Népszava, 1922. február (50. évfolyam, 26–48. sz.)

1922-02-01 / 26. szám

N­­I SP SZAVA Foristia! az olasz szocialista párt taMMjá&an. * J? szafcszQT'wz.etaZ*. Savasiesta a prfj't­ve&ei&sca etötf. (A Népszava római tudósítójától.) A belpoli­tikai helyzet növekvő kiélesedése és a­­külpoli­tika bizonytalansága miatt támadt gondok anost már arra birják az olaszországi munkás­mozgalmat is, hogy a párttaktika kérdését, mint nyomban megoldásra váró kérdést, mérle-kelte. Az általáno­s m­unikásszövet­ést vezető választmányának január 32-én tartott ülése "h­atározatot fogadott el, am­ely a szocialista parlamenti csoport­­számára azt a jogot köve­teli, hogy támogathassa azt a kormányt, amely ,,biztosítja a legelemibb népjogiak helyreállí­tását és a legpü­rgő­seb­b profetá-k­övetelések megvalósítására hajlandó". Ez a határozat nyílt szakítást jelent a Milanóban kifejezett rendületlen állásponttal és az Avanti! vezér­cikke „A romlásiba vezető út"-nak minősíti. Néhány szóban elmondhatjuk, mi indította az olasz szakszervezeti mozgalom központját arra, hogy a munkásosztályt erre az útra irá­nyítsa. Felső- és Középolaszországnak körül­belül egyharmad­ része ma a fasc­isták diktatú­rája alatt és Némely vidéken annyira jutot­tak, hogy az egyik helységből a­ másikba a he­ly­i fascistáiktó­l kiállított útlevélre van szük­s­ég! Továbbra is módszeresen lerombolják szakszervezeti szusokat és iminkáskam­aráin­kat. A napokban a fascisták elpusztítással fe­jetyegettek meg egy egész várost, a toscanai Prascot, amelynek 57.000 lakosa van és anar­chista hagyományairól nevezetes. Falragaszok útján kihirdették, hogy fölgyújtják a várost, ha közülök valaki a zavargásokban kapott sé­rüléseibe belehalna. Tehát új végrehajtó ha­talomról van szó, amely a meglévő törvények figyelemb­e vétele nélkül a saját „jogait" gya­korolja minden akadály nélkül. Ha pedig szá­nnításba vesszük, hogy a fateista­ mozgalom az ország legerősebb politiik­ai pártja, a szocialista párt ellen irányul, amelynek 125 képviselője van a parlamentben és 2000 községet igazgat, valamennyi tartományi közigazgatás e­gyhar­m­adré­szében többségben van, megérthetj­ük, hogy ilyen körülmények között a tömegek kö­vetelik, hogy megvédjék ő­ket ez ellen az erő­szak ellen vagy pedig módot adjana­k arra,­­hogy önmagukat megvédelmezhessék. A párt eddig sem az egyiket, sean a másiélat nem tette­­meg. A fa­s­cizmus ellen való védelemnek két módja volt: fölfegyverezni a tömegeket és erőszakot állítani az erőszakkal szembe. Vagy arra kény­szeríteni a kormányt, hogy törvényes eszkö­zökkel zabolázza meg a fascizmust A tömegek felfegyverzése a kommunisták szempontjából technikailag könnyen kivihető és emberileg érthető intézkedés. Pártunk azon­ban másként látja a dolgokat. Azt is tudja, hogy a törvényhozás mostani kezelése mellett nem olyan egyszerű dolog a proletártömegeket a fascistákhoz hasonló módon fölfegyverezni. Vezető szem­élyiségeink nagy többsége azon­kívül undorral fordul el a polgárháború föl­idézésének a gondolatától. Végül pedig minden erkölcsi mérlegelést leszámítva, kevés sikert remélhetünk a tömegek fegyveres ellen­állásá­tól,­­amellyel a páncélautókkal és gépfegyve­rekkel technikailag fölényesen fölszerelt rend­őrség szállna szembe. És amikor a párt nem szervezheti meg az erőszakos védelmet, a meg­kínzott lakosság érdeke nem kívánja, hogy ezt a­ tehetetlenséget be is ismerje, így a párt a saját tehetetlenségének az elhal­lga­tá­sával, amire talán taktikailag szükség volt, egyrészt alkalmat adott a kommunistáknak, hogy a párt magatartását a bátorság hiányával ma­gyarázzák, másrészt megingatták a tömegeknek a pártba vetett hitét, mert az életében és leg­d­rágább javaiban fenyegetett tömeg nem lát­hatja be, hogy erkölcsi és elvi szempontokból megtagadtassák az erőszak alkalmazását Az a gondola­t, hogy a kormányra gyakorolt nyomással kényszerítsenek ki védelmet a raecizmus ellen, éppen olyan régi, mint maga a fascizmus. Ezt a nyomást azonban eddig csak állandó ellenzékiséggel kísérelték meg. Márpedig a szocialista ellenzék gyöngíti és nem erősíti azt a kormányt, amely komolyan igye­kezne letörni a fascizmmust A baloldalról jövő ellenzék a jobboldalra szorítja a kormányt, ahol támogatást kell keresnie. És amit ezektől a pártoktól parlamenti támogatás révén kap, azt a fateistákra való tekintettel kell vissza­fizetnie. Ezzel szemben most az általános munkás­szövetség azt követeli, hogy a párt támogassa azt a polgári kormányt, amely megígéri a tör­vényes állapotok biztosítását, aminek következ­tében a kormány abba a helyzetbe kerül, hogy lemondhat annyi jobboldali szavazatról, amennyit szocialista részről fölajánlanak neki. Termés­­r­tesre még a „reformista" körökben sem titkolják el, hogy itt csak kísérletről van szó, hozzá egy kedvezőtlen körülmények között megtett kísérletről A mostani kormány­nak van többsége. Csak akkor buktathatnák meg a szocialisták, ha a klerikálisok cserben­hagynák. Minél érzéketlenebbek a polgári pár­tok a mai helyzet bomlása és jogtalansága iránt, annál kevésbé forog veszedelemben a mai kormány és annál kevesebb kilátása van a munkásszövetségtől javasolt kísérletnek. A fascieta csapás kiélesedésén kívül a gazda­sági válság is késztette a munkásszövetséget arra, hogy nyíltan javaslatot tegyen a párt taktikájának a megváltoztatására. Ehhez járul még az európai helyzet, amely nagy szerepet játszik az olasz gazdasági válságban. A közép­európai köztársaságok pénzügyi és gazdasági bénultsága lényegesen befolyásolja az olasz termelés pangását. Mi sem természetesebb te­hát, hogy a munkásszövetség eltávolodni igyekszik a milanói pártkongresszuson meg­állapított nemzetközi politikától. Ebben az értelemben már legutóbb is tettek egy lépést, amikor azt javasolták az amsterdami szakszer­vezeti Internacionálénak, hogy a génuai érte­kezleten követeljék valamennyi ország szak­szervezetének a képviseletét. A helyzet súlyos nyomása alatt, amelytől a tömegek szabadulni vágynak, az olasz munkás­mozgalom jobboldali irányba kanyarodik, az­z­al a szándékkal, hogy közvetlen befolyása, alá helyezze a kormányt és hogy m­a a kormány­zat hatalmi eszközeivel küzdhesse le a gazda­sági válságot és a fascizm­ust, a háború iker­gyermekeit. A legközelebbi napok fogj­a meg­oldani ezeket a kérdéseket. Vagyis: a fordulat idejekorán történt-e meg, avagy a burzsoázia nem erősödött-e meg már annyira,­­ hogy le­mondhat a szocialisták támogatásáról, más­részt pedig, hogyan fogadja a pártvezetőség a javaslatot" „A szabadforgalom felé — ám ssafe lassan * * Petriaevia-Horváth államtitkár nyilatkozata a lakásügyekben. — A lakáshivatali bírák üsetmébe közigazgatási hivatalnokokat tesznek, akik előtt „csak másodrangú az eljárási szabályok formatisz­elete". — A háztulajdonosok tovább mozgolódnak. A lakáshivatali bírák lemondásával, úgy látszik, nem fejeződött be a bírák kiválási folyamata a lakásügyek intézéséből. A­ nép­jóléti miniisztérium lakásügyi főosztályának helyettes vezetője kijelentette ugyanis egy újságíró előtt, hogy a főosztály bíráinak lemon­dását, illetően csatlakozásukat az eddigi lemon­dásokhoz lehetségesnek tartja. Megírtuk már, hogy Bernolák népjóléti mi­niszter a lakáshivatali bírák lemondásával kapcsolatban elhatározta a Lakáshivatal át­szervezését és a lakáskérdés „megoldását" Petrichevich-Horváth Emil államtitkár tervei alapján. E tervekre vonatkozóan az államtit­kár úr máris kifejtette egyes részletekre ki­terjedően az álláspontját. Ki kell emelnünk nyilatkozatának ama részét, amely szerint­­ a bírák szerepének meg kell szű­nniök a lakás­ügyek intézésében, véleménye szerint­ ugyanis ez nem igazságügyi feladat és­­„a közigazgatás útján a­ lakásügyek sokkal könnyebben elintéz­hetők". „A bírói ténykedés — mondotta — vol­taképen az eljárási szabályok szigorú betartá­sára és a tényállás szabatos megállapítására szorítkozik. Ezzel szemben a közigaz­sítás fő­ként az eredménnyel, törődik, csak másodrangú nála az eljárási szabályok merev formatiszte­lete." Az államtitkár úr ugyan a gyors és ered­ményes elintézésre helyezi a hangsúlyt és an­nak ellenére, hogy a Lakáshivatal eddigi mű­ködése és szelleme ellen minden kifogást osz­tottunk, a legsúlyosabb aggodalommal fogadjuk a közigazgatás szerepének kiterjesztését oly súlyos kérdésekben, ammelyeket még a bírák sema tudtak megfelelően megoldani. Petrichevich-Horváth államtitkár egyebek­ben kijelentette, hogy őt nem a Lakáshivatal élére nevezték ki, hanem mint államtitkárnak a felügyeleti jogköréi­e­ utaltatott a lakásügyek intézése. Ezzel függ össze — mondotta — az a házivizsgálat, amelyet a Lakáshivatalban el­rendelt és m­ely több napon át fog tartani. Megállapította, hogy a vagonlakók száma apad. Amíg 1921 júliusában az egész ország területén 4300 vagonban 15.000 menekült élt, ebből Budapesten 1200 vagonban 4100 mene­kült, addig most az ország egész területén 2700 vagonban 1000 menekült húzódik meg, ebből Budapesten 645 vagonban 1900 ember. A Buda­pesten most levő menekültek elhelyezése —­ szerinte — nem okoz majd nagyobb nehézsé­get; ha másképen nem megy, minden, hatóság­tól, hivataltól, vállalattól, intézettől ideiglene­sen elkérnek egy-egy fűthető helyiséget és ezzel a hat­százegy­néhány családot pár hét alatt fedél alá­­futtatják. A lakásrek­virálásokra — mondotta a to­vábbiakban — többé nem lesz szükség. Ennek előfeltétele azonban, hogy szigorúan ellenőrizzék a Budapesti költözőket és az itt letelepülni szándékozókat, mert — véleménye szerint — meg kell szűnnie annak az állapot­nak­, hogy minden menekült tisztviselő a fő­városi hatóságoknál keres elhelyezkedést. Mindazonáltal számítani kell — szerinte — arra, hogy 1922 júliusában újabb rajokban jön­nek majd a­ megszállott területekről azok, akik a magyar állampolgárságukat fönt­artják. Hangsúlyozta végül ama programszerű ki­jelentését, hogy a viszonyok kialakulása a szabadforgalom felé halad és fokozatosan föl kell oldani a lakások­ lekötöttségét, elsősorban pedig a luxuslakásokat, üzleteket kell átadni a szabadforgalomnak. De ez alatt az idő alatt — mondotta — meg kell indulni egy nagy építkezési akciónak, amely nézete szerint nem megoldhatatlan fel­adat. Itt írjuk meg, hogy a változás szagára a Háztulajdonosok Szövetsége nagyhirtelenében deputációzott a­ népjóléti miniszternél, ahol boldogító eszméiket részletesen kifejtették. A miniszter megmondta a küldöttség tagjainak, hogy „belátja a háziurak súlyos helyzetét", ámde nem szabad figyelmen kívül hagyni a lakók érdekeit sem. 1922 február 1. Feláslítják a vízmérőórákat. * Kajstinger igazgató nyilatkozata a víz­mixériáról­ A főváros népességéhez viszonyítva a pesti oldalon aránytalanul kevés a parkjainknak és a befásított területeknek a száma. Mivel egy nagy város sétányainak és növényzetének nem­csak díszítés a feladata, hanem a kormos le­vegő megtisztítása is, így tehát­ nem lekicsi­nyelni való veszteséget jelent Budapest köz­egészségének számláján, hogy egyrészt a for­radalmak alatt kipusztított erdőket, sétányokat és fákat nem tudják az illetékes hatóságok pótolni, másrészt az öntözésre szolgáló víz hiánya miatt a még megmaradt vegetáció is tönkremegy. Azok a kis erdők és fasorok, amelyek a Rákos felől elzuhogó porviharokat fölszívták, a tüzelőfainség idejében egyszerűen eltűntek Most szabadon száguldanak be onnan a légáramlatok hátán a legkülönfélébb bacil­lusok tömegei és a 8 évi hiányos táplálkozás nyomán lerongyolódott test melegágya minden rettenetes kórnak. Általánosan ismert panasz, hogy a főváros területén egész városrészek vannak, ahol a víz­szolgáltatás nem elégíti ki az igényeket Kü­lönösen a magasabb emeleteken lakók a csap bugyborékoló pöfögésén kivü­l mit sem kap­nak. Hogy az utcák öntözése, a por lerögzítése körül is­ nagy hiányosságok tapasztalhatók, en­nek oka természetszerűen közös eredőjű. A fő­város illetékes ügyosztályán már s­zámtalan terv került megvitatás alá amelyek mind azt célozták, hogy a már-már tűrhetetlen helyze­tet enyhítsék. A legújabb terv­— értesülésünk szerint — az lenne, hogy egy vonal­csatornával tehermentesítsék a vizműveket. A csatornába nyers dunavizet nyomnának át és ezzel a víz­zel látnák el a nyugati és keleti pályaudvaro­kat, a régi lóversenyteret, a Városligetet, a Népligetet és a közbeeső nagyobb ipari válla­latokat. A terv különben még a kezdet kezde­tén van, hiszen a meglévő hálózat rendbehoza­tala is 30—40 millióba kerülne. Budapesten a vízszolgáltatás terén egészen speciális állapo­tok vannak. Amíg a nyugateurópai városokban a lakosok napi vízszükséglete fejenként 60— 80—100 liter, addig nálunk 240—280 liter víz-, fogyasztás esik minden fővárosi lakosra. Azok­ban a városokban az említett mennyiségbe bele­értődik a köztisztasági és egyéb fogyasztás is, Budapesten pedig ezen téren meglehetősen szi­gorú korlátozó rendszabályokat alkalmaznak. De ez még csak kirívóbbá teszi az ellentétet-Fölkerestük ez ügyben a vízm­űvek igazgatóját is. Bajlinger igazgató úr nyilatkozata így hangzik: „Annak a minduntalan hallott panaszos óhajnak, amely azt kívánja, hogy hozzuk rendbe a vízmű­veket, ninc­en semmi létjogosultsálga. Az ü­zemek teljesítőképességük telte® kihasználásával dolgoznak, a termett vízmennyiség eléri a békeévek nivójáit. Mit hozzunk rendbe! Fegyel­mezze magát a közönség és minden rendben lesz. Hallat­lan mennyiségű víztömag pazarlódik el azáltal, hogy a házakon belül a mellékhelyiségek vezetékei minden második esetben el vannak romolva. Karbantartásukkal a házim­ak nem, a lakók meg még úgy sem tiltődnek. Elprédálják a közvagyont, azután szidják a vízműveket. Ezeken az állapotokon fog segíteni az a készülő rende­let, amely rövid időn belül napvilágot lát majd. Az a­­nabályzat elrendeli minden húgban a vízmérő órák

Next