Népszava, 1920. október (48. évfolyam, 232–258. sz.)

1920-10-27 / 254. szám

2 kány Gyula terjesztettek elő egy-egy sürgős interpellációt Mind a kettőt külön tudósítás­ban közöljük. / Országos szakszervezeti értekezlet. * * M vasárnap délutáni tanácskozás. A vasárnap délelőtti tanácskozáson a napi­rend első pontjának tárgyalásánál az előadó után fölszólaltak Lukács Gyula (vasutas), Sterbinszky Lipót (építőmunkás), Szeder Fe­renc (földmunkás), Batta Gyula (bányász), Miákits Ferenc (vasmunkás) és Somogyi Já­nos (a szombathelyi küldött), akik valameny­nyien adatokat soroltak föl a szervezetek és a szervezeti munkások ellen folytatott üldözé­sekről, a szakszervezetek vagyonának jogta­lan elvételéről és helyiségeiknek lefoglalásá­ról. Lukács, Sterbinszky és Miákits a határo­zati javaslat megfelelő módosítá­sát javasol­ják. (Mi a már módosított javaslatot közöltük le.) Mal­as­its zárószavában hozzájárult­­a ja­vasolt módosításhoz, az értekezlet követeléseit a következőkben foglalta össze: Munkát a munkátlanoknak, tisztességes, em­berhez méltó megélhetést a dolgozóknak, sza­badságjogok biztosítását, osztály-, sajtó-, gyüle­kezési és egyesülési szabadságot a dolgozóknak, hogy megvédhessék magukat a kapitalizmus túlkapásai ellen. Végül olyan szociálpolitikát, amely középpontjába az embert állítja. Az értekezet ezután egyhangúan elfogadta a módosított határozati javaslatot és ezzel a délelőtti tanácskozás véget is ért A délutáni tanácskozáson a napirend 2. pontja, a munkásbiztosítás tárgyalása került sorra. A tanácskozást Knit­telhoffer elvtárs, elnö­k, vezette. Az előadó beszéde. Kitajka Lajos: Tisztelt elvtársak! A dél­előtti tanácskozáson­­foglalkoztunk a magyar­országi munkásság általános helyzetével, amelynek kapcsán Manasits elvtárs behatóan ismertette azokat az állapotokat amelyek kö­zött Magyarország munkássága a háborút kö­vető nyomorúság közepette ez idő szerint él. Ezek a körülmények kétszeresen teszik indo­kolttá, hogy gondoskodás történjék a munka­erőnek, ennek, a Magyarországon ma egyedüli értéknek a védelmére. Aki ezek között a körül­mények között szociálpolitikai kérdéseknek a megoldásához nyúl, hatványozott mértékben tartozik felelősséggel, mint normális állapotok között. Mégis azok, akik ma a munkásbiztosí­tás kérdésével foglalkoznak, olyan intézkedése­ket, valósítanak meg, amelyek­­ ahelyett hogy a munkás egészségének és testi épségének a védelmét szolgálnák és a munkásbiztosítás intézményét fejlesztenék, megakasztják fejlő­désében azt az intézményt amely Magyar­országon egyedül tett ebben a tekintetben va­lamit. Ezzel olyan cselekményt követnek el, amely hatásait csak akkor fogja éreztetni, amikor igazán megnyílik a módja és lehetősége annak, hogy Magyarországon is végre valahára és valamilyen formában a termelés megindul­hasson. Aki szociálpolitikát akar, annak nem retrográd irányban kell ehhez a kérdéshez hozzányúlnia, hanem fejlesztőle­s, olyan irány­ban, amely lehetőleg minél behatóbban bizto­sítsa a munkásság érdekeit, a munkás­ság egészségének és testi épségének­ szolgála­tát Az a javaslat amelyet a népjóléti minisz­ter a nemzetgyűlés elé terjesztett három irány­ban jelölt meg a munkásbiztosítási törvénynek, az 1917. évi XIX. törvénycikknek reformját 1. A betegségi és balesetbiztosítási ágak szer­vezeti különválasztása és a betegségi biztosí­tási szervezet központosításának megszünte­tése. 2. A biztosítási alkalmazottak államosítása. 3. Az önkormányzat olyan körülhatáro­lása, amely egyfelől biztosítja azt hogy a ön­kormányzathoz fűződő közérdek érvényesüljön, másfelől kizárja, hogy az önkormányzat jogos területéről átcsapjon a folyó ügyek elintézésé­nek terére, amellyel az önkormányzat helyesen nem foglalkozhatik. Én, a magam részéről és mi valamennyien hozzáfűzhetjük azt ami eb­ben a javaslat­ban nincsen világosan kife­jezve, de, ami az egészen mint tendencia húzó­dik végig, hogy ki akarja venni a munkásbtosítást azok­nak a kezéből, akikért az egész munkás­biztosítási intézmény létesíttetett és ugyanakkor megszorítja azokat a szolgálta­tásokat, amelyeket a munkásbiztosítási intéz­mények a munkásság számára eddig nyújtani tudtak. Ez van a javaslatban, azok mellett a bevallott célok és főirányelvek szolgálata mellett amelyeket az indokolásban elismer. Sorra veszem ezeket az indokokat és ezek kap­csán kívánok magával a javaslattal foglal­kozni. 1. A betegségi és balesetbiztosítási ágak szer­vezeti különválasztása. Erre nézve az indokolás azt mondja: A be­tegségi és balesetbiztosítási ágak különválasz­tása elvi szempontból is indokolt A betegségi biztosítást ugyanis a biztosításra kötelezettek és munkáltatók egyenlő teherviseléssel tartják fönn, míg a baleseti biztosítás föntartása kizá­róan a munkáltatók vállaira nehezedik. Hát én mindenekelőtt kétségbe vonom, hogy a balesetbiztosítási ágazat terhét kizáróan a munkáltatók viselik, mert mi nagyon jól tudjuk azt, hogy a balesebiztosítási terheket épp­úgy, mint a betegsegélyezési ág terheit a munkás­ok teremtik elő. Egyébként a baleset­biztosítási és betegsegélyző ágazat szervezeti­­különválasztása elleni elvi szempontból ne­künk nincs kifogásunk. Ez a különválasztás azonban a jelenlegi törvény alapján is meg­van, csak keresztül kell azt vinni. Kétségbe vonom azonban azt ami szintén indokolásul szolgál a szétválasztásnál, hogy ez anyagi megtakarítást jelentene. Ma a balesetbiztosí­tásnak rendelkezésére állanak a kerületi pénz­tárak formájában a betegsegélyezéssel foglal­kozó munkásbiztosítási szervezetek és a kerü­leti pénztárak orvosai, rendelői s egyéb egész­ségügyi intézetei. Hogy miért jelentsen ol­csóbbodást, ha ezeket a balesetbiztosításnál külön kell megcsinálni, azt az indokolás nem mondja meg. A betegségi biztosítási szervezet központo­sításának a megszüntetése azután az indokolásban még a másik főszem­pont Erre nézve az indokolás a következőket mondja: A két biztosítási ág egységesítésének megszüntetése mellett megfontolás tárgyává kellett tenni, hogy a betegségi biztosítás is meghagyassék-e az 1907. évi XIX. törvény­cikkel Létesített összehaszositott szervezetében vagy pedig helyreállttassék-e­­ az egységes betegségi biztosító pénztárak teljes önállósága akként amint ez az 1807. évi XIX. törvénycikk előtt fennállott A központosításnak célja az volt, hogy az erők­­az egyes pénztárak népes­ségét meghaladó feladatok megoldására egye­sit­tessenek és hogy mindenesetre biztosittas­sék a pénztárak teherbírása, ami az 1907. évi XIX. törvénycikket megelőző időben sok kívánni valót hagyott fönn. A központosítás­hoz fűzött várakozások azonb­an szintén csaló­dást eredményeztek. Igaz ugyan, hogy az 1907. évi XIX. törvény­cikk hatálybalépte óta a betegségi biztosítás segél­yei mind belterjességükben, mind szá­mukban és változatosságukban növekedtek és igaz az is, hogy fed­ezeth­iány jogos igények el­utasítására okot általában nem szolgáltatott. Mindamellett pénzügyi szempontból vigaszta­lan helyzetet látunk, ha a betegségi biztosítás gazdálkodási eredményeit közelebbről szem­ügyre vesszük. Mindenekelőtt azt kell mondanom, hogy ha a központosítással kapcsolatban elismeri az indokolás, hogy amellett előre fejlődött a munkásbiztosítás ügye segélyezési szolgálta­tások és minden tekintetben, akkor tisztán a pénzügyi szempontnak nem szabad indokul szolgálnia ahhoz, hogy a munkásbiztosítás in­tézményének egy bevált formáját megsemmi­sítsük és egy kezdetlegesebb állapotot te­remtsünk. A feladat nem az, hogy tönkre­tegyünk egy intézményt, amely eredményeket tud fölmutatni, hanem hogy gondoskodjunk megfelelő eszközökről, hogy a munkásbiztosí­tás kitűzött céljait szolgálni tudja Az indo­kolás egyébként, amikor fölsorolja nagy szá­mokban a deficiteket és járulékhátralék­okat elhallgatja, hogy mik voltak okozói ez állapo­toknak, miért volt deficit? Hosszú vitatkozás tárgyát képezte a mun­kásbiztosító pénztár országos közgyűlésein és igazgatósági üléseim, hogy az Állami Munkás­biztosítási Hivatal a deficit eltüntetésére nem engedte meg a pénztáraknak, hogy törvény alapján hét napra szedhessék a járulékokat. Az 1807. évi törvény a kisiparosok részére 2%-os járulékot állapított meg öt éven keresz­tül, il­­1 % helyett ami szintén hiányt jelentett a bevételek tekintetében. És a járulékbehajtás hiányossága, amivel szemben hiába követelte az autonómia, hogy járjanak el erélyesen a munkáltatók­kal szemben, hogy a járulékok be nem szolgáltatását minősítsék sikkasztásnak. A járulékhátraléknak egyedüli oka az, hogy az állam­ még csak azzal sem segítette a pénz­tárakat hogy a hátralékosok ellen erélyes in­tézkedéseket tett volna. A deficit másik oka: az állami támogatás hiánya. Az állam ugyanis törvényben vállalt kötelezettséget hogy az Országos Munkásb­etonsegélyző és Balesetbiztosító Pénztár költségeit fedezni fog­ja. Ezt a kötelességét mindig csak hiányo­san teljesítette, előbb 4, azután 600.000 koro­náig és csak később vállalta 10­ millió koro­náig a terheket. Amikor tehát elismerik azt, hogy a centralizáció hozott eredményeket ,a pénzügyi hiányokat pedig ilyen okok idézték elő, akkor nem szabad arra az álláspontra helyezkedni, hogy egy helyesnek bizonyult intézkedést megváltoztatva, egy kezdetlege­sebb állapotot állítsunk vissza. A centrali­záció ugyanis szükséges és fontos elve a mun­kásbiztosí­tásnak. Ezt el kell ismernie mindenkinek, aki tudja, hogy milyenek voltak az állapotok a centrali­zációt megelőzően, amikor a vidéki­­ kerületi pénztárak között még olyanok is akadtak, amelyekről a munkások azt sem tudták, hogy táppénzt adnak. Csak a különböző pénztárak összevonása útján vált lehetővé, hogy nagyobb szolgáltatásokat tudjon ez az intézmény adni a munkásságnak, következésképen, a­kik ezt az állapotot visszafelé akarják csinálni, a szolgál­tatásokat is csökkenteni akarják. Mindenütt van centralizáció. Németországban önkéntes szövetségben egyesülnek a pénztárak, hogy olyan intézkedéseket, amelyeket az egymástól független intézetek nem tudnak megvalósí­tani, közösen valósítsanak meg. Ausztriában, Csehszlovákiában kötelező szövetségben van­nak a munkás biztosító pénztárak. Angliában az országos egyesületi és szakszervezeti pénz­tárak még külön országos szövetségben egye­sülnek, hogy szintén egyesített erővel tökéle­tesebben szolgálják a munkásbiztosítás ügyét Mindezek ellene szólnak a javaslatnak, amely a munkásbiztosítás széttagoltságára a­karja Magyarország jövendő munkásbiztosítását föl­építeni. A reform második sarkalatos tétele a munkásbiztositó pénztári tisztviselők államosítása. A munkásbiztosítás legégetőbb bajának ugyanis — azt mondja a javaslat indokolása — a tisztviselőkérdést kell tekinteni, amelynek rendezése nemcsak munkásbiztosítási, hanem általános állampolitikai szempontból is elodáz­hatatlan. A kényszerítő indok abban a tény­ben gyökeredzik, hogy a pénztárak a tiszt­viselőké­rdés megoldásának eddigi rendszeré­vel úgyszólván államot alkottak az államban és biztos otthonit nyújtottak olyan fölforgató törekvéseknek, amelyeknek teljes erővel tör­­tént érvényesülését a proletárdiktatúra szo­morú eseményei igazolták. Az osztályh­arc alapján egyoldalú pártkötelékben megszerve­zett szociáldemokrata munkásság a pénztárt mint harci eszközt használta és az önkormány­zatba való beható közreműködés útján saját jelöltjeit juttatta állásokba. A szociáldemo­krata párt emberei a pénztári állásokat úgy­szólván teljesen kisajátították. Nem a legkép­zettebbek és legszorgalmasabbak, hanem a legnagyobb izgatók találták meg leginkább számításukat Minél több elvtársat és faj­rokont igyekeztek elhelyezni, stb. Ilyen és hasonló kitételek önmagukban hord­ják az indokolás értékét. S akik ilyen szem­pontból akarják a munkásbiztosítás reformjá­nak szükségességét vagy mikéntjét megítélni. • —­— 1 — A ratifikációs törvényjavaslat. A külügyminisztertől beterjesztett ratifikációs törvényjavaslat nyolc szakaszból és hosszú indokolásból áll. Természetesen tartalmazza a becikkelyezendő békeszerződés,­­ a népszövet­ségi statutumok, a kieg­észítő jegyzőkönyv és a kísérőlevél eredeti francia szöveget és a hi­vatalos magyar fordítást. A javaslat első szakasza a következőket mondja ki: Tekintettel a kényszerhelyzetre, amely Magyar­országra, nénre a világháború szerencsét­len kimenetele folytán előállott és amely annak idején a m. kir. kormánynak a békeszerződés aláírására vonatkozó elhatározásánál is döntő súllyal birt: az Északamerikai Egyesült Államokkal, a Brit Birodalommal, Franciaországgal, Olaszországgal és Japánnal, továbbá Belgiummal, Kínával, Kubával, Görögországgal, Nikaraguával, Panamával, Lengyel­országgal, Portugáliával, Romániával, a Szerb-Horvát-Szlovén állammal, Sziám­mal és Cseh-Szlovákországgal 1920. évi június hó 4. napján a Trianonban kötött békeszerződés a hozzátartozó térképpel és a­­béke­szerződés egyes rendelkező­inek függelékeivel, vala­mint a békeszerződés kiegézítéséü­l ugyancsak 1820. évi junius hó 4. napján kelt jegyzőkönyvvel és nyilatko­zattal együtt a magyar állam törvényei közé iktattat­­ik. A javaslat 2­7. -ai a föntebb említett ok­mányokat tartalmazzák, a 8. § pedig kimondja, hogy „a jelen törvény kihirdetése napján lép életbe, mégpedig a békeszerződés életbelépésé­nek napjától kezdődő hatállyal. A békeszerző­dés életbelépésének napját a minisztérium rendelettel közzéteszi." Az indokolás kifejezést ad annak a reményé­nek, hogy a békeszerződés által teremtett hely­zet nem lehet állandó! Majd azt mondja, hogy „az adott viszonyok as­f­el­lett szól­anak, hogy most, amidőn a szövetséges és társult főhatal­miak a békeszerződés megerősítése iránt fölszó­lítást intéztek hozzánk, ennek a fölszólításnak a kényszerhatása alatt eleget tegyünk annál is inkább, mert jelenlegi, magunkra hagyatott helyzetekben ez az egyedüli lehetséges első lépés a nemzetközi forgalom fölvétele, a nor­mális élet helyreállítása és hazánk újjáépítése felé." • 1920 október 27.

Next