Népszava, 1924. november (52. évfolyam, 245–269. sz.)

1924-11-01 / 245. szám

LII. évf. 245. sz. Budapest, 1924 november 1, szombat Mi»a 251 Mf korona AZ ELŐFIZETÉS AHA: Negyed évre 12«.081 K - kfllföldre U»M» K Egy bóra .. ..*«0 K - külföldre 8».M8 K Ausztriában egy hón 30.OCO magyar K EGYES SZAM ARA: Magyarországon 2000 kor., J­ucoszláviában « dinár, Ausztriában hétköznap 2000 osztr. kor., vasárnap 259® osztr. kor. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP. SZE­­KESZTŐSÉG: VIII, CONTI-OTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-23 és József 3-34) CS­­IADÓHIVATAL: VIII, CONTI-OTCA 4. SZ (Telefon: József 3—31 és József 3-32) Halottak napján. A halottat csöndes birodalmát most né­hány napig a kegyeletes tömegek zaja boly­gatja meg. A legkülönbözőbb társadalmi osz­tályok tagjai, a különböző politikai irány­zatok követői egyforma kegyelettel járulnak azokhoz, akiket a halál egyenlővé tett, akik nem tudnak semmit arról a feneketlen gyű­lölködésről, arról a szennyes, ordítozó tüle­kedésről, amely a jelenlegi magyar társada­lom életét megmérgezi. A jól gondozott, gyönyörűen díszített, vi­rágokkal elhalmozott sírdombok területe egyre kisebb lesz, de sok, egyre több helyet foglalnak el azok, akiket az inség és nyomo­rúság kergetett a pusztulásba és akiknek hozzátartozói hasonló sorsban maradtak vissza, de már most is a halál jegyeseinek tekinthetők. Nagyon sok olyan sír lesz a te­metőben, ahol nem lobog a mécses lángja, amelyre nem jut virág. És még boldogok azok, akik szeretett ked­veseiknek sirhalmához elzarándokolhatnak, hogy fájdalmukat elzokogják. Ámde töme­gesen vannak olyan családok, akik hiába járják a temető sírsorait, akik hasztalanul keresik hozzátartozóikat. Halottak napján nagyon sokan lesznek, akiknek talán eszükbe jut, hogy a kapitalista világrend nemcsak a kegyelet és a szeretet szavait tudja hangoz­tatni, hanem az esztelen bosszúvágy és gyű­lölet szólamait is. Tíz évvel ezelőtt Európa minden csatate­rén a halottak tízezreit temették el jeltelen tömegsírokba. Az emberi eszeveszettség, a kapitalista nyerészkedő vágy előidézte az emberiség legnagyobb katasztrófáját, elő­idézte azokat a borzalmas időket, amidőn a gyilkosság erény volt, amikor dicsekedve hirdették, hogy „lövészárkaink előtt ezrével hevernek az ellenfél holttestei". Ennek a nagy mészárlásnak a folyománya, hogy sok százezren nem találják meg a halot­taikat. A szeretett férj, gyermek vagy vőle­gény idegen érdekek szolgálatában a harc­terekre kényszerült és ott nyugszik a jelte­len tömegsírokban. Oroszország mocsarai, a Kárpátok és az Alpesek szakadékai nem ad­ják ki a halottakat. Sírjaikon nem lesz vi­rág, nem ég a mécses, sírjaikhoz nem zarán­dokolhatnak el a hozzátartozók. A halottak pihennek és az élők gyorsan felejtenek. A nagy tömegmészárlást nyomon követte a kijátszott, megcsalt, megkínzott emberek forradalma és a forradalmakat nyomon követték az ellenforradalmak. Szo­morú és emlékezni való, hogy most újra, ismét azok irányítják az emberek sorsát, akik a világháború szörnyűségeit fölidézték, hogy az uszítás, a gyűlölködés hullámai újból elborítják az emberiséget és maguk­ban rejtik az új háborúk, új tömeggyilkos­ságok lehetőségeit. És mi is azok közé tartozunk, akiknek na­gyon sok gyászolnivalójuk van. Nagyon sok olyan harcos elvtársunk volt, akiket az ellenforradalom pribékjei a szemünk előtt ragadtak ki sorainkból, akiket kegyetlen embertelenséggel legyilkoltak. Sírjaikat tö­megesen keresik föl a munkások, hogy egy szál virággal, a kegyelet néhány szavával adózzanak emléküknek. Somogyi Bélát és Bacsó Bélát a szerkesztőségben végzett mun­kájuk után támadták meg orvul az ellen­forradalom elvetemült hóhérlegényei és rettenetes kínzások között ölték meg őket. Somogyi Bélát, a legemberibb embert, a harcos, folyton tanító küzdőtársat és Bacsó Bélát, ezt a sokat igérő fiatal életet kivégez­ték, hogy megfélemlítsék, letörjék a jogaiért harcoló munkásságot. Sírjaikhoz kegyelettel fogunk elzarándo­kolni, emlékük örökké él minden harcos proletár szívében. De rajtuk kívül még sok­százan vannak olyanok, akiknek sirhalmát mi is hiába keressük. Az ellenforradalom százával hurcolta el az embereket, százakat végeztek ki olyan módon, hogy nyomot sem hagytak áldozataik után. Hogy kegyeletünk­nek adózhassunk, föl kellene virágozni az orgoványi erdőt, a siófoki nádasokat, sok vidéki város erdőségeit és virágot kellene szórni a Duna vizébe is, hogy keressék, kutassák azokat a drága halottakat, akiket szöges­dróttal összekötve, nagy kövekkel megterhelve, sülyesztettek a folyóba. De mi nev­ tartozunk azok közé, akik csak a tehetetlen, ájtatos megemlékezésnek élnek. Halottak napján lerójjuk a kegyeletünket, de egyúttal harcos ígéretet teszünk, hogy nem akarunk, nem tudunk felejteni. Ben­nü­nket nem lehet kar. Mi megvetési szélnek, hogy az országot a forradalmárok döntötték nyomorúságba, hogy ők felelősek a megcsonkított országért és azért a sok szenvedésért, amely az utóbbi tíz esztendő­ben a magyar népet megkínozta. Mi nem félünk azoknak a borgőzös, részeges szellemi nincsetleneknek a fenyegetéseitől, akik az ország dolgozó munkásságát, az összes javak termelőit, nem veszik emberszámba, hanem szolgaságban és megaláztatásban akarják tartani. A temetők kapuin biztató ígéret gyanánt fénylik­ aranyos betűkkel: „Föltámadunk!" Halottak napján, amikor arra a sokmillió áldozatra gondolunk, akiket az emberi go­noszság elpusztított, mi nem a túlvilági élet üdvösségében reménykedve hirdetjük, hogy igenis, föltámadunk. Érezzük az elnyomatás szörnyű gyötrelmét. A helyzet látszólag re­ménytelen, mert a munkásság olyan der­medtségben él, mintha máris a halottak bi­rodalmában pihenne, mert csak az ellenfor­radalom duhaj legényeinek rikoltozása hal­latszik és mégis azt mondjuk: föltámadunk. A győzelemhez vezető út telve van nehéz aka­dállyal. Ha az egyiket elhárítottuk, látszó­lag új, nehéz gátak akadályozzák előrejutá­sunkat. És mégis győzni fogunk, mert nem lehet, hogy mindig egy parányi törpe kisebb­ség élvezze az élet minden javait és szépsé­geit, a milliók, az elnyomottak szenvedése árán. Halottak napján mondjuk, emlékezzünk az elmúlt tíz esztendő minden gyötrelmére. Mindazok, akik a világháborúban elvesztet­ték kedveseiket, mindazok, akik nyomorék koldusok módjára járják a világot, mind­azok, akiket az ellenforradalom megkínzott, megszégyenített és megalázott, mindazok, akik a jelen nyomorúságai közt vérző szív­vel látják, hogy kedveseik­ L. apró, kicsiny gyermekeiket a nyomor halálra itélte, tegye­nek fogadalmat, hogy együtt harcolnak ve­lünk a győzelemig, a szocializmus diadaláig!­­­elámítani hazug jelszavak, is el­hallgatjuk, ha arról bé­ » Az angol választások tanulságai. Egész Európa izgalommal leste két napon át az angol választási urnák fölbontását. Ci­nizmus volna azt állítani, hogy ez az izga­lom nem volt jogosult. Hiszen a legtisztábbait látó emberre is ráfut az izgalom láza, amikor egy-egy döntő küzdelem végső kifejlődé­nek pillanata érkezik el. Hogyne leste volna izgalommal a világ ezt a most lezajlott angol választási küzdelmet, amikor arról kellett döntenie az angol népnek, hogy a szocializ­mus útjára tér-e vagy megmarad a kapita­lizmus kormányzása alatt. Mert hiszen Mac­Donald tízhónapos miniszterelnöksége csak intermezzo volt. A munkáspárti kormány, nem kormányzott, hanem csak hivatalban volt. A Népszava nagyon világosan és elfo­gulatlanul ítélte meg a MacDonald-kormány hivatalbalépését, amikor azt írta, hogy „ez az első munkáskormány Angliában csak osz­tályellenségeinek kegyelméből élhet addig, amíg ezek az osztályellenségei jónak látják". A munkáskormány kisebbségi kormány volt és csak az angol parlamenti viszonyok­nak köszönhette — ha ugyan ez a szó megfe­lelő itt —, hogy kormányra jutott. A Mac­Donald-kormány hivatalba lépésének első percétől fogva a legnehezebb problémákkal került szembe és ezeknek a roppant problé­máknak a megoldását megnehezítette azt, hogy bent az angol parlamentben f­em volt többsége, hogy minden pillanatban leszavaz­hatták, hogy nem mehetett nyílegyenesen előre a maga megszabta után. De még így is elévülhetetlen érdemeket szerzett nemcsak Anglia belpolitikájában, hanem még sokkal inkább Európa gazdasági és lelki konszolidá­ciója körül. Az angol munkáspárt megmu­tatta, hogy kormányzásra érett párt, az angol munkáskormány megmutatta, hogy méltó, arra a­ helyre, amelyre egyelőre nem a válasz­tók többsége, hanem az angol parlamenti rendszer állította. Nem volt tehát jogosulat­lan az izgalom, amely átfűtötte egyrészt az angol választók tömegeit, másrészt Európa népeit, amelyek nem egészen indokolatlanul sok reményt fűztek ehhez az angol válasz­táshoz. Ezek a remények most nem váltak be. Az angol munkáspárt nemcsak, hogy nem szer­zett több mandátumot, mint amennyije volt, hanem elvesztett belőle negyvenkettőt. Nem sokkal volna kevesebb a cinizmusnál, ha most — utólag — azt állítaná valaki, hogy mindaz, ami történt, előrelátható volt. Vá­lasztási eredményeket nem lehet megjósolni máshol sem, legkevésbé Angliában. Kétség­telen azonban, hogy aki az angol viszonyo­kat, az angol választási rendszert isimeri és ezen túl minden reális gondolkozó poli­tikus ment volt attól az illúziótól, hogy ez a mostani angol választás meghozhatja a munkáspárt számára a kormányzáshoz szük­séges abszolút többséget, vagy akárcsak a lényeges megerősödést is. Hiszen csak egy pillantást kellett vetni ezt a választást meg­előző két angol választás számadataira, hogy józan ésszel és túlzott reménységek nélkül tekintsünk az angol választási eredmények elé. Az 1923. évi decemberi választást megelő­zően a konzervatív pártnak 341 mandátuma volt. Ezt a 341 mandátumot 5.384.000 szava­zattal szerezte. Ezzel szemben a munkás­pártnak 144 mandátuma volt s ehhez 4,327.000 szavazat, árán jutott; a liberális­párt viszont majd csaknem ennyi szavazat­tal csupán 106 mandátumot szerzett. Az 1023. évi decemberi választások ugyancsak 5,300.000 szavazatot juttattak a konzervatív pártnak, de már csak 259 mandátumot.

Next