Népszava, 1924. február (52. évfolyam, 27–50. sz.)

1924-02-01 / 27. szám

Lit. évf. 27. sac. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA : Negyed évre 36960 kor. — külföldre 0MM kor. Egy hóra ... 10000 kor. — külföldre 2MM kor. Ausztria egy búra 12000 magyar korona. EGYES SZÁM ARA: Magyarországon 500 korona, Jugoszláviában 10 jag. kor., Ausztriában hétköznap 2800 osztr. kor., vasárnap 3508 osztr. kor. Budapest, 1924 február 1. péntek Mma 500 korona MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP .­.-WJ BZERKESZTUS&8 S VIII, CO­­TI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3—ZS­­a 1 Asset 3—51) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA I. SZ. (Telefon: József 3—31 és József 3—32) A debreceni szavazó­urnák üzenete. Magyarország mai zavaros politikai éle­tébe újból világító fénysugárt vetett Debre­ceni város választó­polgársága, népe. Nem csoda, hogy a debreceni választás ideiglenes eredménye és a várható végeredmény ugyan­csak izgatják mindazokat a politikai körö­ket, amelyeknek életforrása ez­ a mai állapot, amelyben senki sem tudja a másikról, hogy mit akar, hová kívánja vinni a magyarságot és milyen jövőt tud biztosítani az országnak és a népnek. Bethlen István keresztény-keresztyén kis­gazda- és polgári pártja olyan zavaros vegyülék, amely mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy a magyar nép egyetemének képviselete legyen. Eltekintve attól, hogy a választásokon mesterséges választási stratégiával hozták­­ össze, önmagában is annyi heterogén elemből áll, amelyek csak szemben egymással fejezhetnek ki politikai irányokat és álláspontokat. Felekezeti el­lentétek, nagy- és kisbirtokos érdekek, agrár-, merkantil- és indusztriális ér­dekek egy pártkeretben nem férnek meg, nem hozhatók közös nevezőre. Ha ezeket Bethlen ideig-óráig mégis együtt tudja tartani, úgy ennek­­csak egy magyarázata van, az, hogy a háború előtti osztályuralom kép­viselői hatalmuk visszaszerzéséért ideiglene­sen lemondanak felekezeti és osztályérdekeik élesebb érvényre juttatásáról, hogy azután, ha a hatalom birtoka már biztosítva van számukra, annál erősebben védelmezhessék azokat egymás­ és mindenki ellen. A fajvédelmező szélsőségre kár egyetlen komoly szót is vesztegetni. Múló betegsége ez a magyar közéletnek, amelyet az el­jövendő demokrácia ki fog égetni, mint­­üszkösödő sebet az okos orvos. Egyébként jellemző úgy a kormányzó­pártra, mint a fajvédő irányzatra, hogy a legnagyobb város polgárságának kiforrott demokratikus álláspontja előtt teljes értel­metlenséggel állanak­­ meg és a legképtele­nebb találgatásokkal és önkényes kombiná­ciókkal és ráfogásokkal magyarázgatják a debreceni lakosság állásfoglalását. Pedig Debrecen népe csak azt teszi, amit az egész ország népének tennie kellene, ha erre egy demokratikus kormányzati rendszer meg­adná a lehetőséget. Debrecen népe szín­magyar, mint ilyen átérzi, hogy a magyar­ság jövőjét csak a becsületes, demokratikus politikai irányzat biztosíthatja. És mert ezt vallja és átérzi és mert akaratát a válasz­tás titkossága mellett szabadon érvényesít­heti, a demokrácia képviselőit választja meg és küldi be képviseletében a nemzet­gyűlésbe. Debrecen lakosságát, népét nem tévesztik meg azok a farizeuskodások és handabandák, amelyek az oktobrizmus mocskolásában, a fajvédelemmel való szé­delgésben jutnak kifejezésre és jutnak ér­vényre ott, ahol a választás nyílt szavazás­sal történik, ahol tehát a nép igazi akaratát minden különösebb nehézség nélkül meg tudja hamisítani a hatalom mindenkori bir­tokosa. A kesergés tehát, amelyet a debre­ceni választás váltott ki a demokrácia ellenségeiben, nagyon is átlátszó és tenden­ciózus és azt a félelmet palástolja el, ame­lyet ezek az ellenségek éreznek, ha a magyar nép egyszer szabadon megnyilatkozhat az egész­ országban és maga veszi kezébe sorsá­nak irányítását, országának kormányzatát. Ennek az időnek pedig el kell következnie. Magyarország nem maradhat örök időkre sem az urak, sem az urak vazallusainak or­szága. Magyarországnak — különösen most, amikor a régi osztályuralom bűnei követ­keztében olyan borzalmasan megcsonkítot­ták — a magyar nép országává kell lennie, az egész magyar népé, amelynek nincsen szüksége arra, hogy rangok, méltóságok, felekezetek és fajok szerint osztályozva bel­sőleg egymást márja, egymással harcokat vívjon, ahelyett, hogy egyesülten és egyet­értően az ország javán dolgozna. Debrecen népe ma az országban az egye­düli reménység, amelybe az­­ ország jövőjé­nek horgonyát erősíthetjük, mert úttörője a demokráciának és mert politikai maga­tartásával és érettségével őrt áll az ország jövője fölött. Aki szereti ezt az országot, aki igazán tö­rődik a magyar nép sorsával, jövőjével, an- A házbér. Február elsejével beköszönt a házbére£ auto­matikus emelkedésének a napja is. Ismét na­gyobb összeget kell fizetni házbérben, mint eddig s ha a munkás szombaton megkapja a januári horribilis élelmiszerdrágulások egy csekély hányadát, mint béremelést, ezt oda­adhatja mindjárt a háztulajdonosnak a házbér többlete fejében.Az indexben ez a többlet csak a jövő hónapban jut majd egyharmadrésznyire kifejezésre s addig a legideálisabb indexszerző­dés értelmében sem követelhet a munkás ezen az alapon több bért. A házbérek pedig emelkednek egyelőre csakk automatikusan és a pénz elértéktelendése ará­nyában, később esetleg még más alapon is. A kormány nem csinál titkot belőle, hogy a há­ború előtti házbérek visszaállítására törekszik. A háziurak igazsága dolgában nem vitatko­zunk. Nincs minden igazság nélkül az, hogy a háztulajdonos­okat jobban érintette a hábo­rús gazdálkodás, mint a földbirtokosokat s a nagy ipari munkáltatókat. Viszont nem szabad felejteni, hogy a háztulajdonosság nem foglal­kozás, hogy egyéb járadékok még jobban el­értéktelenedtek, mint a házak jövedelme s hogy a jelzálogtartozásokat a háztulajdonosok el­értéktelenedett pénzben fizethették ki. Nem kell tehát a háztulajdonosok minden siránko­zását készpénznek venni s mégis csak meg kell gondolni, hogy a lakók nagy tömegeinek az érdeke mellett szabad-e egyenlő súllyal a mérleg serpenyőjébe dobni a háziurak kis cso­portjának az érdekeit? A fölemelt házbér igen nagy dolog minden háztartásban. Abból nem lehet lecsípni sem­mit, azt nem lehet elhalasztani s ha a házbér magassága miatt takarékoskodni kell, az min­dig a kenyérnél meg a ruhánál, meg a többi szintén elsőrendű szükségleti cikkeknél jelent­kezik. A több házbér kevesebb kenyeret, keve­sebb ruhát jelent és még ennél is rosszabbat: nagyobb zsúfoltságot, kevesebb levegőt, keve­sebb tisztaságot, kevesebb erkölcsöt és kevesebb egészséget. A házbér s a lakásfelszabadítás kérdése ezért szorosan összefügg az építkezés kérdésével. Négy év óta halljuk minden ősszel a fogadko­zást, hogy több félnek nem szabad bekövet­kezni ilyen lakásnyomorúság mellett. De azért a nemzetgyűlés többsége mégis elvetette a szo­ciáldemokrata frakciónak az indemnitási vita során benyújtott azt a határozati javaslatát, amely a lakáskérdésnek az építkezések sürgős és nagyarányú megindítására akarta kötelezni a kormányt Nincs pénz , nincs fedezet: ez az egyik ki­fogás, ha az építkezések megindítását sürgetik, nak nem keseregnie, hanem örvendeznie kell afölött, hogy a legmagyarabb város népe ki­forrott demokratikus érzésű és politikailag annyira érett, hogy minden ellenkező akarat ellenére, minden kicsinyes párttörekvések ellenére sem tágít a demokrácia egyenes irá­nyától. És ha van valami, ami alkalmas arra, hogy megmutassa az ország népének a demo­krácia ellenségeit, úgy a debreceni vá­lasztás nyomán keletkezett lárma eléggé rá­világít ezekre. Szerencse, hogy ez a lárma és rosszszándékú törekvés már nem tántorít meg senkit az országban, legkevésbé p pedig Debrecen népét tántorítja meg abban a hi­tében, hogy Magyarországot csak a demo­krácia viheti előre és juttathatja ahhoz az erőhöz, amelyre szüksége van, hogy népe boldog és megelégedett lehessen. Akik pedig mégis hiszik, hogy a debreceni pótválasztáson még változhat a helyzet Deb­recenben, azoknak megint megfelelnek majd a debreceniek — a szavazó urnáknál a másik pedig az, hogy a nagyarányú építke­zés — megdrágítja a munkabéreket. Ilyen érvelés és ilyen gondolkodás mellett természetesen sohasem jutunk el a lakáskérdés olyan megoldásához, amely a lakókat is ki­elégíti s nem csupán a háziurakat. A népjóléti miniszter, amikor a­zzal érvelt az említett ha­tározati javaslat elfogadása ellen, hogy a gon­dolat helyes, de a végrehajtására nincs pénz, gondolhatott volna arra is, hogy a lakók évek óta már nagyon tetemes összegeket fizetnek a házbér után kincstári részesedés címén. Ennek az adónak a jogosultságát csak egy esetben lehetne elismerni, akkor, ha lakásépítésre for­dítanák. Hiszen példákban nincsen hiány. Itt a bécsi példa, itt a németországi példa: a Wohnbausteuer, a Mietszuschuss itt is, ott is arra szolgált, hogy lakásokat építsenek belőle. Nálunk a kincstári részesedés eltűnt a kincstár feneketlen zsákjában, úgy mint a cukor, a gyufa, a petróleum kincstári részesedése, mint a többi fogyasztási adók, mint a kereseti és forgalmi adók egész halmazata. És még mindig irtóznak a produktív befek­tetésektől, még mindig nem akarják meg­érteni, hogy a polgároktól kipréselt adókból kötelessége az államnak valamit vissza is jut­tatni a közgazdaságnak. Két nagy kérdést vinne közelebb a megoldáshoz, két erős lidérc­nyomástól szabadítaná meg az országot, ha az építkezés megindítása nem volna többé pro­gram, hanem mint valóság mutatkozna. Mindenekelőtt enyhülne a rendkívüli munka­nélküliség óriási nyomása, továbbá nagy mér­tékben fokozná a belső fogyasztóképességet, ami ismét csak fokozná a prosperitást. De nem szabad figyelmen kívül hagyni az építkezés eredeti célját sem. Lakások kellenek s a lakásszükséglet kielégítésének minden halogatása helyrehozhatatlan anyagi és erköl­csi károkat okoz az országnak. Nem szabad el­felejteni: több mint tíz év óta szünetel a fő­városban s nem kevésbé a vidéken is minden számításba vehető építkezés. Azóta gyermekek nőttek férfiakká, asszonyokká, az új házas­párok ezrei — valószínűen tízezrei — nélkülö­zik a saját otthont. A házak pusztulnak s nem ritka esetben már a lakók életét veszedelmez­tetik. Minden, minden a sürgős, a komoly lakásépítést követeli. A nemzetgyűlés elutasító határozata ezért nem jelentheti azt, hogy most már pontot tet­tek a követelés után. A házbéremelés negyed­ről-negyedre pontosan bekövetkezik. Ha nem gondoskodnak ezzel párhuzamosan a lakások szaporításáról is, ha nem igyekszenek a népet keresethez juttatni, akkor a lakásínség, a­ lakásnyomorúság nagy társadalmi kataisztr­ó­fává fog kiszélesedni.

Next