Népszava, 1924. január (52. évfolyam, 1–26. sz.)

1924-01-01 / 1. szám

AZ ELÖFIZJATttS­­BA ! Negyed évre 30PM kor. — Hfiföldre (MN kor. Dsry hóra ... lSrtt tor. — külföldre MOTS kor. Ausztria egy hóra 12300 utassar korona. EGYES SZÁM AHA: Magyarországon 500 korona, Juk­osilAviábian to Jujr. kor., Ausztriában hétköznap SOM osatT. kor., rasimnap 2598 osztT. kor. A SZERKESZTOS IS ! VIII. CONTI-UTCA L SZ. MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT (Romon: József J-L­2. franci )JN­ KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP KIADÓHIVATAL! VIII. CONTI-UTCA 1. SZ. (Telefon: József 3-51 és József S-S2) A kötél románca. Egy esztendő megint elmúlt s azóta ötöd­ször megyünk neki az újnak, az ismeretlen­nek. Ötödször kérdezi önmagát minden tisz­tességes polgára az országnak: minek lesz a temetője megint az új? Mennyi jó szándék­nak, mennyi helyes tervnek és áldozatkész erőkifejtésnek? Mert azt még mindig nem kérdezheti, mennyi jó szándék és mennyi he­lyes terv fog gazdagon szárba szökkenni a közös munka nekifeszülésében! Az öt év, az ő öt esztendejük nagyszerű államépítő ered­ménye, hogy az emberek már nem kérdez­nek semmi jót. Ha elszáll Szilveszter má­mora­, megtörlik a szemüket és mennek to­vább. Bukdácsolnak az új úton és utazgat­nak, dülöngélnek a nagyon jól ismert isme­retlen állomás felé: kell-e az öt évnek szebb eredménye, mint hogy embert, erőt, államot rág, emészt, porlaszt a fatalizmus átkozott zsibbadása? Arról is leszokott már az ország, a lakosság többsége egészen biztosan, hogy mérleget csináljon az elmúltról, amikor az új esztendő útja kanyarodik eléje. Minek! Kinek! Az elmúlt esztendők annyira egy­for­­­ik a maguk eredményeivel, hogy ezek­ből már előre látszik az új­ politikában, gazdagságban, a társadalom minden terü­letén. Nem helytelen ez a kép, amelyet csak így látn­ak a Su'Mrét embere, aki ott áll politikai és társadalmi életünk szirt­fokain és össze­gezi mindazt, ami az esztendő alatt történt. Öt év óta mindig így van ez s ha jól figye­lünk, ma is halljuk azokat a hangokat, ame­lyek öt évvel ezelőtt olyan vad állhatatos­sággal csengtek a társadalom felé. Csak a kötél segít! — halljuk ismét azoktól, akik öt évvel ezelőtt úgy jöttek, olyan gőggel, mintha Messiások lettek volna. A kötél véres ro­mánca megint időszerű lett. S akiket eddig sem tudott megmenteni, ma már természet­szerűen hangosabban jajgatnak utána. Az izgalom és a keresztényi szeretet politikai propagandistái, akiknek kezdő államművé­szete abban nyilatkozott meg, hogy betegre dolgoztatták az igazságszolgáltatást, ma ismét csak ebben látják a menekülés útját. S akárhogy is forgatjuk a dol­got, van ebben tragikum, van ebben sötét és kaján sorsfordulat — de a görög tragédiák gyásza és fensége nélkül. S a sorsukban, uralmuk halálos vonaglásában nem volna semmi különösebb, ha időközben nem rontották volna meg magát az egész országot. Sajnos, az öt év túlságosan ele­gendő idő volt számukra, hogy erkölcsükkel, jellemükkel és egész úgynevezett világszem­léletükkel az állam legfontosabb szerveit is megmérgezzék. Ma tőlük beteg mindaz, ami mindenütt legkényesebb szerve az országok igazgatásának. Puszta létezésük elegendő ahhoz, hogy az ország a külföld balvéleményének vesszőfutását szenvedje s hiába minden becsület, hiába minden áldo­zat, mert amíg ők vannak, gonosz múlt­juk matematikai pontossággal csattan ki időnként a bombák robbanásában és tönkretesz minden jóratörekvő munkát. Mindez, természetesen, nem új dolog. A kurzus politikai élettörténete: a kötéltől a kötélig, addig, amikor „csak a kötél segíti", megint kiharsant a világba, mint a kétségbe­esés és a fuldoklás pronunciamentoja — mindenki előtt ismeretes. Ezt az élettörténe­tet nemcsak a Duna fenekére és a börtönök falára irták föl s nemcsak özvegyek és árvák gyásza kiséri, mint riasztó, fekete uszály — ez az idegeinkbe van beleégve, az izmainkba belefeszülve s a szivünkre ráfektetve, ugy, hogy sohase felejtsük el: harcolnunk kell ellene! Nem uj dolog a csongrádi bomba sem s nem uj az sem, hogy ott is azt bocsá­tották elsőnek szabadon, aki közvetlen ér­­telmi szerzője volt a dermesztő aljasságnak. Mindenki, aki itt él és tisztességesen él — mindenki tudja, hogy mi rejlik itt a kor­mányzás általános szellemében. Volt egy­két órája az elmúlt esztendőnek, amikor ki­öntött az ár és megmutatta, mi van oda­benn. S akiknek egész idegélete rezonál arra, amit a túlsópartiak csinálnak, azoknak e so­rok már nem mondhatnak újat. Nem lehet új a bíró, aki osztály elleni izgatásnak minő­sít egy bűntettet, hogy enyhén,­­ napi fog­házra büntethessen, de ugyanakkor osztályel­lenes izgatásnak minősít egy másik cseleke­detet is, hogy szigorú, évekre szóló börtön­büntetést róhasson ki. Nincs új a nap alatt és nincs új gonoszság a kurzus élettörténetében, amit már régen ne ismernénk. Minek fölsorolni a közélet funkcionáriu­sait s a közélet külvárosaiban hencegő fe­lelőtlen brigadérosokat; minek fölsorolni a főhivatalnokot, aki a közigazgatás élén áll, hogy a súlyos hibák és a súlyos bűnök mel­lett az élő alakot is megmutathassuk. Az igazságosztás legfőbb funkcionáriusa, aki milliós prémiumot tűz ki, hogy az igazság keresésére serkentse azokat, akiket erre már amúgyis serkent egy nep éppen jelentékte­len dolog: az esküjük— színig •« neig­us, min­d­paki jv.­ . . és . colleii On a nagy hazanak hosszú sorában. Hosszú ideig, öt évig szivár­gott a méreg, de biztos volt az útja és a ha­tása rémületes. Éppen ma olvassuk, hogy a csongrádi gaztett egyik értelmi szerzőjeként egy tényleges katonatisztet tartóztattak le (azt, amelyiket a nyomozás során elsőnek bocsátottak szabadon), tehát a konzekvencia az, hogy a propaganda már a hadsereget sem kíméli... S azmikor itt mindenki mindent tud, ami­kor részben az undor, részben a rémület lett úrrá minden tisztességes emberen — azt kér­dezzük, kiáltva kérdezzük az új esztendő kü­szöbén: hol vannak a tisztességes emberek? Földúlt életünk és megcsonkított jogaink koldustanyáján ki merészeli igényelni azt a jogot, hogy félrehúzódjék, hogy az ujjacskáit óvja a tűztől és másokkal, a bátrakkal és az­ önföláldozókkal kapartassa a parázsból a gesztenyét? A kötél románca újra kicsendül a bombák csattanásából s akik a kötélről da­lolnak, azok ezzel együtt a vészharangot is húzzák veszendő életük érdekében. Hol van­nak hát az emberek, akiknek nem érdekük az, hogy a kötéllel megint a gonoszságot mentsék meg? Hol vannak a politikai éret­tek és a politikai taktika művészei? Hol van­nak ők, amikor most már hetvenedszer be­bizonyult, hogy a kétlakiság, a tudatos bá­tortalanság és a rendszer életmeghosszabbí­tását jelentő silány ravaszkodás egyet jelent a Bethlen-kormánnyal, ugyanazzal, amelyik csak azt tudja becsapni , aki engedi ma­gát!? Megértették-e már a finomkodók és az óvatosak, hogy itt már régen nem a babra megy a játék s amint Csongrád példája mu­tatja, politikai harcainkban amodnát még mindig a bombát tartják a leghatásosabb argumentumnak? Fájdalom, sok tétova em­bert illet ez a kérdés s ők legyenek azok, akik ennek az új esztendőnek a küszöbén a leg­jobban fontolják meg elkövetkezendő teendőiket és kötelességeiket. Ma nem lehet válogatni. A nüanszok hínárjában való el­merü­lés ma egyenlő a halállal. Aki ma nem teljesíti a kötelességét, az megrontja a jele­nét és elárulja a gyermekei jövendőjét. Most nincs tétovázás, most annak az ideje van, hogy a becsület lázadjon föl a becstelenség ellen s a férfiasság és a nemesség a gyáva­ságot és a nemtelenséget csapja agyon. Mielőtt az uj esztendő ismeretlen útján az első lépéseket kilépnénk, ismerjük meg vala­mennyien kötelességeinket A demokrácia, a tisztességes állami élet polgári híveihez szó­lottunk, mert a szocialista munkássággal mi tisztában vagyunk. A kötelességtudás, az ön­föláldozás és áldozatkészség itt már nagy dolgokat műveltek és nem kétséges, hogy ezek az erények továbbra is dicsőséges hajtók erői maradnak a szocialista munkásmozga­lomnak. Itt, a mi sorainkban tudják, hogy nehéz, kemény harcok várnak reánk s a mi sorainkban ezt a harcot vállalják is. Az öt esztendőnek nagy tanulságai elevenen élnek itt, mert az öt esztendőnek egyetlen pillana­tát sem felejtettük el. Mártírhalottaink kí­sértetei járnak közöttünk, gyermekeink jö­vője aggaszt bennünket — s a mi sorainkban ezért nincs felejtés. Ezt az uj esztendőt is azzal kezdjük, ami­vel a többit: helyén legyen a sziv s higgadt­ság uralkodjék az elméken; ha kell: szeres­setek, ha kell: legyetek jók és izgalmasok, hiszen mindez az Erő tulajdonsága, de főként senki se felejtse: szakadatlanul dolgoznunk kell, mert a mi munkánkat csak mi magunk végezhetjük el. Hü­nkanéiküliek isk­olázása , és továbbképzése. * 3 skéto&us fiffí'fppássftf aé fövdtétvSe (Bécsi tudósítónktól.) Ausztriában törvény, biztosítja a munkanélküliek hatósági támo­gatását; .ha a , törvényes munkanélküli se­­gély, természetesen,' sokkal kisebb,' semhogy a nyomorúságtól teljesen megvédhetné a munka­nélkülit. A szocialista Bécs fejlődése, állandó (és egyre intenzívebb) építkezése, folyton na­gyobbodó invesztáló-rend­szere ezreket és ezre­ket szabadít ki a munkanélküliség nyomorúsá­gából, de minden keresetnélkülit ner­ foglal­koztathat. A munkához j­utasra például kevés re­ménységük van azoknak a fiatal munkások­nak, akiket a háborús évek borzalmas viszo­nyai akadályoztak meg abban, hogy egy szak­mát teljesen kitanuljanak és akik csak segéd-­ munkásokként szerepelhetnek a munka biro­dalmában. Rajtuk kívül azonban nagyon te­kintélyes azoknak a fiatal szakmunkásoknak a száma is, akik a szakmájukat kitanulhatták ugyan, „fölszabadultak", de azután rögtön uniformisba bujtatták őket, nem gyakorolhat­­ták magukat, a szakmájuk új szerszámait és új fogásait nem ismerhették meg és az azután kö­vetkezett gazdasági bizonytalanság még évek óta a munkanélküliség nyomorúságában tartja őket. Fontos áll­am gazdasági feladat ezeknek­ az iskolázása és a szakmájukban való továbbkép­zése. Ilyen munka folyik az osztrák néphadse­regben is, de most fokozott erővel fogtak hozzá a civilsorban levő segédmunkások és munka­nélküli szakmunkások szakmai továbbképzésé­hez. Ez a továbbképzés azért is fontos és sür­­gős, mert Ausztria szanálódásával és Bécs ha­talmas fejlődésével, így számítható, esetleg hamarosan is szükség lesz ezeknek a munka­erőknek a gazdasági életbe való belekapcsoló­dására. A bácsi gyáriparosok és a munkás­kamara bizottságot küldtek ki a továbbképzés gyors gyakorlatiasítására. A bizottság nem­csak ankétezett, hanem tettekkel is dolgozott és meglepően szép eredményeket ért el. Nagyon sok eset volt már arra, hogy a munkanélküli-sorban kiképzett és most már teljes munkaértékű­ munkást a gyakorlatilag kiképző vállalat alkalmazta. Ez a továbbkép­zés intenzívebb eddig a c­sak a vas- és fém­iparban volt. Most kiterjesztik és bevonják például a magánalk­alm­azottak fiatal munka* nélkü­lieit is. Rövidesen megvalósul a munk­­* nélküliek elemi iskolai kurzusának az intézm­é­­nye is: Glöckel elvtárs, Bécs iskolaügyeinek ve­zetője máris teljes támogatásáról biztosította a bizottságot (iskolai helyiségek, tanítók átenge­dése, anyagi hozzájárulás). Az ügy iránt már a keresztény-szociális kormány is kezd érdek­­lődni és lehet, hogy kis támogatással a kor­­­­ány is erősíti a mindenképen áldásos akciót.

Next