Népszava, 1924. május (52. évfolyam, 97–118. sz.)

1924-05-01 / Emléklap

• 1924 MÁJUS 1 MÁJUS IGÉRETE. Irja VANCZÁK JÁNOS. Mint bősz vihar után a tépett erdő, Ugy állunk itt e megcsonkult hazán. Minden törekvés: szépre, jóra meddő, Vad érdekharcok szörnyű piacán. És még sem győzhet rossz — a jó fölött, Mert fény, meleg már üzi a ködöt Jobb sorsra méltó, drága, dolgos népem, Emeld magasra csüggedő fejed. Kelő nap fénye biztat fönn az égen: Csak kéz a kézbe, dolgos emberek. Az igazság a részünkön marad, Hitünk — erőnk, erőnk — az akarat. A vész, vihar, mely átszántott fölöttünk, Végigsöpört az egész földtekén. S ha pusztítása nincs is még mögöttünk, Van erősségünk szivünk rejtekén. Erő, mit meg nem tör a szenvedés, Erő, mely minden vésszel szembenéz. Sorsunk közös a föld szegénységével, A közös ellennek ereje fogy. Mi uj tavaszok uj reménységével Vivjuk csatánk, mely mégis győzni fog. A seregünk nem zsoldos szolgahad, E hadseregnek erőt — lelke ad. Tombolhat gőg és vak hatalmi mámor, Vérverejtékről puhulhat a rög. Annál szilárdabb, nagyobb itt a tábor Utjából mitoffc^ r^t 'í félre lök, És jönni fog a diadalmas vég: A szabad földön szabad lesz a Mii*'' //] NE FELEJTSETEK! ÍRTA VÁRNAI DÁNIEL. Láttam a minap egy édes gyermeket. Egész nap szepegett szegényke s félórán­ként keservesen fölsikoltozott, mert megijedt a nagyobbak orditó játékától. Huszonegy­hónapos drága férfiú... A könnyei hull­tak, mint a záporeső. Hiába simogattam piskóta­ kezét, hiába csókolgattam gyöngy­virágujjacskáit, nem tudtam megnyug­tatni. A zokogás, mint a hirtelen förgeteg, félóránként végigszántott gyönge szivecs­kéjén — kamasz pajtásai valami hajó­katasztrófa-játékot őrjöngtek végig s a csöpp gyerek, fejecskéjében egész nap benne zakatolt a játszadozók infernális jajveszékelése ... Így láttam őt a minap. De azóta már megnyugodott. Azóta már újra mosolyog. Nevet. Szemében szikrázik az öröm. Kisütött a nap benne, fényesen... hol van már a keserűség, a jaj, hol a féle­lem éles sikoltozása!? * Felejteni? Az ember történetének voltak korszakai, amikor felejteni, erény volt, nagy emberi cselekedet s voltak korszakai, amikor a fe­lejtés csak azt jelenthette: bűn vagy gyöngeség. A gyermek, akiről föntebb is szó van, az nincs benne a játékban. De felnőttnek lenni, az más. S ma megint olyan időket­­élünk, amikor nincs jogunk felejteni s nincs jogunk megnyugodni. Árulás volna, ha alázatosak lennénk s leengedni a karun­kat, erőtlenül: bűntett a jövendő ellen. Ma olyan időket élünk, amikor még bőven van serkentés arra, hogy: ne felejtsetek! Ma még benne zúg agyunk tek­et­vényeiben a tegnapi Európa jajveszékelése s jaj volna nekünk, ha a tegnap távolon át már nem hallanók a milliók halálhörgését. Még ide­vöröslik a háború tűzvésze, még­­láthatjá­tok apátokat és fiaitokat Európa gigászi ravatalain s ha a könny már föl is száradt a vérrel áztatott mezőkről, egynek még ott kell gyöngyöznie a szíveken, egyetlen egynek csupán, amely éget, amely "mind­addig fáj és sajog, amig a Bű­n büntetlenül henceghet a népek feje fölött. Egyszer azt mondta valaki, hogy amíg az elnyomott és megalázott lelkek emlé­kezni tudnak, addig az elnyomók feje fölött mindig ott lóg a veszedelem kardja. És ki tud ma nem emlékezni? Amikor még minden seb véres és minden seb nyi­tott, amit a háború ütött a lelkeken? Ki tudna nem emlékezni és ki tudna felejteni? Elfelejteni a síró férfiakat, aki­ket a kétségbeesés és a kimerülés döntött az útszéli árkokba! Az első tüzet, az első szuronyrohamot s az első gránátot, amely sziszegve és fuvolázva vágta az eget s ki­fordította pajtásaink szivét, szemét és agy­velejét! A lövészárkokat még be sem töm­ték Európa útjain: ezeket talán el lehet felejteni? Hiszen a szenvedés folyamata nem szakadt meg azóta... s igaz ugyan, hogy az új fájdalom elhomályosítja a régit, de elfelejteni — merné-e valaki el­felejteni­ őket? Akiket a sors odavert a poklok "útjára, vájjon van-e köztünk valaki, akit nem köt a makacs fogadalom, hogy nem fogunk felejteni? Ha lezártuk egy haldokló testvérünk szemét, ha arcul­vert a megaláztatás, vagy ha szemünkön át, mint egy kiirthatatlan élményt, bor­zadva építettük lelkünkbe a sírok légióját és a keresztfák végtelen erdejét — Európa és Ázsia sivatagjain, nem kelt-e egy sóhaj csöndesen, nem lett-e belőle dac, akarat, bosszúálló szent fogadalom, csak soha, soha nem felejteni! A felejteni nem tudók rohamcsapatai ezekből álljanak, akik onnan jöttek vissza... s akik nem voltak ott, azok néz­zenek a városok utcasarkaira, ahol a „nem­zet hősei" koldulnak, nézzenek az élet el­dugott zugaiba, ahol árvák és " özvegyek sírnak s határozzanak: a felejtők vagy a felejteni nem tudók között van-e a helyük? * Amióta megvan a modern proletariátus és benne a világító osztályöntudat, talán sohasem voltak a feladatai a maihoz ha­sonlóan nagyok és súlyosak. Az elmúlt esztendők forradalmi föllán­golásainak üszkei pislákolnak egész Euró­pában. A régi világ kezd magához térni rettentő sebeiből s az elfáradt, de erőiben még igy is hatalmas proletariátussal szem- Csak előfizetőknek!

Next