Népszava, 1921. augusztus (49. évfolyam, 169–192. sz.)

1921-08-02 / 169. szám

évff- 169 Ő­SZ AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre 5SS5 kor.­­ negyed évre 140 kor. fél évre 230 kor. , egy hora S0 kor. Jugoszláviában egy szám ára 2 jugoszláv korona. EGYES SZÁM ÁRA 2 KORONA A MAGYARORSZÁG! SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE: Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-29 és József 3-30) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32) Egységes párt összekovácsolásán fáradozik a miniszter­elnök. Tekintve azt, hogy a mostani kormány tulaj­donképen a levegőben lóg s élete percről­percre — legalább látszóan — a parlame­nti pártok kegyétől függ, szinte természetes a kormánynak az a törek­vése, hogy létezését szilárdabb alapokra helyezze. Már most csak az a kérdés, hogy a miniszterelnök, illetve a kormány fog-e közeledni azokhoz, akik haj­landók­ ilyen egységes pártkombinációt támo­gatni vagy a „régi átkos liberális korszak" egyik exponense, a miniszterelnök lesz-e az a fix pont, amely köré az új egységes párt­tömörülhet. Maga a pártalakulás egyébként sikerrel nem járhat. A m­ai parlamenti pártok, noha felelőtlen és nem kötelező terminológiájuk itt-ott metszi is egymást, a való érdekek szempontjából mélyreható és áthidalhatatlan ellentétben vannak egymással. A keresztény­párt kifejezetten reakciós párt, olyan pro­grammal, amely egy-két évszázaddal ezelőtt taláig időszerű lehetett, ma azonban teljesség­gel kivihetetlen — a kereszténypártnak tehát tulajdonképen nincsen programja. Hiszen a múltakon való rágódás és a múltban való el­ábrándozás nem reális program. Szó sincs róla, egy rövid cikluson át el lehet vele ten­gődni, de tovább azután nincs. Eleinte fő­képen erre a pártra gondoltak az egységes párt megalakításával kapcsolatban — hozzá­számítva természetesen az agrárpárt reakciós csoportját. Ha ez a kombináció sikerült volna, egészen bizonyosan nem az új párt simult volna Bethlen programjához, hanem meg­fordítva. Ez is bizonyára Bethlen is tisztá­ban volt, úgy látszik ezt az eshetőséget bele is kalkulálta a maga számvetésébe, amin nem is kell csodálkozni: megszokhattuk már, hogy manapság nem a program, az elv a fontos, hanem, a­­ lehetőség. A másik parlamenti párt, a kisgazdapárt, amely egyben a legnagyobb pártja a parla­mentnek, reálisabb programmal jött. Sokat ígért: demokráciát, szabadságot, új szelle­met, megértést és kapcsolatot a tömegekkel s ehhez hasonlókat. „Jött, látott, győzött", győzelmét alaposan ki is aknázta — a nagy­birtok javára. Földbirtokreform föld nélkül, idő előtt való szabad forgalom, 1400 koronás búzaár, a közszabadságok gúzsbakötése — mi kell még az uj idők szellemétől és intéz­ményeitől rettegő agrárfeudalizmusnak? Ez­zel a demokratikus párttal a miniszterelnök még csak gondolatban sem bíbelődött: pro­gram szerint túlságosan is balra állt neki ahhoz, hogy vele kooperáljon. Persze, a régi munkapárti szemüvegen át ugyancsak a régi nagyatádi Szabó-féle ellenzéki szellem majd­nem forradalmi" ... A kisebb pártok a két­ nagy párt mellett alig jönnek számításba, így az egységes kor­mányzópárt megalakítása emberi szármítás és az egyenes logika szerint csak a keresztény­pártra támaszkodhatott volna, mint gerincre és egyszerre itt a „dens ex machina" — a létesítendő egységes párt oszlopaként a kis­gazdapárt jelen­tkezik, nagyatádi Szabó Ist­ván pedig, a demokrácia fölesküdt bajnoka, mint az egységes párt spiritusz-rektora. s©sra nektelte és Anélkül, hogy ebben a kérdésben véle­ményt mondanánk, ki kell jelentenünk, hogy sokkal sürgősebb és fontosabb problémák várnak megoldásra s ezért nem volna szabad minden energiát idekoncentrálni. A másik ok, amiért a kisgazdapárt hajlandó egységes párttá átvedleni, a leküzdhetetlen agrárius étvágy. A kisgazdapárt féluralmának ideje alatt a gabonaárak a háromszorosára emel­kedtek: elképzelhető, mi lesz akkor, ha az agráriusok a kisgazda cégér alatt egészen magukhoz ragadják az uralmat! Ilyen kilátások mellett talán szerencsének mondható, hogy az egységes kormányzópárt nem fog létrejönni, mert nem jöhet létre. Egyszer már láttuk, már volt hozzá szeren­csénk. Láttuk, hogy a sok ellentétes, érdekek feszítő ereje milyen hideggé tette az amúgy is rövid „szerelmet" s milyen boldogok vol­tak a felek, amidőn elválhattak. A miniszterelnök kísérlete tehát ameny­nyire érthető a reális támasz nélkül élő kor­mány szempontjából, annyira hiábavaló is. Igen ám, de mi lesz azután, ha a kísérlet meddő volta kiderül? Nyilván folytatódni fog tovább a vegetáció: üres parlamenti szó­csaták, tarkítva különböző válságokkal. Fo­­gadkozások, nekirohanások — eredmény nél­kül. Még hat hónapig. Amilyen rövid idő egy ország életében, ugyanolyan káros is: nem lehetne megrövidíteni? Mindjárt egész­ségesebb irányba terelődnének az esemé­nyek! (Róma, július 28. — Saját tudósítónktól.) A Bonomi-kormá­ny első politikai szavazata 186 szótöbbség­ével sokkal kedvezőbben végződött,­­amint az új minisztérium barátai és védelme­zői remélni merték. Időközben ugyanis a bel­politikai helyzet annyira megrosszabbodott, hogy azt a legpesszimisztikusabb jósok sem hitték volna. A két jelenség között okozati összefüggés van: az országban kitört vihar okozta, hogy a kamarában a hullámo­k elsimul­tak. S valóban, ha a polgári pártoknál nagyon csekély politikai felelősségérzetet is tételezünk föl, megérthetjük, hogy senki sem vágyik po­litikai krízis után. Még a miniszteri tárca­aspiránsok is visszahökkennek ettől, mert egy politikai krízis valóságos sorscsapás volna Olaszországra nézve. Ma, amikor azt mond­ják, hogy a belső béke és a kifele való demon­strálás céljából a fascizmus ellen energikus kormányerővel lépjenek föl, a július 23-iki sza­vazat nem jelent mást, mint e ténynek a belá­tását. A kormánynak parlamenti istenbékét bocsátottak rendelkezésére, mert meggyőződ­tek, hogy a béketárgyalások, amelyeket a fascisták­kal folytattak, a a legjobb esetben sem fogják a békét máról-holnapra biztosítani. A kormány ellen a szocialisták, kommunisták, köztársaságiak és a fascisták szavaztak. A kamarában Modigliani elvtárs úgy nyilatko­zott, hogy a szociáldemokraták a kormány el­len szavaznak ,azért is, mert a parlamenti milliótől távoleső tömegek a kabinet előnyére történt szavazást nem értenék meg. Ez a megokol­ás a kormány parlamenti hely­zetére azért fontos, mert esetleg­ számíthat arra, hogy a jobboldali polgári pártok elfor­dulása esetén a szocialista szavazatokat kapja meg. Ez persze a jövő zenéje. Most olyan helyzetben élünk itt, amely pá­nikra emlékeztet és amely a polgári pártokat a minisztérium köré csoportosítja. A fascizmus véres vetése meghozta véres gyümölcseit és a harc végét nem is várhatjuk. A fascizmus ténye most a tömegek lelki életébe tökéletesen bevonult. Amikor Mussolini békejavaslataival jött, akkor a lavina már túlságos erővel zúdult lefelé. Egészen helyesen mondotta a kamará­ban Turati, hogy nem elég az, ha egy banda­vezér bű­nbánó Magdolnává változik, ahhoz, hogy a polgárháború befejezést nyerjen. A fascizmus ma szervezett hatalom, amely a rendőrhatóságok szeme láttára láthatta el ma­gát fegyverekkel, amely szállítóeszközök fölött rendelkezik és sok pénze is van, úgy, hogy egyik városból a másikba mehet tetszése sze­rint­e ezáltal egy­ viszonylagosan kis csapat egész vidékeket terrorizálhat. Ezenkívül az utóbbi hetek, amelyekben a béketárgyalások folyamatban voltak, egyre húzódtak, másrészt pedig az atrocitások szaporodása proletár ellenszervezkedéshez vezetett, az úgynevezett „Arditi del Popolo" (a nép rohamkatonái) szer­vezeteinek megalakulásához, amely a fascist® fegyveres csoportokkal szemben fegyveres csa­patokat állít és ebben van az uri konfliktusok magja. A zavargások teljesen akut jelleget öl­töttek. A Bon­omi-minisztérium a rendőrható­ságokat utasította, hogy fegyveres csoportok­nak a lakóhelyükből való kivonulását akadá­lyozza meg és ezeket a hatóságokat, teszi az úgynevezett büntető expedíciókért felelőssé. Ilyen körülmények között érkeztünk el a sarzanai vérfürdőhöz, amelyet, még most sem lehet teljes nagyságában áttekinteni. A livor­noi, massai, carrarai és más helységek fascistái Sarzanában fascist­a­ felkeléssé egyesültek, amelynek többek között az is a célja volt, hogy egy ott elzárt fascista vezért kiszabadítson. Mindenkinek a meglepetésére a fascisták a caraibhib­rik ellenállására akadtak, miközben öt fascista és két carabinieri elesett. Erre a fascisták a környék falvaiba szóródtak szét, de az elkeseredett parasztok üldözőbe vették őket. Ilyen körülmények között állítóan tizen halta­k meg, nagyon borzalmas halállal, ha a polgári lapok tudósításait elhihetjük. A roccastrad­ai vérfürdő csatlakozik a sarzanai eseményekhez. Ez utóbbi miatt a minisztertanács Grosetto prefektusát rögtön fölfüggesztette hivatalától. De ezzel az erőszak hullámait nem lehet föltar­tóztatni. Korábban talán lehetséges lett volna, amikor a mozgalom megindult, de akkor a pol­gári reakciónak nagyon is kívánatosnak tet­szett a választási harcban. Most a fascizmus megérett a rendőrségi eljárásra. És bizonyos, hogy a fascizmus ellentéte: a „nép roham­katonái" ugyanezt a fejlődési processust fog­ják befutni. Ezek között a viszonyok között nem szabad csodálkozni, hogy­­Bonomi, miután július 18-iki nyilatkozata olyan jeges fogadta­tásban részesült a kamarában, július 23-án olyan erős többséget nyert. Ma a fascizmus gond­ja a parlamenti intrikákat háttérbe szo­rítja. Az előbbi kormány viseli azt a rettenetes felelősséget, hogy a fascizmus megerősödését tűrte, sőt elő is segítette. Bonomi már tényeket talált­ , így a fascizmus a jelen pillanatban Bonomi részére a parlamenti biztonság elemét alkotja. A fascista gond a jobboldali pártokat vissza­tartja attól, hogy rohamra induljanak a kor­mány ellen. Hogy a fascizmus a kormányt tényleges politikai életföltételeiben befolyá­solni vaar, megingatni tudja, az Bonomi ké­pességeitől függ. Tisztára attól, hogy ezt a kér­dést rendőrtechnikailag i meg tudja-e oldani.

Next