgálatok céltalanságát is belátta már a közvélemény és íme, most­­ szeptemberben kezdődik a tortúra. Ha már a számos akadályon keresztül a "­­ gyermek bejutott az iskola padjába, akkor uj gondok támadnak. -Hogyan szerezzük be a tankönyveket? Új könyvet vegyünk vagy antikváriusnál vásároljunk! Egyformán drága az mindenütt. Az uj középiskolai könyveket a békebeli ár tizenötszörösén hozzák forgalomba Az elemi iskolai könyvek ára is öt-hatszorosára emelke­dett. A füzetek, irkák és más iskolai szerek is sok pénzbe kerülnek. Azután már szinte dühvel mondta: — Hát tudtok másról beszélni most? — A tenger! — beszélt Jordán mélyre tom­pított hangján, lehunyt szemei alatt, amiket csak egy-egy pillanatba nyitott föl olykor. — Az apám már negyvenöt éve birkózik vele. Ötéves volt, a mikor elkezdte, ma már ötven­éves, de erős mést, mint egy árbóc... Sokat megölt azóta a tenger, de vele nem birt. Arca hirtelen figyelő lett, szemei ráncba sik­lottak és összeszűkültek, tenyeréből ellenzőt csi­nált föléjük, úgy nézett szembe a nappal. Pa­rányi pont látszott ott, nem lehetett tudni, úszó fatönk-e vagy a mi csónakunk. — Igen — folytatta azután, — mert mi, halá­szok, örökké harcban állunk a tengerrel. Vagy ő győz le minket és akkor végünk, vagy mi győzünk és akkor kicsikarjuk tőle pár hétre az életünket. Aki nem elég erős, jaj annak, iz­galmat sohase reméljen... Barras Apollóniá­nak három gyermeke volt, amikor elsülyedt a „Sólyom", együtt úsztunk már vagy hat kilo­métert, amikor mindjobban elmaradt. — „Bar­ras!" — kiáltom és visszanézek. Láttam, hogy vége már. — „Jocó, isten veled" — mondta Még küzködött, de tudta már, hogy hiába minden,­ ottveszett. — Giovanni szőke volt és vőlegény. Karikagyűrű volt az ujján. A menyasszonyát Ráchelnek hívták és szép volt, mint egy kép... Ő is ottveszett... Elhallgatott... Az ég fölöttünk fényes volt és tül­dérkék, de a nyugati tájon olyan vörösbe izzott, mintha frissen csapolt vérrel festették volna át. Már ott ült féltestével a vizén, sugár­kezeit még egyszer felénk nyújtva, csókra ta­lán. Felhők úszkáltak benne és egy felhő mögül most hirtelen kikanyarodott a gépmadár. Las­san, kényelmes íveléssel siklott tova, mintha a fény áradatban kéjelegne, átizzott szárnyai bol­dog mozdulatlanságban nyúltak el oldalt,... lent a vizén már jött a csónak, kis vitorlás, amit órák óta vártunk. Hirtelen ütődve figyeltünk. Hegedűszó hang­zott a távolból, a partok felől. A lágy, suttogó zene finoman himbált körülöttünk, elsiklott a haldokló nap felé és bágyadtan hullott a lá­bainkhoz. — Hallod? — mondtam boldog elragadta­tással. • De Jocó velem együtt súgta: — Hallod? — Valami horvát darab. — Inkább dalmát. — De hiszen az olyan mindegy!... És valóban olyan mindegy volt! Én, az én magyar szivemmel, Jordán az ő olasz szivével egészen bel­é merültünk és a dal szomorú, síró ütemeit könnyezve ittuk. — De hol van Ive? — mondtam én most Ive eltűnt és csak később láttuk meg a lá­nyok közt amott Virágot tépett és egyenként adogatta nekik. Csupa elhajlás, fiatalság volt, az élet maga... Jordán rámnézett én őrá. Mindketten hall­gattunk ... . . . Üres, na­gy, orditó csönd következett amikor elhalt a zene és ezt a csöndet a pörle­kedő tenger is csak soká ölhette meg... De sziveinkben még aztán is ott élt a dal zoko­gása és kívántuk, hogy csendüljön föl ismét hisz a mi fájdalmunk is ott égett abban. Az a fájdalom, a­mi Jocóval most ezeket mondatta: — Nekem is van otthon két gyermekem, olyan kicsik ínég, talán meg sem ismernek, ha haza megyek. De azért nagyon szeretnek és nagyon várnak és én nagyon szeretnék min­dig ott lenni k­öztük... De a hajós élete sötét és fellegeikkel terhes és olyan kegyetlen a tenger, ki tudja, egyszer talán hiába is vár­nánk ... És az a fájdalom is, amivel én igy feleltem erre: : — Nemcsak a hajós élete ez,­­Jócó, mindnyá­junké, az enyém, a tied, az övé. Mert annyian vagyunk, a tengeren, a bányákban, a gyárak­ban, épülő házakon és ó, mindannyiunknak van miért az életüket félteni!... — Annyian vagyunk, szomorú életremegők... Észak, dél, kelet és nyugat a mi sóhajainktól hangos... És megyünk, megyünk, mi bus csa­pat valami vani­­ménny­­l apró célok után, mígnem rájzújjf, hogy minden földi cél csalóka délibáb ... Valamit mondani akartam még, de túl nagy volt a csönd, ráült a szívemre. Föl kellett emelni a fejem... a nap már eltűnt az, égen és­­ nem maradt utána más, mint az égő vörösség, ami a vízbe érni látszott beleolvadva valami ájuló ölelkezés alatt... Mögöttünk egyre nőtt a homály, az erdő egyre sűrűbbre vonta fáty­lát mintha fázna és a mogorva sziklák olybá tűntek most mint fölfuvalkodott­ békakirályok. — Igaz — beszélt halkan Jordán, tenyerébe hajtva fejét — Mindenkinek van féltenivalója a földön... Olasz, német magyar, orosz és a többiek, mind testvér a bajban... Fölük­ nagyon-nagyon erősen rám nézett: — Mért nem szeretik akkor egymást­? A csónak mind közelebb ért lágy szél dagasz­totta a vitorláit és látszott amint gyorsan sik­lik felénk, arra, mint éles kés fölhasítja a ten­ger hullámos testét. Már ki lehetett venni: öten ültek benne, öt árnyas, parancsváró ember. — hipp-kopp — hallatszott most a hátunk mögött Ive jött meg kacagva és pirosan. Keresztül­ugrott a bokrokon, olyan volt, mint fiatal, csin­talan gödölye, aki parányi testében egy világ lobogó kedvét hordja — Itt vagyok, gyerekek... Azt hisz­em nem nagyon aggódtatok értem... Kár is lett volna! Odafeküdt közénk, lehelete az arcunkhoz ért Valami szent borzongás járta á­t a testem, a leheletnek ettől a tüzességétől... Sóvárogva néztem arra, amerről jött de már semmi sem látszott. A leányok eltűntek tarka ruháikkal. Azután pedig már föl kellett állni. A csónak­parthoz ért szigorú hang szólította a ne­veinket. Mielőtt munkához láttam, gyorsan körülnéz­tem. Már erősen alkonyodott mind feketébb álarcát öltötte magára a világ, az ég mind job­ban a tengerbe olvadt mint két szerető, aki elkábulva a viszontlátáson, mámorral dől egy­más karjába... A szél egyre nőtt a hullámok egymás hátára kúsztak és most olyan volt a végtelen víz, mintha minden pontjával egy-egy élet indult volna el, hogy ismeretlen céllal ro­hanjon meg riadt társai után. Tiszta és átlátszó volt a levegő. És ebben a végtelen tisztaságban, káprázatos fényét hintve alá, fölragyogott az első csillag. 5 Az írek háborúja. * Véres harcok Belfastban. — A dublini békekonferencia^ A „Neue Freie Presse" tudósítója jelenti Ko­penhágából, hogy Belfastban még tart az utcai harc. A tömeg, amelyben rendkívül sok asz­szony és gyermek van, akik állandóan hozzák a muníciót a férfiaknak, megtámadta az unio­nisták házait és a rendőrség egyik épületét és sok házat elpusztított. A rendőrök és a katonák előbb szuronnyal akarták a tüntetőket szétker­getni, ez a kísérlet azonban eredménytelen ma­radt. A katonák ezután rálőttek a tömegre. Hat ember meghalt és körülbelül ötvenen meg­sebesültek. Az egyik városrészben egész éjjel folyt a harc és csak akkor ért véget amikor a katonák vonultak végig a városon páncélos automobilokkal és géppuskával lőttek. Még nem tudják, hogy ezekben a harcokban hány ember halt meg. A „Nouvelle Correspondence"-nak jelentik Londonból. Az ír békekonferencián, amely Dublinban tartja első ülését feltűnő incidens történt. French lord, Írország alkirálya azt indítványozta az ülésen, hogy a kongresszus nagyon erélyesen fejezze ki rosszulását a kor­mány politikája iránt, amely Írországot egye­nesen anarchiába kergeti. French lord, nagyon indulatosan kelt ki a katonaság beavatkozása ellen. Dublini jelentés szerint a dublini érsek fel­hívást bocsátott ki a néphez, amelyben a rendőrök megölését hidegvérrel elkövetett gyilkosságnak mondja, a kormány magatartá­sát pedig a militarizmus és a brutális erőszak kormányához méltónak. IVVAAA#VWVVVVV\AAaA/WWVWWWVWWWV\rt/VVVVWVVVW*/­\rt Őt képviseli. A Szabó Sándor volt kisgazdapárti kép­viselő lemondásával megüresedett tiszalöki kerületben vasárnap volt a választás és azon Benkei Gábort választot­ták meg. Benkő, hír szerint, a Friedrich-csoporthoz fog csatlakozni. Olvassátok a Világosság-Könyvtárt! Most jelent meg: 77—89. Knut Hamsun: Éhség. Regény. Norvégból fordította: Kitoók Emma. Ara 6­ 58 kor. A világirodalom remekművei a Világosság - Könyvtárban . Andrejev, Leonid: A kormáto­zó. Oroszból fordította: Várnai Dániel. Ara 2-8 kor. Balzac, Homré de: A vörös korcsma. Franciából forditotta: Bölöni György. Ara 1­ 50 kor. France, Anatole: Pontius Pilatus. Franciából forditotta: Kunil Zsigmond. Ara 1'50 kor Irving, Washington: Rip van Winkle. Angolból forditotta: Bartha László. Ara L- kor. Maupassant, Guy de: Az örökség. Franciából forditotta: Sabján István. Ara 4-— kor. Verga, Giovanni: Parasztbecsület. Olaszból forditotta: Cobor Péter. Ara 2'— kor. Zola, Emile: A malom ostroma. Franciából ford.: Bresztovszky Ernő. Ara 4­— kor.

Next