Népszava, 1923. november (51. évfolyam, 247–271. sz.)

1923-11-01 / 247. szám

83. évff. 247. sz. AZ ELŐFIZETÉS ARA : JVeeyed fTre 21816 kor. — kölföldre 42000 scor. Eary hóra ... 7001­ tor. — klif­ldre 14 1­00 kor. Ausztria egy búra 9000 magyar korona. EGYES SZÁM ARA: Magyarországon 350 korona, Jugoszláviában 13 jug. kor., Ausztriában hétköznap 2008 osztr. kor., vasárnap 25. osztr. kor. i­ . Budapest, 1923 Ksvsadlssssr 1, «sältsäs'Sök Una róna A BZJBHKESZXÖSfiG: VIII, CONTI-UTCA 1. S3, MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PAftKA croieion: staset s­m és 16*Bei 3-3.«, KÖZPONTI KÖZLÖNYE j) IIi .^yCIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 1. SZ. MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP V­á­KOitt (Telefon: József 1-31 és József 3-32) Az ötödik évforduló. Egy fél évtizede múlott. És mi minden tör­tént azóta! Mennyi vér, könny folyt, mennyi hazugság, rágalom, gyalázkodás hangzott el, mennyi hatalmaskodás ment végbe és mégis, az eszme él, a gondolat szárnyal és túléli ellenségeit és a kor és idő érleli az igazság föltámadását. Egy nappal vagyunk túl 1918 október 31-én, a második magyar forradalom napján, amely vér nélkül, erőszak nélkül diadalmas­kodott, mert nem talált sehol ellenállásra, mert akik később, azóta mocskolják, sárral fröccsentik —, akkor — gyávák voltak arra, hogy ellenálljanak, gyávák arra, hogy az összeomló Magyarország élére álljanak és új, nagy, régi utakon egy új élet­ felé vezé­reljék a magyar népet. Nem véletlenségből maradtunk el tegnap­ról mára a mondanivalónkkal, csak látni akartuk, kik és­ mennyien vannak még, akik nem fogytak ki a hazugságokból, a rágal­makból, a gonoszságokból, a történelem tu­datos meghamisításából. Jólesően állapítjuk meg, hogy fogynak ezek a nemzetvesztők, hogy ocsmány szertáraik kimerülnek, hogy önkényes és szubjektív mocskolódásnál egye­bet nem tudnak szembeszögezni az októberi eseményekkel. Az, amit tettek, ahogyan vi­selkedtek és ahogy még csökevényeikben cselekszenek, hajszálnyira hasonlatos az első magyar forradalom reakciójának visel­kedéséhez és cselekedeteihez. Sőt Októbert is az a szellem és az az uralom érlelte meg, amely 1840 Márciusát, a legridegebb osztály­uralommá vedlett feudális uralom szelleme. Egy négy évig tartó, a világtörténelemben példával nem bíró áldozatokat elnyelt hábo­rúval kimerítették ennek az országnak min­den anyagi és erkölcsi értékét, kimerítették a népnek minden erejét, belehánytak min­dent a militarizmus torkába és amikor őrü­letük maga alá temetett mindent, akkor el­veszítették a lelküket, erejüket és félénken bújtak meg a történelmi események viharai elől, kísérletet sem téve arra, hogy évezre­des tradícióikat megmentsék. Avagy szállt-e ki hüvelyéből egyetlen szál kard is a Habsburgok trónjának megmentésére, az osztrák-magyar monarchia egybetartására, a forradalmi áradat föltartóztatására? Nem dobtak-e el mindent, mindent és csak a ma­guk egyéni életét tartották fontosnak megmen­teni, az egy Tisza Istvánon kívül, aki öntu­datosan és a legrosszabbra is előkészülve jelentette ki barátainak, hogy nem menekül, nem tér ki sorsa elől? Az októberi magyar forradalomnak az ő halála az egyedüli árny­foltja és a szociáldemokrácia akkor mind­járt a legkeményebben elítélte ezt a forra­dalmi túlkapást, amelyre semmi szükség nem volt. De nemcsak, hogy nem akadtak az ezer­éves tradícióknak védelmezői, hanem behó­dolt mindenki a forradalomnak, mellé állott mindenki az új irányoknak és ha tartani tudja magát Október, ma nem lenne senki, aki mocskolódva emlékezne reá és gyalázat­nak bélyegezné. Hiszen okmányok és le nem tagadható történelmi momentumok bizo­nyítják, hogy a militarizmus, a klérus, a nagybirtok, a nagytőke, a tudomány és mű­vészet minden rendű­ és rangú képviselői hű­séget fogadtak októbernek és csak akkor for­dultak ellene, amikor a­­történelmi esemé­nyek elgáncsolták és a bolsevizmus kísérlete elpocsékolta, kompromittálta, bele­hurcolva ebbe az éretlenségbe a magyar mun­­­kásosztályt is. De még a bolsevista uralom­ból sem kapcsolódott ki a polgárság és a tör­ténelmi tradíciók reprezentációja. Hiszen a vörös hadseregnek magasrangú katonatisz­tek voltak parancsnokai és vezetői, hiszen a diktatúra financiális részénél érdekelve volt és szolgálatra állott a finánckapitalizmus, hiszen a nagybirtokok tulajdonosai termelő biztosokként maradtak meg birtokaikon, hi­szen a középosztály tagjai törtettek a hiva­talok, a politikai megbízatások után, hiszen mindenki igyekezett szolgálatvállalásával átmenteni magát és osztályát egy új élet le­hetőségeibe. Tehát még a diktatúrában is, mennyivel inkább októberben, amely a va­lódi demokrácia jegyében indult el és ha­ladt volna , ha Magyarország jövőjét nem tették volna tönkre a háború fölidézői és a kapitalista-militarista osztályuralom rajon­gói. Lassan, fokozatosan oszlik már a ho­mály arról is, kik intrikálták rá Magyaror­szágra a bolsevizmust és milyen célokból tet­ték, hogy hálásak lehessenek szövetsége­seiknek, akik a háborúban oldalukon harcol­tak. A nagyhatalmak militarizmusának szük­sége volt egy kis magyar bolsevizmusra, azért, hogy letörjék a magyar demokráciát, hogy ürügyük legyen Magyarország határai­nak megszűkítésére, hogy itt belül az or­szágban nyeregbe segítsék a reakciót, jól számítván arra, hogy a reakciónak legfon­tosabb teendője nem a tiltakozás lesz az or­­szág erőszakos megcsonkítása ellen, hanem a saját uralmának a biztosítása. Sajnos, a magyar munkásosztály, amelyet az állami élet gépezetéből kikapcsolva tar­tott az ősi osztályuralom, a maga politikai iskolázatlanságánál és hevesebb vérmérsék­leténél fogva, nem láthatott bele a kapita­lista-militarista körök boszorkányüstjeibe, nem sejthette azt, hogy gonosz hatalmi tö­rekvések miként adnak vermet a magyar demokráciának s ezzel az egész magyar jö­vendőnek. De nem mi, munkások tévedtünk egyedül. Mindenki tévedett, azok is, akik magukat, mint a történelmi osztályok le­származottai tartják hivatottnak arra, hogy a nemzetet vezessék. Egy sem akadt közöttük bölcs, aki államférfiúi előrelátással és tapasztaltsággal figyelmeztetett volna a veszedelmekre, az ellenséges diplomácia in­trikáira és országrontó céljaira. Egy sem! Azóta mindenki bíróvá lett, azóta min­denki megokosodott, azóta vannak bűnösök és ártatlan bárányok, még ha farkasbőrből van is a kacagányuk. Ez a magyar sorstra­gédia, amely azonban még nem zárult le és amelyből ki fog emelkedni a magyarság és a magyar nép nem lesz örök rabja a maradi­ságnak és a megkövesedett történelmi kiala­kultságnak. * A szervezett magyar munkásosztály fölött nem szállott el tanulságok nélkül az az öt esztendő, amely 1918 októberétől elválaszt már bennünket. A munkásosztály változat­lanul ragaszkodik a reakció által lebecsült, sárba taposott, igazi demokráciához, lelkében, érzés- és gondolatvilágában kiirthatatlanul él a meggyőződés, hogy annyi szenvedés és bal­sors után­­ a magyar nép is megpihenhet a fejlődést és haladást biztosító demokratikus új Magyarországban. Bethlen — mehet. Bethlen tudvalevően szolnoki és balassa­gyarmati beszédében megtagadta az ellen­forradalom ama három esztendejét, amely az ő miniszterelnökségét megelőzte. Megtagadta ezt a valóban dicstelen kort — szóval és elmé­letben, mint ahogy ő már szokta. A komoly cselekvésre irányuló jeleket azonban még nagyító üveggel sem lehet fölfedezni Bethlen tetteiben és viselkedésében. Nem akarunk a politikai naivitás gyanújába esni és igy nem reklamáljuk Bethlentől azt, hogy a nyilvánosság számára bejelentett állí­tólagos politikai irányváltoztatását tettekkel és intézkedésekkel igazolja. Nem kérünk és nem várunk ettől a kormánytól semmit, mert alkalmatlannak tartjuk arra — minden függ­vényével egyetemben —, hogy olyan komoly és őszinte politikai irányt diktáljon, amely megfelel az ország mai helyzetének és a kor szükségleteinek — tehát a demokrácia követel­­ményeinek. Bethlenről és kormányáról, a mögötte ülő­k erőszakkal és jogfosztással összepofozott több­­ségéről, általában a bethleni politikai kuruzs­lás módszereiről megvan a magunk kialakult és jól megalapozott véleménye, ami abból áll, hogy Bethlen semmi más, mint egy rosszul sikerült Tisza-imitátor, célja pedig legelső­­sorban és mindenekfölött az, hogy"­ uralmott maradhasson s ha lehet, visszaállítsa a háború előtti álliberális munkapárti uralmat. Ezt a­ véleményünket nincs okunk revízió alá venni, mert Bethlen minden szava, minden lépése újabb és újabb bizonyítékokat szolgáltat fön­t több kifejtett véleményünk igazolására. Nem is a reklamáció okából szólunk ismét a kérdésről, sem azért, hogy Bethlenről jel-­­lemrajzzal szolgáljunk. Szólnunk kell azért, mert Bethlen legutóbbi viselkedésével kapcso­­­latban a politikai kuruzslás olyan meny­­nyiségével és minőségével állunk szemben, ami még a mai kritikátlan időkben is kihívja a legélesebb bírálatot — különös tekintettel arra is, hogy ez az országbolondítás kezd immár nemcsak tűrhetetlen, hanem veszedel­mes is lenni. Kezdjük a külföldi kölcsönnel. Bethlen volt az, aki az ország sorsát tette függővé a köl­csön sikerétől. Kierőszakolta és igénybe vette a kölcsön megalapozásához a temetői csöndet, a bírálatfölöttiséget, az abszolutizmussal hatás­­os kormányzati módszereket, leigázott min­­­den ellenvéleményt, tájékozatlanságban hagyta a közvéleményt — amit mégis mondott ezalatt, az merő dicsekvés és öndicséret volt, soha be nem vált terminusokat szabott, végül fogad­kozott, hogy igy-ugy, megvédelmezi az ország­ szuverenitását. Most azután a csehszlovák külügyminiszteri szájából értesül­ az ámuló magyar közvéle­­mény arról, hogy Bethlen megint félrevezette a közvéleményt, csak mélyreható belső poli­tikai átalakulások esetén remélhet kölcsönt. Vagyis megtudjuk Benes expozéjából, hogy a Bethlen-kormány egyáltalán nem remélheti a külföld pénzügyi támogatását, mert alkalmat­lan is, képtelen is a demokratikus átalakulás keresztülvitelére. El kell most tekintenünk attól, hogy a köl­csönadók ilyetén állítólagos vagy készülő ki­kötései sértik-e és mennyiben sértik­ az ország szuverenitását, hallgatniok kell ezzel kapcsolat­ban a különböző szempontokból aggodalmaskor­dóknak is. Hallgatniok kell, mert a leckét Beth­len úgy adta föl, hogy ,,külföldi kölcsön nélkül elvész az ország" — viszont a kölcsönt adók" csak bizonyos mélyreható belső politikai átal­k­kulások esetén hajlandók a — Bethlen sze­rint! — országmentő kölcsönt folyósítani. Mi következik ebből? Nem volna nehéz erre felelni, ha komoly parlamentarizmusunk volna s ha az ország köt-i

Next