Népszava, 1925. szeptember (53. évfolyam, 195–219. sz.)

1925-09-01 / 195. szám

4 könyvet nem­ tekinti olyannak, mint amely meghalt volna, azonkívül az angol munkásság megtörtént igazság­talanságokba sohasem nyugodhatik meg. Leon Blum elvtárs után Breitscheid elvtárs szólt a rezolucióhoz és azt mondta, hogy akik azt netán szerénynek tekintik, gondoljanak arra, h­ogy olyan követelésekért akarunk küz­deni, amelyeknek megvalósulása nem évszáza­doknak, de a holnapnak és a holnaputánnak a kérdése. Turati és De Brouckére elvtársak hozzászólása után a határozati javaslatot a kongresszus zajos tapsok és lelkes béketünte­tések mellett elfogadta. Este esl0 órakor kezdődött meg a kongresszus befejező ülése. Mindenekelőtt Besteyra spanyol elvtárs lépett a szószékre és nagyon lelkes beszéd kíséreté­ben a spanyol, a francia és angol küldöttek nevében a marokkói háború ellen terjesztett elő tiltakozó határozatot. Bestegra elvtárs a legbűnösebb kalandnak bélyegezte a marokkói vérengzést, amelyet csak a diktátor­generálisok presztízsének fölfrissítésére akar­nak fölhasználni. E tüntetés után végül a keleti kérdések tár­gyalásaira kiküldött bizottság előterjesztésére került a sor. A bizottság Bauer Ottó elvtársat­ választotta előadóul. Noha ekkor már éjfél felé közeledett az idő, a hatnapi tanácskozásokban kifáradt küldöttek mégis olyan lélegzetvisszafojtva hallgatták Bauer beszédét, mintha a kongresz­szus tanácskozásai éppen ebben a pillanatban kezdődtek volna. Bauer elvtárs egy óránál tovább beszélt. Sorra vette azokat a súlyos problémákat, úgy ahogy ezeket egy előző beszámolóban („A kon­gresszus legérdekesebb bizottsága" című cikk­ben) már jeleztük és kimutatta az előterjesz­tett határozati javaslat irányvonalainak a he­lyességét. A megint mutatkozó háborús vesze­delmeknek első gyökere Bauer szerint az, hogy a három összeomlott monarchia helyén kelet­kezett utódállamok nemzeti problémáit csak tökéletlenül oldották meg. Ezen a téren az egyes országok szocialistáinak valósággal emberfölötti megerőltetésére és kölcsönös meg­értésre való törekvésére van szükség, hogy az új veszedelmeknek a csíráit elfojthassuk. A veszedelmek második gyökere az, hogy a nagyhatalmak fogvacogva nézik a távoli Kelet népeinek ébredését, épp u­gy, mint a forradalomból kikerült szovjetuniónak azt a törekvését, hogy a mindenütt jelentkező elége­detlenséget és ébredést a maga bolsevista párt­céljai számára hasznosítsa. Ezekkel szemben a mi álláspontunk a követ­kező: A bolsevista törekvésekkel és módszerekkel nem azonosítjuk magunkat, ellenségei mara­dunk, de nem akarunk semmiféle háborút és ezért a szovjetunió ellen szándékolt bár­honnan jövő fegyveres intervenció ellen minden, de minden erőnkkel ellenszegülnénk és változatlan megmarad az a régi jelszavunk: „Oroszország ellen a kezüket föl ne emel­jék!" Azt akarjuk, hogy a mai orosz­­ diktátorokkal szemben az orosz nép maga vívja ki a demo­kratikus önrendelkezési jogát és az a remé­nyünk, hogy az orosz szociáldemokrata mun­kásság ki is vívja majd a maga szabadságát. A keleti népek ébredését kitörő örömmel üdvözöljük már csak "azért is, mert agia érez­zük, hogy ez a nemzetközi kizsákmányoló tőke utolsó tartalékseregének utolsó lázadása. Leírhatatlan az a lelkesedés, amelyet Bauer Ottó nagy és gyönyörű beszéde a kongresszus valamennyi résztvevőjéből kiváltott. Percek:*? tartó tapsok bizonyították, hogy Bauer, az Internacionálénak ez a naiv szellemi kapaci­tása erős fénnyel tudott rávilágítani a kérdé­seknek olyan rengetegeire, amelyeket nagy­ságuknál és jelentőségüknél fogva szinte nyugtalanító érdeklődéssel kísér minden gon­dolkodó szocialista. Mielőtt még Bauer előterjesztett rezolució­ját egyhangúlag elfogadták volna, erős meg­bélyegző tiltakozás hangzott el a bulgáriai véres terrorkormány ellen, majd a kisebb or­szágok nevében — közöttük a magyar dele­gáció megbízásából is — De Brouckére elvtárs szólt a javaslathoz. De Brouckére elvtárs azt kívánta volna, hogy a bolsevisták politikája elleni állásfoglalás m­ész erősebben hang-súlyoztassék és még kifejezettebben mondas­sák ki a rezolucióban, hogy a szocializmus szabadságideál­ia szuronyok hegyén el nem képzelhető. Az egyöntetűség és egyetértés érdekében hozzájárul a javaslathoz, de morrbizói nevében nem hagyja el a szónoki emelvényt anélkül, hogy ki ne jelentené: „Szégyenérzet fog el bennünket, hogy mint a fegyveres erőszak és diktatúra áldozatait, még mindig itt látjuk közöttünk az el­tiport Georgia küldötteit és szégyene az emberiségnek, hogy mint a diktatúra áldo­zatai, még mindig vannak magyar emigrán­sok Párisban­, Berlinben, Bécsben és a világ minden más tájékán." De Brouckére elvtárs rendkívül hatásos föl­szólal­ása után a rezoluciót elfogadták. Haj­nali 2 óra volt, amikor a kongresszus Hender­son zárószavával és munkásdalok éneklése után véget ért. (B. M.) * NÉPSZAVA 1928 BrepfaterSer % dásaiért hü­ldötteit elutasította a nemzet­közi kongresszus. Itt említjük meg, hogy Vágiék küldötteit a nemzetközi kongresszus elutasította. _ A­­ ma­gyar delegáció néhányszavas értesítéséből ki­derül, hogy a Vágiék képviseltetésének dolgá­ban a magyar delegáció álláspontja győzel­meskedett, ami azt jelenti, hogy a nemzetközi szocialista kongresszus is elítéli Vágiék párt­bontó működését. Erre az ügyre egyébként még visszatérünk. aatMwiiBiB»^^ M állami feiekvä§ä?!$soi( ügyéről több ízben írtunk, legutóbb, vasár­napi számunkban azt írtuk a telekvásárlások ügyéről, hogy a népjóléti miniszter a minisz­tertanács felhatalmazása alapján hétfőn írja alá a telekvásárlási szerződéseket. Közöltük, hogy a telekvásárlások 20 milliárd papír­koronát emésztenek föl és közöltük azoknak az érdekeltségeknek a neveit is, amelyeknek telkei megvásárlásra kerülnek. Úgynevezett illetékes helyen most nyilatkoznak a telek­vásárlások kérdéséről és azt állítják, hogy nincsen szó sem Bárczy István, sem a Gschwindt-örökösök telkeinek megvásárlásá­ról és az állam nem is akar telekvásárlásokra 20 milliárdot költeni. Csupán 2%, esetleg 3 milliárd koronát fordít erre a célra. A tár­gyalások az eladókkal még nincsenek be­fejezve, de legkésőbb a hét közepén nyilvá­nosságra fognak kerülni a telekvásárlások rész­letei. A nyilatkozat megemlíti még, hogy az állam saját lelkeire azért nem építtethet most, mert azokat korábban bérbe adta. Közli a nyilatkozat a kormánynak azt a szándékát, hogy a fölépítendő bérházakat, ha normális gazdasági viszonyok következnek be, eladják, mert az állam nem tartja feladatának a házi­uralkodást. Egyébként a tervpályázati­­ fel­tételek és a zsűri összeállítása teljesen készen van már, úgy, hogy szeptember 15-re reméli az illetékes hely, hogy négy háznak a tervei már letárgyalhatók és elfogadhatók lesznek. Ekkor nyomban kiírják a vállalatbaadási pályázatot. Figyelembe véve az építészmérnöki karban lévő nagy munkanélküliséget — mondja a nyilatkozat —, a lakásépítő állandó tanács úgy döntött, hogy minden épületterv elkészítésére hat tervező építészt fog fölszó­lítani, akik közül az első díjat nyert terv készítője kapja majd a megbízást a kivtelre, a többiek pedig fokozatosan csökkenő 8, 6, 5 millió koronás jutalompályadíjakban részesül­nek. A nyilatkozatnak azt a részét, hogy a kor­mány nem költ 20 milliárdot telekvásárlásra, megnyugvással tudomásul vesszük, viszont a legképtelenebb dolognak tartjuk, hogy az állam a maga telkeit bérbe adja olyan hosszú­lejáratú szerződés alapján, hogy amikor szük­sége lenne rá, nem tud hozzájutni, hanem kedvezőtlen feltételek mellett kénytelen új telkeket vásárolni. Ez a körülmény is mutatja, hogy mennyire tervszerűtlen volt a kormány gazdasági és építési politikája és mennyire nem volt komolyan szándékában a kormány­nak a lakásínségen enyhíteni. Mindenesetre érdekes volna megvizsg­álni, hogy az állami telkeket kik bérlik és mennyiért? Nagyon érdekelné a közvéleményt. Ami a munkálatok megkezdését illeti, úgy­látszik, nem tévedtünk akkor, amikor azt írtuk, hogy késő ősz lesz, amikor az építkezé­sek meg­kezdődnek. Ez pedig azzal a veszede­lemmel járhat, hogy a kedvezőtlenebb idő­járás következtében az építkezések nem lesz­nek folytathatók olyan ütemben, amint azt megkívánná a lakásszükséglet, az építőipar válsága és a munkanélküliség. Még ezek az építkezések sem. Pedig az a négy bérház, az a néhány Máv.-lakóház, az az egész szegény kis építkezési program vajmi keveset lendít az építőipar sorsán. Egyebet is kellene tennie a kormánynak. Mindenekelőtt alacsony ka­matláb mellett hosszúlejáratú hitelt kellene szereznie az­­ építőipar számára, a házépítő­szövetkezetek,­ kisemberek és munkások szá­mára. Az a 70 millió aranykorona, amelyből csak elenyészően csekély rész jut építkezésre, még előételnek is kevés ama hatalmas éhség­gel szemben, amely eltölti az egész gazdasági életet, a termékeny munka, az értéket teremtő termelés után. 1 mmm !«a sjr a®.®» Az egészség értékhatára. A magyar népjólét ezerrétű gondoskodása közepette valóban nem lehet túlzottan ross­néven venni, ha egyről-másról még se feled­keznek jólétünk legfőbb irányirói. Ilyen meg­feledkezések a szociális gondoskodás szülőre­szabott magyar területé® tömegesen akadnak, nem szabad tehát haragudni­ok a szerfölött érzékeny illetékese­k"-nek, ha egys­zer -másszor teljes tisztelettel figyelmeztetni próbálják őket némely mulasztásukra. Ilyen mulasztás az, hogy a magánalkalma­zottak biztosítási értékhatára még mindig havi 2.000.000 korona, vagyis a 2.000.000 koronán fölüli „fejedelmi" fizetésű magánalkalmazottak nem részesülhetnek a Ferenc József-kórház szegé­nyesre szabott szociális gondoskodásában. Két­millió korona, a népjóléti minisztérium szerint, az az összeg, amelyen fölfit már mindenki megengedheti magának a magánorvos, a fize­tett gyógyszer és kórház igénybevételét Nem hisszük, hogy az értékhatár ilyetén megszabásának egyszerűen a tudatlanság és a hozzá nem értés az oka, vagy azt kell föltéte­leznünk, hogy a népjóléti minisztériumnak az értékhatár megszabására bizonyos érvek állot­tak rendelkezésére. Ilyen „érvek" akadnak is szép számma. Ezek főbb vonásokban a követ­kezők:­­ Kétmillióból a nős, esetleg családos tiszt­viselő valóban meg tud élni. 2. Békében a biztosítási értékhatár 200 ko­rona volt. 3. A biztosítás kiterjesztése ellenkezik a pénztár érdekeivel. 4. Az orvostársadalom érdekében meg kell szorítani a biztosítottak kontingensét A Magyarországi Magántisztviselők Szövet­sége szükségesnek látja, hogy ezekkel az érvek­kel szembeszálljon és megállapítsa a követ­kezőket: A Szakszervezeti Tanács által fölvett ífe könnyen ellenőrizhető statisztikai kimutatás szerint a magánalkalmazott létminimuma vala­hol a 1.000.000 korona havi fizetés körül mozog. Ez az az összeg, amelybe az orvos, a kórház, a gyógyszer költségei nincsenek belekalkulálva. A 2.000.000 koronás havi kereset tehát nemcsak orvosra, de élelmiszerre sem elegendő. Amiből viszont az következik, hogy a 2.000.000 korona nem a szociális gondoskodás, hanem az egész­ség értékhatára, mert az ezenfölüli fizetésű magántisztviselő proletár kénytelen az orvos, a gyógyszer igénybevételétől eltekinteni és egészségét, életét prédául dobni a leselkedő betegségeknek. Pedig ez az élet nem­­ túlzottan ellenállóképes. Aláássák azt a silány táplálko­zás és az irodák senki által nem ellenőrzött egészségügyi anomáliái. Ha a népjóléti mi­nisztérium erről adatokat óhajtana, csak át kellene fáradnia abba az ügyosztályba, amely a tüdővész szomorú problémáját igyekszik kevés lehetőséggel, ennélfogva kevés ered­ménnyel megoldani. A békebeli biztosítási értékhatár 200 koronája még a hivatalos számítás szerint is 2.900.000 ko­­ronának felel meg. Indexparitása pedig 4.300.000 korona. Ez az az összeg, amelyet már a békében is kevesellünk és amelynek kevesebb mint a fele, a jelenlegi értékhatár! Ahhoz tehát, hogy a békebeli — egyáltalán nem kielégítő — álla­potokat elérjük, a jelenlegi értékhatárt duplá­jára kellene fölemelni. Elvi álláspontunk persze nem ez, hanem az értékhatár eltörlése, de persze ezt a mai állapotban — autonómia nélkül — valóban nem remélhetjük. A biztosítás kiter­jesztése szerintünk és minden biztosítási szak­ember szerint is, nem ellenkezik, de egyezik a pénztár érdekével. Egyezik azért, mert a kocká­zat fordított arányban van a biztosítottak szá­mával, különösen akkor, ha a biztosításba pót­lólag bevonják a jobb fizetésűeket, tehát a job­ban tápláltak­at, az ellenállóképesebbeket. Ami végül az orvosi kar „szanálását" illeti, ven erre ezer út és mód a falu egészségügyének emelése révén, annál is inkább, mert, amint ezt föntebb bizonyítottuk, az ilyen módon kirekesz­tettek nem vesznek orvost igénybe, hanem csöndben és egyszerűen elpusztulnak a magyar népegészségügy nagyon szomorú dicsőségére. A hangoztatott érvek tehát nem helytállók. Az ig­azi ok valahol másutt keresendő és azt hisszük, nem tévedünk, ha az okot két másik körülményben látjuk. Az értékhatárt nem akar­ják emelni, mert 1. minden változásnál újra fölhangzik az autonómia iránti egyre erősbödő óhajtás és 2. a munkáltatók részére újabb terheket jelen­tene egy új kategória földíjának vállalása. Az előbbi megállapításunkat igazolja, hogy úgy egy esztendeje, a népjóléti minisztériumban ankét volt, éppen a bérhatárnak 3.000.000-ra

Next