Népszava, 1922. február (50. évfolyam, 26–48. sz.)

1922-02-01 / 26. szám

L. évf. 26. SK. Budapest, 1922 február 1. szerda. Ar­a 3 korona AZ ELŐFIZETÉS ARA: egyévre 890 kor. 1 negyed évre..... 170 kor. fél évre 340 kor.­­ eg. hóra 60 kor. Jugoszláviában egy szám ára 3 Jugoszláv korona. EGYES SZÁM ARA 3 KORONA A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-29 és József 3-30) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32) Két probléma. A lábbadozó ország belső megerősödésének a reakciós hullám csapongásain kívül eddig egy alapvető akadálya volt­­ ez a király­kérdés. Demokratikus kormányzás mellett ez az akadály sem volna olyan megoldhatatlan probléma, amely komolyan és tartósan gá­tolhatná az egészséges kibontakozást, az exkluzív parlamenti rendszer, a dolgozó nép kikapcsolása a közügyek viteléből azonban annyira elmélyítette és elmérgesítette ezt a kérdést, hogy még jó ideig számolni kell vele. A másik, talán még a királykérdésnél is súlyosabb akadály, a választójog kérdése, a készülő jogfosztás, ami az ittfelejtkezett munkapárti grófok merev magatartása foly­tán fenyegeti az országot. Bölcs kormány­zatnak, ha komolyan az ország érdekeit tar­taná szem előtt, ha nem a rideg osztályérde­kek szűk szemszögéből nézné és bírálná az eseményeket, óvakodnia kellene attól, hogy a már meglevő elég kemény problémák mellé újabbakat sorakoztasson. Ilyen bölcs kormányzatnak híján vagyunk, de ha már ilyenre nem tudott szert tenni ez a boldog­talan ország, legalább a demokratikus vá­lasztójog alapján mandátumhoz jutott nem­zetgyűlésnek kellene őrtállama és megaka­dályoznia a készülő jogfosztást. Mert akár­milyen körmönfont rabul id­it­ikával fonják is körül a beterjesztett választójogi törvény­javaslatot, azt le nem tagadhatják, hogy brutális jogfosztási szándékkal állunk szem­ben s hogy a világ legreakciósabb, legszű­kebb, az osztály jelleget minden tekintetben magán viselő választójogi rendszerét akar­ják az országra ráerőszakolni. Ugyanilyen bizo­nyos az is, hogy ilyetén megoldással a poli­tikai jogok kérdését nyugvópontra juttatni s azokat a súlyos gazdasági és egyéb problé­mákat megoldani, amelyek sikeres megoldá­sához csak az igazán demokratikus választó­jog alapján fölépített demokratikus kor­mányzás adhat alapot, egyáltalában nem lehet. A kormányban túlsúlyba került reakciós szellem minden reményt eloszlat arra nézve, hogy a jogfosztás nyomában várható zava­rok és veszedelmek elhárítását, illetve a jog­fosztás megindult folyamatának megállítá­sát i magától a kormánytól várh­atnók. A nemzetgyűlés pedig még mindig nem mutat elég hajlandóságot a jogfosztás megakadá­lyozására. A reakció jármába befogott úgy­nevezett kisgazdapárt a csatlakozó disszi­densekkel egyelőre még többséget biztosíta­nak a kormány választójogi tervezetének, az ellenzék pedig csak nagyon lassan sora­kozik. A pillanatnyi szituáció tehát az, hogy a kormány egyelőre biztos a dolgában s talán ez teszi annyira büszkévé és önhitté, hogy az alkudozást megkísérlő keresztény­pártnak még a legártatlanabb igényeivel szemben is nyers elutasító álláspontra he­lyezkedik. Diadalra juttatja-e a kormány jogfosztó szándékait ez a pillanatnyi helyzeti előny, az még nem bizonyos, de lehetséges. El tudjuk még képzelni, hogy a két vezető parlamenti párt az utolsó pillanatokban megtalálja ön­magát. Nem lehetetlen, hogy visszaemlékez­nek a választások előtt a választóknak tett ígéretükre s ráeszmélnek arra a normális kö­telességre, amivel az ország népének — és önmaguknak — tartoznak. Nem lehetetlen t,, ámbár a kisgazdapárt és annak vezére máris oly súlyosan kompromittálták magu­kat a reakció irányában, annyira belemele­gedtek a részükre nyilván nagyon kényel­mesnek és hasznosnak bizonyult kormány­pártiságba, a kereszténypárt pedig oly lom­hán és tétován mozog, hogy inkább az ellen­kezőjére, a politikai jogok elsikkasztására, minden idők legrutább árulására lehetünk elkészülve. Itt a jelenlegi helyzet nem toló­dik el kedvező­­, s ha ez az árulás bekövetkezik, ha az egyik negatív, de fogas probléma mellé odaépítik a másik pozitív és az elsőnél is fogasabb problémát, akkor viszont le kell mondani arról, hogy ebben az országban az életet és a jövőt jelentő, nyu­godt és produktív tevékenység, a gyüm­öl­csöző államélet egyhamar meginduljon! A kormány nógatására, fenyegetésére vagy ígérgetésére elkövetheti a nemzetgyűlés az árulást, a nemzetgyűlés pártjai és a pártok politikusai magukra vehetik az árulással járó roppant felelősséget. Ámde a választó­jog problémáját ezzel nem oldották meg, az osztályuralmat s az áhított nyugodt emész­tést az úgynevezett vezető osztályok részére még nem biztosították! A demokrácia nem program, hanem szükségesség. A demokrati­kus kormányzás mértéke és minősége nem igazodhatik ma jött s holnap bukható kor­mányok vagy szerencsés pillanatokban föl­tolakodott pártok akaratához, jól vagy rosz­szul értelmezett pártérdekeihez, vagy man­dátumszeretetéhez. Az irányadó szempont a demokrácia mértékének meghatározásánál nem lehet más, mint a leggondosabb mérle­gelés alapján létrejött belső szükséglet­­ és érettség, továbbá a korszellem, amellyel si­keresen még hatalmas világbirodalmak sem helyezkedhetnek tartósan szembe. Még itt utalunk Oroszország, Törökország — és talán Magyarország példájára. Ha pedig ezt a két szempontot vesszük fontolóra, ha egyrészt azt vesszük tekintetbe, hogy Magyarország sokat szenvedett népe csak a demokrácia útján való fölemelkedés után kerülhet abba a helyzetbe, hogy a demokrácia hiánya folyt­­tán összeomlott országot újra megteremtse; ha másrészt nem tévesztjük szem elől, hogy a világpolitika ma uralkodó planétája a demokrácia, azt kell mondanunk, hogy itt is teljesen megérett a helyzet a demokratikus berendezkedésre. Ez ellen lehet erőszakolt érveket fölsora­koztatni, lehet a régen elrozsdásodott frazeo­lógiát újból sorompóba állítani, lehet erő­hatalmi császármetszéseket alkalmazni; a kormány és a nemzetgyűlés végrehajthatják önmagukon a szabályszerű harakirit, a tör­ténelmileg kialakult gazdasági és társadalmi igényeket és a korszerű szükségleteket ezzel megh­allíthati •»­?/.•» /ujjak. Ha \me­g 3 meg­kísérlik, a haladás nem a szükségleteket, hanem őket, a vakon kísérletezőket gázolja majd le és löki félre az útból. Emelik a köztisztviselői­ fize­tését és­­ a A pénzügyminiszter a nemzetgyűlés keddi ülésén beterjesztette a közalkalmazottak anyagi helyzetének javításáról s az erre szükséges fedezet biztosításáról szóló törvényjavaslatot. A javaslat a köztisztviselők és egyéb közszol­gálati alkalmazottak, úgyszintén a nyugdíja­sok illetményeit az eddig élvezett rendkívüli segélyek 100%-ával fölemeli s erre a célra 850.000.000 koronát bocsát a kormány rendelke­zésére. A fedezetről pedig ugy gondoskodik, hogy a forgalmi adót fölemeli 1­4%-ról a kétszeresére, tehát 3%-ra. Fölemeli továbbá a bélyegilletékeket s fölhatalmazást ad a minisz­ternek, hogy egyes cikkek fényűzési adóját is fölemelhesse. Ez a javaslat ismert egyike azoknak a tör­vényalkotásoknak, amelyeknél csak az volt az irányadó, hogy hol lehet könnyen elérni a szükséges pénzt. Hogy kiket sújtanak vele s milyen mértékben s kiket mentesítenek, arra egyáltalában nem voltak figyelemmel. Az államnak pénz kell, vegyék tehát onnan elő, ahonnan a legkisebb erőkifejtés mellett lehet­séges! A pénzügyminiszter ezt elég nyíltan meg is mondja az indokolásban. Ámde, ha a pénzügyminiszter a pénzszerzés­nek a legkönnyebb módját választotta, más ol­dalról viszont rá kell mutatni arra, hogy ez egyáltalában nem a legerkölcsösebb módja a szükségletek előteremtésének. Nem vonjuk kétségbe, hogy a tisztviselők és egyéb közalkalmazottak illetményeit föl kell emelni, azonban az a mód, amellyel már jó idő óta a tisztviselők helyzetén segíteni akarnak, mindenre alkalmas, csak éppen arra nem, hogy a dolgozó emberek körében az állam és intéz­ményei iránt­­ — ha nem is lelkesedést, de — legalább megértést keltsen. Mintha csak szem­léltető oktatást akarnának tartani arról, hogy az állam terhei legsúlyosabban a legszegényeb­beket, a tejesen nincsteleneket sújtják, úgy kapcsolják össze mindig a „legbrutálisabb fo­gyasztási adókat" a közalkalmazottak helyzeté­nek a megjavításával. A kormány megengedi a házbér fölemelését , hogy ez a közalkalmazottakat ne terhelje, még külön részesedést ró ki minden lakóra, tehát adót kell fizetni azért, mert fölemelték a ház­bérünket. A főváros fölemeli a gáz és villany­árát, hogy ne kelljen fölemelni a közalkalma­zottakét is, megterheli a lakókat közüzemi pót­lékkal. A közalkalmazottak kedvezményes áron kapnak élelmiszereket, ezért fizetünk őrlési adót, állatforgalmi adót, kincstári részesedést. Most pedig föl kell emelni a tisztviselők illet­ményeit, megkétszerezik tehát a forgalmi adót és fölemelik a bélyegilletékeket. A pénzügyminiszter azt mondja, hogy olyan­ bevételi forrást kellett keresni, amely általános jellegű s amelynél az emelés aggodalom nélkül eszközölhető. De éppen azért brutális fogyasz­tási adó a forgalmi adó, mert nem általános jellegű s nem egyformán sújt mindenkit. Már a forgalmi adó behozatalánál kimutattuk, hogy az 1'/1% a legtöbb esetben 6—10%-ra emelkedik; ha most a hivatalos adókulcsot 3%-ra emelik, akkor a legutolsó vevő, az, aki azért vásárol valamit, mert szüksége van rá, 15—20%-os adót fog fizetni. És fizetni fog elsősorban a városi kisfogyasztó, a munkás, a szegényember, aki­nek mindent a boltból, a piacról kell vásárolnia. És fizetni fogja még azoknál a cikkeknél is a fölemelt forgalmi adót, amelyek más külön adó­val vannak megróva, mert ha a kereskedő, a gyáros, az iparos megélhetése megdrágul, akkor megdrágul minden árucikknek az ára is. Az őstermelő azonban minél jobbmódú, annál kevesebb forgalmi adót fizet, mert annál több szükségletét fedezi a saját terméséből. S ha ügyes és a birtokon és a háznál szükséges mun­kálatokat is házikezelésben végezteti, akkor egész szépen áthárította az állami adminisz­tráció terhét egészen azokra, akik ebből az adminisztrációból a rendőr, a finánc és az adó­végrehajtón kívül alig kapnak egyebet. A javaslat indokolásában a pénzügyminisz­ter fölemlíti, hogy az 1921—22. költségvetési évre 950.000.000 koronát irányoztak elő forgalmi adóból s ez, amint az eddigi eredmények mutat­ják, be is fog folyni. A kétszeresre emelt for­galmi adó tehát közel két milliárdot fog ered­ményezni. Ezzel szemben ugyancsak az 1921—22. évi költségvetésben az összes egyenes adókból mindössze 1.811.400.000 korona van előirányozva. Hogy ez is befolyik-e az előirányzat szerint, azt nem tudjuk. De kérdjük, milyen nehézsé­gekbe ütközött volna az, hogy például a 10 hol­don fölüli birtokok földadóját fölemeljék a kétszeresére? Épp olyan egyszerű számítás lett volna, mint a forgalmi adó fölemelése — csak­hogy valamivel igazságosabb.

Next