Népszava, 1925. május (53. évfolyam, 98–122. sz.)

1925-05-01 / 98. szám

1925 május 1. pesti hivatalába befutott rideg számokat nézte, hanem kormányjelentésekre hallgatott és ezek­ből ítélte meg a munkásság gazdasági helyze­tét, akkor rosszhiszemű megtévesztés áldoza­tává lett s mi csak sajnálni tudjuk, hogy a dol­gok megítélésében eddig tárgyilagosnak hitt Mr­. Smith Amerika közvéleményét hasonló sorsra akarja juttatni. Mert ha csak a számokat nézi, ugyan miből következtethetett volna a munkásosztály nagyon jó helyzetére. Hiszen éppen ő az, aki havi jelentéseiben — hiteles számadatok alapján — hónapr­ól-hó­napra na­gyobbnak kénytelen föltüntetni a munkanélkü­liek számát. És ugyancsak saját jelentéseiből ítélhette volna meg önmaga is, hogy amikor a drágaság szintje vagy nem mozdul, vagy ha mozdul, hát fölfelé emelkedik, azala­tt a mun­kásosztály életszínvonala egyre alábbszáll, na­gyon is mélyen alábbszáll attól a színvonaltól, amely a nagyon jó jelzővel volna illethető. Nem lett volna haszontalan dolog ezeket a főbiztosi jelentéseket figyelembe venni, mielőtt Smith úr a magyarországi munkásosztály helyzetéről nyilatkozatot tett. Ha pedig a saját jelentései­nek olyan kevés hitelt ad, meg kellett volna kérdeznie a budapesti amerikai konzulátust, hogy napról-napra hány ezer és ezer magyar munkás ostromolja útlevélért, mert menekülni kénytelen a saját nagyon jó helyzete elől. Fölösleges, hogy számokkal bizonyítsuk a fő­biztos úr megállapításának az ellenkezőjét. Magyarországon senki sem meri szépíteni vagy tagadni a munkásosztály szörnyű helyzetét. Vi­lágos pillanataiban még a kormány sem. Mi te­hát éppen annyira érthetetlennek, mint sajná­latosnak tartjuk, hogy a főbiztos úr Háry Já­nos fantáziáját is magával vitte amerikai úti­padgyászában. És ha van még tárgyilagosság ,és van önérzet, ami ad valamit a szavahihető­ségre­, úgy Smith főbiztos úr bizonyára alkal­mat fog találni arra, hogy fönt jelzett nyilat­kozatával ellentétben a valósággal ismertesse meg Amerika közvéleményét. Nyilatkozatának egy másik részében a főbiz­tos úr azt is mondja, hogy Magyarországon az adók pontosan és készségesen folynak be. Való­ságnak ez is éppen olyan, mint a munkásosz­tály nagyon jó gazdasági helyzete. Igaz, az adók befolynak, de hogy „készségesen" folyná­nak be, az igazán csak vérmes fantáziával állít­ható. Mindenesetre olyan fantáziával, amelynek a bővérűségén kívül se füle, se szeme nincs, nem hallja a jajongást, a panaszt és nem látja, hogy az adókat már olyan alapokból vonják el az adózók, melyek arra volnának hivatva, hogy a termelést és ne az állami költségvetés szaná­lását ta­rtsák ü­zem­ben. Készségesen elismerjük, hogy a főbiztos úr a valóságos helyzetnek meg­felelően nyilatkozott a kormány „döbbenetes közigazgatási kiadásairól", a tisztviselői lét­szám túltengéséről és a nagy terhet jelentő ál­lami üzemekről, abban azonban megint csak elvetette a sulykot, hogy Magyarország akkor is meg tudna élni, „ha minden importot beszün­­ j . A forrásomról sokat beszélnek mostanság. Egyik oldalról azt halljuk, hogy csak a világforradalom ment­heti meg a munkásságot, a másik oldalról meg azt hirdeti a vészkürt, hogy le kell tiporni a munkásságot, le kell tiporni a szociáldemo­kráciát, amely forradalomba viszi a népeket. Egyik oldalon a forradalom romantikusai tart­ják pergőtűz alatt a s­zociáldemokráciát, a másik oldalról a kapitalisták és az ellenforra­dalom vérebjei tüzelnek veszettül a szociál­demokrata pártra. Ez a helyzet mindenütt a világon, ez a harctéri helyzet Magyarországon is... Sokat beszélnek a forradalomról. Olyan jelszó lett ez a valamikor szépen zengő és az emberiség szívének legmélyéről föltörő kiáltás, amelynek leple alatt még soha annyi gaz­ságot nem követtek el, mint most és mind­az a sok gazság, amely garmadába hordva elérné az Eiffel-torony tetejét: a szociáldemokrata munkásság ellen irányul; a szociáldemokrata munkásság öntudatos küzdelmét akarja el­gáncsolni a jobboldali reakció csakúgy mint a baloldali „szélsőség". A jobboldali ellenforradalom a forradalom útját látja a szociáldemokráciában; a bal­oldali „romantikusok" a forradalom gátját. Az egyik meg akarja ölni, a másik a munkásságot akarja elhódítani, hogy kalandok és véres összeomlások sikamlós útján vigye lázálmai felé... A szociáldemokrácia két tűz között halad a maga jól kiszámított és a tudomány vashen­gerével keményre taposott útján és nem téríti le erről az útról sem az üldözés, sem a rága­lom, sem a kapitalizmus törvénykönyvei és az ellenforradalom gyilokjai, sem a rálicitáló bolsevizmus és a tömegek sok szenvedélyeire spekuláló kalandorpolitika. A szociáldemokrata pártok mindenütt a vilá­gon sziklaszilárdan állanak a marxizmus talap­zatán és követik azt a politikát, amely a töme­gek legkevesebb áldozatával elérhető leg­nagyobb eredményeket akarja. Nem hirdet forradalmat a szociáldemokrata párt sehol, ha­nem céltudatosan és következetesen munkál­kodik a társadalom átalakításán és a tömegek nevelésén. A forradalmi jelszavak hangoztatá­sának korszaka különben is elmúlott. A szo­cializmus kövei készen állanak az építésre... A forradalom nem lehet cél és a forra­dalom nem mindig jelenti a holttestekkel bo­rított barrikádokat, a fegyveres utcai harco­kat, az égő petróleumgyárat és a Bastille le­rombolását... és nem mindig jelenti a mun­kásosztály sorsának megj­avulás­át. A forrada­lom alatt a szociáldemokrácia gdást ért, mint amit azok képzelnek, akik a társadalmi har­cok történelmét rossz és kevésbé rossz olaj­nyomatokról ismerik, amelyeken a szabadság, istenasszonya piros arcával lobogtatja meg a piros zászlót... A szociáldemokrácia számára nem ez az értelme a forradalomnak. Hanem: ha a munkásság egy tömege osztály helyzeté­nek tudatára jut, ha egy órával megkurtít­, hatja valamelyik szakma munkássága a mun­kaidejét, ha csak fillérekkel is megjavíthatja munkabérét; ha a szocialista könyv sokezer példányban eljut a munkásság tömegeihez; ha egy Munkásotthon épül; ha egy újabb munkás­lap indul és szaporodik a szocialista újságok előfizetőinek száma; ha a pártszervezetek meg­duzzadnak és választásról-választásra több lesz a szociáldemokrata szavazat és a szociál­demokrata képviselő, — igen, ez mind forra­dalmi tény, újabb lépés a szocialista jövő felé. Sokszor keserves idők terhei alatt szenved a munkásság és elkeseredésének talajából elő­bújna­k olyan téveszmék és tévhitek, amelyek talán érthetőek, de a szocialista fejlődésre ár­talmasak. Ezeknek a mérgező hatása azon­ban annál kisebb, mennél tisztábban él a mun­kásosztályban történelmi hivatásának tudata és mennél jobban kifejlődött benne a mozga­lom iránt való szeretete. Minden időben hinni és spircolni: ez a szocialista kötelesség tud­ás és osztálytudat mértéke. Sokan vannak, akik tü­relmetlenek, akik lassúnak tartják az előre­haladás tempóját. Igazuk van. De csa­k akkor van teljes mértékben igazuk, ha a maguk mun­kájával, áldozatkészségével igyekeznek gyorsí­tani a haladás ütegét. Mert a munkásmozga­lom előrehaladását nem csak az erőszakszerve­zetek gátolják, nem csak az állam és a kapita­lizmus együttes harca a szocializmus ellen, hanem a tudatlan tömegek, a közömbös mun­kásrétegek is... És most rukkoljunk ki tulajdo­nképen való mondanivalóinkkal. Magyarországon nehéz sora van a munkásosztálynak. Rettenetes gazdasági és politikai viszonyok között él, szervezetei nem működhetnek szabadon, számos munkás­réteg még csak neon is szervezkedhetik, egye­sülési és gyülekezési joga bilincsekbe verve, sajtója minden nap a bíróság elé kerül és el kell szenvednie az üldözés minden fajtáját. De mégis mennyien vannak még dolgozó embereik, proletárok, a­kik távol állanak a szociáldemo­krata párttól, a szakszervezetektől, akik majd olyan mértékben gátolják a mozgalom sikereit, a munkásosztály jobb sorsba jutását, mint az ellenségek és ellenfelek. Nos, a­kik türelmetlenek, akik több ered­ményt, lendületesebb és sikeresebb harcokat kívánnak — és melyik szocialista nem kívánja ezt —, azok lássanak munkához: szervezzenek, agitáljanak, törjék meg a tudatlanság kérgét és gyújtsák föl a lelkekben az eszme tüzét. Minden meghódított munkáslélek magasabbra gyújtja a máglyát, amelyen a szolgaság és a gyalázat kell, hogy elhamvadjon. A Népszava kitárt mellel harcol a proletariá­tus fölszabadulásáért, jobblétéért, kenyeréért és jogaiért. Ebben a harcában súlyos sebeket kap szinte naponta. A nemzetgyűlés csütörtöki ülésén a mentelmi bizottság jelentéséből meg­tudtuk, hogy Vanczák János elvtárs mentelmi jogát újból fölfüggesztették, mégpedig 11 eset­ben a Népszava cikkei miatt. Újabb tizenegy Sajtóper, újból esztendők és milliók ostor­csapásai hullanak a Népszavára. Kell-e több ok ennél, hogy a munkások neki­induljanak a külvárosoknak, a munkásnegyedeknek és sorra járjanak minden proletárlakást és új harcoso­kat szerezzenek a Népszavának. Május elseje van. A fölvonulást, a gyüleke­zést megtiltotta a kormány. De ki tilthatja el, hogy előfizetési tömbbel és lelkes szóval végig­járjuk a várost új előfizetőkért, új harcosokért? Mindenütt a világon seregszemle Május elseje. Nálunk nem szabad a seregszemle, de a tobor­zást ki tilthatja meg?! Az üldözött Népszaváé legyen a májusi ünnep varázslatos eszméket hirdető napja... A fehér füllel letakart páros ágy, a szekrény, amelynek peremén kristálypoharak !‚"Mo ›•«•••». az asztal, amelyen a leves párolog és amely mellett a fáradtan hazatérő — ám csókolni sohasem fáradt — fiatal, erős­­ embere várja, hogy elhűljön a leves tüze és közben úgy néz rá két dióbarnán csillogó szemével, hogy föl­parázslik tőle a szája és tikkadt lesz, pedig friss, hideghasú cseresnyét, hűsítő lovat evett épp az imént. Mari mindezt látta s érezte szinte az otthon levendulaillatát, amig összebújva, egymáshoz simuló vállal járták a holdfényes városliget ezüstporos útjait. Sokszor járták és egyre részegebben. A nyári éjszaka tikkadtan lélegzett akkor és a virágot gyümölccsé formáló ősnedvek duz­zadtak fűben, fában, emberben. Az egész min­denség lihegett a párzás vértsütő ösztöneitől. Akkor volt ez, amikor a világ agyát meg­gyújtották a pusztítás üszkével és a téboly bacillusait oltották az országok népeibe, nagy nemes célkitűzések káprázatával részegítve meg őket. Pedig csak arról volt szó, hogy a német adja-e el a bádogpitykéket a vad törzseknek és a kul­túra külvárosaiban élő egyéb barbároknak, vagy az angol? Andrást elvitték a vágóhídra a pityke­bolt érdekében. •­­Mari pironkodva és sírva vallotta be a mű­vésznőnek, hogy ő kilép a helyiből, mert már nagyon látszik az állapotja és a házbeli cselé­dek vihogva dugják össze a fejüket, ha a lép­csőn találkoznak vele és csúfondáros beszédek foszló ostora csattog a szivén. A művésznő megértőn, szinte anyásan simo­gatta meg a Mari csitri fejét: — Nem olyan nagy baj ez. Majd a kórházba megy, a doktor már kicsinálja azt az én kedve­mért Aztán majd visszajössz hozzám. Nem árt az, hogy túl vagy a vizsgán, Mari. Mari csodálkozva nézett a művésznőre: — Jó ez? Ennyire jó? Vagy annyira rossz, hogy így beszél? Ilyen kurtán, furcsán? Ilyen pőre szavakkal? És hogy nem gondol a gye­rekre, aki jön, hogy repeső két kis karjai közt a boldogságos, gyalázatos szégyent hozza neki; menyasszonyi koszorút tövisekből, amely sebe­ket tép rajta, sebeket, amiket titkolni illik? Mint valami elpuffadt sikoly a fojtogatott torokból, úgy szakadt ki a lelke véres mélyéből a kérdés: — És a gyerek? Mi lesz a gyerekemmel? — Ugyan? — és a művésznő az ő fehér pár­náshúsú, gyűrűs kezével legyintett egyet. — Csak lesz benne annyi tapintat, hogy elpusz­tuljon. Marit, mintha szívenütötték volna egy jég­röggel, jajgatva, sápadtan támolygott ki a szo­bából és sírt egész éjjel. A szemetes már csöngetett a kapu előtt, ami­kor abbahagyta könnytől már nem is enyhített száraz zokogását. Fölkelt az asztal mellől sajgó, megvénült, ki­fosztott szívéhez szorítva a két kezét. Azután pucolni kezdte a művésznő cipőit. Alig nagyobbak, mint az ő kicsinyének a cipői lesznek, ha... ha... élve marad. # Marival találkoztam tegnap este egy lokál­ban. A szeme, a lenvirág régi, tiszta szeme fekete gyűrűvel árkolt. Csupa selyem és illat, kalapja tollas, diadalmas, hódító. Antoinettenek hívják bizonnyal. Vájjon bol­dog lenne-e Wolfgang Erich pénztáros úr, ha ezt megéri? Nem tudom. Nem beszélhettem Marival. Na­gyon kopott vagyok. Nem nézhetett ki belőlem valami sokat. Ő pedig ért ehhez. Látom, ez a mestersége. Csak művésznőhöz menjen szolgálni a sze­gény ember lánya, ha már szolgálni kell. Igaz-e? NÉPSZAVA tetnének..." Bármennyire hízelgő is ez a meg­állapítás, be kell vallanunk, hogy dolgaink egy­általában nem állnak ilyen fényesen. A főbiz­tos-import beszüntetését talán még el tudnánk viselni, de egyebekben szükségünk van arra, ami határainkon kívül terem. Gazdasági és po­litikai intézményekben, nemkülönben tárgyila­gosságban és őszinteségben egyaránt ... 3 Kereskedelmi szerződési tárgyalások Ausz­triával. Megírtuk már, hogy a magyar-osztrák kereskedelmi szerződés előkészítése érdekében az osztrák kormány küldöttei Budapestre ér­keztek. A magyar és osztrák kormány megbí­zottai csütörtökön megtartották első értekez­letüket. Egyelőre a munkaprogramot állapítot­ták meg, az érdemleges tanácskozások szomba­ton kezdődnek. A mostani tárgyalásoknak az a céljuk, hogy az érvényben levő ideiglenes ke­reskedelmi szerződés helyett a két állam vég­­legesen szabályozza az egymás közti kereske­­delmi forgalmat.

Next