Népszava, 1924. november (52. évfolyam, 245–269. sz.)
1924-11-01 / 245. szám
111 '192. november L NÉPSZAVA jogfosztás és Klotúr. A nádszálként hajladozó miniszterelnök, aki a politikai megbízhatatlanságnak megmintázandó ábrázolója lehetne, a házszabályok módosítására kiküldött csonka bizottság csütörtök esti ülésén teljesen mezítelenre vetkőzött, parlamenti szájkosárról szólt először és —onzigensnek mutatkozott, adta a kérlelhellent, ő, gróf Bethlen István, aki ha komoly önállásra talált, még mindig gyáván meg-tamodott és legutóbb még a soproni diákgyerekek renitenciája előtt is derékszögbe hajlott föltétlenül megadta magát, — a szájkosár idejében, miután még nem érezte az ellen-Áramlat súlyát, adta a hajthatatlant Szájkosár kell ennek a későn jött és rosszul derült Tisza-szurrogátumnak — azt is megondta, hogy miért: félti az ellenzék egy rétnek — értsd: a szociáldemokrata pártnak — biváló tevékenységétől az ország közhangulatát. Az ő szerény nézete szerint az ország hangulata azért ellenzéki, mert az ellenzék, fölzépen a szociáldemokrata párt, túl sokat hallgatja a hangját és mindig a kormány javaslatai ellen emel szót, ami destruktív hatást gyakorol aözhangulat kialakulására. örvendünk ennek az elszólásszerű önvallomásnak: keményebb bírálatot mi sem mondhatnánk Bethlen kurzusának szánalmas csődjéről. Ennél világosabban, egyszerűbben, érthetőbben senki sem zúghatna bele az ország fülébe, hogy a kormány politikája annyira gyatra s komisz, annyira haszontalan és káros, amiira nem állja a bírálatot, nem tűri a világossgot hogy még a 150 főnyi — mindenre kisz — kormánypárti tábor, az egész kormány a kormánynak egész nagy és költséges körteapparátusa együttvéve sem tudja megvédekezni és elfogadható színben föltüntetni közvélemény előtt a 24 tagból álló szociáldemokrata párt és a 18 tagból álló komoly plgári ellenzék kritikájával szemben. Ezzel a önvallomással ki is húzta Bethlen a készülő tájkosár alól az erőszakolt erkölcsi alap utosó foszlányait — ezek után igazán nincs ma hátra az ellenzék számára, mint hatalmas lídülettel egyszerűen letiporni az alkotmánybztosítékok egyetlen még meglevő része elé indított támadást és szorítani a kormányu arra, hogy jó és korszerű forrá íyjavaslatátal ilyekezzék az ellenzéki közmiadgulatot ekkenteni, na ugy akarja:' ifiegs'Un- ternu Egyéb lat is őszinteségi rohamok lepték meg a minisztelnököt azon a bizonyos csonka értekezletenA saját politikájáról mondott lesújtó leirat. után, egyszerű közbeszólás alakjában akasztójogról is nyilatkozott, mondván, hogy az erre vonatkozó javaslat készen van, ami " más, mint a nyolc rokkant, öreg tír "ilkotinyjogi véleménye" alapján létrejött válaszjogi rendelet. Számtali esetben lett volna már alkalma és kötelessége a miniszterelnöknek a választójog kérdésebelti jelentéseket tenni. Kemény ostromokat állt ki — hangtalanul hallgatott, adta a titokzatos államférfiút, nem akart, neon tudott vagy nem mert nyilatkozni, engedte tornyosulni maga körül a szenvedély hullámait ésterjedni az elkeseredést. A válságok egész sorát idézte föl és kente el ismert kuruzslásaival. Akkor Genf előtt volt még, érthető, hogy nem nyilatkozhatott, hiszen a csütörtökihez hasonló nyilatkozat után nem jelenhetett volna meg a világdemokrácia areopágja előtt; ha megjelent volna, nem lehetett volna reménye arra, hogy sikerül félrevezetnie a világot. Most aztán, Genf után őszintén és nyersen megmondta, hogy az új választójogi törvény alapja az ő jogfosztó és törvénytelen rendelete, hogy tehát kodifikáltatni akarja a jogfosztást a nyírt szavazást , a világ legreakciósabb és legszűkebb választójogi rendszerét! Nem hisszük, hogy ez az ujabb vakmerő provokálása a közhangulatnak puszta elszólás lett volna. Bethlen múltja és tettei, mániákus osztályuralmi gőgje nagyon is amellett szólnak, hogy Bethlen — ha módja lesz hozzá —, újabb vakmerő merényletet készít elő a demokrácia ellen, ami egyértelmű azzal, hogy újabb nagy fölfordulásoknak rakja le az alapjait. Ha ez a föltevésünk helyes, úgy előre kijelenthetjük, hogy ez a kísérlet, bármily elszánt és vakmerő is, nem fog sikerülni! Kenyér és demokrácia helyett szájkosár és jogfosztás: ez még Magyarországon és még az ellenforradalmi reakciónak sem sikerülhet. Általános, egyenlő, titkos választójog nélkül nincsen kibontakozás, minden más probléma pedig — a házszabályrevízió is — azutánra marad. A becsületes választójog a legkevesebb, amire az országnak és az ország népének joga és szüksége van. Ezért a legélesebb, a legelszántabb harcra is kész az ország dolgozó népe és ha a miniszterelnök mégis ragaszkodik szerencsétlen elgondolásához, saját csúfos bukása árán eszmélhet majd rá arra, hogy rosszul számított. Kinden is evek kora óta ismerte a falujabeli részeges Jut és úgy gondolkozott, hogy fenét neki, nem?y ezüst forintost, amikor úgyis megissza- lesz erre a kegyes célra egy ezüst húszas. De mi is üthetett a főpásztorhoz, hogy szokása ellenére ilyen tékozló? És minthi,marra erszényéből is tette hozzá: a forintost zserélte egy húszassal és azt dobta a Juon karjába. — A jó Te fizesse meg! — hálálkodott Juon és a hintó rább robogott." A titkár tal, társaságszerető ember volt, aki szabad árban eljárogatott a város kávéházába is. ..i komoly olvasgatással vagy szórakoztató bárdozással töltötte az estét. Most is a kávéház sietett. Fizetéskorevette a bugyellárisát és kivette belőle azt s ezüstforintost amit a kegyes főpásztor pázó kezétől mentett meg, hogy érdemtelen riadó garatjára ne kerüljön. A faárváttztalra dobott pénz gyanúsan pengett A pincér ?hajolt — Bocsáni tisztelendő ur, de ez a pénz... A titkár Zután kapta vissza — Becsapt vele. Majd adok aprót , Hazafelé ízben törte a fejét, hogy miképen juthatott pásztor ehhez a hamis forintoshoz? Bár • Li volna Jnonnak, nadd itta volna meg t dónál. A zsidó majd túladott volna rajta, mit csináljon vele és Kalábri ászban méri a tudná csempészni a főpásztornak, de a észrevenné és megismerné, hogy ez a sa.h hamis forintja? Mert nem lehetetlen. ni. bxr főpásztor is azért volt ilyen pazarló, merldta, hogy mit ad Juannak. No és akkor meg epné őt hogy hamis sáfára volt «a főpásztori ezüségnek. Tehát mit náljon mégis ezzel a pénzzel? Eldobja? De hiszen akkor ráfizet! Kiadhatná a sötétben, titokban, mert hiszen az ember nem mindig fényes nappal gyakorolja fizetési kötelezettségeit, de ez is kockázatos: megeshetnék, hogy a forintos templomjáró hivek kezébe kerülvén, a kegyes célokra kitett perselyek révén visszakerülne az ő szemük elé és ez nem volna Istennek tetsző cselekedet. Addig törte a fejét, amig kigondolt valamit A főpásztor úr rendesen későn ébred, olyankor, amikor már ő egy csomó ügyet elintézett Most 'S későn ébredt Csöngetett a titkárnak. — No, mi újság? — Semmi különös. — Nem keresett senki'» — Mindössze a vak Juon volt itt, a vak koldus, akinek tegnap egy ezüstforintost méltóztatott adományozni. A főpásztor egyet köhintett. Kellemetlen érzése támadt — No és mit akart? — Visszahozta az ezüstforintost. Nem meri kiadni, mert hamis és fél, hogy a főbiró becsukatja. — Hm ... Hát ne adja ki. — Nem is adhatja, mert én egy jó ezüstforintossal becseréltem, hogy Eminenciád jóságos akarata teljesüljön. Tessék. Csakugyan hamis. A főpásztor mérges lett — Meggondolatlan ember! Hátha az a vak koldus becsapott bennünket és az ő hamis forintját a nyakunkba varrta? A titkár lesütötte a szemét. — Igazán erre nem gondoltam. — No lássa, fiatal barátom. Ennek a tévedésének az emlékéül őrizze meg magánál ezt az ezüstforintot — mondta a jóságosfőpásztor. A titkár alázatosan megköszönte és a legelső sötétben továbbadott rajta. Az új alkalmazotti törvénytervezet. Harminc esztendeje ígéri a mindenkori kormányzat a magántisztviselőknek, hogy a kereskedelmi törvényben, ipartörvényben elszórt, különböző rendeletekkel megfejelt ,magánalkalmazottijogot egységesen, törvényben kodifikálja. Kormányok jöttek, kormányok mentek, de ezzel az ígérettel mindenki adósa maradt a magánalkalmazottaknak. Most végre elkészült a törvénytervezet".., de nincs benne sok köszönet. A magyarországi magánalkalmazottak mindjárt bizonyos aggodalommal nézték azt, hogy éppen ez a kormányzat, amelynek munkásellenes tendenciái nyilvánvalóak, foglalkozik egy ilyen döntően fontos kérdés törvényhozási megoldásával. A jogosult aggodalmakat a tervezet igazolta is. A vasárnap tartandó magyar tisztviselő kongresszus részleteiben is bírálni fogja ezt a tervezetet, sőt csak két különösen kirívó pontjára akarjuk fölhívni a figyelmet, amelyeknek híre már eddig is futótűzként terjedt az alkalmazottak körében és mélységes elkeseredést váltott ki mindenütt Az egyik a fölmondási idő reakciós szabályozása. A jelenleg érvényben levő 1910/1920. számú M. B. rendelet, melynek intézkedéseivel az alkalmazottak joggal elégedetlenkedtek és amelyet a szanálási krízissel kapcsolatban megváltoztatni kértek (persze hiába), a fölmondás tekintetében úgy intézkedik, hogy a magánalkalmazottat általában 6 heti, fontosabb teendők esetén 3 havi fölmondási idő illeti meg, amely két éven túli szolgálat esetén duplájára emelkedik. Kifejlődött ezenkívül az a gyakorlat, hogy cégvezetők, aligazgatók, igazgatók egy esztendei fölmondási időben részesülnek. Hogy ez a fölmondási idő, különösen a jelenlegi gazdasági válságban, korántsem elegendő arra, hogy az alkalmazott új elhelyezkedési lehetőségét megadja, talán mindenki előtt ismeretes — kivévén a kormányzatot, mert ez indíttatja érzi magát arra, hogy tervezetében a kettős fölmondási idő kezdetét két évről öt évre emelje föl. Elképzelhetetlen, mi lehet ennek a javaslatnak a célja? Elképzelhetetlen, de mindjárt érthetővé válik abból a részletrendezésből, amellyel a cégvezetők és igazgatók egy esztendei fölmondási idejét a törvénybe foglalják és ezzel a fönnálló gyakorlatot kodifikálják. Semmi kifogásunk nincs ezen intézkedés ellen, azt jogosnak és szükségesnek ismerjük el, de jellemző, hogy a fajvédelem ötödik esztendejében védeni kívánják a zsidó nagyvállalatok zsidó cégvezetőit, igazgatóit, ellenben kiszolgáltatják a keresztény kistisztviselőt, akinek sorsa, úgylátszik, nem fáj a kurzusnak. A magánalkalmazottak éppen ellenkező irányú haladás követelnek. Ők a 3 és 6, illetve 6 és 12 havi fölmondás mellett foglalnak állást és a határvonalat az egy esztendei szolgálat időpontjára kívánják tenni. Semmiképen nem nyugodhatunk bele a tervezetbe, mert mindenen túl még szerzett jogokat is sért és adóengedmények, jó és olcsó közigazgatás, koncepciózus gazdaságpolitika helyett azzal kíván a vállalatok segítségére sietni, hogy anyagilag megkönnyíti az alkalmazottak utcára való dobását. A törvénytervezetnek ez az intézkedése a szanálási akció egy új etippja, holott akkor, amikor alkalmazottvédő szempontból kérte frakciónk a pénzügyminisztertől a törvényhozás közbelépését, a válasz az volt, hogy az államnak nincs joga a "munkaadó és munkavállaló közötti küzdelembe beleszólni. A semlegesség tehát csak a dolgozók felé érvényes, csak akkor áll, ha jogokat bővíteni kell! Ha azonban jogok szűkítéséről, szerzett jogok elkonfiskálásáról van szó, már nem áll az állami beavatkozás nélküli szabad verseny álláspontja. Ugyanilyen szanálási jellege van annak a másik — negatív — intézkedésnek, amely egyszerűen megfeledkezik a végkielégítés intézményéről. Aki tudja, hogy a tisztviselő hosszas szolgálata után semmi más kárpótlást nem kap, mint néhány havi „végkielégítés''-t attól a vállalattól, ahol munkaerejét fölélte, amelynek virágzásáért küzdött, meg fog döbbenni, el fog szörnyűködni ezen az intézkedésen. Eddig, a már idézett rendelet alapján az volt, a helyzet, hogy öt évi szolgálat esetén háromévenként egyhavi végkielégítésben volt része a munkavállalónak — ha a munkáltató mondotta föl állását. Persze, rendesen gondoskodtak arról, hogy a végkielégítés, amely maximálisan egy esztendei fizetésnek felelhet meg, megmaradjon a vállalat pénztárában. A „kiszekírozás" ezer változatával kényszerítik a magánalkalmazottat arra, hogy a tollat ő vágja oda, a munkahelyet ő hagyja ott, amely esetben azután megmarad a végkielégítés és gyarapítja a vállalat profitját. A rellmndoritás" keserves munkáját akarják úgy látszik levenni a munkáltatók vállairól akkor, amikor a végkielégítésről egyszerűen megfeledkeznek, megint csak szerzett jogokat sértő és kikezdő módon. Kuriózumképen ideiktatjuk a keresztényszocialista Ausztria alkalmazotti törvényét, mely ugyancsak nem kielégítl (éppen keresztényszociálisok jóvoltából), de viszont — elvtársaink fáradhatatlan tevékenysége folytán toronymagasságban áll a mienk fölött. Eszerint 3 évi szolgálat után kéthavi, 5 év után három, 10 év után négy, 15 év után hat, 20 év után kilenc és 25 év után tizenkéthavi végkielégítés jár az alkalmazottnak. Csakhogy, persze Ausztriában más a közszellem és senkinek sem jut eszébe, hogy a gazdaságilag amúgyis gyöngébb rétegeket törvényhozási úton még jobban megnyomorítsa. »