Népszava, 1922. február (50. évfolyam, 26–48. sz.)
1922-02-01 / 26. szám
L. évf. 26. SK. Budapest, 1922 február 1. szerda. Ara 3 korona AZ ELŐFIZETÉS ARA: egyévre 890 kor. 1 negyed évre..... 170 kor. fél évre 340 kor. eg. hóra 60 kor. Jugoszláviában egy szám ára 3 Jugoszláv korona. EGYES SZÁM ARA 3 KORONA A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-29 és József 3-30) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32) Két probléma. A lábbadozó ország belső megerősödésének a reakciós hullám csapongásain kívül eddig egy alapvető akadálya volt ez a királykérdés. Demokratikus kormányzás mellett ez az akadály sem volna olyan megoldhatatlan probléma, amely komolyan és tartósan gátolhatná az egészséges kibontakozást, az exkluzív parlamenti rendszer, a dolgozó nép kikapcsolása a közügyek viteléből azonban annyira elmélyítette és elmérgesítette ezt a kérdést, hogy még jó ideig számolni kell vele. A másik, talán még a királykérdésnél is súlyosabb akadály, a választójog kérdése, a készülő jogfosztás, ami az ittfelejtkezett munkapárti grófok merev magatartása folytán fenyegeti az országot. Bölcs kormányzatnak, ha komolyan az ország érdekeit tartaná szem előtt, ha nem a rideg osztályérdekek szűk szemszögéből nézné és bírálná az eseményeket, óvakodnia kellene attól, hogy a már meglevő elég kemény problémák mellé újabbakat sorakoztasson. Ilyen bölcs kormányzatnak híján vagyunk, de ha már ilyenre nem tudott szert tenni ez a boldogtalan ország, legalább a demokratikus választójog alapján mandátumhoz jutott nemzetgyűlésnek kellene őrtállama és megakadályoznia a készülő jogfosztást. Mert akármilyen körmönfont rabul iditikával fonják is körül a beterjesztett választójogi törvényjavaslatot, azt le nem tagadhatják, hogy brutális jogfosztási szándékkal állunk szemben s hogy a világ legreakciósabb, legszűkebb, az osztály jelleget minden tekintetben magán viselő választójogi rendszerét akarják az országra ráerőszakolni. Ugyanilyen bizonyos az is, hogy ilyetén megoldással a politikai jogok kérdését nyugvópontra juttatni s azokat a súlyos gazdasági és egyéb problémákat megoldani, amelyek sikeres megoldásához csak az igazán demokratikus választójog alapján fölépített demokratikus kormányzás adhat alapot, egyáltalában nem lehet. A kormányban túlsúlyba került reakciós szellem minden reményt eloszlat arra nézve, hogy a jogfosztás nyomában várható zavarok és veszedelmek elhárítását, illetve a jogfosztás megindult folyamatának megállítását i magától a kormánytól várhatnók. A nemzetgyűlés pedig még mindig nem mutat elég hajlandóságot a jogfosztás megakadályozására. A reakció jármába befogott úgynevezett kisgazdapárt a csatlakozó disszidensekkel egyelőre még többséget biztosítanak a kormány választójogi tervezetének, az ellenzék pedig csak nagyon lassan sorakozik. A pillanatnyi szituáció tehát az, hogy a kormány egyelőre biztos a dolgában s talán ez teszi annyira büszkévé és önhitté, hogy az alkudozást megkísérlő kereszténypártnak még a legártatlanabb igényeivel szemben is nyers elutasító álláspontra helyezkedik. Diadalra juttatja-e a kormány jogfosztó szándékait ez a pillanatnyi helyzeti előny, az még nem bizonyos, de lehetséges. El tudjuk még képzelni, hogy a két vezető parlamenti párt az utolsó pillanatokban megtalálja önmagát. Nem lehetetlen, hogy visszaemlékeznek a választások előtt a választóknak tett ígéretükre s ráeszmélnek arra a normális kötelességre, amivel az ország népének — és önmaguknak — tartoznak. Nem lehetetlen t,, ámbár a kisgazdapárt és annak vezére máris oly súlyosan kompromittálták magukat a reakció irányában, annyira belemelegedtek a részükre nyilván nagyon kényelmesnek és hasznosnak bizonyult kormánypártiságba, a kereszténypárt pedig oly lomhán és tétován mozog, hogy inkább az ellenkezőjére, a politikai jogok elsikkasztására, minden idők legrutább árulására lehetünk elkészülve. Itt a jelenlegi helyzet nem tolódik el kedvező, s ha ez az árulás bekövetkezik, ha az egyik negatív, de fogas probléma mellé odaépítik a másik pozitív és az elsőnél is fogasabb problémát, akkor viszont le kell mondani arról, hogy ebben az országban az életet és a jövőt jelentő, nyugodt és produktív tevékenység, a gyümölcsöző államélet egyhamar meginduljon! A kormány nógatására, fenyegetésére vagy ígérgetésére elkövetheti a nemzetgyűlés az árulást, a nemzetgyűlés pártjai és a pártok politikusai magukra vehetik az árulással járó roppant felelősséget. Ámde a választójog problémáját ezzel nem oldották meg, az osztályuralmat s az áhított nyugodt emésztést az úgynevezett vezető osztályok részére még nem biztosították! A demokrácia nem program, hanem szükségesség. A demokratikus kormányzás mértéke és minősége nem igazodhatik ma jött s holnap bukható kormányok vagy szerencsés pillanatokban föltolakodott pártok akaratához, jól vagy roszszul értelmezett pártérdekeihez, vagy mandátumszeretetéhez. Az irányadó szempont a demokrácia mértékének meghatározásánál nem lehet más, mint a leggondosabb mérlegelés alapján létrejött belső szükséglet és érettség, továbbá a korszellem, amellyel sikeresen még hatalmas világbirodalmak sem helyezkedhetnek tartósan szembe. Még itt utalunk Oroszország, Törökország — és talán Magyarország példájára. Ha pedig ezt a két szempontot vesszük fontolóra, ha egyrészt azt vesszük tekintetbe, hogy Magyarország sokat szenvedett népe csak a demokrácia útján való fölemelkedés után kerülhet abba a helyzetbe, hogy a demokrácia hiánya folyttán összeomlott országot újra megteremtse; ha másrészt nem tévesztjük szem elől, hogy a világpolitika ma uralkodó planétája a demokrácia, azt kell mondanunk, hogy itt is teljesen megérett a helyzet a demokratikus berendezkedésre. Ez ellen lehet erőszakolt érveket fölsorakoztatni, lehet a régen elrozsdásodott frazeológiát újból sorompóba állítani, lehet erőhatalmi császármetszéseket alkalmazni; a kormány és a nemzetgyűlés végrehajthatják önmagukon a szabályszerű harakirit, a történelmileg kialakult gazdasági és társadalmi igényeket és a korszerű szükségleteket ezzel meghallíthati •»?/.•» /ujjak. Ha \meg 3 megkísérlik, a haladás nem a szükségleteket, hanem őket, a vakon kísérletezőket gázolja majd le és löki félre az útból. Emelik a köztisztviselői fizetését és a A pénzügyminiszter a nemzetgyűlés keddi ülésén beterjesztette a közalkalmazottak anyagi helyzetének javításáról s az erre szükséges fedezet biztosításáról szóló törvényjavaslatot. A javaslat a köztisztviselők és egyéb közszolgálati alkalmazottak, úgyszintén a nyugdíjasok illetményeit az eddig élvezett rendkívüli segélyek 100%-ával fölemeli s erre a célra 850.000.000 koronát bocsát a kormány rendelkezésére. A fedezetről pedig ugy gondoskodik, hogy a forgalmi adót fölemeli 14%-ról a kétszeresére, tehát 3%-ra. Fölemeli továbbá a bélyegilletékeket s fölhatalmazást ad a miniszternek, hogy egyes cikkek fényűzési adóját is fölemelhesse. Ez a javaslat ismert egyike azoknak a törvényalkotásoknak, amelyeknél csak az volt az irányadó, hogy hol lehet könnyen elérni a szükséges pénzt. Hogy kiket sújtanak vele s milyen mértékben s kiket mentesítenek, arra egyáltalában nem voltak figyelemmel. Az államnak pénz kell, vegyék tehát onnan elő, ahonnan a legkisebb erőkifejtés mellett lehetséges! A pénzügyminiszter ezt elég nyíltan meg is mondja az indokolásban. Ámde, ha a pénzügyminiszter a pénzszerzésnek a legkönnyebb módját választotta, más oldalról viszont rá kell mutatni arra, hogy ez egyáltalában nem a legerkölcsösebb módja a szükségletek előteremtésének. Nem vonjuk kétségbe, hogy a tisztviselők és egyéb közalkalmazottak illetményeit föl kell emelni, azonban az a mód, amellyel már jó idő óta a tisztviselők helyzetén segíteni akarnak, mindenre alkalmas, csak éppen arra nem, hogy a dolgozó emberek körében az állam és intézményei iránt — ha nem is lelkesedést, de — legalább megértést keltsen. Mintha csak szemléltető oktatást akarnának tartani arról, hogy az állam terhei legsúlyosabban a legszegényebbeket, a tejesen nincsteleneket sújtják, úgy kapcsolják össze mindig a „legbrutálisabb fogyasztási adókat" a közalkalmazottak helyzetének a megjavításával. A kormány megengedi a házbér fölemelését , hogy ez a közalkalmazottakat ne terhelje, még külön részesedést ró ki minden lakóra, tehát adót kell fizetni azért, mert fölemelték a házbérünket. A főváros fölemeli a gáz és villanyárát, hogy ne kelljen fölemelni a közalkalmazottakét is, megterheli a lakókat közüzemi pótlékkal. A közalkalmazottak kedvezményes áron kapnak élelmiszereket, ezért fizetünk őrlési adót, állatforgalmi adót, kincstári részesedést. Most pedig föl kell emelni a tisztviselők illetményeit, megkétszerezik tehát a forgalmi adót és fölemelik a bélyegilletékeket. A pénzügyminiszter azt mondja, hogy olyan bevételi forrást kellett keresni, amely általános jellegű s amelynél az emelés aggodalom nélkül eszközölhető. De éppen azért brutális fogyasztási adó a forgalmi adó, mert nem általános jellegű s nem egyformán sújt mindenkit. Már a forgalmi adó behozatalánál kimutattuk, hogy az 1'/1% a legtöbb esetben 6—10%-ra emelkedik; ha most a hivatalos adókulcsot 3%-ra emelik, akkor a legutolsó vevő, az, aki azért vásárol valamit, mert szüksége van rá, 15—20%-os adót fog fizetni. És fizetni fog elsősorban a városi kisfogyasztó, a munkás, a szegényember, akinek mindent a boltból, a piacról kell vásárolnia. És fizetni fogja még azoknál a cikkeknél is a fölemelt forgalmi adót, amelyek más külön adóval vannak megróva, mert ha a kereskedő, a gyáros, az iparos megélhetése megdrágul, akkor megdrágul minden árucikknek az ára is. Az őstermelő azonban minél jobbmódú, annál kevesebb forgalmi adót fizet, mert annál több szükségletét fedezi a saját terméséből. S ha ügyes és a birtokon és a háznál szükséges munkálatokat is házikezelésben végezteti, akkor egész szépen áthárította az állami adminisztráció terhét egészen azokra, akik ebből az adminisztrációból a rendőr, a finánc és az adóvégrehajtón kívül alig kapnak egyebet. A javaslat indokolásában a pénzügyminiszter fölemlíti, hogy az 1921—22. költségvetési évre 950.000.000 koronát irányoztak elő forgalmi adóból s ez, amint az eddigi eredmények mutatják, be is fog folyni. A kétszeresre emelt forgalmi adó tehát közel két milliárdot fog eredményezni. Ezzel szemben ugyancsak az 1921—22. évi költségvetésben az összes egyenes adókból mindössze 1.811.400.000 korona van előirányozva. Hogy ez is befolyik-e az előirányzat szerint, azt nem tudjuk. De kérdjük, milyen nehézségekbe ütközött volna az, hogy például a 10 holdon fölüli birtokok földadóját fölemeljék a kétszeresére? Épp olyan egyszerű számítás lett volna, mint a forgalmi adó fölemelése — csakhogy valamivel igazságosabb.