Népszava, 1921. július (49. évfolyam, 142–168. sz.)

1921-07-01 / 142. szám

XLS20. info 142. sz. 168«3ap©sft9 1S21 IMSJISS 1, pémtek. t*ana AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre SSO kor. I negfyed évre 140 kor. fél évre 280 kor. egy hóra 50 kor. Jugoszláviában egy szám ára 2 Jugoszláv korona. EGYES SZÁM ÁRA 2 KORONA A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-29 és József 3-30) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32) A vasmunkások terjedelmes beadvánnyal fordultak a kor­mányhoz, amelyben a magyar ipari élet sú­lyos válságának hű tükrét adják és ennek kapcsán a kormány gyors közbelépését kérik. Kérelmük olyan természetű, hogy annak már régen nem a munkások részéről jött kérelem­nek, hanem a kormány részéről fölfedezett or­szágos szükségletnek kellene szerepelnie. Munkát ik­étnek! Azt kérik, hogy a békeszük­ségletek számára indítsa meg a kormány a közmunkákat, juttassa ezzel munkához a tam­unkátlanokat, keresethez a nélkülözőket, megrendeléshez az ipart. Azt a­klarják, hogy induljon meg az ország zsibbadt gazdasági életének vérkeringése. Ami — hangsúlyozták a vasasok és hangsúlyozzuk mi is —, nem­cs­ak munkásérdek. Az állam szempontjából a lét vagy nemlét kérdése, hogy megindul-e végre a pezsdülő élet, a termékeny munka v­agy továbbra is céltalanul kénytelen-e ten­f­eregnni sok százezer teremtő ember, a mester­ségesen kiszárított és terméketlenné züllesz­tett terepen. Az ipar gerince, a vas- és fémipar munká­sai jelentik be a kormány elnökének, hogy az ipar és az ipari munkásság helyzete tartha­tatlan és ők jelölik meg a segítés módját. Elsősorban munkát kérnek­­ az államtól, de az állam beavatkozását kérik atekintetben is, hogy szorítsa a m­unkáltatókat a munkások foglalkoztatására. Anti azért is jogos, mert a gyáripar kivétel nélkül mammut-hasznokat­­ vágott zsebre a háború alatt és most sincs egyébről szó, mint arról, hogy kevesebb ha­szonnal érjék be. Azután szociálpolitikát követelnek. Ennek nem volna szabad két esztendővel a háború u­tán követelésnek, különösen nem, mint telje­sítetlen vagy pláne mint teljesíthetetlen kö­vetelésnek szerepelnie. A­z órás napi munka­idő, úgyis mint emberi és f­ulturális szükség­let, úgyis mint a munkanélküliséget csök­kentő okos rendszabály, a munkanélküliek pénzbeli támogatása ma már az egész világom túlhaladott álláspontok, nemcsak az elsősor­ban érdekelt munkásora, hanem a munkálta­tók és kormányzat részéről is. A magyar ter­méketlenség a szociálpolitika terén csak azzal a súlyos közönnyel és megdöbbentő szociál­politikai érzéketlenséggel magyarázható, amely a múltban itt lábrakapott — de amely a legújabb korban sem szűnt meg és inkább fokozódott. Egészen speciális magyar hivata­los fölfogás az, hogy a m­unkanélkülisegély munkátlanságra csábítja az embereket, ezt a fölfogást legutóbb a főváros polgármestere juttatta kifejezésre. Mondanunk sem kell, hogy ez kifogásnál nem egyéb és arra szolgál, hogy letakarják vele a­­k­ormány és főváros rövidlátó osztály politikáját, amelynek kere­tébe nem férnek el az új kor modern szociál­politikai intézményei. A dolgozó és dolgozni akaró magyar nép nem érdemli meg ezt a le­alázó osztályozást, ha más országok munká­sait nem vonja el a munkától a munkanélkü­lieknek járó segély, a magyar munkást sem kell ettől félteni! A háború után való első hónapok zűrzavaros állapotából merítik a mi vezető politikusaink ezt a kényszeredett böl­cseséget. Hát igen, akkor nem „klappolt" minden. Ez azonban minek volt a következ­ményei? A négy és féléves nomád élet, a megbolygatott családi élet, a szétrombolt idegek rész, ütöttek a mun­ka­készségen, ez kétségtelen és természetes. Ezt minden hadviselő államban észlelték és szá­moltak vele, de sehol sem vonták­ le belőle azt a következtetést, hogy most már azután be­fellegzett minden szociálpolitikai tevékeny­ségnek. Sehol sem büntették, a tömegeket ezzel azért, mert eleget tettek háborús kötelessé­güknek, mert forszírozott tempóban termeltek és harcoltak és mert ennek a roppant erőfe­szítésnek fiziológiai és fizikai következményei sem m­ara­dhatta­k el. A vasasok beadványának harmadik köve­teléscsoportja egyszerűen megdöbbentő: azt kérik, hogy amennyiben a kormánynak nincs módjában a munkanélkülieken segíteni, ad­jon alkalmat arra, h­og­y a kivándorolni akaró munkások gyorsan és legalább a határig díj­talanul elutazhassanak. A vasmunkások szö­vetsége az ország legnagyobb munkásszerve­zete, am­­ely mindig nagy súlyt helyezett a tagok szaporítására, ha nagyon könnyen haj­landó megválni tagjainak egy tekintélyes há­nyadától — ez igazán gondolkodóba ejtheti a kormányt. A szövetség vez­etői bizonyára ala­posa­n megfontolták ezt a lépést: tízezer munkanélküli vasmunkás, ugyanannyi éhező család, a helyzet javulása iránt való jogos bi­zalmatlanság és az eddigi keserű tapasztala­tok fejleszthették ki azt a gondolatot, hogy a vezetőségnek nincs joga itt marasztalni a végeláthatatlan nyarvonaság számára a munkanélkülieket. A többi szakmáknál ugyanez a helyzet. Legalább százezer ipari munkáscsalád foglalkozik ma a segítés ama módjával, hogy másból próbál szerencsét. Ez a magyar ipar tökéletes és visszavonhatatlan csődjét jelentené! Egy olyan kiváló, új mun­kásgeneráció nevelése, mint amilyen a mai magyar munkásság, legalább egy évszázad megfeszített munkájának lehetne csak az eredménye. És mégis azt kell mondanunk: a kormányfk­nak sincs joga az éhenhalás számára erőszak-­ kal itt tartani a munkásokat. Legföljebb k­ö­telessége minden erővel, a legsúlyosabb áldo­zatok árán is mindent elkövetni, hogy az anyaföldtől való elszakadás gondolatának minden keserű fölidézője hamarosan meg­szűnjön. A „beiskoláztatás" szigorítása. . Amikor bezárják az iskolák kapuit­ és­ meg­állapítják az elmúlt iskolai év eredményeit, a nemzetgyűlésen is az iskola ügye került napi­rendre. Szükséges lesz majd ennek az iskolai évnek az eredményeiről is beszélni. Most azon­ban mindenekelőtt arról a törvényjavaslatról akarunk ismételten szólni, amelyet csütörtökön délelőtt kezdett tárgyalni a nemzetgyűlés. Az a körülmény­, hogy a kormány szükséges­nek tartotta ennek a törvényjavaslatnak a be­terjesztését és letárgyaltatását, azt mutatja, hogy az iskolai ügyekben, a népoktatás kérdé­sében egészen máshol van a baj, mint ahol immár közel két esztendő óta nagy lármával keresik. A bajt magát megállapítja a most tárgyalás alá került törvényjavaslat, az elől azonban már elzárkózik, hogy annak okát is helyesen meglássa és megállapítsa. Ahol pedig a bajokat nem állapítják meg helyesen, ott a gyógyítás is már előre kilátástalan, így van ebben az esetben is. A törvényjavaslatnak az a célja, hogy az iskolakötelezettség betartását biztosítsa. Ezt pedig úgy akarja elérni, hogy fölemeli, szigorítja a büntetéseket. Egyes la­pok nagy örömmel hirdetik, hogy íme, most már megtalálták a csalhatatlan orvosszert, most már egészen bizonyos, hogy vége van minden iskolamulasztásnak, vége van­­ minden kultúr­nyomorúságnak. Ez csak azért érdemel meg­említést, mert jelzi azt a szűk látókört, amely­ből bizonyos helyeken minden dolgot vizsgál­nak. Mindent a rendőr végezzen el. A rendőr biztosítsa a termelést, a munkakedvet, a rendőr biztosítsa a társadalmi megelégedettséget­, a rendőr biztosítsa a kultúrát. Akik így gondol­koznak, azok mégis meggondolhatnák, hogy az állami kormányzásnak ez a módszere már het­ven és egynéhány évvel ezelőtt nagyon dicste­len módon összeomlott egész Európában. És valóban, ha megnézzük az 1868. évi nép­iskolai törvényt, megállapíthatjuk, hogy a „szankciókban" egyáltalán eddig sem volt hiány. Ez a törvény mindjárt a bevezető ré­szében gondoskodott a szankciókról. Ezek kö­zött van az is, amelyik szerint az iskolaszék gyám kirendelését is kérheti az olyan gyer­mek részére, akit szülei állhatatosan vissza­tartanak az iskolától. Tehát ha ma azt álla­pítják meg, hogy az Alföldön és a Dunántúl a népesség 39%-a nem tud irnt-olvasni, akkor annak más okai vannak s nem az, hogy az 1868. évi törvény nem gondoskodott elég rend­őrről az iskola mellé. Mindenekelőtt meg­ kell állapítani azt amit, az egyik nemzetgyűlési képviselő is megemlí­tett a javaslat tárgyalásánál,­­ hogy a háborúú kezdete óta­ óriási mértékben rosszabbodtak a viszonyok. De bizonyos, hogy nemcsak azok a bajok vannak a népoktatás körül, am­elyek a háborúval kezdődtek, hanem vannak sokkal ré­gibb bajok is. S ez a törvényjavaslat épp azért nem javít majd semmit a helyzeten, mert mé­lyen gyökerező szociális bajokon akar rendőri intézkedésekkel segíteni. Hiszen a nemzetgyű­lésen is megállapítják, hogy nemcsak iskola­mulasztás, iskolakerülés van, de iskolahiány és tanítóhiány is. Ezen pedig nem segít a leg­szigorúbb büntetés sem, hanem csak egyesegye­dül az, ha iskolákat építenek s az iskolákba tanítókat adnak. De még ott sem segít a bün­tetés, ahol valóságos iskolamulasztással állunk szemben. Nagyon jellemző ebből a szempontból, hogy ez a javaslat, amelyik az iskolamulasztás ellen akarja fölvenni a harcot, intézkedik ar­­ról is, hogy a miniszter egyes vidékeken a tíz hónapi tanítási időt nyolc hónapra csökkent­heti. Tehát maga a törvény szentesíti bizonyos mértékben az iskolakerülést , mert a szülők­nek szükségük van a gyermek munkájára. De hát, ha a törvény ezt a szükségességet két hó­napra elismeri, akkor miért ne tarthatná a szülő az év további részére is indokoltnak? Az iskolakérdés ugyanis alapjában szociális kérdés. Szociális kérdés a falusi iskolamulasz­tás és a városi iskolakerülés egyformán. Az iskolakérdést csak úgy lehet megoldani, az analfabétaság ellen csak úgy lehet sikerrel küzdeni, ha ezt meglátják és erre építik föl a haditervet, nem pedig arra a teljesen indoko­latlan föltevésre, hogy a szülők nem akarják a gyermekeket iskoláiba küldeni. A „szankciók", a szigorú büntetések helyett tehát olyan iskolareform kellene, amelyik ar­ról intézkedne, hogy a falusi és különösen a tanyai gyermekek is eljuthassanak az iskolába. Azután pedig, hogy ne­ 100—120 gyereket tanít­son egy tanító, mert az ilyen tanítás után nem csoda, ha a gyermek nem tud semmit, a­ szülők pedig úgy gondolkodnak, hogy egészen mindegy, hogy iskolába jár-e a gyerekük, avagy libát őriz. Az iskolában pedig — amint­ azt ezen a helyen már többszörösen is kifej- Hunkásstestvéreid­höz a kéz­is, egyek vagyok!

Next