Népszava, 1925. augusztus (53. évfolyam, 171–194. sz.)

1925-08-01 / 171. szám

rf €®Bi3iaii,égesd el a könyveket... — írta Ujszáry György. — Gerg­ely Sándor a Népszava július 12-iki szá­mában «Kultúra és munkásnevelés" címmel tárcacikket írt. A legutóbbi vasárnapi lap tárcarovatában Peterdi Andor kimerítően foglalkozik ezzel az írással „A tendenciózus irodalom" cim­űi reflexiójában. Gergely Sándor azt a gondolatot fejtegeti cikkében, hogy ma, az új világ hajnalán, vég­leg szakítani kell az eddigi „mételyező" iro­dalommal és új, "hazugságmentes", az egész emberiséget beölelő, kollektív irodalmat kell teremteni, amely minden szavában tendenció­zusan, tudatos célzatossággal hirdesse, mint­egy propagálja az új világszemléletet, a szin­tén tendenciával való, polgári ideológiájú, individualista irodalommal szemben. S ahogy végignéz a történelem embertelen, véres és aljas korszakain, meglázasult indulatában, el­iszonyodva és végső kétségbeesésben egy shakespea­rei idézettel kiált föl: — Caliban, égesd el a könyveket... . Peterdi Andor fölrcjelzett cikkében mély megütközéssel, botránkozással inkriminálja ezt a kijelentést. Vandalizmusnak tartja. Sőt: nyíltan és kimérten, némi s nem kisfokú kím­é­let­ettséggel, tébolynak nevezi. Mentséget vagy csupán megértést nem keres és nem is igyek­szik keresni. Mintegy, ily bűnös kijelentés fölött, csak lesújtó szavai vannak. Hivatkozik­­Kassák Lajosra is, aki szerinte, a Gergely föl­fogásával homlokegyenest ellenkezőt vallott e dologban, éppen e hasábokon. Véletlenül nincs a kezemben Kassák teljes cikke, de mert ez ügyssen tartozik rám, nem is akarom kontro­lálni Peterdi idézetének pontosságát, helyessé­gét. Azonban jól emlékezem Kassák alig két év előtti nyilatkozataira. Amik, ha nem is vol­tak ez a shakespearei citátum, de lényegében azzal megegyeztek. Le kell mindent rombolni — szokta volt mondani —, ami a tegnapból való, abból az erkölcsi és művészi és társa­dalmi csődbe került világból semn­inek se sza­bad megmaradnia, ha a valóságban meg akar­juk építeni az új élet lehetőségeit, mert még a kövek formái is fertőznek. Ezért van, hogy némi kétkedéssel fogadom a rá való hivatko­zást. Bár az is lehet, hogy megváltoztatta azóta a véleményét. Ám, mindezek Gergely Sándorra és Kassák Lajosra tartoznak, akik, ha szükségét látják és akarják, majd meg­védik a maguk álláspontját. Nem tartozik rám, én sohasem akartam, most sem akarom elégetni a könyveket. Ezer okon túl, annál is inkább nem, mert tudom, hogy ez merő lehetet­lenség. Még szimbólikus értelemben is képte­lenség, ha azt akarja jelenteni, hogy minden szellemi kapcsolatom tépve, elszakadjak telje­sen a tegnaptól. Gondolom, hogy rövid töpren­gés után az „égető" Gergely és a „nem-égető" Peterdi is beláthatják, hogy a valóságban keresztülvinni a könyvek elégetését, abszur­dum. Hiszen akkor a koponyákat is mind szét kellene verni, amikben kisebb-nagyobb könyv­tárak, könyvek vannak komprimálva. Leg­alább is: egy dal, tört vers, mese. Már­pedig, aki Dosztojevszkijt is máglyára ítéli, az való­ságos tabula rasa-t akar teremteni. Nyilván: teljes lehetetlenséget. A Gergely kifakadása tehát nem reális va­lami. Inkább általánosító jelszó. Erős, preg­náns elvi leszögezés. Az ő dolga precíz ma­gyarázatot adni. Azonban semmiesetr­e sem fé­lelmetes kijelentés ez, mert olyasmi, mintha a napról azt mondaná, hogy el akarja fújni. De ujjongásokban tört ki a reakció győzelme fö­lött, vészharangot kongatott a megyetanácsi választások alkalmából. És sű­rü könnyeket hullatott afölött, hogy a megyetanácsokból „a köztársaságiak elitje sok helyen kihullott s a hatalom azok kezébe került, akik nemrégen megtagadták az ország számára a hiteleket, holott Franciaország önvédelméről nem mond­hat le se az anyaország határain, se a k­is­határok felé". Ez azt mutatja, hogy a francia burzsoázia mindannak ellenére, hogy július 12-én a kamarában győzelmet aratott, nem tud megszabadulni azoktól a gondoktól, amelyek nyugalmát zavarják. A politikai légkör Franciaországban vész­terhes. A parlament és a nép között meghason­a Peterdi megnem értése a merevsége, szinte szívtelensége, amivel tárgyalta ezt a halálos vergődésben fogant sikolyt, az már igenis, meg­döbbentő s joggal elrémítő valóság. Mert a Gergely vandalizmusában több a humanitás, több e pokoli pusztítási vágyban az embersé­gesség, mint a Peterdi nagyon is hangosan vallott művészetszerelmében. És ezt nem lehet, de nem is szabad szó nélkül hagyni. Nem, mert íme, még magunk között is akadnak, akik nem tudják, tán nem is akarják megérteni az embe­riség legszörnyebben megszenvedett, legiszo­nyubban becsapott és megcsalt, legkétségbe­ejtőbben hitevesztett generációját, akiknek egyik kitű­nő költőreprezentánsa éppen Ger­gely Sándor. Mert az a nemzedék, amelyhez ő is tartozik és tartozunk vesztünkre még sokan, nagyon sokan, a háború és forradalmak förge­teges forgatagában, ha elvesztette e bestiális földön a tájékozódást és az őrület sikolyában tör föl, megértéssel kell lenni hozzá. Kell ke­resni, találni, akarni mentő szót, ami megma­gyarázza őket. Mert ez a korosztály a megté­bolyult világ szédületében kering ma is. Ezek az ifjak, amikor legfogékonyabb a lélek: gyil­kolni és gyilkoltatni küldettek. Megjárták a soránátverte magaslatok égrekiáltó kínját és apuitan megkúszták a véres völgyek pokoli szenvedéseit, a testüket megtépdesték óleiv­előjű srapnellekkel és a sziveikből kibombáz­ták a legszentebb hiteket is. A még az anyja nevétől édesedő ajkak zord átkokat üvöltöztek a tizenkilenc esztendő borzalmas tusái­ban, amit hosszú agóniában vívtak a halállal. Ezek, vagy bestiák lettek maguk is, vagy mint a közönséges tébolyultak, tébolyodottak­. Akik kifolyatott szemmel és összerázott agyvelővel, remegő idegekkel és cafattá tépett testtel és mankón járva és mint a béka, láb nélkü­l, a föl­ közismert monarchista, ma már megelégszik, ha Bécs városát továbbra is a maga saját és közismerten kitűnő ellenőrző szerve ellenőrzi majd. A „vívmány" mindössze annyi, hogy ezt a fővárosi ellenőrt ezentúl öt évre választja — a város­ közgyűlése. Adózási kérdésekben a kormány bizonyos vétójogot kapott, de ez a vétójog lakásépítési adókra és sok más városi illetékek kivetési jo­gára . — nem vonatkozik. Ami pedig a községi alkalmazottaknak, illetve tanítóknak az álla­miaknál való jobb díj­azását illeti, ezt Bécs vá­rosa még a napokban két évre biztosította, az új törvény érvényét pedig a parlament­­ két évi tartamra korlátozta, így legföljebb a ke­resztény kormányzat fogja megbánni, ha az állami alkalmazottak két éven át azon lesznek kénytelenek sopánkodni, hogy mennyivel em­berségesebben űzet „a zsidó Breitner" a fővá­rosnál, mint Ahrer pénzügyminiszter úr — a „fajkeresztény". Magától értetődő, hogy a tartományi kor­mányzatok választott tagjainak jogai ellen tervezett merényletből sem lett semmi. Ami al­kalmas lett volna arra, hogy a tartományi fő­nökök diktatórikus hatalmat kapjanak a ke­zükbe, hogy ezt a szociáldemokrata kisebbsé­gek ellen gyakorolják, ezt elvtársaink a tör­vényjavaslatokból az utolsó betűig kiradíroz­tatták. Ellenben sikerült elvtársainknak újabb, nagyjelentőségű vívmányt kiharcolniok. Meg­történt ugyanis, hogy a közigazgatási bíróság — az alkotmány eddigi, nem eléggé világos szövegére hivatkozva — azt mondotta egy múlt évi döntésében, hogy a mezőgazdasági munkásoknak betegség- és balesetbiztosítása nem a parlamentnek, hanem az egyes — amint mondottuk, még fekete! — tartományoknak a hatáskörébe tartozik. Ezen okulva, a parlament most az új alkotmányrevíziós törvényekben világosan kimondotta, hogy ezentúl a mező­gazdasági munkásság biztosításának kérdése is a parlamentre tartozik. Mindezekből láthatjuk tehát, hogy osztrák elvtársaink erejüket, pártegységüket és el­szántságukat latba vetve, még a genfi tanács­adókkal és segítőeszközökkel megfejelt reak­ciósokkal szemben is megállták a sarat. Nem hajlandók e­gyedül viselni a háború következ­ményeit és a „szanálásnak" kényszerzubbonyát és főként nem hajlandók megengedni, hogy a demokratikus haladásnak és jogfejlesztésnek bármilyen csalafinta módon útját állják. (B. M.) WWMAMMAMMMMMMMMMMAMMMWMMMMVWIM A japán-amerikai viszony­ London­ból jelen­tik, hogy Hayaszim, a távozó japán nagykövet, a Reuter-iroda képviselőjével folytatott be­szélgetésében kijelentette, hogy nagy jelentő­sége van a­nnak, hogy nemcsak Anglia és Ja­pán, hanem a többi államok együttműködése is Amerika készséges támogatásában részesül. Hayashi szerint a japán-amerikai viszony ag­godalomra egyáltalán nem ad okot s azt a re­ményét fejezte ki, hogy a két ország állaanfér­fiai fontosnak fogják tartani a Washington és Tokió­ közötti szívélyes együttműködést. 12 NÉPSZAVA ittja augusztus 3. f francia (A Népszava párisi tudósítójától.) Franciaor­szágban a demokratikus szövetség politikai korszaka egyelőre lezárult. Az a kamara, amely ebből a politikai szövetségből született, július 12-áről 13-ára virradó éjjel 295 szavazattal 228 ellen szétrobbantotta ezt a szövetséget. A költ­ségvetés elfogadásával a Jiamara a szenátus szociztu­s reakciójával szemben meghátrált, ugyancsak takarodót fújt Caillaux pénzügy­miniszter támadásával szemben is. Azóta az ország izgalma megnövekedett. A közben le­folyt megyetanácsi választások pedig arról tanúskodnak, hogy Painlevé kormánya, amely most egy új jobboldali parlamenti többségre támaszkodik, az ország lakosságának többsége előtt egyáltalán nem népszerű. Mi, szocialisták meg vagyunk róla győződve, hogy Franciaor­szág népe demokratikus reformokat kíván, vagyis a költségvetés egyensúlyát oly módon akarja helyreállíttatni, hogy a terhek ará­nyosan oszoljanak meg, továbbá a marokkói konfliktus végérvényes megoldását követeli és szívesebben venné, ha ezt a célt becsü­letes békeajánlattal, tárgyalások útján érné el a kormány, mintsem újabb tábornokok és táborszernagyok harctérre való küldésével, akik az egészet „katonai ügynek" látják és fegyverrel akarják „befejezni". Vessünk egy rövid pillantást a lefolyt esemé­nyekre. Abban a hosszú harcban, amely a költ­ségvetés egyes pontjai fölött folyt a kamará­ban, majd pedig a kamara és szenátus ellen­tétére vezetett, csupán a szocialista párt volt az egyetlen, amely arra törekedett, hogy az adó­terhek az egyes társadalmi osztályok között a teherviselőképesség arányában oszoljanak meg és hogy a terhek legnagyobb részét ne a mun­kásosztály legyen kénytelen viselni. A párt na­gyon sok, dologban engedett. Lemondott a va­gyondézsmáról, amelynek bevezetését úgy Cail­laux, mint a radikális szocialisták többsége elle­nezte. A párt kezdetben abban a hitben volt, hogy a pénzügyminiszter és a szenátus között van valamelyes hallgatólagos megállapodás és a szövetséges pártok kívánságait több tekintet­ben honorálni fogják. Caillaux azonban, akit a régi választókerületében szenátorrá válasz­tottak, „kedves kollégáival" nem akarta az ügyét elrontani. Ettől az időtől kezdve nem sokat törődött a szocialisták kívánságaival és nagyon hamar megfeledkezett arról, hogy a szocialisták voltak azok, akik perének újraföl­vételét követelték, amikor a följebbveiteli bíróság jogérvényesen elítélte. És most ő nyíltan harcot indított. Vincent Auriol, a kamara pénzügyi bizottságának szocialista elnöke ellen. És amikor Auriol látta, hogy minden hiábavaló és a har­cot elvesztette, lemondott a pénzügyi bizottság elnöki tisztéről. A szocialisták még egyszer megkísérelték július 12-én, hogy a konzervatív szenátus és a pénzügyminiszter paktumát föl­borítsák. Bedouce azt indítványozta a kamará­ban, hogy a kiskereskedelmet mentesítsék a forgalmi adó alól. A harc kemény volt, úgy hogy végül a radikális szocialisták között sza­kadásra vezetett. Mindazáltal Caillaux és Pain­levé továbbra is nyeregben maradtak, amikor a kamarában fölvetették a bizalmi kérdést. A bizalmi­­ kérdésben leadott szavazatok­­ azonban már megmutatták a jelenlegi poli­tikai helyzet fonákságát. A Painlevé-Briand-i Caill­aux-kormány mellett leadott szavazatok a következőképen oszlottak meg: rájuk szava­zott a demokrata republikánus unió (naciona­lista blok) 101, az elszászi demokraták 14, a baloldali republikánusok 33 és a köztársasági demokraták 41 tagja, továbbá 33 baloldali radikális, 20 köztársasági szocialista és 43 radi­kális szocialista. A két utóbbi csoport 63 szava­zatától eltekintve, a többi pártcsoportok vala­mennyien csak alosztályai az egységes reakció­nak, amely a megelőző kamarában Poincaré, Millerand és Maginot politikáját támogatták. És kik szavaztak a kormány ellen? Majdnem az egész baloldali szövetség: 104 szocialista, 77 radikális, 16 köztársasági szocialista s raj­tuk kívül még 26 kommunista és 3 független kommunista. A helyzet tehát világos. Az a parlamenti többség, amelyet a Herriot-kormány alkotott, fölborult. Pavilevé kormánya három hónap alatt a kormánytöbbséget a maga számára máskép alakította ki: a súlypont a baloldali kormánytöbbségről áthelyeződött a jobboldali pártcsoportosulásokra. A reakciós sajtó élén ezt a fordulatot a „Temps" a következő SZolVcik­kal ünnepelte: „Egy új kormánytöbbség ala­kult ki, amely magába foglalja a tegnap egész ellenzékét és az előbbi pártszövetség egy jelentékeny rés­zét, amely határozottan szembe­fordult a május 11-én hirdetett politikával, amelyről csak azt mondhatjuk, hogy Francia­országnak rossz szolgálatokat tett anélkül, hogy a köztársaságnak hasznára vált volna." És ez a reakciós polgári lap szerencsét kívánt a kormánynak „a parlamenti súlypont eltoló­dásához, amely némi ingadozás után végleg kiszakadt a marxista elméletek vonzási köré­ből és most már végleg megszilárdulni látszik". Nem volna értelme, ha behunynák szemün­ket és nem látnók meg a reakció ezidőszerint aratott győzelmét. A baloldali pártszövetség parlamenti formája széthullott. Ezenkívül na­ponta a szemünk előtt játszódik le, hogy az a két radikális újság, amely még nem is oly régen­­ teljesen egységes fölfogást képviselt, az „Ere -Nouvelle" és a „Quotidien", miképen tesz egy­másnak szemrehányást a történtek miatt, a felelősség kérdését firtatva. Amíg az „Ere Nouvelle" Caillaux mellé áll, a „Quotidien", régi álláspontjához híven, Herriot idejének baloldali szövetségi politikája mellett tör lándzsát. Azonban, ha a baloldali szövetség megszűnt is egyelőre a kamarában, ez, egyúttal nem­ je­lenti azt, hogy az országban is megszűnt. Éppen ellenkező a helyzet. Ugyanaz a „Temps­",­­ amely a költségvetés elfogadása napján öröm­­

Next