Népszava, 1920. október (48. évfolyam, 232–258. sz.)
1920-10-27 / 254. szám
2 kány Gyula terjesztettek elő egy-egy sürgős interpellációt Mind a kettőt külön tudósításban közöljük. / Országos szakszervezeti értekezlet. * * M vasárnap délutáni tanácskozás. A vasárnap délelőtti tanácskozáson a napirend első pontjának tárgyalásánál az előadó után fölszólaltak Lukács Gyula (vasutas), Sterbinszky Lipót (építőmunkás), Szeder Ferenc (földmunkás), Batta Gyula (bányász), Miákits Ferenc (vasmunkás) és Somogyi János (a szombathelyi küldött), akik valamenynyien adatokat soroltak föl a szervezetek és a szervezeti munkások ellen folytatott üldözésekről, a szakszervezetek vagyonának jogtalan elvételéről és helyiségeiknek lefoglalásáról. Lukács, Sterbinszky és Miákits a határozati javaslat megfelelő módosítását javasolják. (Mi a már módosított javaslatot közöltük le.) Malasits zárószavában hozzájárulta javasolt módosításhoz, az értekezlet követeléseit a következőkben foglalta össze: Munkát a munkátlanoknak, tisztességes, emberhez méltó megélhetést a dolgozóknak, szabadságjogok biztosítását, osztály-, sajtó-, gyülekezési és egyesülési szabadságot a dolgozóknak, hogy megvédhessék magukat a kapitalizmus túlkapásai ellen. Végül olyan szociálpolitikát, amely középpontjába az embert állítja. Az értekezet ezután egyhangúan elfogadta a módosított határozati javaslatot és ezzel a délelőtti tanácskozás véget is ért A délutáni tanácskozáson a napirend 2. pontja, a munkásbiztosítás tárgyalása került sorra. A tanácskozást Knittelhoffer elvtárs, elnök, vezette. Az előadó beszéde. Kitajka Lajos: Tisztelt elvtársak! A délelőtti tanácskozásonfoglalkoztunk a magyarországi munkásság általános helyzetével, amelynek kapcsán Manasits elvtárs behatóan ismertette azokat az állapotokat amelyek között Magyarország munkássága a háborút követő nyomorúság közepette ez idő szerint él. Ezek a körülmények kétszeresen teszik indokolttá, hogy gondoskodás történjék a munkaerőnek, ennek, a Magyarországon ma egyedüli értéknek a védelmére. Aki ezek között a körülmények között szociálpolitikai kérdéseknek a megoldásához nyúl, hatványozott mértékben tartozik felelősséggel, mint normális állapotok között. Mégis azok, akik ma a munkásbiztosítás kérdésével foglalkoznak, olyan intézkedéseket, valósítanak meg, amelyek ahelyett hogy a munkás egészségének és testi épségének a védelmét szolgálnák és a munkásbiztosítás intézményét fejlesztenék, megakasztják fejlődésében azt az intézményt amely Magyarországon egyedül tett ebben a tekintetben valamit. Ezzel olyan cselekményt követnek el, amely hatásait csak akkor fogja éreztetni, amikor igazán megnyílik a módja és lehetősége annak, hogy Magyarországon is végre valahára és valamilyen formában a termelés megindulhasson. Aki szociálpolitikát akar, annak nem retrográd irányban kell ehhez a kérdéshez hozzányúlnia, hanem fejlesztőles, olyan irányban, amely lehetőleg minél behatóbban biztosítsa a munkásság érdekeit, a munkásság egészségének és testi épségének szolgálatát Az a javaslat amelyet a népjóléti miniszter a nemzetgyűlés elé terjesztett három irányban jelölt meg a munkásbiztosítási törvénynek, az 1917. évi XIX. törvénycikknek reformját 1. A betegségi és balesetbiztosítási ágak szervezeti különválasztása és a betegségi biztosítási szervezet központosításának megszüntetése. 2. A biztosítási alkalmazottak államosítása. 3. Az önkormányzat olyan körülhatárolása, amely egyfelől biztosítja azt hogy a önkormányzathoz fűződő közérdek érvényesüljön, másfelől kizárja, hogy az önkormányzat jogos területéről átcsapjon a folyó ügyek elintézésének terére, amellyel az önkormányzat helyesen nem foglalkozhatik. Én, a magam részéről és mi valamennyien hozzáfűzhetjük azt ami ebben a javaslatban nincsen világosan kifejezve, de, ami az egészen mint tendencia húzódik végig, hogy ki akarja venni a munkásbtosítást azoknak a kezéből, akikért az egész munkásbiztosítási intézmény létesíttetett és ugyanakkor megszorítja azokat a szolgáltatásokat, amelyeket a munkásbiztosítási intézmények a munkásság számára eddig nyújtani tudtak. Ez van a javaslatban, azok mellett a bevallott célok és főirányelvek szolgálata mellett amelyeket az indokolásban elismer. Sorra veszem ezeket az indokokat és ezek kapcsán kívánok magával a javaslattal foglalkozni. 1. A betegségi és balesetbiztosítási ágak szervezeti különválasztása. Erre nézve az indokolás azt mondja: A betegségi és balesetbiztosítási ágak különválasztása elvi szempontból is indokolt A betegségi biztosítást ugyanis a biztosításra kötelezettek és munkáltatók egyenlő teherviseléssel tartják fönn, míg a baleseti biztosítás föntartása kizáróan a munkáltatók vállaira nehezedik. Hát én mindenekelőtt kétségbe vonom, hogy a balesetbiztosítási ágazat terhét kizáróan a munkáltatók viselik, mert mi nagyon jól tudjuk azt, hogy a balesebiztosítási terheket éppúgy, mint a betegsegélyezési ág terheit a munkások teremtik elő. Egyébként a balesetbiztosítási és betegsegélyző ágazat szervezetikülönválasztása elleni elvi szempontból nekünk nincs kifogásunk. Ez a különválasztás azonban a jelenlegi törvény alapján is megvan, csak keresztül kell azt vinni. Kétségbe vonom azonban azt ami szintén indokolásul szolgál a szétválasztásnál, hogy ez anyagi megtakarítást jelentene. Ma a balesetbiztosításnak rendelkezésére állanak a kerületi pénztárak formájában a betegsegélyezéssel foglalkozó munkásbiztosítási szervezetek és a kerületi pénztárak orvosai, rendelői s egyéb egészségügyi intézetei. Hogy miért jelentsen olcsóbbodást, ha ezeket a balesetbiztosításnál külön kell megcsinálni, azt az indokolás nem mondja meg. A betegségi biztosítási szervezet központosításának a megszüntetése azután az indokolásban még a másik főszempont Erre nézve az indokolás a következőket mondja: A két biztosítási ág egységesítésének megszüntetése mellett megfontolás tárgyává kellett tenni, hogy a betegségi biztosítás is meghagyassék-e az 1907. évi XIX. törvénycikkel Létesített összehaszositott szervezetében vagy pedig helyreállttassék-e az egységes betegségi biztosító pénztárak teljes önállósága akként amint ez az 1807. évi XIX. törvénycikk előtt fennállott A központosításnak célja az volt, hogy az erőkaz egyes pénztárak népességét meghaladó feladatok megoldására egyesittessenek és hogy mindenesetre biztosittassék a pénztárak teherbírása, ami az 1907. évi XIX. törvénycikket megelőző időben sok kívánni valót hagyott fönn. A központosításhoz fűzött várakozások azonban szintén csalódást eredményeztek. Igaz ugyan, hogy az 1907. évi XIX. törvénycikk hatálybalépte óta a betegségi biztosítás segélyei mind belterjességükben, mind számukban és változatosságukban növekedtek és igaz az is, hogy fedezethiány jogos igények elutasítására okot általában nem szolgáltatott. Mindamellett pénzügyi szempontból vigasztalan helyzetet látunk, ha a betegségi biztosítás gazdálkodási eredményeit közelebbről szemügyre vesszük. Mindenekelőtt azt kell mondanom, hogy ha a központosítással kapcsolatban elismeri az indokolás, hogy amellett előre fejlődött a munkásbiztosítás ügye segélyezési szolgáltatások és minden tekintetben, akkor tisztán a pénzügyi szempontnak nem szabad indokul szolgálnia ahhoz, hogy a munkásbiztosítás intézményének egy bevált formáját megsemmisítsük és egy kezdetlegesebb állapotot teremtsünk. A feladat nem az, hogy tönkretegyünk egy intézményt, amely eredményeket tud fölmutatni, hanem hogy gondoskodjunk megfelelő eszközökről, hogy a munkásbiztosítás kitűzött céljait szolgálni tudja Az indokolás egyébként, amikor fölsorolja nagy számokban a deficiteket és járulékhátralékokat elhallgatja, hogy mik voltak okozói ez állapotoknak, miért volt deficit? Hosszú vitatkozás tárgyát képezte a munkásbiztosító pénztár országos közgyűlésein és igazgatósági üléseim, hogy az Állami Munkásbiztosítási Hivatal a deficit eltüntetésére nem engedte meg a pénztáraknak, hogy törvény alapján hét napra szedhessék a járulékokat. Az 1807. évi törvény a kisiparosok részére 2%-os járulékot állapított meg öt éven keresztül, il1 % helyett ami szintén hiányt jelentett a bevételek tekintetében. És a járulékbehajtás hiányossága, amivel szemben hiába követelte az autonómia, hogy járjanak el erélyesen a munkáltatókkal szemben, hogy a járulékok be nem szolgáltatását minősítsék sikkasztásnak. A járulékhátraléknak egyedüli oka az, hogy az állam még csak azzal sem segítette a pénztárakat hogy a hátralékosok ellen erélyes intézkedéseket tett volna. A deficit másik oka: az állami támogatás hiánya. Az állam ugyanis törvényben vállalt kötelezettséget hogy az Országos Munkásbetonsegélyző és Balesetbiztosító Pénztár költségeit fedezni fogja. Ezt a kötelességét mindig csak hiányosan teljesítette, előbb 4, azután 600.000 koronáig és csak később vállalta 10 millió koronáig a terheket. Amikor tehát elismerik azt, hogy a centralizáció hozott eredményeket ,a pénzügyi hiányokat pedig ilyen okok idézték elő, akkor nem szabad arra az álláspontra helyezkedni, hogy egy helyesnek bizonyult intézkedést megváltoztatva, egy kezdetlegesebb állapotot állítsunk vissza. A centralizáció ugyanis szükséges és fontos elve a munkásbiztosításnak. Ezt el kell ismernie mindenkinek, aki tudja, hogy milyenek voltak az állapotok a centralizációt megelőzően, amikor a vidéki kerületi pénztárak között még olyanok is akadtak, amelyekről a munkások azt sem tudták, hogy táppénzt adnak. Csak a különböző pénztárak összevonása útján vált lehetővé, hogy nagyobb szolgáltatásokat tudjon ez az intézmény adni a munkásságnak, következésképen, akik ezt az állapotot visszafelé akarják csinálni, a szolgáltatásokat is csökkenteni akarják. Mindenütt van centralizáció. Németországban önkéntes szövetségben egyesülnek a pénztárak, hogy olyan intézkedéseket, amelyeket az egymástól független intézetek nem tudnak megvalósítani, közösen valósítsanak meg. Ausztriában, Csehszlovákiában kötelező szövetségben vannak a munkás biztosító pénztárak. Angliában az országos egyesületi és szakszervezeti pénztárak még külön országos szövetségben egyesülnek, hogy szintén egyesített erővel tökéletesebben szolgálják a munkásbiztosítás ügyét Mindezek ellene szólnak a javaslatnak, amely a munkásbiztosítás széttagoltságára akarja Magyarország jövendő munkásbiztosítását fölépíteni. A reform második sarkalatos tétele a munkásbiztositó pénztári tisztviselők államosítása. A munkásbiztosítás legégetőbb bajának ugyanis — azt mondja a javaslat indokolása — a tisztviselőkérdést kell tekinteni, amelynek rendezése nemcsak munkásbiztosítási, hanem általános állampolitikai szempontból is elodázhatatlan. A kényszerítő indok abban a tényben gyökeredzik, hogy a pénztárak a tisztviselőkérdés megoldásának eddigi rendszerével úgyszólván államot alkottak az államban és biztos otthonit nyújtottak olyan fölforgató törekvéseknek, amelyeknek teljes erővel történt érvényesülését a proletárdiktatúra szomorú eseményei igazolták. Az osztályharc alapján egyoldalú pártkötelékben megszervezett szociáldemokrata munkásság a pénztárt mint harci eszközt használta és az önkormányzatba való beható közreműködés útján saját jelöltjeit juttatta állásokba. A szociáldemokrata párt emberei a pénztári állásokat úgyszólván teljesen kisajátították. Nem a legképzettebbek és legszorgalmasabbak, hanem a legnagyobb izgatók találták meg leginkább számításukat Minél több elvtársat és fajrokont igyekeztek elhelyezni, stb. Ilyen és hasonló kitételek önmagukban hordják az indokolás értékét. S akik ilyen szempontból akarják a munkásbiztosítás reformjának szükségességét vagy mikéntjét megítélni. • —— 1 — A ratifikációs törvényjavaslat. A külügyminisztertől beterjesztett ratifikációs törvényjavaslat nyolc szakaszból és hosszú indokolásból áll. Természetesen tartalmazza a becikkelyezendő békeszerződés, a népszövetségi statutumok, a kiegészítő jegyzőkönyv és a kísérőlevél eredeti francia szöveget és a hivatalos magyar fordítást. A javaslat első szakasza a következőket mondja ki: Tekintettel a kényszerhelyzetre, amely Magyarországra, nénre a világháború szerencsétlen kimenetele folytán előállott és amely annak idején a m. kir. kormánynak a békeszerződés aláírására vonatkozó elhatározásánál is döntő súllyal birt: az Északamerikai Egyesült Államokkal, a Brit Birodalommal, Franciaországgal, Olaszországgal és Japánnal, továbbá Belgiummal, Kínával, Kubával, Görögországgal, Nikaraguával, Panamával, Lengyelországgal, Portugáliával, Romániával, a Szerb-Horvát-Szlovén állammal, Sziámmal és Cseh-Szlovákországgal 1920. évi június hó 4. napján a Trianonban kötött békeszerződés a hozzátartozó térképpel és abékeszerződés egyes rendelkezőinek függelékeivel, valamint a békeszerződés kiegézítéséül ugyancsak 1820. évi junius hó 4. napján kelt jegyzőkönyvvel és nyilatkozattal együtt a magyar állam törvényei közé iktattatik. A javaslat 27. -ai a föntebb említett okmányokat tartalmazzák, a 8. § pedig kimondja, hogy „a jelen törvény kihirdetése napján lép életbe, mégpedig a békeszerződés életbelépésének napjától kezdődő hatállyal. A békeszerződés életbelépésének napját a minisztérium rendelettel közzéteszi." Az indokolás kifejezést ad annak a reményének, hogy a békeszerződés által teremtett helyzet nem lehet állandó! Majd azt mondja, hogy „az adott viszonyok asfellett szólanak, hogy most, amidőn a szövetséges és társult főhatalmiak a békeszerződés megerősítése iránt fölszólítást intéztek hozzánk, ennek a fölszólításnak a kényszerhatása alatt eleget tegyünk annál is inkább, mert jelenlegi, magunkra hagyatott helyzetekben ez az egyedüli lehetséges első lépés a nemzetközi forgalom fölvétele, a normális élet helyreállítása és hazánk újjáépítése felé." • 1920 október 27.