Népszava, 1925. február (53. évfolyam, 26–48. sz.)

1925-02-01 / 26. szám

AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: Necsedévre - 120.000 K — külföldre . 240.900 K F­gy hóra - - 40.090 K — külföldre .. 80.000 K Ausztriában egy hóra - 50.000 magyar K SZERKESZTŐSÉG: VIII. CONTI­ UTCA 4. 62. Telefonszám .... József 3—29 és József 3—30 pest, Ii 25 február 1, vasárnap LH 1. évfolyam, 26. sz. Ára: 2500 Korona. mmmmam­mmmmmmmnmmmammmmm MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT­KÖZPONTI KÖZLÖNYE /..:" • MEG­JELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP !­" V­EGYES SZÁM­ÁRA­. Magyarországon 2000, vasárnap 2500 korona, Ausztriában 2000, vasárnap 2500 osztrák korona, Jugoszláviában 4 dinár, Franciaországban 1 franc KIADÓHIVATAL: VIII. CORTI-UTCA 4. SZ. Telefonszám.­­ J. 3-31 és J. 3-32. Vidék: J. 70-29 Körülöttünk kavarog ez a siv­ár magyar közhangulat na­pok óta. Nincs a politikai közéletnek egyet­len olyan árnyalatu­, szöglete vagy sarka, amelyben értékek vagy értéktelenségek apró csoportjai egymásba bújva, ne a szociálde­mokráciával, ne pártunkkal foglalkoznának. Visszamennek a múltunkba, előre rohannak a jövendőbe, szellemeket idéznek és ördögö­ket űznek, rémeket festenek a magyar firma­mentumra: jaj, vigyázzon itt mindenki, mert... Mert — kimondani is borzalom —: itt settenkedik a forradalom. A miniszterelnök idéz, citál, összehasonlít, fenyeget, a polgári szócsövek óva intenek, a sötét reakció képviselői megtorlásért liheg­nek, üvöltenek és mi állunk keresztbefont ka­rokkal, mint a háborgó tenger által hányt­,vetett hajó bátorlelkű kapitánya, aki biztos a maga dolgában és megbízik öntudatos sze­mélyzetében. Milyen is hát ez a mi utunk, mi is a mi célunk és föladatunk? Jöttünk a forradalmi romantika összeom­lása után egy vérben gázoló, dühöngő ellen­forradalom közben. A régi idők, hosszú évek szocialista fölépítményeiből csak romokat találtunk. Egy megfélemlített, önmagában meghasonlott, fáradt, a háború véres áldo­zatai, a forradalmak csalódásai által letar­giába esett tömeget. Tele börtönöket, kivéte­lesen, föllebbezés nélkül ítélő bíróságokat, kormányzatot, amely nem volt a helyzet ura, közhangulatot, amelynek légköre a bosszú és megtorlás volt. Pártéletünk szerveinek mű­ködése lehetetlenné téve, szakszervezeteink földúlva, sok évtizedes kultúrmunkánk ered­ményei, könyvtáraink, berendezéseink mág­lyára hányva. Senkinek az élete nem volt biztos, mindenikünk féllábbal a börtön kü­szöbén állott. Ez volt a helyzet. Hol kellett kezdenünk? Az áldozatok meg­mentésén. És hová kellett fordulnunk? A tö­megek forradalmi készségéhez? Ilyen kész­ség nem volt! Ezt a készséget elemésztette a bolsevista kaland, lenyomta az idegen invázió fegyveres ereje. Csak természetes, hogy a ha­talom birtokosaihoz, kezelőihez kellett fordul­nunk, nem alázatosan, neon kérve és könyö­rögve, hanem a józan eszükre és az államér­dekre appellálva. Igaza van Bethlennek, mi nem hozzá fordultunk először, hanem elődei­hez — Friedrichéket kivéve, minden elődjé­hez. Kívánságainkat pártvezetőségi megtár­gyalás alapján memorandumokba foglaltuk, de ezeket a memorandumokat nincs oka a magyarországi szociáldemokrata pártnak véka alá rejteni, ezek a történelemben doku­mentumai lesznek annak, hogy a magyaror­szági szociáldemokrácia „huszadik garnitú­rája" a legválságosabb időben is tudott szo­cialista lenni és gerinces maradni. Bethlen elődei alig-alig melegedtek meg a miniszterelnöki bársonyszékekben, félénkek és erőtlenek voltak, teljesen hatása alatt állottak a bosszuló és büntető reakciónak", náluk tehát nem lehetett eredményeket el­érni. Azt sem lehet róluk megállapítani, hogy ha lett volna idejük arra, hogy velünk, pártunk memorandumjainak lényegét ille­tően leülhettek volna tárgyalni, kértek volna-e olyan, avagy másmilyen ellenszol­gálatokat, mint amilyenekhez Bethlen István ragaszkodott. Az a véleményünk, hogy nem is mertek volna ilyeneket kérni. De Bethlen István gróf másként jött, mint elődei. Ő kivárta a maga idejét. Nem akart ideig-óráig vállalkozni a kormány­zásra, neki megvoltak előzetes tervei és ezek közé előre föl volt véve, hogy békét keres­sen a magyar munkásosztállyal és elsősor­ban a szociáldemokráciával. Érthető. Hiszen emigrációjában elégszer tett kísérletet arra, hogy a szociáldemokratákkal és a demokra­tikus polgárság képviselőivel együtt ala­kítson koalíciós kormányt, eléggé tudott, hogy kereste Garami elvtárs megértését, polgári oktobristák csatlakozását és csak amikor Gömbösék arról biztosították, hogy védőszárnyaik alatt teljesen reakciós alapra helyezheti kormányrendszerét, akkor fordult szembe azokkal, akikkel előbb szívesen járt volna egy utat. A szociáldemokrata párt memorandumát elődje hagyta ott a miniszterelnöki íróasz­talon és Bethlen csak alkalomra várt, hogy ez a memorandum szóba kerülhessen — mert hiszen céljai sorába tartozott. Az alkalom megjött. Az ébredők el akar­ták kommunizálni az Általános Fogyasztási Szövetkezetet, a munkásság sokévtizedes, fáradságos munkájának nagyszerű alkotá­sát. Csak természetes, hogy a szociálde­mokrata párt nem engedhette kardcsapás nélkül parazita népség kezére jutni ezt a hatalmas munkásalkotást, így került a kö­zelünkbe Bethlen és amikor úgy-ahogy rendbehoztuk vele a Szövetkezet ügyét, ke­rült szó a régi memorandumra, amelyben a bebörtönzöttek szabadlábra helyezése, a köz­szabadságok visszaállítása, az üldözések be­szüntetése, az internálás megszüntetése, az emigráció likvidálása voltak a kardinális pontok. Ebből sütötte meg a maga pecsenyéjét a miniszterelnök azokban az ellenkövetelmé­nyekben, amelyeket a sokat hánytorgatott „paktum"-ban a szociáldemokrata párt „bű­néül" állítanak be rövideszű, vagy a helyze­tet nem ismerő, meg nem értő emberek. Világos ebből, hogy amíg a magyar­országi szociáldemokrata párt bizalmi em­bereinek a bemártott tollat nyomta kezébe Bethlen, addig ő a magyar börtönök kulcsát tartotta kezében és ezzel az ellenerővel szemben el kellett hesegetni magunktól min­den kétségeskedést, mert ott állottak előt­tünk a börtönben sínylődök ezrei és ezek síró asszonyai, szenvedő gyermekei. Aki komoly és egész ember, de különösen, aki öntudatos szocialista, az megérti ezt a helyzetet és igazságosan szól. Túl vagyunk rajta és megyünk előre. Hogy azóta mennyire erősödött meg a ma­gyar munkásmozgalom, abban Bethlennek nincs semmi érdeme, ez kizárólag a magyar munkásosztály öntudatosságának,­­h­arckész­ségének és fegyelmezettségének az ered­ménye. Bethlen és kormányzata, nemkülön­ben többi ellenségeink mindent megtettek, ami csak hatalmukban volt, hogy a magyar­országi szociáldemokrácia ne jusson új erő­höz. Csináltak kormánypénzen ellenmunkás­mozgalmakat, agyonboldogították a keresz­tény-szociális „munkás"-szervezeteket, az első nemzetgyűlési választásoknál teljesen, a másodiknál igen nagymértékben terrori­zálták el a választási urnáktól a szocialista szavazókat, az egyesülési és gyülekezési jo­got újból és újból megszű­kítették. A Nép­szava és a pártkiadványok ellen a pörök százait tették folyamatba. Ennél több aka­dályt, gáncsot a legreakciósabb kormányzat sem gördíthet politikai ellenfele útjába. A kurzus és a kormány lapjai egy napig sem szűntek meg éleszteni a gyűlölet tüzét, ócsárolni, mocskolni a szociáldemokrata munkásságot. Egyenként és együttvéve te­hát elég agilisak voltak a szociáldemokrácia elleni harcaikban. Nagyon rossz politikusok, de kitűnő szo­cialista agitátorok Bethlentől kezdve Wolff Károlyig, vagy még lejjebb. Most zúgnak, nyüzsögnek. Miért? Félnek? Féljenek, mi nem tehetünk róla. Mi az ország népének érdekeiért küzdünk — velük szemben. .Velük szemben, akik az ország népétől is félnek. Féltik a népet a szociál­demokráciától. Hiábavaló szélmalomharc. A nép tudja, kik a barátai és kik az ellen­ségei. A nép eddig kormányzatuknak csak a terheit érzi. Jót, áldásosat nem alkottak, nem tettek. A népnek könnyű ítélni ebben a perben, amelyet velünk szemben kezdett a kormány és a sötét reakció. De befelé sem szabad megfeledkeznünk, hogy milyen helyzettel áll szemben a ma­gyar proletárság. Konok ellenségek zajoz­zák körül a magyar munkásmozgalmat. Erőseknek és egységeseknek kell lennünk. Mindenki, aki ezt át nem érzi, de nem látja, bűnös az ellenségek erejének növelésében a magyar munkásmozgalom ellen. Ki vállal­kozik erre a kétes dicsőségre, ki arra, hogy az ilyenek háta mögé álljon? Az erőtelen, silány kísérletek máris nagy örömet kelted­nek az ellenségek táborában. Azért a nagy hangzavar a kormánypárti, némely liberális és az egész kurzussajtóban. Gondoskodjunk róla, hogy ez az öröm minél előbb ürömmé változzék mindenki számára, aki abban bízik, hogy a sokat szenvedett magyarországi szociáldemokrata párt darabokra törik!

Next