Népszava, 1923. szeptember (51. évfolyam, 196–220. sz.)

1923-09-01 / 196. szám

If ft 'h JfrA­^u*t Li. évf. 196. ss. Budapest, 1923 saegstQRicar 1, szombat MiXa 250 szopona AZ ELŐFIZETÉS ABA: Negyed évre ISMO kor. — külföldre MOM kor, Ery hóra ... 5M® kor. — külföldre lOOTt­ kor, Ausztria agy hóra 6000 magyar korona, EGYES SZÁM ABA: Magyarországon 2SO korona, JuroBilágiában 10 jog. kor., Ausztriában 150 osztr. kor. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP SZEERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-1 és József 3—31) CB KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3—31 és József 3—32) A „fiatalemberei*". A föllebbentett függöny megint följebb gördül egy fokkal. A nemzetgyűlésen elhang­zott lesújtó kritikával egyidőben készülődött a budapesti államrendőrség egy társaság le­fogására, amely minden hivatottság, minden megbizatás nélkül menti itt a hazát, utcai igazoltatásokkal, ártatlan, gyanútlan járóke­lők véresre verésével, a Népszava­, az Athe­naeum-nyomda, az „Az Est" kiadóhivatala lerombolásával, a Club-kávéházi és Soltra rendőrön elkövetett gyilkossággal, a Do­hány-utcai tömeggyilkossággal, az Operett­színházi merénylettel és mindehhez zenéjük, daluk a Himnusz és az Erger-Berger — a haza nevében. Ugyanezzel a társasággal találkoztunk a politikában is, amidőn az ellenzéki jelöltek gyűléseit zavarták meg avagy tették lehe­tetlenné a Himnusz éneklésével és­ ólomfejű bunkóikkal, miközben tapasztaltuk, hogy a rend föntartására kirendelt rendőri közegek rendszerint nem a lármázó, gyűlést zavaró társaságok ellen léptek föl, hanem föloszlat­ták a gyűlést vagy tehetetlenséget mímelve, zavartan nézték — egyik-másikuk kajánul is —, hogy a „hazafias" bunkósok hogyan ve­rik be ártatlan polgároknak a fejét. És talán az is sajátságos, hogy ezek a „hazafias" ga­rázdálkodók és büntetők sohasem kerültek a törvény kezére, a mai napig egyik sem ke­rült lakat alá, ha itt-ott­­történtek is előállí­tások, titokzatos kezek­ azonnal kiemelték őket a csávából, amíg elbolondított, sejtes gyerkőcök vagy együgyű bolsevistáskodó ál­modók egy-kettőre rendőrkézre kerültek, börtönbe csukattak, vagy Zalaegerszegre in­ternáltattak. Ezekről a munkásemberekről azután a keresztény és nemzeti sajtó rögtön megírta hosszú hasábokon, hogy vörös gaz­emberek, Moszkvának fizetett bérencei, akik a társadalmi rendet minden bizonnyal föl­fordították volna, ha a rendőrség és a bel­ügyi nyomozó osztály nem elég éber és nem csap le rájuk idejében. Pedig ezek a föld alá bújtak sejtjeikkel, nem mertek sem a „Há­rom kapa", sem a „Csocsó bácsi" kocsmáiba járni, mégis a szemfüles rendőrség és ezer­szemű belügyi nyomozó osztály rájuk ta­lált, míg a háromkapások és Csocsó bácsiak hangosan daloltak, dáridóztak, zsidóztak és honmentésről szavaltak. Egy-egy nagyobb disznóságuk vagy go­nosztettükért, ha a nemzetgyűlésben is szóba került, védelmet követeltek a kormánytól és a­ belügyminiszter nem egyszer vette őket a termébe, mint hazafiasan fölbuzduló fia­talságot, akiknek virtusa és mulatsága az ablakbeverés, lakásfölforgatás, zsidó- és munkáspofozás. A belügyminiszter elődjét öles plakátokon, gyűlési beszédekben vérig sértettét, rehabilitációt máig sem kapott, pe­dig állítja, hogy a bűnvádi följelentést meg­tette ellenük és hogy az folyamatban is van s talán egy évtized múlva tárgyalásra is kerül. De talán, elég is ezekből a kiáltó kontrasz­tokból, hiszen ezek nem új dolgok, ezeket átéltük itt mindnyájan, tanúi és szenvedői voltunk e gyászos és vértlázító események­nek és történéseknek, csak éppen hogy tehe­tetlenül néznünk kellett egyfelől a bűnös országrontó aktivitást, másfelől a lelógó tehetetlen passzivitást. A mérges gyümölcs azonban mégis meg­érik és nem lehetetlen, hogy alattomos érle­lői a maguk számára nevelik szerecsikának, amelyet gonosz kezek a levesükbe csempész­nek, hogy elpusztítsák útjukból­­ a ver­senytársakat. Most megint egy politikai puccskísérlet­ről van szó, amelyet a haza legújabb meg­mentése érdekében terveztek ki titokzatos tervezők és honmentők Csocsó bácsi kocs­májában vagy annak szomszédságában. És megint látunk furcsaságokat, érthetet­lenséget az ügy körül. A kormány félhiva­talos lapja azt írja hatalmas címbetükkel, hogy: „Közönséges és csúnya bűncselekmé­nyek miatt tartóztatták le az ébredő társa­ságot.." A belügyminiszter a Házban nyilatkozott és ezt mondotta: „A képviselő úr (Kiss M.) két igen lényeges tévedésben van. Az egyik az, hogy azt hiszi, hogy a letartóztatott tár­saság semmiféle komoly bűncselekménnyel kapcsolatban nincs. A másik pedig, hogy az egész esetet az ébredő magyarokkal hozza kapcsolatba. (!) Igenis, azokat az em­bereket, akiket letartóztattak, súlyos bűn­coeli . .. ' ''." A belügy­miniszter te­hát komolyan vádol és komolytalanul ment. Mindenki tudja, hogy a kocsmai letartózta­tás után az Émeből indult ki a mentés, éb­redő képviselők által, a Házban ébredő kép­viselő kért és kapott napirend előtti fölszó­lalásra engedélyt a letartóztatottak érdeké­ben,, a letartóztatottak­­ tisztviselői az Érné­nek vagy aktív szolgálói valami más nem­zeti intézménynek, de azért a belügyminisz­ter megnyugtatja az országot — nem, nem, nem az Éínéről van szó, csak a magyarok­ról, akik az Érnet vezetik, irányítják és cél­jaikra fölhasználják. Ha az ország lakossá­gának fele hülye volna, akkor sem lehetne sok embert találni ebben az országban, akik ezt a mentést komolyan vennék. A rendőri nyomozás bizonyára jobb meggyőződésre fogja vezetni a belügyminiszter urat. A látó, halló embereknek már nem is kell várniuk a rendőri nyomozás eredményét. De egyéb furcsaság is jelentkezik és ez sem új, ez is ismert, ez is gyanús. A „súlyos és csúnya bűncselekmény" már szép és könnyű címet kapott: „Fiatalemberek jogtalan toborzást végez­tek." Ó, hisz ez már nem is bűn, legföljebb egy kis kihágás, amelyet ment a hazafias cél: „Ők ezeknek az alakulatoknak embereivel a megszállott területeknek, azok megszállása után, minden hivatalos tényezőt megelőzve, elsőnek akartak bejutni, hogy ezeken a te­rületeken a közigazgatást átvegyék és a szükségessé vált büntetést elvégezzék." Tehát akasztani, gyilkolni akartak csak a megszállott területeken, hogy az ottani lakosokat „minden hivatalos tényezőt meg­előzve" meggyőzzék, mennyire fontos rájuk nézve, hogy visszacsatoltassanak az ősi ha­zához. Lehet-e ennél nagyobb gazságot ki­gondolni, lehet-e mélyebben aláásni egy "nemzet becsületét, mint az ilyen alávaló terv esetleges sikerével? És mégis csak „fiatalemberekéről van szó? Csupa, csupa szép fiatalemberről, akik főhadnagyok, tisztviselők, akik tudnak „to­borozni" és akiknek van hitelük a „tobor­zottak" előtt? Hát jó! Legyenek csak a gonosztevők ártatlan fiatalemberek, azt hisszük, hogy most éppen fontos és elengedhetetlen az, hogy a genfi út előtt itthon „fiatalemberek" honmentő puccsokat szervezzenek, fontos az, hogy ezeket képviselők és más közéleti nagyságok dédelgessék, mentegessék, becé­zően tacskóknak nevezzék. Arra kifelé ta­lán elhiszik , mi nem. „Itt élned, halnod k­ell" Amit a költő ezekben a szavakban erkölcsi parancs gyanánt mondott ki, az a munkás­osztályra általában fizikai kényszerűség. A nagy földbirtokok urai ott tölthetik el életü­ket, ahol éppen jól esik nekik. A mozgó tőke fejedelmei akkor tehetik át székhelyüket egyik országból a másikba, amikor jónak látják. A dolgozó emberek nagy tömegei azonban oda vannak kötve a hazai röghöz, nekik itt kell ke­resni a boldogulásukat vagy itt kell elpusz­tulniuk. A kivételek csak megerősítik­ a szabályt. Egyes, kivételes helyzetben levők megpró­bálkozhatnak velee­, hogy szerencse­jüket idegen­ben keressék, de a nagy tömeg mindig hely­hez van kötve, ide köti legtöbbjét az anyagi eszközök hiánya, a család iránt való köteles­ség s az idősebbeket a továbbmenésre való képtelenség. A kivándorlás sohasem oldotta meg egy ország szociális problémáit s ahol a kivándorlás tömegjelenséggé vált, ott a gazda­sági viszonyok tarthatatlansága előzte azt meg s további romlása kisérte. Mégis a háború előtt egyes különösen beteg gazdasági strukturáju országokban — amilyen Írország, Oroszország, Magyarország és egyes balkáni államok voltak — a kivándorlás a biz­tonsági szelep jellegével bírt: levezette a tár­sadalmi elégületlenséget, elejét vette az elégü­letlenség kirobbanásának. Bizonyos mértékig a munkaviszonyok szabályozója is volt a ki­vándorlás, mert a munkanélküli tartaléksereg egy részétől is mentesítette a közgazdaságot. Megoldása nem volt ez a szociális problémák­nak, mert a megoldás az, ha a piacot fölvevő­képessé teszik, ha a tömegek fogyasztóképessé­gét emelik s ezzel biztosítják a munkáskezek foglalkoztatását. Ámde ha megoldás nem is volt, de megkönnyebbülést jelentett s lehetővé tette legalább a fiatalabb, egészségesebb és vállalkozóbb szellemű embereknek, hogy sze­rencséjüket máshol keressék. Hogy meg is ta­lálták-e azt minden esetben, az más kérdés, másrészt pedig bizonyos az, hogy a bevándorló országokban, elsősorban Amerikában, a beván­dorlók igen nagy mértékben tartóztatták föl a munkaviszonyok javulását. A ki- és beván­dorlás mindig nagyon problematikus és kétélű fegyvere volt a népjólét előmozdításának. De a háború kitörése óta még ez a proble­matikus értéke is megszűnt a kivándorlásnak. A nyomorúság, a munkanélküliség és a nélkü­lözés elől szökni akarók mindenütt kínai fa­lakba, törvényes tilalmakba és gazdasági aka­dályokba ütköznek. A legnagyobb felvevő­képességű­ ország — az Egyesült Államok — szigorú numerus clausust léptetett életbe a bevándorlók ellen s ha betelik a „kontingens", akkor nincs kimélet senkinek. A körülöttünk levő államok nagyrészt még politikai okokból zárják le a vámsorompókat, Európa többi álla­maiban pedig mindenütt súlyos gazdasági Vasárnap a preserdffben.

Next