Népszava, 1924. április (52. évfolyam, 76–96. sz.)

1924-04-01 / 76. szám

AZ ELŐFIZETÉS ARA2 Netypd érre SH.9M K — K­ülföldre 19».tM K Egy hóra . 30.08» K - Milüldre OMO­K Ausztriában egy hóra 38.000 magyar K­EGYES SZÁM ARA: Magyarországon 1SOO kor., Juffpazlfergban 3 dinár, Ausztriában hétköznap 28M osztr. kom. vasárnap 250 osztr. kor. Budapest, TS24 Spalls 1, kedd Mra 1500 kommá MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA­­ KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP ^fv SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-DTCA 4. SZ. (Telefon: József 1—« é« József 3—3») aas »HIVATAL: VIII, CONTIJTUA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és Jóssef 3—32) — — —— A munkásság votuma. Vasárnap a magyar ipari és mezőgazda­sági munkásság érdekképviselete is hozzá­szólt a szanálási javaslatokhoz. A rendkí­vüli szakszervezeti értekezlet egybehívására, ugyan nem a szanálási javaslatok adtak okot, az értekezlet tanácskozása sem a kor­mány javaslatai közül forgott, a kettő között azért, mégis nagyon szoros összefüggés van. A munkásság helyzete és az ország gazda­­sági talpraállítása szorosan összefüggnek egymással. A dolgozó lakosság életviszonyai adják meg a tulajdonképens tartalmát egy ország életének. A szakszervezeti értekezle­ten fölhangzott panaszok, a munkáltatókhoz és a kormányhoz intézett követelések ezért szorosan hozzátartoznak az ország gazdasági talpraállításának, a szanálásnak a kérdésé­hez. Ha Magyarországon igazán alkotmányos­­állapotok uralkodnána­k, ha abból a demo­kráciából, amit a miniszterelnök és a kor­mány egyes tagjai bizonyos páros vagy pá­ratlan napokon hirdetni szoktak, csak egy maradéknyi is érvényesülne az ország kor­mányzásában, akkor ennek az értekezletnek az egybehívására nem lett volna szabad,­­hogy sor kerüljön.­­ A munkásság parlamenti képviselete, a szociáldemokrata nemzetgyűlési csoport tagjaiai, azoka­t a panaszokat, amelyek ez értekez­­­leten meglehetősen élesen és elkeseredetten fölhangzottak, nagyon sokszor elmondották ,már a nemzetgyűlésen. Idejében észrevették a munkásság képviselői a ba­jokat s nem mu­lasztottak el megtenni a célravezető, szük­­séges indítványokat. De hiába volt minden­­figyelmeztetés, hiába volt minden előre-látás, hiába a védekező intézkedés sürgetése, s a kormány süket maradt minden panaszra, s minden javaslatra, minden sürgetésre.­­­­Az a kormányzat, amely egyesek és kis­­érdekkörök érdekében a legkíméletlenebbül­­belegázolt a magántulajdon jogviszonyaiba, amely a kereskedelmi forgalmat a legnyűgö­­sebb korlátozások között tartja még ma is ugyancsak nem a közjó szolgálatában —, s nem tartotta összeférhetőnek a maga fölfogá­sával, hogy a bérviszonyok alakulásába beleszóljon. Az a kormányzat, amelyik a m­aga végtelen hatalmi területén napról­napra drágítja az életet, nyugodtan elnézte, hogy az ipari mágnások, a bankhatalmassá­gok és a föld urai miként diktálják a mun­kásokra az éhség, a nyomoru­ság, a testi és l­elki pusztulás nyomorbéreit. Egyetlen szociálpolitikai intézkedés, egyet­len gesztus a rémes drágasággal küzködő munkásság javára ki nem telt ettől a kor­mányzattól. Amire nagynehezen elhatározta­­magát, az is vértelen, idétlen teremtmény maradt és nem tudott átmenni az életbe. Sem a mezőgazdasági munkások bérmegálla­pító bizottságaiból, sem az ipari munkások béregyeztető bizottságaiból nem lett élő, a munkásság javára dolgozó intézmény. A drágaság legféktelenebb tombolása kö­zeepette s a nemzetgyűlési fölszólalások, in­dítványok és interpellációk tömege után is Csak annyi tellett a kormánytól, hogy a mi­niszterelnök kijelentette: a kormány nem­ te­ttet egyebet, mint hogy példát mutat a ma­­gániparnak. De milyen volt ez a példamuta­tása? Aki nem tudná, olvassa f el az alábbi tu­dósításban azokat a fölszólalásokat, amelyek így állami üzemek munkásainak a béreit is­mertetik. A magánipar valóban követte az állam példáját, vagyis helyesebben: a ma­gánipar tudomásul vette, hogy az állami üze­mek híven követik a Kende­­rék diktandá­ját s szilárdan kitartott az állami üzemek­kel együtt a nyomor­bérek rendszere mellett. Ez a vaksággal páros­ult lelketlenség meg­termelte a maga keserű gyümölcseit. A ma­gyar munkásság olyan rettenetesen nyomo­rúságos viszonyok között él ma, amilyenre csak a kapitalisztikus ipari termelés kezde­tein volt példa bárhol is. Gyönge asszo­nyokra, serdületlen gyermekekre hárul át a családfentartás terhe. A gyermek, az asz­szony olcsó munkája kiszorítja a férfit a gyárból, így válik a nyomorúság önmagá­nak a fokozójává. Éhség és ruhátlanság ott­honosak a munkáshajlékokban s kísérőjük az éktifusz, amellyel még az állami kor-­ mányzatnál is rossszabb, tehetetlenebb és el­fogultabb városi igazgatás már hónapok óta viaskodik, de megbirkózni nem bir. Csoda-e, ha ilyen körülmények között a ke­serűség lesz úrrá a lelkeken, csoda-e, ha a lemondás és mindenre való elszántság hangja keres kitörést? A fajvédő kis esti piszkosok lelkendezve hirdetik, hogy a mun­kásság elfordult a vezéreitől. A munkásság ugyan nem fordult el a vezéreitől s az érte­kezleten elhangzott kifakadások csak azt a­ keserűséget érzékeltették, amely méltán fogja el az embereket a mai viszonyok miatt, de ha abban a fajvédelemben és abban a hon­szeretetben, amit ezek a lapok hirdetnek, az őszinteségnek csak egy szikrája volna, akkor szomorúsággal eltelten kellene nekik tudo­másul venniök, hogy milyen gyümölcsöket ér­lelt az a politika, amelynek ők voltak a­­mag­vetői s mind a mai napig a legszorgosabb kertészei. A kurzuspolitika négy és féléves gyakor­latán tönkrement az ország. Most idegen segítséghez kell folyamodni, hogy helyre le­hessen hozni mindazt, amit tíz eszzendő kü­lönböző pusztításai lerontottak, amikor ehhez az újjáépítéshez hozzá akarnak fogni, akkor ismét csak azt a rendszert követik, amit eddig mindig folytattak, most ismét csak úgy tervezi a kormány, hogy azok vi­seljenek minden terhet, akik eddig is a leg­több kárt szenvedtek. A szakszervezeti értekezlet tanácskozása és határozatai ezért tartoznak szorosan hozzá a szanálási kérdéshez. A kormány nem­ tartotta szükségesnek, hogy képviselője út­ján közvetlenül vegyen­ tudomást a magyar munkásosztály panaszairól és kívánságairól. De azért tudomást kell szereznie arról, hogy adósságokat vállalni és adósságokat törlesz­teni a termelő munka lehetőségének figye­lembevétele nélkül nem lehet. És tudomásul kell vennie mindenkinek, kormánynak,m és vállalkozóknak, gyárosoknak és bankvezé­reknek egyaránt, hogy a termeléshez munká­sok is kellenek éspedig olyanok, akiknek még van valami érdekük abban, hogy dolgozza­nak. Ne örvendjenek azon, hogy a munkás­ság „elfordul" a vezéreitől, mert ennek az örvendezésnek igen nagy szomorúság lehet még a folytatása. gon. Minden eddigi kis­ér­letünk, amelynek az lik munkásság erűinek íMoiÉsival készülődik a harcra. * * • magyarországi szakszervezetiek k^váseESi vasárnap országos értekezleten tiLtakoztak a munkál­atok bén^SESaturája és a kormányzat munkásellenes politikája etSsn. — ©ál Benő el^társ előadói beszédében a munkásnyomoruság szárnyes statisztikáját tárta «31. — Ma heti 73 órával többet kellene dolgozni a létminimumért, mint amennyit békében keltett. — Szenvedélyes Hangok a kongresszuson. * * Farkas elvtárs rámutatott arra, haogy csak tervszerű fölkészülés torztaláthatja a küzdelem eredményeit. Jászai Samu elvtárs, a Szakszervezeti Tanács titkára nyitotta meg délelőtt 0 órakor az érte­kezletet és a Szakszervezeti Tanács nevében üdvözölte a megjelenteket. Ajánlatára az érte­kezlet elnökökké választotta Rothenstein Mór, Kitajka Lajos és Sávolt János elvtársakat. Az elnöki széket Rothenstein Mór elvtárs foglalta el ezután, aki rövid beszéddel nyitotta meg a tanácskozást. A munkások hivatott képviselői azért gyűltek össze — mondotta —, hogy a kor­mányt és illetékeseket figyelmeztessék arra, hogy a dolgozó nép tönkretétele az ország tönk­retételét jelenti. Minden szanálás hiábavaló, amíg a munkások életviszonyait nem javítják. A mostani kereseti viszonyok mellett a dolgo­zók ebben az országban nem élhetnek emberi módon. Talán a kormány az utolsó órában mégis meggondolja magát és rájön arra, hogy az országot addig nem lehet helyreállítani, am­íg a dolgozó népek nem állítják talpra. Üd­vözölte az értekezletet és megnyitotta a ta­nácskozást A napirend előadója, Gál Benő elvtárs tartotta, meg ezután előadását a munkásság gazdasági helyzetéről. Elérkeztünk — úgymond — a teherbírás ut­olsó pontjához. Minden kerte­lés nélkül meg kell mutatni az ország előtt­ azt a nyomort, amelyben a magyar munkások élnek. Meg kell állapítanunk, hogy nyugattól keletig mindenütt jobb dolguk van a dolgozóknak, mint nálunk, sehol sem olyan nagy a dolgozók és dolgozni akarók nyomora,­ mint Magyarorszá­gok­ a célja, hogy az illetékes tényezőket rábír­juk a dolgozók nyomorának enyhítésére, cső­döt mondott. Nincsen egyetlen olyan ország, ahol az intézőkörök olyan érzéketlenül néznek, hogy amíg a lakosság egyik része valósággal habzsolja a jólétet, a nagyobbik része, a dolgo­zók, a legsötétebb nyomorúságban vergődnek. Tudjuk, hogy világháború volt és Európa térké­­pének megváltoztatása évszázados gazdasági kapcsolatokat bontott szét, de tudjuk, hogy azok a gazdasági zavarok, amelyek az ország gazda­sági életét tönkretették, súlyosbodtak azzal, hogy módot nyújtottak arra, hogy a gazdasági, társadalmi és erkölcsi életben kialakuljon egy olyan réteg, amely Magyarország egész gazda­ságát romhalmazzá teszi. Ennek a romhalmaz­nak az eltakarításához még ma sem fogtak hozzá, hanem ehelyett kuruzsolnak. Az újjáépítésnek nem az a módja, hogy az emberi munkaerőt a romok alatt hagyják, hanem elsősorban a munkaerőt kellene a fo­ntok alól kiszabadítani. A termelés, az újjáépí­tés első feltétele a munkaerő megmentése, jó­vítása, biztosítása. A munkaerő javítását csak megfelelő bérekkel lehet elérni. Amíg a termelés tekintetében elértük, sok foglalkozási ágban pedig túlhaladtuk a békebeli termelést, addig a bérek és fizetések messze mögötte ma­radnak a munkateljesítménynek. Aki munkás­nyomort akar látni, nézze­ meg a "m­unkául akta környékeket és látni fogja, hogy a munkáslaká­sok üresek, nincs bútor, ruhanemű, a gyerme­kek kiéhezettek," akikre pedig a jövő építése ixír. Hogy miért van így, ezt megmutatják a statisztikai adatok. A gyáriparban még mindig találunk heti 100—150.000 koronás kereseteket.

Next