Népszava, 1922. február (50. évfolyam, 26–48. sz.)
1922-02-01 / 26. szám
L. 27. sz. Budapest, 1922 február 2. csOftBrtBk. HM . • AZ ELŐFIZETÉS ARA: évre. «SO kor. | negyed évre 1T0 kor. at. 340 kor. | egy hóra 60 kor. Jugoszláviában egy enám ára 3 Jugoszláv korona. EGYES SZÁM ÁRA 8 KORONA A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII. CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-29 és József 3-30) KIADÓHIVATAL: VIII. CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32) A-IS- *. - -A ^ --^y jtva3 korona Árdrágítás - hivatalból Az ország dolgozó és nélkülöző népe nyolcadfél esztendeje várja gazdasági helyzetének javulását A háború, kitörésekor az állam a kisujját sem mozgatta a külön háborús uzsora ellen, de minden lehető megszorítással megakadályozta az uzsora áldozatait az önvédelemben. Kezére játszottak a háborús kormányoknak ebben a különböző kapitalista érdekképviseletek. E kettő: állam és kapitalizmus példás kooperációja megteremtette a dolgozó vagyontalanok feneketlen nyomorúságát és a kapitalizmus meseszerű konjunktúráját, de egyben keresztülkasul aláaknázta az ország gazdasági helyzetét is: ez a mai állapot genezise. Azután elmúlt a háború. Lezáródtak a forradalmak is, jött az új korszak. Beköszöntött a „keresztényi szeretet" és az „agrárdemokrácia" egyesített uralma. Gyöngék és tájékozatlanok azt hitték, hogy a keresztény jelszavak mögül a testvériesülés gondolata fog kipattanni, az agrárdemokrácia pedig bőséges kenyérrel teszi majd teljessé a boldogságot. Az eredményt ismerjük. A kereszt glóriája alatt telt börtönöket, internálótáborokat, a munkások ellen indított gazdaságiés politikai irtóháborút csempésztek ide — alaposan, megcsúfolván ezzel a kereszténység alapgondolatát —, az agráriusok pedig fölverték a búza árát a békeár százszorosára, de közben állandóan azon zokognak, hogy még mindig nem érték el a búza világpiaci árát. • Röviden: a kurzus átvette a háborús kormányok kapitalizmust dédelgető politikáját, ledobván magáról a szemérem látszatának utolsó rongyait is. Egészen leplezetlenül, szemérmetlen nyiltsággal állott a tőke mellé a dolgozók ellen s amit a háborúsuzsora drágaságban, nyomorúságban, a jövedelem és vagyon igazságtalan megoszlásában produkált, azt a kurzus pontosan megtízszerezte. A régi, háború alatti kormányok legalább a látszatot őrizték meg azzal a néhány rendszabállyal, amellyel megkötötték és maximálták a legszükségesebb élelmiszeradagokat, míg a kurzus gazdasági bölcsei megszüntettek minden korlátot, fölszabadították a forgalmat, egészen lenyűgözték és mozdulatlanságra kényszerítették a munkásokat — Így állt elő a mai helyzet, az alacsony bérekkel, bérdiktatúra-rendszerrel súlyosbított mérhetetlen drágaság. No, de semmi sem tarthat örökké. A kurzus napja is leáldozott. Jött a nagy „konszolidáció. „Engesztelődést", „jogrendet", miegyebeket hirdetnek mostanában s mint mellékmondat, de főszempont, az is mindig szerepel a kormánynyilatkozatokban, hogy most már igazán kitekerik a drágaság és az uzsora nyakát s igy-ugy, móresre tanítják a munkaerőt kiuzsorázó kapitalizmust. A drágaság leküzdése valóban folyik. Alig van minisztérium, ahol ne végeznének ilyen irányú lázas munkát. Csak néhány ilyen drágaságcsökkentő intézkedést vetünk papírra, mutatóba ama kételkedőknek, akik netalán bizalmatlanul szemlélnék a kormány uzsoraölő és drágaságpusztító tevékenységét. A panamákról, amelyek kivétel nélkül a szegény ember kenyerét rabolják meg, most nem beszélünk. Elvégre ezt nem a kormány csinálja. Legföljebb tűri. A kormány két balkezes gazdasági, pénzügyi, ipari, kereskedelmi és vámpolitikáját is figyelmen kívül hagyjuk ez alkalommal.. Megmaradunk azok mellett a kormányténykedések mellett, amelyek kifejezetten fedik a hivatalos árdrágítás fogalmát és közvetlen hatást gyakorolnak az árak rohamos emelkedésére. Idetartozik mindjárt az élelmiszerkivitel. Millió méter mázsaszámra hurcolták ki a lisztet, aminek természetes következménye volt a lisztérák rohamos emelkedése. Ezt az intézkedést a valutajavítással hozták kapcsolatba. Azt az indokot vagdosták a fejünkhöz, amidőn tiltakoztunk a kivitel ellen, hogy a lisztkivitel folytán emelkedik majd a valuta s ez a belső drágaságot csökkenteni fogja. Eredmény: A kivitel megindulása előtt jelentékenyen magasabb volt a korona külföldi árfolyama, mint ma, a drágaság pedig jó néhányszáz percenttel emelkedett. Most tovább mennek egy lépéssel, miután szakértők megállapítása szerint az ország zsírszükséglete nincsen biztosítva az új hizlalási kampányig — 2000 sertés kivitelét engedélyezte a kormány hetenként! Erre a hírre azonnal erősen fölszökött mindenféle zsiradéknak az ára. Ez a® egyik módja, a kormány drágaságtörő munkájának. A másik mód még ennél is cifrább. Ez egészen közvetlen és pozitív. Fölemelik például a vasúti árutarifát... ez már biztos. Ez újabb hatalmas lökést ad a drágasági folyamatnak. Tervezik a személytarifa fölemelését is — 150%-tól följebb — és ez sem lesz egészen közömbös az árak alakulására. Küszöbön a villamos viteldíj fölemelése. Bizonyára ez sem fogja előidézni az áruivó csökkenését. A bélyegilleték örökös emelésétől szintén nem várható a drágaság csökkenése. Legújabb kreáció a forgalmi adó fölemelése — a duplájára. A kereskedelmi és ipari érdekképviseletek véleménye szerint a fölemeltforgalmi adó 20-30%-os újabb drágulást fog okozni, amit egészen természetesen a fogyasztók fognak megfizetn — a fogyasztóképesség határáig s minthogy a tömegek fogyasztóképessége már az agónia állapotában van, siralmas üzleti pangás következhetik be, a tömegfogyasztók életnívója pedig a minimumnál is alább száll majd. Hát így küzd a kormány a drágaság ellen. A fogyasztóképesség emeléséhez ellenben nincs szava. A munkabér diktatúra még teljes pompájában virágzik. A drágaság rohan, a munkabérek lecövekelve vesztegelnek. A munkáltatók testületei mereven elzárkóznak a bérek méltányos rendezése elől, a munkások védelmi megmozdulásait rögtön politikai célzatnak minősítik s lehetetlenné teszik. A munkáltatók így jogtalan haszonhoz jutnak, a munkások pedig koplalnak. A kormány részéről ígért közbelépés — valamilyen pártatlan fórum létrehozása — pedig egyre késik... Mindezt nem panaszképen mondjuk el. Csak megállapítjuk a tényeket, mint magyarázatát az elmélet és gyakorlat különbözőségének és mint igazolását annak a szocialista axiómának, hogy mindenkinek annyi hatalma van, amennyi erő fölött rendelkezik. A munkások ereje szakmai és pártszervezeteiben, szellemi fegyvertárának minőségében és mennyiségében rejlik. A mai sivár helyzetben, a legtökéletesebb gazdasági elnyomatás alatt, a politikai jogok megcsonkítására irányuló hadjárat közepette, bajok és sérelmek özönének ellensúlyozása és megszüntetése céljából, bizony a leghatékonyabban úgy cselekedhetik a munkásság, ha a lehető legnagyobb energiával lát hozzá szervezeteinek és intézményeinek megerősítéséhez és teljes kiépítéséhez s így fölkészül arra a küzdelemre, amely nélkül nincs megoldás. A Lakáshvatal körül napok óta nem éppen épületes herce-hurca folyik. Kinek van igaza: a Lakáshivatal bíráinak vagy a népjóléti miniszternek? Lehet, hogy egyiknek sem, lehet, hogy bizonyos dolgokban mindkettőnek, az azonban bizonyos, hogy az egész lakáskérdésben azoknak van elsősorban igazuk, akiknek a rovására az egész játék megy. Azoknak, akiknek nincs lakásuk, azoknak, akik állatoknak sem való odúkban kénytelenek minden emberi életet megcsúfoló összezsúfoltságban élni, azoknak, akik családot akarnának alapítani, de lakáshoz nem juthatnak és azoknak, akik minden nap rettegve gondolnak arra, hogy holnap nem teszik-e ki őket valamely jó barátjuk besúgása alapján a lakásukból. A Lakáshivatal lemondott elnöke azt mondja egy nyilatkozatában, hogy Lakáshivatalra csak ott van szükség, ahol lakásínség van. Ez nem teljesen helyes megállapítás. Már a háború előtt is szerveztek egyes külföldi nagyvárosokban Lakáshivatalokat, de azoknak természetesen nem az volt a feladatuk, hogy kidobják a lakókat a lakásaikból, hanem az, hogy a lakbéruzsorát megfékezzék s a célszerű, olcsó és egészséges lakásépítést előmozdítsák. Az a lakáshivatali munka, ami itt folyik — és csodálatosképen a változó időkben mindig egyformán a lakók átka volt —, azonban valóban csak a lakásínségnek a függvénye volt. Lehetne beszélni a Lakáshivatal működéséről is. Hiszen azok a „lakáshivatali tréfák", amikről időnként a Népszava is hírt adott, nagyon keserű tréfák és mögöttük mindig sorsüldözött, agyonhajszolt emberek szomorú tragédiái játszódnak le. Azután ott vannak azok a politikai bosszútól és elfogult rövidlátástól diktált határozatok és intézkedések, amelyek mind nem a szociális belátást, a pártatlan igazságosságot dicsérik. De ezek mind másod- és harmadrendű dolgok, mert valóban nem történhetnének meg mindezek, ha nem volna lakásínség. Tehát a lakásínséget kell megszüntetni! Ezt annyiszor megírtuk már, hogy szinte röstelljük újra leírni. De nem térhetünk ki előle. Kötelességünk, mert most egy éve, most két éve éppen úgy fogadkoztak „illetékes" helyeken mint ma, hogy meg fogják kezdeni az építkezést, fogadkoztak, hogy a tél bekövetkezte előtt mindenkit hajlékhoz juttatnak s még sem építettek, mégis kidobálták az embereket télvíz idején a hajlékukból. Tehát ismételten és határozottan követelni kell, hogy az építkezések megindítására a kormány minden lehető és szükséges intézkedést megtegyen. Hogy mit és hogyan, arra is adunk, ha nem is részletes útbaigazítást, de tájékoztató utalást. A háború nemcsak Magyarországon teremtett lakásszükséget, hanem másutt is. Nézzenek körül egy kicsit az arra illetékesek, hogy más országokban hogyan igyekeznek a lakásínséget megszüntetni. Nézzék meg, hogy Németországban — ahol szintén a vesztett háború terhét viseli az állam és a nép — mennyi lakást építettek már a múlt évben , milyen előkészületek vannak már téve a további építkezésekhez. S ha eközben észre vennék, hogy Németországban lakásadót is vetettek ki az építkezés könnyebbé tételére, azt ne rójják föl a szerencsétlen magyarországi lakók terhére,, mert mi is fizetünk lakásadót, mégpedig jóval