Népszava, 1925. szeptember (53. évfolyam, 195–219. sz.)
1925-09-01 / 195. szám
4 könyvet nem tekinti olyannak, mint amely meghalt volna, azonkívül az angol munkásság megtörtént igazságtalanságokba sohasem nyugodhatik meg. Leon Blum elvtárs után Breitscheid elvtárs szólt a rezolucióhoz és azt mondta, hogy akik azt netán szerénynek tekintik, gondoljanak arra, hogy olyan követelésekért akarunk küzdeni, amelyeknek megvalósulása nem évszázadoknak, de a holnapnak és a holnaputánnak a kérdése. Turati és De Brouckére elvtársak hozzászólása után a határozati javaslatot a kongresszus zajos tapsok és lelkes béketüntetések mellett elfogadta. Este esl0 órakor kezdődött meg a kongresszus befejező ülése. Mindenekelőtt Besteyra spanyol elvtárs lépett a szószékre és nagyon lelkes beszéd kíséretében a spanyol, a francia és angol küldöttek nevében a marokkói háború ellen terjesztett elő tiltakozó határozatot. Bestegra elvtárs a legbűnösebb kalandnak bélyegezte a marokkói vérengzést, amelyet csak a diktátorgenerálisok presztízsének fölfrissítésére akarnak fölhasználni. E tüntetés után végül a keleti kérdések tárgyalásaira kiküldött bizottság előterjesztésére került a sor. A bizottság Bauer Ottó elvtársat választotta előadóul. Noha ekkor már éjfél felé közeledett az idő, a hatnapi tanácskozásokban kifáradt küldöttek mégis olyan lélegzetvisszafojtva hallgatták Bauer beszédét, mintha a kongreszszus tanácskozásai éppen ebben a pillanatban kezdődtek volna. Bauer elvtárs egy óránál tovább beszélt. Sorra vette azokat a súlyos problémákat, úgy ahogy ezeket egy előző beszámolóban („A kongresszus legérdekesebb bizottsága" című cikkben) már jeleztük és kimutatta az előterjesztett határozati javaslat irányvonalainak a helyességét. A megint mutatkozó háborús veszedelmeknek első gyökere Bauer szerint az, hogy a három összeomlott monarchia helyén keletkezett utódállamok nemzeti problémáit csak tökéletlenül oldották meg. Ezen a téren az egyes országok szocialistáinak valósággal emberfölötti megerőltetésére és kölcsönös megértésre való törekvésére van szükség, hogy az új veszedelmeknek a csíráit elfojthassuk. A veszedelmek második gyökere az, hogy a nagyhatalmak fogvacogva nézik a távoli Kelet népeinek ébredését, épp ugy, mint a forradalomból kikerült szovjetuniónak azt a törekvését, hogy a mindenütt jelentkező elégedetlenséget és ébredést a maga bolsevista pártcéljai számára hasznosítsa. Ezekkel szemben a mi álláspontunk a következő: A bolsevista törekvésekkel és módszerekkel nem azonosítjuk magunkat, ellenségei maradunk, de nem akarunk semmiféle háborút és ezért a szovjetunió ellen szándékolt bárhonnan jövő fegyveres intervenció ellen minden, de minden erőnkkel ellenszegülnénk és változatlan megmarad az a régi jelszavunk: „Oroszország ellen a kezüket föl ne emeljék!" Azt akarjuk, hogy a mai orosz diktátorokkal szemben az orosz nép maga vívja ki a demokratikus önrendelkezési jogát és az a reményünk, hogy az orosz szociáldemokrata munkásság ki is vívja majd a maga szabadságát. A keleti népek ébredését kitörő örömmel üdvözöljük már csak "azért is, mert agia érezzük, hogy ez a nemzetközi kizsákmányoló tőke utolsó tartalékseregének utolsó lázadása. Leírhatatlan az a lelkesedés, amelyet Bauer Ottó nagy és gyönyörű beszéde a kongresszus valamennyi résztvevőjéből kiváltott. Percek:*? tartó tapsok bizonyították, hogy Bauer, az Internacionálénak ez a naiv szellemi kapacitása erős fénnyel tudott rávilágítani a kérdéseknek olyan rengetegeire, amelyeket nagyságuknál és jelentőségüknél fogva szinte nyugtalanító érdeklődéssel kísér minden gondolkodó szocialista. Mielőtt még Bauer előterjesztett rezolucióját egyhangúlag elfogadták volna, erős megbélyegző tiltakozás hangzott el a bulgáriai véres terrorkormány ellen, majd a kisebb országok nevében — közöttük a magyar delegáció megbízásából is — De Brouckére elvtárs szólt a javaslathoz. De Brouckére elvtárs azt kívánta volna, hogy a bolsevisták politikája elleni állásfoglalás mész erősebben hang-súlyoztassék és még kifejezettebben mondassák ki a rezolucióban, hogy a szocializmus szabadságideália szuronyok hegyén el nem képzelhető. Az egyöntetűség és egyetértés érdekében hozzájárul a javaslathoz, de morrbizói nevében nem hagyja el a szónoki emelvényt anélkül, hogy ki ne jelentené: „Szégyenérzet fog el bennünket, hogy mint a fegyveres erőszak és diktatúra áldozatait, még mindig itt látjuk közöttünk az eltiport Georgia küldötteit és szégyene az emberiségnek, hogy mint a diktatúra áldozatai, még mindig vannak magyar emigránsok Párisban, Berlinben, Bécsben és a világ minden más tájékán." De Brouckére elvtárs rendkívül hatásos fölszólalása után a rezoluciót elfogadták. Hajnali 2 óra volt, amikor a kongresszus Henderson zárószavával és munkásdalok éneklése után véget ért. (B. M.) * NÉPSZAVA 1928 BrepfaterSer % dásaiért hüldötteit elutasította a nemzetközi kongresszus. Itt említjük meg, hogy Vágiék küldötteit a nemzetközi kongresszus elutasította. _ A magyar delegáció néhányszavas értesítéséből kiderül, hogy a Vágiék képviseltetésének dolgában a magyar delegáció álláspontja győzelmeskedett, ami azt jelenti, hogy a nemzetközi szocialista kongresszus is elítéli Vágiék pártbontó működését. Erre az ügyre egyébként még visszatérünk. aatMwiiBiB»^^ M állami feiekvä§ä?!$soi( ügyéről több ízben írtunk, legutóbb, vasárnapi számunkban azt írtuk a telekvásárlások ügyéről, hogy a népjóléti miniszter a minisztertanács felhatalmazása alapján hétfőn írja alá a telekvásárlási szerződéseket. Közöltük, hogy a telekvásárlások 20 milliárd papírkoronát emésztenek föl és közöltük azoknak az érdekeltségeknek a neveit is, amelyeknek telkei megvásárlásra kerülnek. Úgynevezett illetékes helyen most nyilatkoznak a telekvásárlások kérdéséről és azt állítják, hogy nincsen szó sem Bárczy István, sem a Gschwindt-örökösök telkeinek megvásárlásáról és az állam nem is akar telekvásárlásokra 20 milliárdot költeni. Csupán 2%, esetleg 3 milliárd koronát fordít erre a célra. A tárgyalások az eladókkal még nincsenek befejezve, de legkésőbb a hét közepén nyilvánosságra fognak kerülni a telekvásárlások részletei. A nyilatkozat megemlíti még, hogy az állam saját lelkeire azért nem építtethet most, mert azokat korábban bérbe adta. Közli a nyilatkozat a kormánynak azt a szándékát, hogy a fölépítendő bérházakat, ha normális gazdasági viszonyok következnek be, eladják, mert az állam nem tartja feladatának a háziuralkodást. Egyébként a tervpályázati feltételek és a zsűri összeállítása teljesen készen van már, úgy, hogy szeptember 15-re reméli az illetékes hely, hogy négy háznak a tervei már letárgyalhatók és elfogadhatók lesznek. Ekkor nyomban kiírják a vállalatbaadási pályázatot. Figyelembe véve az építészmérnöki karban lévő nagy munkanélküliséget — mondja a nyilatkozat —, a lakásépítő állandó tanács úgy döntött, hogy minden épületterv elkészítésére hat tervező építészt fog fölszólítani, akik közül az első díjat nyert terv készítője kapja majd a megbízást a kivtelre, a többiek pedig fokozatosan csökkenő 8, 6, 5 millió koronás jutalompályadíjakban részesülnek. A nyilatkozatnak azt a részét, hogy a kormány nem költ 20 milliárdot telekvásárlásra, megnyugvással tudomásul vesszük, viszont a legképtelenebb dolognak tartjuk, hogy az állam a maga telkeit bérbe adja olyan hosszúlejáratú szerződés alapján, hogy amikor szüksége lenne rá, nem tud hozzájutni, hanem kedvezőtlen feltételek mellett kénytelen új telkeket vásárolni. Ez a körülmény is mutatja, hogy mennyire tervszerűtlen volt a kormány gazdasági és építési politikája és mennyire nem volt komolyan szándékában a kormánynak a lakásínségen enyhíteni. Mindenesetre érdekes volna megvizsgálni, hogy az állami telkeket kik bérlik és mennyiért? Nagyon érdekelné a közvéleményt. Ami a munkálatok megkezdését illeti, úgylátszik, nem tévedtünk akkor, amikor azt írtuk, hogy késő ősz lesz, amikor az építkezések megkezdődnek. Ez pedig azzal a veszedelemmel járhat, hogy a kedvezőtlenebb időjárás következtében az építkezések nem lesznek folytathatók olyan ütemben, amint azt megkívánná a lakásszükséglet, az építőipar válsága és a munkanélküliség. Még ezek az építkezések sem. Pedig az a négy bérház, az a néhány Máv.-lakóház, az az egész szegény kis építkezési program vajmi keveset lendít az építőipar sorsán. Egyebet is kellene tennie a kormánynak. Mindenekelőtt alacsony kamatláb mellett hosszúlejáratú hitelt kellene szereznie az építőipar számára, a házépítőszövetkezetek, kisemberek és munkások számára. Az a 70 millió aranykorona, amelyből csak elenyészően csekély rész jut építkezésre, még előételnek is kevés ama hatalmas éhséggel szemben, amely eltölti az egész gazdasági életet, a termékeny munka, az értéket teremtő termelés után. 1 mmm !«a sjr a®.®» Az egészség értékhatára. A magyar népjólét ezerrétű gondoskodása közepette valóban nem lehet túlzottan rossnéven venni, ha egyről-másról még se feledkeznek jólétünk legfőbb irányirói. Ilyen megfeledkezések a szociális gondoskodás szülőreszabott magyar területé® tömegesen akadnak, nem szabad tehát haragudniok a szerfölött érzékeny illetékesek"-nek, ha egyszer -másszor teljes tisztelettel figyelmeztetni próbálják őket némely mulasztásukra. Ilyen mulasztás az, hogy a magánalkalmazottak biztosítási értékhatára még mindig havi 2.000.000 korona, vagyis a 2.000.000 koronán fölüli „fejedelmi" fizetésű magánalkalmazottak nem részesülhetnek a Ferenc József-kórház szegényesre szabott szociális gondoskodásában. Kétmillió korona, a népjóléti minisztérium szerint, az az összeg, amelyen fölfit már mindenki megengedheti magának a magánorvos, a fizetett gyógyszer és kórház igénybevételét Nem hisszük, hogy az értékhatár ilyetén megszabásának egyszerűen a tudatlanság és a hozzá nem értés az oka, vagy azt kell föltételeznünk, hogy a népjóléti minisztériumnak az értékhatár megszabására bizonyos érvek állottak rendelkezésére. Ilyen „érvek" akadnak is szép számma. Ezek főbb vonásokban a következők: Kétmillióból a nős, esetleg családos tisztviselő valóban meg tud élni. 2. Békében a biztosítási értékhatár 200 korona volt. 3. A biztosítás kiterjesztése ellenkezik a pénztár érdekeivel. 4. Az orvostársadalom érdekében meg kell szorítani a biztosítottak kontingensét A Magyarországi Magántisztviselők Szövetsége szükségesnek látja, hogy ezekkel az érvekkel szembeszálljon és megállapítsa a következőket: A Szakszervezeti Tanács által fölvett ífe könnyen ellenőrizhető statisztikai kimutatás szerint a magánalkalmazott létminimuma valahol a 1.000.000 korona havi fizetés körül mozog. Ez az az összeg, amelybe az orvos, a kórház, a gyógyszer költségei nincsenek belekalkulálva. A 2.000.000 koronás havi kereset tehát nemcsak orvosra, de élelmiszerre sem elegendő. Amiből viszont az következik, hogy a 2.000.000 korona nem a szociális gondoskodás, hanem az egészség értékhatára, mert az ezenfölüli fizetésű magántisztviselő proletár kénytelen az orvos, a gyógyszer igénybevételétől eltekinteni és egészségét, életét prédául dobni a leselkedő betegségeknek. Pedig ez az élet nem túlzottan ellenállóképes. Aláássák azt a silány táplálkozás és az irodák senki által nem ellenőrzött egészségügyi anomáliái. Ha a népjóléti minisztérium erről adatokat óhajtana, csak át kellene fáradnia abba az ügyosztályba, amely a tüdővész szomorú problémáját igyekszik kevés lehetőséggel, ennélfogva kevés eredménnyel megoldani. A békebeli biztosítási értékhatár 200 koronája még a hivatalos számítás szerint is 2.900.000 koronának felel meg. Indexparitása pedig 4.300.000 korona. Ez az az összeg, amelyet már a békében is kevesellünk és amelynek kevesebb mint a fele, a jelenlegi értékhatár! Ahhoz tehát, hogy a békebeli — egyáltalán nem kielégítő — állapotokat elérjük, a jelenlegi értékhatárt duplájára kellene fölemelni. Elvi álláspontunk persze nem ez, hanem az értékhatár eltörlése, de persze ezt a mai állapotban — autonómia nélkül — valóban nem remélhetjük. A biztosítás kiterjesztése szerintünk és minden biztosítási szakember szerint is, nem ellenkezik, de egyezik a pénztár érdekével. Egyezik azért, mert a kockázat fordított arányban van a biztosítottak számával, különösen akkor, ha a biztosításba pótlólag bevonják a jobb fizetésűeket, tehát a jobban tápláltakat, az ellenállóképesebbeket. Ami végül az orvosi kar „szanálását" illeti, ven erre ezer út és mód a falu egészségügyének emelése révén, annál is inkább, mert, amint ezt föntebb bizonyítottuk, az ilyen módon kirekesztettek nem vesznek orvost igénybe, hanem csöndben és egyszerűen elpusztulnak a magyar népegészségügy nagyon szomorú dicsőségére. A hangoztatott érvek tehát nem helytállók. Az igazi ok valahol másutt keresendő és azt hisszük, nem tévedünk, ha az okot két másik körülményben látjuk. Az értékhatárt nem akarják emelni, mert 1. minden változásnál újra fölhangzik az autonómia iránti egyre erősbödő óhajtás és 2. a munkáltatók részére újabb terheket jelentene egy új kategória földíjának vállalása. Az előbbi megállapításunkat igazolja, hogy úgy egy esztendeje, a népjóléti minisztériumban ankét volt, éppen a bérhatárnak 3.000.000-ra