Népszava, 1925. április (53. évfolyam, 74–97. sz.)
1925-04-01 / 74. szám
LISI, évfolyam, 74. sz. Budapest, 1925 április, szerda Ára: 2000 korona. immiminimis egyes számára. MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT.,"".. A KÖZPONTI KÖZLÖNYE XIS ... Jugoszláviában 4 dinár, Franciaországban 1 szaz.o Egy pillanatra — és ez a pillanat legyen az emlékezésé. Húszesztendős a Népszava napilap! Húsz esztendővel ezelőtt, április első hajnalán dobálta ki a szervezett munkások acélos szolidaritásából alkotott rotációs masina a Népszava napilap első példányait. A rotációs dübörgése nemcsak az érett idők dübörgését jelentette akkor, hanem az elnyomott magyar proletariátus talpraállását, harcba indulását a szolgaságba sújtó feudális reakció magyar lovagvárai ellen. A Népszava napilap a harc méhéből született, a harc gyermeke volt. Minden betűjében a nagyszerű küzdelemre ébredt magyar proletariátus virágzó harci kedve, fényes öntudata, pompás lendülete ragyogott. A semmiből teremtették a Népszavát Magyarország szervezett munkásai, mintha bibliai istenek lettek volna... A magyar szolgaság akkor is fájó volt, a bilincsek akkor is szorítottak, a fölülről vezetett osztályharc szöges csizmái akkor is vért fakasztottak az elnyomatásban élő ipari és mezőgazdasági proletariátus testéből. És nem volt egy pillanatnyi pihenő a minden oldalról megtámadott szociáldemokrata munkásság számára. Azokban az években szerveződött támadó fronttá a föltörekvő munkásosztály ellen a munkáltatói szövetségek egész sora. Akkor keményedett meg a kormányhatalom a politikai jogokat követelő munkásosztállyal szemben a legmerevebbé. A sztrájkok, kizárások egymást érték és a pesti utcán ugy villogott a rendőrkard, mint éjszakai égboltozaton az istennyila. Támadtak minden oldalról. Az öntudatra ébredt kapitalizmus harci kedve épp úgy lobogott, mint amilyen elszánt harci készülődés fűtötte a feudális várak urait. De a szó már kimondatott és a seregek ezen az oldalon is harci rendbe sorakoztak. Ekkor emelődött a Népszava a harcos seregek élére zászló gyanánt. A magyar megújhodás tavasza lobogtatta ezt a zászlót a demokráciáért harcba induló tömegek élén és ez a zászló soha le nem hanyatlott, szenny nem érte; mindig a reménység és a hit gyönyörű fénye övezte körül és a legsötétebb napokban is ez az egyetlen szív nem szűnt meg dobogni. A jubileumi pillanatokban, amikor visszaszáll az emlékezésünk a Népszava napilappá születésének nagyszerű és harcos idejére, akkori fiatalságunk víg kedvével érezzük az akkori harcnak minden forróságát és hittel való teljességét és érezzük, hogy nem szabad megtorpanni. A húsz esztendő hídján állunk és lenézünk a harc hömpölygő folyamára, amely nem apadt el. Az osztályuralom vadul védekezik még mindig a demokrácia ellen. Nincsen változás. A magyar reakció nem tanult, éppen olyan konok, mint volt. Védi most is pozícióit és most kegyetlenebb és vadabb elszántsággal a föltörekvő tömegek ellen, mint húsz esztendővel ezelőtt. Nincs változás ezen az egy darab földön a jogok és javak megoszlásában, de van változás a lelkekben. Szuronyok abroncsával leszoríthatják még ideig-óráig egy érett népnek föltörekvő akaratát, a demokrácia erőitől megindult földet, de a húsz elviharzott esztendőt meg nem történtté nem tehetik sem a magyar mágnások, sem a kurzus apraja-nagyja. A Népszava harcban született és harcban ünnepli napilappá válásának húsz esztendős fordulóját. Ugyanazt a harcot küzdjük most is. És ez a harc nem magunkért folyik csupán: az országért, amelyet egyszer már a pusztulás szakadékáig vitt a feudális reakció osztályuralmi gőgje, politikai vaksága és népgyűlölete. Ezt az országot a végső pusztulástól és lealjasodástól semmi más nem mentheti meg, csak a demokrácia. Ezt hirdettük húsz esztendővel ezelőtt, ezt hirdetjük ma is. A hatalom vaksággal megvert urai akkor is ellenünk állították hadba a fegyveres erőt és az állami apparátus teljességét és most is ugyanezt cselekszik. Fölforgatóknak bélyegeztek meg bennünket azok, akik a húszmilliós Magyarországot prédául dobták oda egy végzetes kaland máig is büntetlen kigondolóinak és végrehajtóinak. A húszmilliós Magyarországot hétmilliósracsonkította a reakció tudatlansága és gonoszsága. És most ugyanazok,, akik Magyarország végzetét elindították, a politikai hatalom bástyafokairól és ormairól megint azt süvöltik felénk, hogy mi vagyunk az ország megrontói, osztályharc hirdetői, az ország nyugalmának fölforgatói — éppen úgy, mint akkor. És most is velünk áll szemben harci készültségben: a fegyveres erő, a közigazgatási erőszak és a parlamenti diktatúra ... Kell-e ennél több ahhoz, hogy a magyar munkásosztály most is éppen olyan lelkesedéssel, hittel és öntudattal, elszántságának és erejének teljességével vívja meg a maga harcát a demokráciáért, az emberi jogok teljességéért, az ország nyugalmáért és békéjéért, mint akkor. Mert ebben az országban béke és nyugalom nem lehet addig, amíg a fekete reakciónak kártevői igazgatják romlásba és pusztulásba ennek a szerencsétlen országnak a sorsát. Ünnepi hangulatot szeretnénk egy pillanatra elárasztani ezen az első oldalon, ahol annyiszor dübörög a harcnak a szava. De nem lehet. A jambusok megtörnek, mert a pusztuló munkanélküliek tízezreinek jajszava sikolt be az ablakunkon, mert mindenütt a nyomorúság szörnyű és sötét árnyai suhannak a munkásnegyedek sikátorain. Ünnepi hangulatot és ünnepi sorokat ne várjon tőlünk senki, amikor megint áll a harc közöttünk veszettebbül, mint valaha. A visszaemlékezés mégis kell és jólesik visszaemlékezni, mert ez a visszaemlékezés a tavasz áramát hozza felénk, gyönyörű harcok zsivaját, az akaratnak és hitnek mágneses erejét. Ez a visszaemlékezés termékenyítse meg a magyar munkásosztályt abban az áldozatos és nehéz harcában, amelyet most vív meg a veszedelmesen szívós magyar reakció ellen. Nehéz a harc, nehezebb, mint volt bármikor. De a magyar munkásosztály nem lehet vesztes ebben a küzdelemben. Az ellenforradalom legsötétebb idejét átéltük és ma erősebbek vagyunk, mint voltunk, többen vagyunk, mint voltunk. A Népszavát meg akarták fojtani nem egyszer a legutolsó öt esztendő alatt. Az ügyészek paragrafus-kancsukája sebek százaival borította be a Népszava testét. Véreskezű brigantik szétdúlták a Népszava épületét, vandál dühvel szétrombolták a rotációsokat. A Népszavát mégsem ölhették meg, mert a Népszavának annyi élete van, ahány öntudatra ébredt proletár von köréje áttörhetetlen falanxot. A Népszava szimbólum. És amint nem ölheti meg semmiféle hatalom benne a lelket, úgy nem ölheti ki Magyarország szervezett munkásságából, öntudatos szociáldemokratáiból a fölszabadulás gondolatát és tettreserkentő erejét. Nehéz a harc, de elszántak a harcosok. És a húszesztendős forduló éjszakáján tisztán ragyog a csillag a sötét magyar égboltozaton. Ennek a csillagnak a sugaránál tépik a magyar proletárok a magyar égboltozat bakacsinját, hogy fölvirradjon a hajnal. Húszesztendős a Népszava napilap! Egy pillanatra pihenjenek meg a zuhanó kalapácsok. Egy pillanatra álljon meg a dolgos kéz és emlékezzünk a régi harcokra és jusson eszünkbe ebben az egyetlen ünnepi pillanatban, hogy most is tucatnyi börtönajtó áll nyitva, a Népszava embereit és harcosait várván; jusson eszünkbe az is, hogy a Népszavát immár 120 nap óta nem engedi ki a kormány az utcára; gondoljunk arra, ebben az egyetlen pillanatban, hogy egy februári éjszakán sötét brigantik örökre megállították két nemes és bátor szív lüktetését; gondoljunk azokra is, akiket messze kergetett innen a Népszava Íróasztalaitól a fehér terror —; gondoljunk a harcokra és a szenvedésekre, amik elmúltak fölöttünk és a következő pillanat legyen már a jövendőé, a lüktető harcé, a nem pihenő munkáé. Ezt a jubileumot azzal tegyük emlékezetessé, hogy új ezreket sorakoztassunk a Népszava köré, hogy a régi harcok lendületével indljunk az új harcok tüzébe. Ezt a jubileumot a magyar proletariátus csak a pártért való munkával és a demokráciáért való harccal ünnepelheti meg. A rotációs elindul, dübörgése most is harci dal legyen! Április 5-éit, vasárnap trélután 3 órakor a Vasmunkások Otthonában (VII. Thüköly-út 56. sz.) tailó Orsiáps főszervező Bizottság. Mi- May Anna és Iumar Páhlé elvtársak. Legyetek ott mindannyian!