Népszava, 1925. augusztus (53. évfolyam, 171–194. sz.)
1925-08-01 / 171. szám
rf €®Bi3iaii,égesd el a könyveket... — írta Ujszáry György. — Gergely Sándor a Népszava július 12-iki számában «Kultúra és munkásnevelés" címmel tárcacikket írt. A legutóbbi vasárnapi lap tárcarovatában Peterdi Andor kimerítően foglalkozik ezzel az írással „A tendenciózus irodalom" ciműi reflexiójában. Gergely Sándor azt a gondolatot fejtegeti cikkében, hogy ma, az új világ hajnalán, végleg szakítani kell az eddigi „mételyező" irodalommal és új, "hazugságmentes", az egész emberiséget beölelő, kollektív irodalmat kell teremteni, amely minden szavában tendenciózusan, tudatos célzatossággal hirdesse, mintegy propagálja az új világszemléletet, a szintén tendenciával való, polgári ideológiájú, individualista irodalommal szemben. S ahogy végignéz a történelem embertelen, véres és aljas korszakain, meglázasult indulatában, eliszonyodva és végső kétségbeesésben egy shakespearei idézettel kiált föl: — Caliban, égesd el a könyveket... . Peterdi Andor fölrcjelzett cikkében mély megütközéssel, botránkozással inkriminálja ezt a kijelentést. Vandalizmusnak tartja. Sőt: nyíltan és kimérten, némi s nem kisfokú kíméletettséggel, tébolynak nevezi. Mentséget vagy csupán megértést nem keres és nem is igyekszik keresni. Mintegy, ily bűnös kijelentés fölött, csak lesújtó szavai vannak. HivatkozikKassák Lajosra is, aki szerinte, a Gergely fölfogásával homlokegyenest ellenkezőt vallott e dologban, éppen e hasábokon. Véletlenül nincs a kezemben Kassák teljes cikke, de mert ez ügyssen tartozik rám, nem is akarom kontrolálni Peterdi idézetének pontosságát, helyességét. Azonban jól emlékezem Kassák alig két év előtti nyilatkozataira. Amik, ha nem is voltak ez a shakespearei citátum, de lényegében azzal megegyeztek. Le kell mindent rombolni — szokta volt mondani —, ami a tegnapból való, abból az erkölcsi és művészi és társadalmi csődbe került világból semninek se szabad megmaradnia, ha a valóságban meg akarjuk építeni az új élet lehetőségeit, mert még a kövek formái is fertőznek. Ezért van, hogy némi kétkedéssel fogadom a rá való hivatkozást. Bár az is lehet, hogy megváltoztatta azóta a véleményét. Ám, mindezek Gergely Sándorra és Kassák Lajosra tartoznak, akik, ha szükségét látják és akarják, majd megvédik a maguk álláspontját. Nem tartozik rám, én sohasem akartam, most sem akarom elégetni a könyveket. Ezer okon túl, annál is inkább nem, mert tudom, hogy ez merő lehetetlenség. Még szimbólikus értelemben is képtelenség, ha azt akarja jelenteni, hogy minden szellemi kapcsolatom tépve, elszakadjak teljesen a tegnaptól. Gondolom, hogy rövid töprengés után az „égető" Gergely és a „nem-égető" Peterdi is beláthatják, hogy a valóságban keresztülvinni a könyvek elégetését, abszurdum. Hiszen akkor a koponyákat is mind szét kellene verni, amikben kisebb-nagyobb könyvtárak, könyvek vannak komprimálva. Legalább is: egy dal, tört vers, mese. Márpedig, aki Dosztojevszkijt is máglyára ítéli, az valóságos tabula rasa-t akar teremteni. Nyilván: teljes lehetetlenséget. A Gergely kifakadása tehát nem reális valami. Inkább általánosító jelszó. Erős, pregnáns elvi leszögezés. Az ő dolga precíz magyarázatot adni. Azonban semmiesetre sem félelmetes kijelentés ez, mert olyasmi, mintha a napról azt mondaná, hogy el akarja fújni. De ujjongásokban tört ki a reakció győzelme fölött, vészharangot kongatott a megyetanácsi választások alkalmából. És sűrü könnyeket hullatott afölött, hogy a megyetanácsokból „a köztársaságiak elitje sok helyen kihullott s a hatalom azok kezébe került, akik nemrégen megtagadták az ország számára a hiteleket, holott Franciaország önvédelméről nem mondhat le se az anyaország határain, se a kishatárok felé". Ez azt mutatja, hogy a francia burzsoázia mindannak ellenére, hogy július 12-én a kamarában győzelmet aratott, nem tud megszabadulni azoktól a gondoktól, amelyek nyugalmát zavarják. A politikai légkör Franciaországban vészterhes. A parlament és a nép között meghasona Peterdi megnem értése a merevsége, szinte szívtelensége, amivel tárgyalta ezt a halálos vergődésben fogant sikolyt, az már igenis, megdöbbentő s joggal elrémítő valóság. Mert a Gergely vandalizmusában több a humanitás, több e pokoli pusztítási vágyban az emberségesség, mint a Peterdi nagyon is hangosan vallott művészetszerelmében. És ezt nem lehet, de nem is szabad szó nélkül hagyni. Nem, mert íme, még magunk között is akadnak, akik nem tudják, tán nem is akarják megérteni az emberiség legszörnyebben megszenvedett, legiszonyubban becsapott és megcsalt, legkétségbeejtőbben hitevesztett generációját, akiknek egyik kitűnő költőreprezentánsa éppen Gergely Sándor. Mert az a nemzedék, amelyhez ő is tartozik és tartozunk vesztünkre még sokan, nagyon sokan, a háború és forradalmak förgeteges forgatagában, ha elvesztette e bestiális földön a tájékozódást és az őrület sikolyában tör föl, megértéssel kell lenni hozzá. Kell keresni, találni, akarni mentő szót, ami megmagyarázza őket. Mert ez a korosztály a megtébolyult világ szédületében kering ma is. Ezek az ifjak, amikor legfogékonyabb a lélek: gyilkolni és gyilkoltatni küldettek. Megjárták a soránátverte magaslatok égrekiáltó kínját és apuitan megkúszták a véres völgyek pokoli szenvedéseit, a testüket megtépdesték óleivelőjű srapnellekkel és a sziveikből kibombázták a legszentebb hiteket is. A még az anyja nevétől édesedő ajkak zord átkokat üvöltöztek a tizenkilenc esztendő borzalmas tusáiban, amit hosszú agóniában vívtak a halállal. Ezek, vagy bestiák lettek maguk is, vagy mint a közönséges tébolyultak, tébolyodottak. Akik kifolyatott szemmel és összerázott agyvelővel, remegő idegekkel és cafattá tépett testtel és mankón járva és mint a béka, láb nélkül, a föl közismert monarchista, ma már megelégszik, ha Bécs városát továbbra is a maga saját és közismerten kitűnő ellenőrző szerve ellenőrzi majd. A „vívmány" mindössze annyi, hogy ezt a fővárosi ellenőrt ezentúl öt évre választja — a város közgyűlése. Adózási kérdésekben a kormány bizonyos vétójogot kapott, de ez a vétójog lakásépítési adókra és sok más városi illetékek kivetési jogára . — nem vonatkozik. Ami pedig a községi alkalmazottaknak, illetve tanítóknak az államiaknál való jobb díjazását illeti, ezt Bécs városa még a napokban két évre biztosította, az új törvény érvényét pedig a parlament két évi tartamra korlátozta, így legföljebb a keresztény kormányzat fogja megbánni, ha az állami alkalmazottak két éven át azon lesznek kénytelenek sopánkodni, hogy mennyivel emberségesebben űzet „a zsidó Breitner" a fővárosnál, mint Ahrer pénzügyminiszter úr — a „fajkeresztény". Magától értetődő, hogy a tartományi kormányzatok választott tagjainak jogai ellen tervezett merényletből sem lett semmi. Ami alkalmas lett volna arra, hogy a tartományi főnökök diktatórikus hatalmat kapjanak a kezükbe, hogy ezt a szociáldemokrata kisebbségek ellen gyakorolják, ezt elvtársaink a törvényjavaslatokból az utolsó betűig kiradíroztatták. Ellenben sikerült elvtársainknak újabb, nagyjelentőségű vívmányt kiharcolniok. Megtörtént ugyanis, hogy a közigazgatási bíróság — az alkotmány eddigi, nem eléggé világos szövegére hivatkozva — azt mondotta egy múlt évi döntésében, hogy a mezőgazdasági munkásoknak betegség- és balesetbiztosítása nem a parlamentnek, hanem az egyes — amint mondottuk, még fekete! — tartományoknak a hatáskörébe tartozik. Ezen okulva, a parlament most az új alkotmányrevíziós törvényekben világosan kimondotta, hogy ezentúl a mezőgazdasági munkásság biztosításának kérdése is a parlamentre tartozik. Mindezekből láthatjuk tehát, hogy osztrák elvtársaink erejüket, pártegységüket és elszántságukat latba vetve, még a genfi tanácsadókkal és segítőeszközökkel megfejelt reakciósokkal szemben is megállták a sarat. Nem hajlandók egyedül viselni a háború következményeit és a „szanálásnak" kényszerzubbonyát és főként nem hajlandók megengedni, hogy a demokratikus haladásnak és jogfejlesztésnek bármilyen csalafinta módon útját állják. (B. M.) WWMAMMAMMMMMMMMMMAMMMWMMMMVWIM A japán-amerikai viszony Londonból jelentik, hogy Hayaszim, a távozó japán nagykövet, a Reuter-iroda képviselőjével folytatott beszélgetésében kijelentette, hogy nagy jelentősége van annak, hogy nemcsak Anglia és Japán, hanem a többi államok együttműködése is Amerika készséges támogatásában részesül. Hayashi szerint a japán-amerikai viszony aggodalomra egyáltalán nem ad okot s azt a reményét fejezte ki, hogy a két ország állaanférfiai fontosnak fogják tartani a Washington és Tokió közötti szívélyes együttműködést. 12 NÉPSZAVA ittja augusztus 3. f francia (A Népszava párisi tudósítójától.) Franciaországban a demokratikus szövetség politikai korszaka egyelőre lezárult. Az a kamara, amely ebből a politikai szövetségből született, július 12-áről 13-ára virradó éjjel 295 szavazattal 228 ellen szétrobbantotta ezt a szövetséget. A költségvetés elfogadásával a Jiamara a szenátus szociztus reakciójával szemben meghátrált, ugyancsak takarodót fújt Caillaux pénzügyminiszter támadásával szemben is. Azóta az ország izgalma megnövekedett. A közben lefolyt megyetanácsi választások pedig arról tanúskodnak, hogy Painlevé kormánya, amely most egy új jobboldali parlamenti többségre támaszkodik, az ország lakosságának többsége előtt egyáltalán nem népszerű. Mi, szocialisták meg vagyunk róla győződve, hogy Franciaország népe demokratikus reformokat kíván, vagyis a költségvetés egyensúlyát oly módon akarja helyreállíttatni, hogy a terhek arányosan oszoljanak meg, továbbá a marokkói konfliktus végérvényes megoldását követeli és szívesebben venné, ha ezt a célt becsületes békeajánlattal, tárgyalások útján érné el a kormány, mintsem újabb tábornokok és táborszernagyok harctérre való küldésével, akik az egészet „katonai ügynek" látják és fegyverrel akarják „befejezni". Vessünk egy rövid pillantást a lefolyt eseményekre. Abban a hosszú harcban, amely a költségvetés egyes pontjai fölött folyt a kamarában, majd pedig a kamara és szenátus ellentétére vezetett, csupán a szocialista párt volt az egyetlen, amely arra törekedett, hogy az adóterhek az egyes társadalmi osztályok között a teherviselőképesség arányában oszoljanak meg és hogy a terhek legnagyobb részét ne a munkásosztály legyen kénytelen viselni. A párt nagyon sok, dologban engedett. Lemondott a vagyondézsmáról, amelynek bevezetését úgy Caillaux, mint a radikális szocialisták többsége ellenezte. A párt kezdetben abban a hitben volt, hogy a pénzügyminiszter és a szenátus között van valamelyes hallgatólagos megállapodás és a szövetséges pártok kívánságait több tekintetben honorálni fogják. Caillaux azonban, akit a régi választókerületében szenátorrá választottak, „kedves kollégáival" nem akarta az ügyét elrontani. Ettől az időtől kezdve nem sokat törődött a szocialisták kívánságaival és nagyon hamar megfeledkezett arról, hogy a szocialisták voltak azok, akik perének újrafölvételét követelték, amikor a följebbveiteli bíróság jogérvényesen elítélte. És most ő nyíltan harcot indított. Vincent Auriol, a kamara pénzügyi bizottságának szocialista elnöke ellen. És amikor Auriol látta, hogy minden hiábavaló és a harcot elvesztette, lemondott a pénzügyi bizottság elnöki tisztéről. A szocialisták még egyszer megkísérelték július 12-én, hogy a konzervatív szenátus és a pénzügyminiszter paktumát fölborítsák. Bedouce azt indítványozta a kamarában, hogy a kiskereskedelmet mentesítsék a forgalmi adó alól. A harc kemény volt, úgy hogy végül a radikális szocialisták között szakadásra vezetett. Mindazáltal Caillaux és Painlevé továbbra is nyeregben maradtak, amikor a kamarában fölvetették a bizalmi kérdést. A bizalmi kérdésben leadott szavazatok azonban már megmutatták a jelenlegi politikai helyzet fonákságát. A Painlevé-Briand-i Caillaux-kormány mellett leadott szavazatok a következőképen oszlottak meg: rájuk szavazott a demokrata republikánus unió (nacionalista blok) 101, az elszászi demokraták 14, a baloldali republikánusok 33 és a köztársasági demokraták 41 tagja, továbbá 33 baloldali radikális, 20 köztársasági szocialista és 43 radikális szocialista. A két utóbbi csoport 63 szavazatától eltekintve, a többi pártcsoportok valamennyien csak alosztályai az egységes reakciónak, amely a megelőző kamarában Poincaré, Millerand és Maginot politikáját támogatták. És kik szavaztak a kormány ellen? Majdnem az egész baloldali szövetség: 104 szocialista, 77 radikális, 16 köztársasági szocialista s rajtuk kívül még 26 kommunista és 3 független kommunista. A helyzet tehát világos. Az a parlamenti többség, amelyet a Herriot-kormány alkotott, fölborult. Pavilevé kormánya három hónap alatt a kormánytöbbséget a maga számára máskép alakította ki: a súlypont a baloldali kormánytöbbségről áthelyeződött a jobboldali pártcsoportosulásokra. A reakciós sajtó élén ezt a fordulatot a „Temps" a következő SZolVcikkal ünnepelte: „Egy új kormánytöbbség alakult ki, amely magába foglalja a tegnap egész ellenzékét és az előbbi pártszövetség egy jelentékeny részét, amely határozottan szembefordult a május 11-én hirdetett politikával, amelyről csak azt mondhatjuk, hogy Franciaországnak rossz szolgálatokat tett anélkül, hogy a köztársaságnak hasznára vált volna." És ez a reakciós polgári lap szerencsét kívánt a kormánynak „a parlamenti súlypont eltolódásához, amely némi ingadozás után végleg kiszakadt a marxista elméletek vonzási köréből és most már végleg megszilárdulni látszik". Nem volna értelme, ha behunynák szemünket és nem látnók meg a reakció ezidőszerint aratott győzelmét. A baloldali pártszövetség parlamenti formája széthullott. Ezenkívül naponta a szemünk előtt játszódik le, hogy az a két radikális újság, amely még nem is oly régen teljesen egységes fölfogást képviselt, az „Ere -Nouvelle" és a „Quotidien", miképen tesz egymásnak szemrehányást a történtek miatt, a felelősség kérdését firtatva. Amíg az „Ere Nouvelle" Caillaux mellé áll, a „Quotidien", régi álláspontjához híven, Herriot idejének baloldali szövetségi politikája mellett tör lándzsát. Azonban, ha a baloldali szövetség megszűnt is egyelőre a kamarában, ez, egyúttal nem jelenti azt, hogy az országban is megszűnt. Éppen ellenkező a helyzet. Ugyanaz a „Temps", amely a költségvetés elfogadása napján öröm