Népszava, 1922. február (50. évfolyam, 26–48. sz.)

1922-02-01 / 26. szám

L. 27. sz. Budapest, 1922 február 2. csOftBrtBk. HM . • AZ ELŐFIZETÉS ARA: évre. «SO kor. | negyed évre 1T0 kor. a­t. 340 kor. | egy hóra 60 kor. Jugoszláviában egy enám ára 3 Jugoszláv korona. EGYES SZÁM ÁRA 8 KORONA A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII. CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-29 és József 3-30) KIADÓHIVATAL: VIII. CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32) A-IS- *. - -A ^ --^y j­tva3 korona Árdrágítás - hivatalból Az ország dolgozó és nélkülöző népe nyol­cadfél esztendeje várja gazdasági helyzeté­nek javulását A háború, kitörésekor az ál­lam a kisujját sem mozgatta a külön hábo­rús uzsora ellen, de minden lehető megszorí­tással megakadályozta az uzsora áldozatait az önvédelemben. Kezére játszottak a há­borús kormányoknak ebben a különböző ka­pitalista érdekképviseletek. E kettő: állam és kapitalizmus példás kooperációja meg­teremtette a dolgozó vagyontalanok feneket­len nyomorúságát és a kapitalizmus mese­szerű konjunktúráját, de egyben keresztül­kasul aláaknázta az ország gazdasági hely­zetét is: ez a mai állapot genezise. Azután elmúlt a háború. Lezáródtak a for­radalmak is, jött az új korszak. Beköszöntött a „keresztényi szeretet" és az „agrárdemo­krácia" egyesített uralma. Gyöngék és tájé­kozatlanok azt hitték, hogy a keresztény jel­szavak mögül a testvériesülés gondolata fog kipattanni, az agrárdemokrácia pedig bősé­ges kenyérrel teszi majd teljessé a boldog­ságot. Az eredményt ismerjük. A kereszt glóriája alatt telt börtönöket, internálótábo­rokat, a munkások ellen indított gazdasági­­és politikai irtóháborút csempésztek ide — alaposan, megcsúfolván ezzel a keresztény­ség alapgondolatát —, az agráriusok pedig fölverték a búza árát a békeár százszorosára, de közben állandóan azon zokognak, h­ogy még mindig nem érték el a búza világpiaci árát. •­­ Röviden: a kurzus átvette a háborús kor­mányok kapitalizmust dédelgető politikáját, ledobván magáról a szemérem látszatának utolsó rongyait is. Egészen leplezetlenül, szemérmetlen nyiltsággal állott a tőke mellé a dolgozók ellen s amit a háborús­­uzsora drágaságban, nyomorúságban, a jövedelem és vagyon igazságtalan megoszlásában pro­dukált, azt a kurzus pontosan megtízszerezte. A régi, háború alatti kormányok legalább a látszatot őrizték meg azzal a néhány rend­szabállyal, amellyel megkötötték és maximál­ták a legszükségesebb élelmiszeradagokat, míg a kurzus gazdasági bölcsei megszüntet­tek minden korlátot, fölszabadították a for­galmat, egészen lenyűgözték és mozdulatlan­ságra kényszerített­ék a munkásokat — Így állt elő a mai helyzet, az alacsony bérekkel, bérdiktatúra-rendszerrel súlyosbított mér­hetetlen drágaság. No, de semmi sem tarthat örökké. A kur­zus napja is leáldozott. Jött a nagy „konszo­lidáció. „Engesztelőd­ést", „jogrendet", mi­egyebeket hirdetnek mostanában s mint mellékmondat, de főszempont, az is mindig szerepel a kormánynyilatkozatokban, hogy most már igazán kitekerik a drágaság és az uzsora nyakát s igy-ugy, móresre tanítják a munkaerőt kiuzsorázó kapitalizmust. A drá­gaság leküzdése valóban folyik. Alig van minisztérium, ahol ne végeznének ilyen irányú lázas munkát. Csak néhány ilyen drágaságcsökkentő intézkedést vetünk pa­pírra, mutatóba ama kételkedőknek, akik netalán bizalmatlanul szemlélnék a kor­mány uz­soraölő és drágas­ágp­usztító tevé­kenységét. A panamákról, amelyek kivétel nélkül a szegény ember kenyerét rabolják meg, most nem beszélünk. Elvégre ezt nem a kormány csinálja. Legföljebb tűri. A kormány két balkezes gazdasági, pénzügyi, ipari, kereske­delmi és vámpolitikáját is figyelmen kívül hagyjuk ez alkalommal.. Megmaradunk azok mellett a kormányténykedések mellett, amelyek kifejezetten fedik a hivatalos ár­drágítás fogalmát és közvetlen hatást gya­korolnak az árak rohamos emelkedésére. Idetartozik mindjárt az élelmiszerkivitel. Millió méter mázsaszámra hurcolták ki a lisztet, aminek természetes következménye volt a lisztérák rohamos emelkedése. Ezt az intézkedést a valutajavítással hozták kap­csolatba. Azt az indokot vagdosták a fejünk­höz, amidőn tiltakoztunk a kivitel ellen, hogy a lisztkivitel folytán emelkedik majd a valuta s ez a belső drágaságot csökkenteni fogja. Eredmény: A kivitel megindulása előtt jelentékenyen magasabb volt a korona külföldi árfolyama, mint ma, a drágaság pedig jó néhányszáz percenttel emelkedett. Most tovább mennek egy lépéssel, miután szakértők megállapítása szerint az ország zsírszükséglete nincsen biztosítva az új hiz­lalási kampányig — 2000 sertés kivitelét en­gedélyezte a kormány hetenként! Erre a hírre azonnal erősen fölszökött mindenféle zsiradéknak az ára. Ez a® egyik módja, a kormány drágaságtörő munkájának. A­ másik mód még ennél is cifrább. Ez egé­szen közvetlen és pozitív. Fölemelik például a vasúti árutarifát... ez már biztos. Ez újabb hatalmas lökést ad a drágasági folyamat­nak. Tervezik a személytarifa fölemelését is — 150%-tól följebb — és ez sem lesz egészen közömbös az árak alakulására. Küszöbön a villamos viteldíj fölemelése. Bizonyára ez sem fogja előidézni az áruivó csökkenését. A bélyegilleték örökös emelésétől szintén nem várható a drágaság csökkenése. Legújabb kreáció a forgalmi adó föleme­lése — a duplájára. A kereskedelmi és ipari érdekképviseletek véleménye szerint a föl­emelt­­forgalmi adó 20-30%-os újabb drágu­lást fog okozni, amit egészen természetesen a fogyasztók fognak megfizet­n — a fogyasz­tóképesség határáig s minthogy a tömegek fogyasztóképessége már az agónia állapotá­ban van, siralmas üzleti pangás következhe­tik be, a tömegfogyasztók életnívója pedig a minimumnál is alább száll majd. Hát így küzd a kormány a drágaság ellen. A fogyasztóképesség emeléséhez ellenben nincs szava. A munkabér diktat­úra még tel­jes pompájában virágzik. A drágaság rohan, a munkabérek lecövekelve vesztegelnek. A munkáltatók testületei mereven elzárkóznak a bérek méltányos rendezése elől, a munká­sok védelmi megmozdulásait rögtön politikai célzatnak minősítik s lehetetlenné teszik. A munkáltatók így jogtalan haszonhoz jutnak, a munkások pedig koplalnak. A kormány részéről ígért közbelépés — valamilyen pár­tatlan fórum létrehozása — pedig egyre késik... Mindezt nem panaszképen mondjuk el. Csak megállapítjuk a tényeket, mint magya­rázatát az elmélet és gyakorlat különbözősé­gének és mint igazolását annak a szocialista axiómának, hogy mindenkinek annyi ha­talma van,­ amennyi erő fölött rendelkezik. A munkások ereje szakmai és pártszerveze­teiben, szellemi fegyvertárának minőségé­ben és mennyiségében rejlik. A mai sivár helyzetben, a legtökéletesebb gazdasági el­nyomatás alatt, a politikai jogok megcsonkí­tására irányuló hadjárat közepette, bajok és sérelmek özönének ellensúlyozása és meg­szüntetése céljából, bizony a leghatékonyabb­­an úgy cselekedhetik a munkásság, ha a lehető legnagyobb energiával lát hozzá szer­vezeteinek és intézményeinek megerősítésé­hez és teljes kiépítéséhez s így fölkészül arra a küzdelemre, amely nélkül nincs megoldás. A Lakáshvatal körül napok óta nem éppen épületes h­erce-hurca folyik. Kinek van igaza: a Lakásh­ivatal bírái­nak vagy a népjóléti miniszternek? Lehet, hogy egyiknek sem, lehet, hogy bizonyos dolgokban mindkettőnek, az azonban bizonyos, hogy az egész lakáskérdésben azoknak van elsősorban igazuk, akiknek a rovására az egész játék megy. Azoknak, akiknek nincs lakásuk, azok­nak, akik állatoknak sem való odúkban kény­telenek minden emberi életet megcsúfoló össze­zsúfoltságban élni, azoknak, akik családot akarnának alapítani, de lakáshoz nem juthat­nak és azoknak, akik minden nap rettegve gondolnak arra, hogy holnap nem teszik-e ki őket valamely jó barátjuk besúgása alapján a lakásukból. A Lakáshivatal lemondott elnöke azt mondja egy nyilatkozatában, hogy Lakáshivatalra csak ott van szükség, ahol lakásínség van. Ez nem teljesen helyes megállapítás. Már a háború előtt is szerveztek egyes külföldi nagyvárosok­ban Lakáshivatalokat, de azoknak természete­sen nem az volt­ a­ feladatuk, hogy kidobják a lakókat a lakásaikból, hanem az, hogy a lak­béruzsorát megfékezzék s a célszerű, olcsó és egészséges lakásépítést előmozdítsák. Az a lakáshivatali munka, ami itt folyik — és csodálatosképen a változó időkben mindig egyformán a lakók átka volt —, azonban való­ban csak a lakásínségnek a függvénye volt. Lehetne beszélni a Lakáshivatal működéséről is. Hiszen azok a „lakáshivatali tréfák", amik­ről időnként a Népszava is hírt adott, nagyon keserű tréfák és mögöttük mindig sorsüldö­zött, agyonhajszolt emberek szomorú tragédiái játszódnak le. Azután ott vannak azok a poli­tikai bosszútól és elfogult rövidlátástól diktált határozatok és intézkedések, amelyek mind nem a szociális belátást, a pártatlan igazságos­ságot dicsérik. De ezek mind másod- és har­madrendű dolgok, mert valóban nem történ­hetnének meg mindezek, ha nem volna lakás­ínség. Tehát a lakásínséget kell megszüntetni! Ezt annyiszor megírtuk m­ár, hogy szinte röstelljük újra leírni. De nem térhetünk ki előle. Köte­lességünk, mert most egy éve, most két éve éppen úgy fogadkoztak „illetékes" helyeken mint ma, hogy meg fogják kezdeni az építke­zést, fogadkoztak, hogy a tél bekövetkezte előtt mindenkit hajlékhoz juttatnak s még sem építettek, mégis kidobálták az embereket tél­víz idején a hajlékukból. Tehát ismételten és határozottan követelni kell, hogy az építkezések megindítására a kor­mány minden lehető és szükséges intézkedést megtegyen. Hogy mit és hogyan, arra is adunk, ha nem is részletes útbaigazítást, de tájékoz­tató utalást. A háború nemcsak Magyarorszá­gon teremtett lakásszükséget, hanem másutt is. Nézzenek körül egy kicsit az arra illetéke­sek, hogy más országokban hogyan igyekeznek a lakásínséget megszüntetni. Nézzék meg, hogy Németországban — ahol szintén a vesztett há­ború terhét viseli az állam­ és a nép — mennyi lakást építettek már a múlt évben , milyen előkészületek vannak már téve a további épít­kezésekhez. S ha eközben észre vennék, hogy Németországban lakásadót is vetettek ki a­z építkezés könnyebbé tételére, azt ne rójják föl a szerencsétlen magyarországi lakók terhére,, mert mi is fizetünk lak­ásadót, mégpedig jóval

Next