Népszava, 1924. április (52. évfolyam, 76–96. sz.)
1924-04-01 / 76. szám
AZ ELŐFIZETÉS ARA2 Netypd érre SH.9M K — Külföldre 19».tM K Egy hóra . 30.08» K - Milüldre OMOK Ausztriában egy hóra 38.000 magyar KEGYES SZÁM ARA: Magyarországon 1SOO kor., Juffpazlfergban 3 dinár, Ausztriában hétköznap 28M osztr. kom. vasárnap 250 osztr. kor. Budapest, TS24 Spalls 1, kedd Mra 1500 kommá MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP ^fv SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-DTCA 4. SZ. (Telefon: József 1—« é« József 3—3») aas »HIVATAL: VIII, CONTIJTUA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és Jóssef 3—32) — — —— A munkásság votuma. Vasárnap a magyar ipari és mezőgazdasági munkásság érdekképviselete is hozzászólt a szanálási javaslatokhoz. A rendkívüli szakszervezeti értekezlet egybehívására, ugyan nem a szanálási javaslatok adtak okot, az értekezlet tanácskozása sem a kormány javaslatai közül forgott, a kettő között azért, mégis nagyon szoros összefüggés van. A munkásság helyzete és az ország gazdasági talpraállítása szorosan összefüggnek egymással. A dolgozó lakosság életviszonyai adják meg a tulajdonképens tartalmát egy ország életének. A szakszervezeti értekezleten fölhangzott panaszok, a munkáltatókhoz és a kormányhoz intézett követelések ezért szorosan hozzátartoznak az ország gazdasági talpraállításának, a szanálásnak a kérdéséhez. Ha Magyarországon igazán alkotmányosállapotok uralkodnának, ha abból a demokráciából, amit a miniszterelnök és a kormány egyes tagjai bizonyos páros vagy páratlan napokon hirdetni szoktak, csak egy maradéknyi is érvényesülne az ország kormányzásában, akkor ennek az értekezletnek az egybehívására nem lett volna szabad,hogy sor kerüljön. A munkásság parlamenti képviselete, a szociáldemokrata nemzetgyűlési csoport tagjaiai, azokat a panaszokat, amelyek ez értekezleten meglehetősen élesen és elkeseredetten fölhangzottak, nagyon sokszor elmondották ,már a nemzetgyűlésen. Idejében észrevették a munkásság képviselői a bajokat s nem mulasztottak el megtenni a célravezető, szükséges indítványokat. De hiába volt mindenfigyelmeztetés, hiába volt minden előre-látás, hiába a védekező intézkedés sürgetése, s a kormány süket maradt minden panaszra, s minden javaslatra, minden sürgetésre.Az a kormányzat, amely egyesek és kisérdekkörök érdekében a legkíméletlenebbülbelegázolt a magántulajdon jogviszonyaiba, amely a kereskedelmi forgalmat a legnyűgösebb korlátozások között tartja még ma is ugyancsak nem a közjó szolgálatában —, s nem tartotta összeférhetőnek a maga fölfogásával, hogy a bérviszonyok alakulásába beleszóljon. Az a kormányzat, amelyik a maga végtelen hatalmi területén naprólnapra drágítja az életet, nyugodtan elnézte, hogy az ipari mágnások, a bankhatalmasságok és a föld urai miként diktálják a munkásokra az éhség, a nyomoruság, a testi és lelki pusztulás nyomorbéreit. Egyetlen szociálpolitikai intézkedés, egyetlen gesztus a rémes drágasággal küzködő munkásság javára ki nem telt ettől a kormányzattól. Amire nagynehezen elhatároztamagát, az is vértelen, idétlen teremtmény maradt és nem tudott átmenni az életbe. Sem a mezőgazdasági munkások bérmegállapító bizottságaiból, sem az ipari munkások béregyeztető bizottságaiból nem lett élő, a munkásság javára dolgozó intézmény. A drágaság legféktelenebb tombolása közeepette s a nemzetgyűlési fölszólalások, indítványok és interpellációk tömege után is Csak annyi tellett a kormánytól, hogy a miniszterelnök kijelentette: a kormány nem tettet egyebet, mint hogy példát mutat a magániparnak. De milyen volt ez a példamutatása? Aki nem tudná, olvassa f el az alábbi tudósításban azokat a fölszólalásokat, amelyek így állami üzemek munkásainak a béreit ismertetik. A magánipar valóban követte az állam példáját, vagyis helyesebben: a magánipar tudomásul vette, hogy az állami üzemek híven követik a Kenderék diktandáját s szilárdan kitartott az állami üzemekkel együtt a nyomorbérek rendszere mellett. Ez a vaksággal párosult lelketlenség megtermelte a maga keserű gyümölcseit. A magyar munkásság olyan rettenetesen nyomorúságos viszonyok között él ma, amilyenre csak a kapitalisztikus ipari termelés kezdetein volt példa bárhol is. Gyönge asszonyokra, serdületlen gyermekekre hárul át a családfentartás terhe. A gyermek, az aszszony olcsó munkája kiszorítja a férfit a gyárból, így válik a nyomorúság önmagának a fokozójává. Éhség és ruhátlanság otthonosak a munkáshajlékokban s kísérőjük az éktifusz, amellyel még az állami kor- mányzatnál is rossszabb, tehetetlenebb és elfogultabb városi igazgatás már hónapok óta viaskodik, de megbirkózni nem bir. Csoda-e, ha ilyen körülmények között a keserűség lesz úrrá a lelkeken, csoda-e, ha a lemondás és mindenre való elszántság hangja keres kitörést? A fajvédő kis esti piszkosok lelkendezve hirdetik, hogy a munkásság elfordult a vezéreitől. A munkásság ugyan nem fordult el a vezéreitől s az értekezleten elhangzott kifakadások csak azt a keserűséget érzékeltették, amely méltán fogja el az embereket a mai viszonyok miatt, de ha abban a fajvédelemben és abban a honszeretetben, amit ezek a lapok hirdetnek, az őszinteségnek csak egy szikrája volna, akkor szomorúsággal eltelten kellene nekik tudomásul venniök, hogy milyen gyümölcsöket érlelt az a politika, amelynek ők voltak amagvetői s mind a mai napig a legszorgosabb kertészei. A kurzuspolitika négy és féléves gyakorlatán tönkrement az ország. Most idegen segítséghez kell folyamodni, hogy helyre lehessen hozni mindazt, amit tíz eszzendő különböző pusztításai lerontottak, amikor ehhez az újjáépítéshez hozzá akarnak fogni, akkor ismét csak azt a rendszert követik, amit eddig mindig folytattak, most ismét csak úgy tervezi a kormány, hogy azok viseljenek minden terhet, akik eddig is a legtöbb kárt szenvedtek. A szakszervezeti értekezlet tanácskozása és határozatai ezért tartoznak szorosan hozzá a szanálási kérdéshez. A kormány nem tartotta szükségesnek, hogy képviselője útján közvetlenül vegyen tudomást a magyar munkásosztály panaszairól és kívánságairól. De azért tudomást kell szereznie arról, hogy adósságokat vállalni és adósságokat törleszteni a termelő munka lehetőségének figyelembevétele nélkül nem lehet. És tudomásul kell vennie mindenkinek, kormánynak,m és vállalkozóknak, gyárosoknak és bankvezéreknek egyaránt, hogy a termeléshez munkások is kellenek éspedig olyanok, akiknek még van valami érdekük abban, hogy dolgozzanak. Ne örvendjenek azon, hogy a munkásság „elfordul" a vezéreitől, mert ennek az örvendezésnek igen nagy szomorúság lehet még a folytatása. gon. Minden eddigi kisérletünk, amelynek az lik munkásság erűinek íMoiÉsival készülődik a harcra. * * • magyarországi szakszervezetiek k^váseESi vasárnap országos értekezleten tiLtakoztak a munkálatok bén^SESaturája és a kormányzat munkásellenes politikája etSsn. — ©ál Benő el^társ előadói beszédében a munkásnyomoruság szárnyes statisztikáját tárta «31. — Ma heti 73 órával többet kellene dolgozni a létminimumért, mint amennyit békében keltett. — Szenvedélyes Hangok a kongresszuson. * * Farkas elvtárs rámutatott arra, haogy csak tervszerű fölkészülés torztaláthatja a küzdelem eredményeit. Jászai Samu elvtárs, a Szakszervezeti Tanács titkára nyitotta meg délelőtt 0 órakor az értekezletet és a Szakszervezeti Tanács nevében üdvözölte a megjelenteket. Ajánlatára az értekezlet elnökökké választotta Rothenstein Mór, Kitajka Lajos és Sávolt János elvtársakat. Az elnöki széket Rothenstein Mór elvtárs foglalta el ezután, aki rövid beszéddel nyitotta meg a tanácskozást. A munkások hivatott képviselői azért gyűltek össze — mondotta —, hogy a kormányt és illetékeseket figyelmeztessék arra, hogy a dolgozó nép tönkretétele az ország tönkretételét jelenti. Minden szanálás hiábavaló, amíg a munkások életviszonyait nem javítják. A mostani kereseti viszonyok mellett a dolgozók ebben az országban nem élhetnek emberi módon. Talán a kormány az utolsó órában mégis meggondolja magát és rájön arra, hogy az országot addig nem lehet helyreállítani, amíg a dolgozó népek nem állítják talpra. Üdvözölte az értekezletet és megnyitotta a tanácskozást A napirend előadója, Gál Benő elvtárs tartotta, meg ezután előadását a munkásság gazdasági helyzetéről. Elérkeztünk — úgymond — a teherbírás utolsó pontjához. Minden kertelés nélkül meg kell mutatni az ország előtt azt a nyomort, amelyben a magyar munkások élnek. Meg kell állapítanunk, hogy nyugattól keletig mindenütt jobb dolguk van a dolgozóknak, mint nálunk, sehol sem olyan nagy a dolgozók és dolgozni akarók nyomora, mint Magyarországok a célja, hogy az illetékes tényezőket rábírjuk a dolgozók nyomorának enyhítésére, csődöt mondott. Nincsen egyetlen olyan ország, ahol az intézőkörök olyan érzéketlenül néznek, hogy amíg a lakosság egyik része valósággal habzsolja a jólétet, a nagyobbik része, a dolgozók, a legsötétebb nyomorúságban vergődnek. Tudjuk, hogy világháború volt és Európa térképének megváltoztatása évszázados gazdasági kapcsolatokat bontott szét, de tudjuk, hogy azok a gazdasági zavarok, amelyek az ország gazdasági életét tönkretették, súlyosbodtak azzal, hogy módot nyújtottak arra, hogy a gazdasági, társadalmi és erkölcsi életben kialakuljon egy olyan réteg, amely Magyarország egész gazdaságát romhalmazzá teszi. Ennek a romhalmaznak az eltakarításához még ma sem fogtak hozzá, hanem ehelyett kuruzsolnak. Az újjáépítésnek nem az a módja, hogy az emberi munkaerőt a romok alatt hagyják, hanem elsősorban a munkaerőt kellene a fontok alól kiszabadítani. A termelés, az újjáépítés első feltétele a munkaerő megmentése, jóvítása, biztosítása. A munkaerő javítását csak megfelelő bérekkel lehet elérni. Amíg a termelés tekintetében elértük, sok foglalkozási ágban pedig túlhaladtuk a békebeli termelést, addig a bérek és fizetések messze mögötte maradnak a munkateljesítménynek. Aki munkásnyomort akar látni, nézze meg a "munkául akta környékeket és látni fogja, hogy a munkáslakások üresek, nincs bútor, ruhanemű, a gyermekek kiéhezettek," akikre pedig a jövő építése ixír. Hogy miért van így, ezt megmutatják a statisztikai adatok. A gyáriparban még mindig találunk heti 100—150.000 koronás kereseteket.