Népszava, 1925. szeptember (53. évfolyam, 195–219. sz.)
1925-09-01 / 195. szám
Lili. évfolyam, 195. sz. H M Budapest 1025 szsgitemSssz 1, hety napra: 2HN0 Korona. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: Negyedévre - 120.000 K — külföldre . 240.000 K Egy hóra . . 40.000 K - külföldre . 80.000 K Ausztriában egy bóra ..... 50.000 magyar K MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA KÄuTÄÄSlSgÄne. ^ Mmmum wrKm ' 'jCsehszlovákiában hétközn. 1.50 Sk, vasárn. 25k. SZERKESZTŐSÉG: Telefonszám . . . . VIII. CONTI-UTCA 4. SZ. József 3—29 és József 3—30 KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP KIADÓHIVATAL: Telefonszám . . . mmm, CONTI - UTCA 4. SZ. . J. 3-31, J. 3-32 és J. 70-20 A drágaság autonómiája. Ezt a csodabogarat a népjólét őrzésére kirendelt legfőbb őr, a népjóléti miniszter fedezte föl, abból az alkalomból, hogy a nagy reklámmal beharangozott, de a drágítók legyintésére korai végelgyöngülésbe esett drágaságellenes akció részére — hímes szemfödőre volt szüksége a kormánynak. Néhány napja röppent föl a kormányzati frazeológiának ez a legújabb terméke a népjólét miniszterének ajkáról — szó szerint mondotta, hogy „az állam beavatkozása a gazdasági élet árviszonyaiba lehetetlen, a kormány nem törheti le a drágaságot, mert annak autonómiája van". Már tudniillik a drágaságnak, a drágításnak, az áruuzsora külön utakon folydogáló, de precíz összjáték következtében egyetlen hatalmas folyammá dagadó s együttes erővel hatalmas pusztító munkát végző, éheztető hadjáratnak van olyan nebánts virágautonómája, amely előtt a kormány minden ereje és hatalma, minden akarata és lendülete elillan, megszűnik, semmivé válik — a drágaság autonómiája az a szent tabu, amelyre a kormány tisztelettel néz és engedelmesen, lehajtott fővel megáll előtte. Ezenkívül is akadnak még autonómiák, amelyek megérdemelnének annyi tiszteletet, mint a drágaság autonómiája. Például a munkásbiztosítás autonómiája, amelyet a kurzus tiszteletlenül, önző célok érdekében egyszerűen fölrúgott. Vagy a munkásszervezetek autonómiája, amely szintén áldozata a kurzus hadjáratának, annyira, hogy ma még egy egyszerű taggyűlést sem lehet tartani hatósági asszisztencia nélkül. Vagy a népgyűlések autonómiája, amely fölött teljes hatalommal rendelkeznek a közigazgatás szervei. Ezek — tudjuk — egyáltalában nem hajlandók úgy tisztelni a népszuverenitás autonómiáját, mint a népjóléti miniszter a drágaság autonómiáját. Vagy a választókerületek autonómiája, amely fölött szintén korlátlanul rendelkeznek az uralkodó párt érdekeit képviselő különféle alakulatok. Ezeket az autonómiákat, noha talapzatuk az írott törvény és a szerzett jog, nem tartja tiszteletben sem miniszter, sem kormány, semsenki más, akiknek pedig a jó példa mutatása mellett még arra is kellene ügyelniök, hogy rajtuk kívül mindenki más is respektálja ezeket az autonóm jogokat. Dehát, persze, itt vigyázni kell, nehogy megártson a sok jó,amit a nép önkormányzata produkálni tud, arra nagyon vigyáznak, hogy valamiképen előbbre ne menjenek a dolgok. A drágaság autonómiája — az más: ott a tőke, a termelés, a közvetítés, a hatalom birtokosai tevékenykednek és nem végeznek olyan destruktív munkát, mint a különböző munkásautonómiák és demokratikus önkormányzatok. A drágaság autonómiájának intézői csak drágítanak, csak aránytalanságot teremtenek a bérek és árak között, csak uzsoraárakat szabnak meg, ellentétben a munkabérekkel, amelyeket lejjebb és lejjebb szorítanak — a drágaság autonómiája csak kiéhezteti az országot, generációkat tesz tönkre, érthető tehát, hogy ehhez — legalább a népjóléti miniszter úr gazdaságtani elmélete szerint — nem lehet hozzányúlni. Legföljebb — ennek a gondolatnak is a népjóléti miniszter az atyja —: „a drágaságot megállítani, illetve az élelmiszereket olcsóbbá tenni csak úgy lehet, ha az érdekeltségek maguk foglalkoznak testületeik keretében azzal a kérdéssel, hogy melyik közvetítő tényező hibás az árak fölhajtásában". Idezsugorodott össze a népjóléti miniszter „letörési" akciója, összeomlott, mint egy fölszart hólyag, hamarább tűnt ki, mint hittük volna, hogy az egész lármás akció nem volt egyéb émelyítő önreklámnál, humbugszámba menő félrevezetésnél. Volt szó arról, hogy ankéten — milyen jó, hogy föltalálták azt a jó ankétet, mi mindent lehet azon keresztül elsibolni! — kisérlik meg a letörési stratégiát. Azután kezdték magát az ankétet sibolni. Hetek múltak. A drágaság közben lassan, de biztosan kúszott tovább a magasba. Megint, előljárt a drágításban a kereskedelemügyi miniszter, aki a munkás- és tanulójegyek árát 50—100%-kal fölemelte. Napok óta ostromoljuk a kormányt, vonja vissza ezt az érthetetlen, káros és időszerűtlen rendeletet, hagyja meg a régi árakat — hiába! A kormány nem ér rá az ilyen csekélységekkel foglalkozni, hiszen a drágaság letörésével van elfoglalva... A plebs járjon gyalog vagy maradjon otthon, ha nem tudja megfizetni a fölemelt viteldíjakat" — mit törődik azzal egy előkelő diplomata-miniszter? Szóval a kormány nekilátott a drágaság letörésének. Vass recipéje alapján bankétezéssel. Úgy mondják, hogy hétfőn este ült össze az ankét, de ellenkező hírek is keringenek, azt is mondják, hogy nem lesz ankét. Lesz vagy nem lesz? Érdeklődtünk a népjóléti minisztériumban, ahol azt az értesítést kaptuk, hogy az ankét hétfőn este összeült. Többet nem sikerült megtudnunk, hiába érdeklődtünk. ,,Többet nem mondhatunk!" — volt az ideges, lakonikus válasz. Pedig a látszat is megkívánná, hogy a sajtót ne rekesszék ki az ilyen nagyjelentőségű tanácskozásból. A kormány délutánija többet tud. Annak elárulták még a résztvevők lajstromát is. Épüljünk rajta. Reménykedjünk és adjunk hálát az egeknek, hogy ilyen nagytekintetű testületek föláldozzák drága idejüket holmi parlagi gyomorügyek megbeszélésére. Íme, az ankét résztvevői, a drágaság kérdésében érdekelt minisztériumok, tehát a népjóléti minisztériumon kívül a pénzügyi, kereskedelemügyi, földművelésügyi minisztériumok képviselői, valamint az Országos Gazdasági Egyesület, az Országos Mezőgazdasági Kamara, a Gyáriparosok Országos Szövetsége, az Országos Magyar Kereskedelmi Iparegyesület, a Baross Szövetség, az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara, végül a pékek és sütőiparosok, a szállodások és vendéglősök, továbbá a kávésok ipartestületei is. Ezek a testületek csak alkalmasak a drágaság letörésére? Igen. Gyakorlatuk van benne. Eddig is szép eredményeket értek el a drágaság területén. Hogy az éhezők, a nyomorgók miért nincsenek képviselve? Hogy miért rekesztették ki a munkások, az alkalmazottak, a fogyasztók érdekképviseleteit? Erről ne essék szó, mert ez kákán csomókeresés, meg azt is tudni kell, hogy a népjóléti miniszter érzékeny és mérges ember — ne rövidítsük az idejét azzal, hogy valami szellemes gorombaságot kelljen kitalálnia. Engedjük nyugodtan dolgozni, hadd törje le tovább a drágaságot — és rendezkedjünk be az újabb drágulásra. És tiszteljük az autonómiát, hogy hosszú koplalásunk legyen ezen az áldott földön... „Huj, huj, Hajrá!", háromszor is „Huj, huj, hajrá! a kormányzó életére és művére!" — ezzel fejezte be Zsilinszky Endre, a fajvédők egyik vezére beszédét a kormányzó előtt, akit a Move ceglédi sporttelepének fölavatásán üdvözölt. Ez az ősmagyar kiáltás, amely annyiszor hangzott föl a tolvajosi erdőben, Siófokon, Kecskeméten és egyebütt, amely annyiszor riasztotta föl a budapesti éjszakákat gumibotok zuhanása közben, ez a „huj, huj, hajrá!", ez a Sörház utcai csatakiáltás ma már nem riaszt, csak mosolyra derít és nem is azért idézzük, mintha kifogásolni akarnók, hogy a fajvédő vezér Magyarország kormányzóját ezzel a csatakiáltással üdvözli, hiszen nem a mi dolgunk, a fajvédők dolga, hogy milyen formát választanak a kormányzó éltetésére. Bennünket tehát nem a beszéd vége érdekel, nem ez a csatakiáltás, hanem a fajvédő vezér üdvözlő beszédének a tartalma. A gyilkosok újságjának lapvezére ugyanis, miután körvonalazta a kormányzó előtt a Move sporttevékenységének célját, ezt mondotta: „A politikába nem ártjuk magunkat, de ha belső vagy külső ellenség próbálná bontogatni az új Magyarország ama alapköveit, amelyeket Főméltóságod rakott le, akkor én Faméltóságod egyetlen intésére sorakozót fúvatok és ott leszünk valamennyien a gáton, fegyverek hijján fölemelt ökleinkkel." Ez az, ami miatt ügyeimet szentelünk ennek a ceglédi ceremóniának. Mert föl kell vetnünk a kérdést: Kicsoda ez a Zsilinszky Endre, aki a kormányzó intésére vár és várhat, micsoda közjogi helyzetben levőnek érzi magát, hogy a kormányzó előtt így beszél- het? Nincsen Magyarországnak hadserege, csendőrsége és rendőrsége? Miféle intézmény a Move, hogy magának arrogálhatja azt a jogot, hogy „belső vagy külső ellenséggel" szálljon szembe — a kormányzó intésére —, ha csak fölemelt ökleivel is? Engedtessék meg nekünk, hogy ne vegyük észre ezekben a kijelentésekben a pöffeszkedő hencegést. Mert ugyan nagy ostobaság olyat mondani, hogy puszta ökleinkkel megyünk a tankokkal, a mérgező gázokkal és a világháború tapasztalatai alapján még átjavított fegyverekkel fölszerelt külső ellenségnek. Hiszen a kormányzó semmi körülmények között nem menne abba bele, hogy fegyvert menül, puszta öklökkel menjen a ma» elvtárs vegyen részt a sajtóaghátióban!