Népszava, 1923. május (51. évfolyam, 98–121. sz.)

1923-05-01 / 98. szám

AZ ELŐFIZETÉS ARA­­ Negyed évre 2890 kor. — killföldre . 5108 tor, egy hftra... 102!» kor. — külfStűre . VMli kor. Ausztria egy fiúra 3316 magyar korona. EGYES SZÁM AHA: Magyarországon 10 korona, J­utrosilágiában lo jutt. kor., Ausztriában 1500 osztr. kor. MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT­ KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP 70 korona SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. S7, (Telefon: Józ*?! !—19 és József *-31) CSD KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI- UTCA 4. SZ, (Telefon: József I-31 és József J—SS) Nem a­r­ra nem meglepő jelenség, hogy a hatalom kezelői lehetetlenné teszik a mun­kásosztály egyetlen ünnepnapjának külső formában is kifejezésre juttatását Három évtizeden át harcolnak a polgári kormány­zatok május elsejének ünneplése ellen és mindenütt elbuktak ebben a küzdelemben, mert vagy föl kellett adniok a harcot, vagy legföljebb a külső megnyilvánulást sikerült elnyomniok, magát az ünneplést, a munká­nak szünetelését soha és sehol. Ez a sikerük azonban nagy hasznára volt mindenhol és mindenkor a szociáldemokráciának, mert a munkásosztály ezekből a tilalmakból értette meg legjobban, hogy miért oly nagy érték számára a munka ünnepe, miért kell ehhez mélységesen ragaszkodnia, miért kell az esz­tendőnek ezt az egyetlen napját nagyra­becs­ülnie. A tilalmat az ellenfél félelme indokolja, az ellenfélé, a kapitalisztikus osz­tályuralomé, amely a maga osztályérdekeit védelmezi a többségben levő proletársággal szemben és azt véli, hogyha minden ünneplő ,kást'­khist együttről, fölvonulásról, tö­meges együttlétről, akkor mi sem történt, akkor nincs semmi, akkor minden rendben ,van és a kapitalisztikus társadalmi rendszer csorbítatlanul élhet tovább. így kezdődött a harc a munkásosztály május elsejei munka­szünetelése és ünneplése ellen 1890-ben és így folytatódik ez Magyarországon 83 év után, közben azonban mégis történt valami, ami ezt a hivatalos ellentállást semmivé teszi és ez­ a proletárlélek fölemelkedése az öntudatlanság mélységéből az osztálytudat magaslatára, az osztályhelyzet megismeré­sére, a szebb és érdemesebb lét utáni törek­vés megértésére. Május elsejének ünnepi jelentősége beideg­ződött a munkások gondolat- és érzésvilá­gába és nincs az a nyomor és nincs az a ha­talom, amely előtt a dolgozó, öntudatos mun­kás olykép hajolna meg, hogy lemondjon a munka egyetlen igaz ünnepnapjának meg­tartásáról, lemondjon a május elsejei mun­kaszü­netről E valósággal szemben ugyan mit érnek a hatalmi szóval és eszközökkel végrehajtott tilalmazások, mit jelentenek a lehetetlenné tett külsőségek? Nincs semmi gyakorlati értékük és jelentőségük az ellen­felek részére, ellenben értékesek a munkás­osztály törekvéseire, mert kézzelfoghatóan bi­zonyítják az osztálytudatos szervezkedés erejét és értékességét, mert a hatalom min­denkori birtokosai a kapitalisztikus osztály­államokban csak az igazi erőktől, csak a dol­gozó tömegek értékkel bíró egyesülésétől fél­nek, míg a processziókra járó gyülekezeteket maguk is elősegítik és istápolják, sok eset­ben saját résztvételük fényével is emelik. A kép tehát eléggé tiszta és világos. Május elsejét a világ prole­társága foglalta le a maga számára, hogy az a dolgozó néptöme­gek ünnepnapja legyen, hogy ezen a napon a világon élő minden ember megértse a munka szentségét, a munkásosztály megbe­csülésének kötelességét, mert ha a munkás úgy akarja, csöndes és néma lesz a világ, gyárkémény nem füstöl, gépek nem zakatol­nak, eke nem vájja a földet, szerszámon és anyagon egyedüli ül az ember, a munkás és ha két kezét az ölébe ereszti, hát megáll a társadalom lüktető élete, megszűnik az élet elevensége. A magyar munkásosztálynak elég erő­forrása ez a tudat ahhoz, hogy fölényesen tegye túl magát múló, kicsinyes akadékosko­dásokon és hogy úgy ünnepelje meg május elsejét, hogy az a külsőségek nélkül is ünnep­napja legyen. Arra nincs a hatalomnak sem ereje, sem eszköze, hogy útját állja a ma­gyar proletár­ság együttérzésének a világ dolgozó népeivel, hogy a munka ünnepnap­ján ne szárnyalhasson el gondolatunk és te­kintetünk a nagy messzeségekbe, a világnak sen lelkünk mindazokkal, akik egy napra öntudatos akarással lerázzák magukról a kapitalizmus igáját és szabadnak, igazán szabadnak érezzük magunkat. Szabadnak és az emberiség szabadsága és fölszabadulása elhivatott katonáinak, akikre az a történelmi föladat vár, hogy a mai igazságtalan és a tömegek elnyomására épített világrend helyére a demokráciának és szabadságnak világrendjét építsék meg. Erőnk, értékünk tudatában nem­ kérünk ellenfeleinktől apró koncessziókat, nem haj­tunk fejet sem gyűlési, sem fölvonulási en­gedélyekért, de szerszámaink pihennek, az élet­ ütőerének lüktetését meglassítjuk és magasra emelkedünk a magyar jelen nyo­morúságai fölé, hogy lelkünk emelkedettség­ben bízhasson a jövőben, bízhasson abban a Magyarországban, amely oda lesz állítható a világ demokratikus népeinek államai so­rába, mint a dolgos magyar nép büszke és szabad országa. Csak egy napunk van erre a fölemelke­désre, csak a magunk, a munka ünnepe, de utána megújult erővel és forróbban dobogó szível építünk tovább, építünk, alkotunk a magunk útján, a magunk tűzte célok érdeké­ben, hogy minden nap közelebb vigyük esz­méinket a győzelemhez, a szocializmust a végső diadalhoz. Legyen e napon melegebb a kézfogásunk, legyen szívből jövőbb a köszöntésünk, amely­lyel egymást üdvözli munkás és munkás, szülő és gyermek, asszony és férfi, legyen re­ményteljesebb az elválásunk, amikor újra fölvesszük a munka robotját. Mert a mi ünnepünk még­is ünnep és mert a szocializmus győzelmét föl nem tartóztat­hatja semmi sem. „Élni, élni ! A főváros nyakára telepedett kurzus meg­­ testesítői nagy erőfeszítéseket visznek végbe azért, hogy ebül szerzett hatalmukat megment­sék. Maradni! — ez a jelszó. Maradni és foly­tatni a modern tatárjárást a főváros nép® el­len. Maradni és elpusztítani azt a keveset, amit a korábbi, egyébként szintén antidemokratikus, tehát elvetendő rendszer mégis létrehozott A Wolff—Sipőcz—Csilléri-triási erőszakba át­hajtó erőfeszítése, amilyen komikus, egyben olyan figyelemreméltó is. Mert itt — amint ar­ról néhány oldallal beljebb részletesen beszá­molunk — arról van szó, hogy ez a mai rend­szer, amely a maga antidemokratikus, kultu­rátlan, várospusztító cselekedeteivel most már senkinek sem kell, csalafintaság­gal, törvényte­lenséggel, ha kell jogfosztással, de mindenáron konzerválni akarja a maga számára az uralmat. Eleinte a mandátum meghosszabbításának kényelmes tervét vetették föl. Minden parla­mentáris szokás ellenére egyszerűen meg akar­ták hosszabbíttatni mandátumukat Most, hogy ez a terv már nem kecsegtet sikerrel, a leg­nyíltabb és legszemérmetlenebb jogfosztást vá­lasztották. „Igazítják" a névjegyzékeket s ugy igazítják, hogy minden szocialista- és progresz­szivgyanus választót megfosztanak törvényes választójogától. Akikről a név hangzása vagy a foglalkozása után föltételezik, hogy válasz• tág­ esetén a kiuzus ellen adná a r'/?vb?«+.1 , úzt kegyetlenül „kiigaztják" a választók laj­stromából. A gyanús nevek mellé titokzatos­nak látszó „t" és „j" betűket jegyeznek. Az egyik azt jelenti, hogy „törlendő", a másik azt hogy „jó", ezeknek tehát megkegyelmeznek — mert a látszat kedvéért mégis szükségük van néhány ezer „destruktív" szavazóra is. De, hogy baj ne történhessék — sicher ist sicher! — a „t" betűk roppant tömegei mellett a ke­gyelmet jelentő betű csak szórványosan tüne­dezik föl. A legközelebbi fővárosi törvényhatósági vá­lasztás — amelyet még ebben az évben föltét­lenül meg kell tartani — taktikailag és straté­giailag pompásan elő van készítve. Ha már most minden pontosan úgy történnék, ahogyan azt a városházi kis taktikusok merész álmaik­ban elgondolták: Wolffék uralma, a főváros népének akarata ellenére, rövid időre talán meghosszabbodnék. Ám megjósolhatjuk a hatalomért szűkölő és erőszakoskodó társaságnak, hogy terveik, amilyen merészek és törvénytelenek, olyan le­hetetlenek is, mert nemcsak a jogba, a tör­­vénybe, a parlamentáris elvbe ütköznek bele. Ezeken a lappáliákon a kurzus könnyen túl­teszi magát — ezt tudjuk. De nem teheti túl magát a főváros adózó nevének akaratán. A főváros népe modern, demokratikus alapo­kon nyugvó városfejlesztő politikát akar, erre pedig Wolffék képtelenek. Ezt minden csele­kedetük, minden intézkedésük, egész működé­sük súlyos és káros következményei igazolják — Wolfféknak tehát takarodniok kell arról a helyről, amelyet erőszak utján szereztek s eddig is jogtalanul tartottak megszállva. Betelik rajtuk a végzet. Mint Balzac egyik regényének hősén, aki egy bűvös szamárbőr, birtokába jutott aminek birtoklása minden kívánság teljesedését jelentette. De minden be­teljesedett kívánság vagy óhaj kisebbre sor­vasztotta a szamárbőrt, amíg végül elfogyott—i­s vele a tulajdonos élete. Wolffék is megtalál-­­ták a hatalom szamárbőrét. Kurzusi kapzsisá­guk minden igényét, minden vágyát teljesítet­ték vele — de a hatalom megtartásának­ er­kölcsi alapja minden perverz kurzusvágy után kisebb lett. Most aztán egészen elfogyott ábrá­zatukról a hatalom szamárbőre — a kérlelhe­­tetten végzet, amely ebben az esetben egy jobb sorsra érdemes milliós nagyváros népének aka­ratában jelentkezik, el fogja söpörni a Mmm romboló hőseit.

Next