Népszava, 1924. november (52. évfolyam, 245–269. sz.)

1924-11-01 / 245. szám

1­1­1 '192. november L NÉPSZAVA jogfosztás és Klotúr. A­ nádsz­álként hajladozó miniszterelnök, aki a politikai megbízhatatlanságnak megmintá­zandó ábrázolója lehetne, a házszabályok mó­dosítására kiküldött csonka bizottság csütör­tök esti ülésén teljesen mezítelenre vetkőzött, parlamenti szájkosárról szólt először és —­onzigensnek mutatkozott, adta a kérlelhe­llent, ő, gróf Bethlen István, aki ha komoly ö­­nállásra talált, még mindig gyáván meg­-t­amodott és legutóbb még a soproni diákgye­re­kek renitenciája előtt is derékszögbe hajlott föltétlenül megadta magát, — a szájkosár idejében, miután még nem érezte az ellen-Áramlat súlyát, adta a hajthatatlant Szájkosár kell ennek a későn jött és rosszul d­­erült Tisza-szurrogátumnak — azt is meg­ondta, hogy miért: félti az ellenzék egy ré­tnek — értsd: a szociáldemokrata pártnak — biváló tevékenységétől az ország közhangula­tát. Az ő szerény nézete szerint az ország han­gulata a­zért ellenzéki, mert az ellenzék, fö­lzépen a szociáldemokrata párt, túl sokat hal­l­gatja a hangját és mindig a kormány javasla­tai ellen emel szót, ami destruktív hatást gya­korol a­özhangulat kialakulására. örvendünk ennek az elszólásszerű önvallo­másnak: keményebb bírálatot mi sem mond­hatnánk Bethlen kurzusának szánalmas csőd­jéről. Ennél világosabban, egyszerűbben, ért­hetőbben senki sem zúghatna bele az ország fülébe, h­ogy a kormány politikája annyira gyatra s komisz, annyira haszontalan és ká­ros, am­iira nem állja a bírálatot, nem tűri a világossgot hogy még a 150 főnyi — min­denre kisz — kormánypárti tábor, az egész kormány a kormánynak egész nagy és költsé­ges körteapparátusa együttvéve sem tudja megvédekezni és elfogadható színben föltün­tetni k­özvélemény előtt a­­ 24 tagból álló szociáldemokrata párt és a 18 tagból álló komoly plgári ellenzék kritikájával szemben. Ezzel a önvallomással ki is húzta Bethlen a készülő tájkosár alól az erőszakolt erkölcsi alap utosó foszlányait — ezek után igazán nincs ma hátra az ellenzék számára, mint ha­talmas lídülettel egyszerűen letiporni az al­kotmány­bztosítékok egyetlen még meglevő része elé indított támadást és szorítani a kormányu arra, hogy jó és korszerű­ forrá í­y­javaslatátal il­yekezzék az ellenzéki­ közmiad­gulatot ekkent­eni, na ugy akarja:' ifiegs'Un-­ ternu Egyéb lat is őszinteségi rohamok lepték meg a minisztelnököt a­zon a bizonyos csonka ér­tekezletenA saját politikájáról mondott le­sújtó leirat. után, egyszerű közbeszólás alak­jában a­kasztójogról is nyilatkozott, mond­ván, hogy az erre vonatkozó javaslat készen van, ami " más, mint a nyolc rokkant, öreg tír "ilkotinyjogi véleménye" alapján létre­jött válaszjogi rendelet. Számtali esetben lett volna már alkalma és kötelessége a miniszterelnöknek a választójog kérdésebelti jelentéseket tenni. Kemény ostro­mokat állt ki — hangtalanul­ hallgatott, ad­ta a titokzatos államférfiút, nem akart, neon tu­dott vagy nem mert nyilatkozni, engedte tor­nyosulni maga körül a szenvedély hullámait és­­terjedni az elkeseredést. A válságok egész so­rát idézte föl és kente el ismert kuruzslásaival. Akkor Genf előtt volt még, érthető, hogy nem nyilatkozhatott, hiszen a csütörtökihez hasonló nyilatkozat után nem jelenhetett volna meg a világdemokrácia areopágja előtt; ha megjelent volna, nem lehetett volna reménye arra, hogy sikerül félrevezetnie a világot. Most aztán, Genf után őszintén és nyersen megmondta, hogy az új választójogi törvény alapja az ő jogf­osztó és törvénytelen rendelete, hogy tehát kodifikáltatni akarja a jogfosztást a nyírt szavazást , a világ legreakciósabb és legszűkebb választójogi rendszerét! Nem hisszük, hogy ez az ujabb vakmerő pro­vokál­ása a közhangulatnak puszta elszólás lett volna. Bethlen múltja és tettei, mániákus osz­tályuralmi gőgje nagyon is amellett szólnak, hogy Bethlen — ha módja lesz hozzá —, újabb vakmerő merényletet készít elő a demokrácia ellen, ami egyértelmű azzal, hogy újabb nagy fölfordulásoknak rakja le az alapjait. Ha ez a föltevésünk helyes, úgy előre kije­lenthetjük, hogy ez a kísérlet, bármily elszánt és vakmerő is, nem fog sikerülni! Kenyér és demokrácia helyett szájkosár és jogfosztás: ez még Magyarországon és még az ellenforradalmi reakciónak sem sikerülhet. Általános, egyenlő, titkos választójog nélkül nincsen kibontakozás, minden más probléma pedig — a házszabály­revízió is — azutánra marad. A becsületes választójog a legkevesebb, amire az országnak és az ország népének joga és szüksége van. Ezért a legélesebb, a legelszán­tabb harcra is kész az ország dolgozó népe és ha a miniszterelnök mégis ragaszkodik szerencsét­len elgondolásához, saját csúfos bukása árán eszmélhet majd rá arra, hogy rosszul számított. Kin­den is evek kora óta ismerte a falujabeli részeges Jut és úgy gondolkozott, hogy fenét neki, nem?y ezüst forintost, amikor úgyis megissza- lesz erre a kegyes célra egy ezüst húszas. De mi is üthetett a főpásztor­hoz, hogy­­ szokása ellenére ilyen tékozló? És minthi,­marra erszényéből is tette hozzá: a forintost zserélte egy húszassal és azt dobta a Juon karjába. — A jó Te fizesse meg! — hálálkodott Juon és a hintó rább robogott." A titkár tal, társaságszerető ember volt, aki szabad árban eljárogatott a város kávé­házába is. ..i komoly olvasgatással vagy szó­rakoztató bá­rdozással töltötte az estét. Most is a kávéház sietett. Fizetéskorevette a bugyellárisát és kivette belőle azt s ezüstforintost amit a kegyes fő­pásztor pázó kezétől mentett meg, hogy ér­demtelen riadó garatjára ne kerüljön. A faárváttztalra dobott pénz gyanúsan pengett A pincér ?hajolt — Bocsáni tisztelendő ur, de ez a pénz... A titkár Zután kapta vissza — Becsapt vele. Majd adok aprót , Hazafelé ízben törte a fejét, hogy miké­pen juthatot­t pásztor ehhez a hamis forin­toshoz? Bár • Li volna Jnonnak, n­add itta volna meg t dónál. A zsidó majd túladott volna rajta, mit csináljon vele és Kaláb­ri ászban méri a tudná csempészni a főpász­tornak, de a észrevenné és megismerné, hogy ez a sa.h hamis forintja­? Mert nem lehe­tetlen­­. ni. bxr főpásztor is azért volt ilyen pazarló, merldta, hogy mit ad Juannak. No és akkor meg epné őt hogy hamis sáfára volt «a főpásztori ezüségnek. Tehát mit náljon mégis ezzel a pénzzel? Eldobja? De hiszen akkor ráfizet! Kiadhatná a sötétben, titokban, mert hiszen az ember nem mindig fényes nappal gyakorolja fizetési köte­lezettségeit, de ez is kockázatos: megeshetnék, hogy a forintos templomjáró hivek kezébe ke­rülvén, a kegyes célokra kitett perselyek révén visszakerülne az ő szemük elé és ez nem volna Istennek tetsző cselekedet. Addig törte a fejét, amig kigondolt valamit A főpásztor úr rendesen későn ébred, olyan­kor, amikor már ő egy csomó ügyet elintézett Most 'S későn ébredt Csöngetett a titkárnak. — No, mi újság? — Semmi különös. — Nem keresett senki'» — Mindössze a vak Juon volt itt, a vak kol­dus, akinek tegnap egy ezüstforintost méltóz­tatott­ adományozni. A főpásztor egyet köhintett. Kellemetlen ér­zése támadt — No és mit akart? — Visszahozta az ezüstforintost. Nem meri kiadni, mert hamis és fél, hogy a főbiró becsu­katja. — Hm ... Hát ne adja ki. — Nem is adhatja, mert én egy jó ezüstforin­tossal becseréltem, hogy Eminenciád jóságos akarata teljesüljön. Tessék. Csakugyan hamis. A főpásztor mérges lett — Meggondolatlan ember! Hátha az a vak koldus becsapott bennünket és az ő hamis fo­rintját a nyakunkba varrta? A titkár lesütötte a szemét. — Igazán erre nem gondoltam. — No lássa, fiatal barátom. Ennek a tévedé­sének az emlékéül őrizze meg magánál ezt az ezüstforintot — mondta a jóságos­­főpásztor. A titkár­ alázatosan megköszönte és a legelső sötétben továbbadott rajta. Az új alkalmazotti törvény­tervezet. Harminc esztendeje ígéri a­ mindenkori kormányzat a magántisztviselőknek, hogy a kereskedelmi törvényben, ipartörvényben el­szórt, különböző rendeletekkel megfejelt ,magánalkal­m­azotti­­jogot egységesen,­ tör­vényben kodifikálja. Kormányok jöttek,­ kor­mán­yok mentek, de­ ezzel az ígérettel min­denki adósa maradt a magánalkalmazottak­nak. Most végre elkészült a törvény­terve­zet".., de nincs benne sok köszönet. A magyar­országi magánalkalmazottak mindjárt bizo­nyos aggodalommal nézték azt, hogy éppen ez a korm­ányzat, amelynek munkásellenes tendenciái nyilvánvalóak, foglalkozik egy ilyen döntően fontos kérdés törvényhozási megoldásával. A jogosult aggodalmakat a tervezet igazolta is. A vasárnap tartandó magyar tisztviselő kongresszus részleteiben is bírálni fogja­ ezt a tervezetet, sőt csak­ két különösen kirívó pontjára akarjuk fölhívni a figyelmet, amelyeknek híre már eddig is futótűzként terjedt az alkalmazottak köré­ben és mélységes elkeseredést váltott ki mindenütt Az egyik a fölmondási idő reak­ciós szabályozása. A jelenleg érvényben levő 1910/1920. számú M. B. rendelet, melynek in­tézkedéseivel az alkalmazottak joggal elé­gedetlenkedtek és amelyet a szanálási krí­zissel kapcsolatban megváltoztatni kértek (persze hiába), a fölmondás tekintetében úgy intézkedik, hogy a magánalkalmazottat ál­talában 6 heti, fontosabb teendők esetén 3 havi fölmondási idő illeti meg, amely két éven túli szolgálat esetén duplájára emelkedik. Kifejlődött ezenkívül az a gyakorlat, hogy cégvezetők, aligazgatók, igazgatók egy esz­tendei fölmondási időben részesülnek. Hogy ez a fölmondási idő, különösen a jelenlegi gazdasági válságban, korántsem elegendő arra, hogy az alkalmazott új elhelyezkedési lehetőségét megadja, talán mindenki előtt ismeretes — kivévén a kormányzatot, mert ez indíttatja érzi magát arra, hogy terveze­tében a kettős fölmondási idő kezdetét két évről öt évre emelje föl. Elképzelhetetlen, mi lehet ennek a javaslatnak a célja? Elképzel­hetetlen, de mindjárt érthetővé válik abból a részletrendezésből, amellyel a cégvezetők és igazgatók egy esztendei fölmondási ide­jét a törvénybe foglalják és ezzel a fönnálló gyakorlatot kodifikálják. Semmi kifogásunk nincs ezen intézkedés ellen, azt jogosnak és szükségesnek ismerjük el, de jellemző, hogy a fajvédelem ötödik esztendejében védeni kí­vánják a zsidó nagyvállalatok zsidó cégve­zetőit, igazgatóit, ellenben kiszolgáltatják a keresztény kistisztviselőt, akinek sorsa, úgy­látszik, nem fáj a kurzusnak. A magánalkal­mazottak éppen ellenkező irányú haladás­ követelnek. Ők a 3 és 6, illetve 6 és 12 havi fölmondás mellett foglalnak állást és a ha­tárvonalat az egy esztendei szolgálat idő­pontjára kívánják tenni. Semmiképen nem nyugodhatunk bele a tervezetbe, mert min­denen túl még szerzett jogokat is sért és adó­engedmények, jó és olcsó közigazgatás, kon­cepciózus gazdaságpolitika helyett azzal kí­ván a vállalatok segítségére sietni, hogy anyagilag megkönnyíti az alkalmazottak utcára való dobását. A törvénytervezetnek ez az intézkedése a szanálási akció egy új et­ippja, holott akkor, amikor alkalmazott­védő szempontból kérte frakciónk a pénz­ügyminisztertől a törvényhozás közbelépé­sét, a válasz az volt, hogy az államnak nincs joga a "munkaadó­ és munkavállaló közötti küzdelembe beleszólni. A semlegesség tehát csak a dolgozók felé érvényes, csak akkor áll, ha jogokat bővíteni kell! Ha azonban jogok szűkítéséről, szerzett jogok elkonfiská­lásáról van szó, már nem áll az állami be­avatkozás nélküli szabad verseny állás­pontja. Ugyanilyen szanálási jellege van annak a másik — negatív — intézkedésnek, amely egyszerűen megfeledkezik a végkielégítés in­tézményéről. Aki tudja, hogy a tisztviselő hosszas szolgálata után semmi más kárpót­lást nem k­ap, mint néhány havi „végkielé­gítés''-t attól a vállalattól, ahol munkaerejét fölélte, amelynek virágzásáért küzdött, meg fog döbbenni, el fog szörnyűködni ezen az intézkedésen. Eddig, a már idézett rendelet alapján az volt, a helyzet, hogy öt évi szol­gálat esetén háromévenként egyhavi vég­kielégítésben volt része a munkavállalónak — ha a munkáltató mondotta föl állását. Persze, rendesen gondoskodtak arról, hogy­­ a végkielégítés, amely maximálisan egy esz­tendei fizetésnek felelhet meg, megmaradjon a vállalat pénztárában. A „kiszekírozás" ezer változatával kényszerítik a magánalkalma­zottat arra, hogy a tollat ő vágja oda, a munkahelyet ő hagyja ott, amely esetben azután megmarad a végkielégítés és gyara­pítja a vállalat profitját. A rellmndoritás" ke­serves munkáját akarják úgy látszik levenni a munkáltatók vállairól akkor, amikor a végkielégítésről egyszerűen megfeledkeznek, megint csak szerzett jogokat sértő és kikezdő módon. Kuriózumképen ideiktatjuk a ke­resztényszocialista Ausztria alkalmazotti törvényét, mely ugyancsak nem kielégítl (éppen keresztényszociálisok jóvoltából), de viszont — elvtársaink fáradhatatlan tevé­kenysége folytán torony­magasságban áll a mienk fölött. Eszerint 3 évi szolgálat után kéthavi, 5 év után három, 10 év után négy, 15 év után hat, 20 év után kilenc és 25 év után tizenkéthavi végkielégítés jár az alkal­mazottnak. Csakhogy, persze Ausztriában más a közszellem és senkinek sem jut eszébe, hogy a gazdaságilag am­úgyis gyöngébb ré­tegeket törvényhozási úton még jobban meg­nyomorítsa. »

Next