Népszava, 1925. szeptember (53. évfolyam, 195–219. sz.)

1925-09-01 / 195. szám

Lili. évfolyam, 195. sz. H M Budapest 1025 szsgitemSssz 1, hety na­pra: 2HN­0 Korona. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: Negyedévre - 120.000 K — külföldre . 240.000 K Egy hóra . . 40.000 K - külföldre . 80.000 K Ausztriában egy bóra ..... 50.000 magyar K MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA KÄuTÄÄSlSgÄne. ^ Mmmum wrKm ' 'jCsehszlovákiában hétközn. 1.50 Sk, vasárn. 2­5k. SZERKESZTŐSÉG: Telefonszám . . . . VIII. CONTI-UTCA 4. SZ. József 3—29 és József 3—30 KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP KIADÓHIVATAL: Telefonszám . . . mm­­m, CONTI - UTCA 4. SZ. . J. 3-31, J. 3-32 és J. 70-20 A drágaság autonómiája. Ezt a csodabogarat a népjólét őrzésére ki­rendelt legfőbb őr, a népjóléti miniszter fedezte föl, abból az alkalomból, hogy a nagy reklámmal beharangozott, de a drágítók legyintésére korai végelgyöngülésbe esett drágaságellenes akció részére — hímes szemfödőre volt szüksége a kormánynak. Néhány napja röppent föl a kormányzati frazeológiának ez a legújabb terméke a nép­jólét miniszterének ajkáról — szó szerint mondotta, hogy „az állam beavatkozása a gazdasági élet árviszonyaiba lehetetlen, a kormány nem törheti le a drágaságot, mert annak autonómiája van". Már tudniillik a drágaságnak, a drágítás­nak, az áruuzsora külön utakon folydogáló, de precíz összjáték következtében egyetlen hatalmas folyammá dagadó s együttes erő­vel hatalmas pusztító munkát végző, éhez­tető hadjáratnak van olyan nebánts virág­autonóm­ája, amely előtt a kormány minden ereje és hatalma, minden akarata és lendü­lete elillan, megszűnik, semmivé válik — a drágaság autonómiája az a szent tabu, amelyre a kormány tisztelettel néz és enge­delmesen, lehajtott fővel megáll előtte. Ezenkívül is akadnak még autonómiák, amelyek megérdemelnének annyi tiszteletet, mint a drágaság autonómiája. Például a munkásbiztosítás autonómiája, amelyet a kurzus tiszteletlenül, önző célok érdekében egyszerűen fölrúgott. Vagy a munkásszerve­zetek autonómiája, amely szintén áldozata a kurzus hadjáratának, annyira, hogy ma még egy egyszerű taggyűlést sem lehet tartani hatósági asszisztencia nélkül. Vagy a nép­gyűlések autonómiája, amely fölött teljes hatalommal rendelkeznek a közigazgatás szervei. Ezek — tudjuk — egyáltalában nem hajlandók úgy tisztelni a népszuverenitás autonómiáját, mint a népjóléti miniszter a drágaság autonómiáját. Vagy a választó­kerületek autonómiája, amely fölött szin­tén korlátlanul rendelkeznek az uralkodó párt érdekeit képviselő különféle alaku­latok. Ezeket az autonómiákat, noha talapzatuk az írott törvény és a szerzett jog, nem tartja tiszteletben sem miniszter, sem kormány, sem­­senki más, akiknek pedig a jó példa mutatása mellett még arra is kellene ügyel­niök, hogy rajtuk kívül mindenki más is respektálja ezeket az autonóm jogokat. Dehát, persze, itt vigyázni kell, nehogy megártson a sok jó,­­amit a nép önkormány­zata produkálni tud, arra nagyon vigyáznak, hogy valamiképen előbbre ne menjenek a dolgok. A drágaság autonómiája — az más: ott a tőke, a termelés, a közvetítés, a hata­lom birtokosai tevékenykednek és nem vé­geznek olyan destruktív munkát, mint a különböző munkásautonómiák és demokra­tikus önkormányzatok. A drágaság autonó­miájának intézői csak drágítanak, csak­ aránytalanságot teremtenek a bérek és árak között, csak uzsoraárakat szabnak meg, ellentétben a munkabérekkel, amelyeket lejjebb és lejjebb szorítanak — a drágaság autonómiája csak kiéhezteti az országot, generációkat tesz tönkre, érthető tehát, hogy ehhez — legalább a népjóléti miniszter úr gazdaságtani elmélete szerint — nem lehet hozzányúlni. Legföljebb — ennek a gondo­latnak is a népjóléti miniszter az atyja —: „a drágaságot megállítani, illetve az élelmi­szereket olcsóbbá tenni csak úgy lehet, ha az érdekeltségek maguk foglalkoznak testü­leteik keretében azzal a kérdéssel, hogy melyik közvetítő tényező hibás az árak föl­hajtásában". Idezsugorodott össze a nép­jóléti miniszter „letörési" akciója, össze­omlott, mint egy fölszart hólyag, hamarább tűnt ki, mint hittük volna, hogy az egész lármás akció nem volt egyéb émelyítő ön­reklámnál, humbugszámba menő félreveze­tésnél. Volt szó arról, hogy ankéten — milyen jó, hogy föltalálták azt a jó ankétet, mi mindent lehet azon keresztül elsibolni! — kisérlik meg a letörési stratégiát. Azután kezdték magát az ankétet sibolni. Hetek múltak. A drágaság közben lassan, de biztosan kúszott tovább a magasba. Megint, előljárt a drágí­tásban a kereskedelemügyi miniszter, aki a munkás- és tanulójegyek árát 50—100%-kal fölemelte. Napok óta ostromoljuk a kor­mányt, vonja vissza ezt az érthetetlen, ká­ros és időszerűtlen rendeletet, hagyja meg a régi árakat — hiába! A kormány nem ér rá az ilyen csekélységekkel foglalkozni, hiszen a drágaság letörésével van elfoglalva... A plebs járjon gyalog vagy maradjon otthon, ha nem tudja megfizetni a fölemelt viteldíja­kat" — mit törődik azzal egy előkelő diplo­mata-miniszter? Szóval a kormány nekilátott a drágaság letörésének. Vass recipéje alapján b­anké­tezéssel. Úgy mondják, hogy hétfőn este ült össze az ankét, de ellenkező hírek is kerin­genek, azt is mondják, hogy nem lesz ankét. Lesz vagy nem lesz? Érdeklődtünk a népjóléti minisztérium­ban, ahol azt az értesítést kaptuk, hogy az ankét hétfőn este összeült. Többet nem sike­rült megtudnunk, hiába érdeklődtünk. ,,Többet nem mondhatunk!" — volt az ideges, lakonikus válasz. Pedig a látszat is megkí­vánná, hogy a sajtót ne rekesszék ki az ilyen nagyjelentőségű tanácskozásból. A kormány délutánija többet tud. Annak elárulták még a résztvevők lajstromát is. Épüljünk rajta. Reménykedjünk és adjunk hálát az egeknek, hogy ilyen nagytekintetű testületek fölál­dozzák drága idejüket holmi parlagi gyo­morügyek megbeszélésére. Íme, az ankét résztvevői, a drágaság kérdésében érdekelt minisztériumok, tehát a népjóléti minisz­tériumon kívül a pénzügyi, kereskedelem­ügyi, földművelésügyi minisztériumok képvi­selői, valamint az Országos Gazdasági Egye­sület, az Országos Mezőgazdasági Kamara, a Gyáriparosok Országos Szövetsége, az Or­szágos Magyar Kereskedelmi Iparegyesület, a Baross Szövetség, az Országos Magyar Ke­reskedelmi Egyesülés, a Budapesti Kereske­delmi és Iparkamara, végül a pékek és sütő­iparosok, a szállodások és vendéglősök, to­vábbá a kávésok ipartestületei is. Ezek a testületek csak alkalmasak a drá­gaság letörésére? Igen. Gyakorlatuk van benne. Eddig is szép eredményeket értek el a drágaság területén. Hogy az éhezők, a nyo­morgók miért nincsenek képviselve? Hogy miért rekesztették ki a munkások, az alkal­mazottak, a fogyasztók érdekképviseleteit? Erről ne essék szó, mert ez kákán csomóke­resés, meg azt is tudni kell, hogy a népjóléti miniszter érzékeny és mérges ember — ne rövidítsük az idejét azzal, hogy valami szel­lemes gorombaságot kelljen kitalálnia. Engedjük nyugodtan dolgozni, hadd törje le tovább a drágaságot — és rendezkedjünk be az újabb drágulásra. És tiszteljük az auto­nómiát, hogy hosszú koplalásunk legyen ezen az áldott földön... „Huj, huj, Hajrá!", háromszor is „Huj, huj, hajrá! a kormányzó életére és művére!" — ezzel fejezte be Zsi­linszky Endre, a fajvédők egyik vezére be­szédét a kormányzó előtt, akit a Move ceg­lédi sporttelepének fölavatásán üdvözölt. Ez az ősmagyar kiáltás, amely annyiszor hang­zott föl a tolvajosi erdőben, Siófokon, Kecs­keméten és egyebütt, amely annyiszor riasz­totta föl a budapesti éjszakákat gumibotok zuhanása közben, ez a „huj, huj, hajrá!", ez a­­ Sörház­ utcai csatakiáltás ma már nem riaszt, csak mosolyra derít és nem is azért idézzük, mintha kifogásolni akarnók, hogy a fajvédő vezér Magyarország kormányzóját ezzel a csatakiáltással üdvözli, hiszen nem a mi dolgunk, a fajvédők dolga, hogy milyen formát választanak a kormányzó éltetésére. Bennünket tehát nem a beszéd vége érde­kel, nem ez a csatakiáltás, hanem a fajvédő vezér üdvözlő beszédének a tartalma. A gyil­kosok újságjának lapvezére ugyanis, miután körvonalazta a kormányzó előtt a Move sporttevékenységének célját, ezt mondotta: „A politikába nem ártjuk magunkat, de ha belső vagy külső ellenség próbálná bonto­gatni az új Magyarország ama alapköveit, amelyeket Főméltóságod rakott le, akkor én Faméltóságod egyetlen intésére sorakozót fúvatok és ott leszünk valamennyien a gá­ton, fegyverek hijján fölemelt ökleinkkel." Ez az, ami miatt ügyeimet szentelünk ennek a ceglédi ceremóniának. Mert föl kell vetnünk a kérdést: Kicsoda ez a Zsilinszky Endre, aki a kormányzó intésére vár és vár­hat, micsoda közjogi helyzetben levőnek érzi magát, hogy a kormányzó előtt így beszél-­ het? Nincsen Magyarországnak hadserege, csendőrsége és rendőrsége? Miféle intéz­mény a Move, hogy magának arrogálhatja azt a jogot, hogy „belső vagy külső ellenség­gel" szálljon szembe — a kormányzó inté­sére —, ha csak fölemelt ökleivel is? Engedtessék meg nekünk, hogy ne vegyük észre ezekben a kijelentésekben a pöffesz­kedő hencegést. Mert ugyan nagy ostobaság olyat mondani, hogy puszta ökleinkkel me­gyünk a tankokkal, a mérgező gázokkal és a világháború tapasztalatai alapján még át­javított fegyverekkel fölszerelt külső ellen­ségnek. Hiszen a kormányzó se­mmi körül­mények között nem menne abba bele, hogy fegyvert menül, puszta öklökkel menjen a ma­» elvtárs vegyen részt a sajtóagh­átióban!

Next