Népszava, 1925. október (53. évfolyam, 220–246. sz.)

1925-10-01 / 220. szám

LH. évfolyam, 220. sz. Budapest, 1925 október 1, csillörfök Ára: 2000 korona. NÉPSZAVA MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT^vq^jÄ^ KÖZPONTI KÖZLÖNYE •­­Csehszlovákiában hét£i6zn. 1.50 fk, vasára. 2 db. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: Negyedévre . 120.000 K — külföldre . 240.000 K Egy hóra . . 40.000 K — küföldre _ 80.000 K Ausztriában egy hóra ..... 60.000 magyar K SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. Telefonszám .... József 3—29 és József 3—SO EGYES SZÁM­ÁRA: Magyarországon 2000. janár. T­V/ MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP KIADÓHIVATAL. VII, CONTI-UTCA 4. SZ.­­ Telefonszám .... J. 3-11, J. 3-32 és J. 70-29 met A vagyon lázadása. A nagybirtokosok harcos szakszervezete pontos apparátust tart fönn, amelynek segít­ségével éber figyelemmel kíséri a gazdasági élet alakulását. Minden kérdésben hallatja a szavát. Keményen szól bele a kormány pénzügyi és gazdasági terveibe, hangja pa­rancsoló és ellentmondást nem tűrő, szelleme harcias, föllépése magán viseli a biztonság jellegét s mindennek szankciót ad az a poli­tikai hatalom, amely sokszorosan meg­haladja a nagybirtokosok szímbeli ará­nyát. De megnöveszti a nagybirtokosok szakszervezetének omnipotenciáját az a fé­lénk és alázatos magatartás is, amelyet a kormány tanúsít a követelődző és paran­csoló nagybirtokosok iránt. Ha a munkájából élni akaró munkás, tisztviselő vagy alkalmazott csökkenteni akarja a nyomorúságát és produktív mun­kájának méltányosabb értékelését kéri, ha munkája értékének biztosítása céljából szervezetekbe tömörül, szemben találja ma­gát a szilárdan megépített kapitalista ér­dekképviseleteken kivitt az egész államhata­lommal, annak szélesen elágazó apparátu­sával. Ha ellenben a kapitalisták vonulnak föl tréfát nem ismerő harcos szervezeteik útján, akár a dolgozók és fogyasztók, akár a kormányzat ellen, a kormány gör­nyedve áll és lesi a parancsokat. Pedig a bérekből, fizetésekből, fix­­ jövedelmekből élők az életüket védelmezik, amikor egyet­len javuk megfelelő­­értékesítéseit, szorgal­mazzák, míg a másik oldalon a több haszon, a vagyonosodás ütemének gyorsítása a cél. Ilyen lehetőségek, ilyen gyakorlat mellett nem kell azon csodálkozni, ha az egyik ol­dalon a sínylődő nyomorúság ritkítja a so­rokat, a másik oldalon pedig a tobzódó jólét teszi még szívtelenebbé, még elbizakodot­tabbá a vagyon korlátlan urait. A legharcosabb, legkíméletlenebb kapita­lista érdekképviselet az Orige. Kíméletlen a fogyasztók felé, kíméletlen a munkaerő vá­sárlásánál, de kíméletlen a kormány felé is, amelyet csak addig tűr meg, illetve csak olyan kormány létét hajlandó elszenvedni, amely kormány alázatos főhajtással teljesíti parancsait. Az ilyen kormány még támoga­tást is remélhet a nagybirtokosoktól, külö­nösen abban az idomító munkában, amellyel az egész gazdasági életet szorítja a nagy­birtokos érdekek kereteibe. Az Orge szereti az olcsó munkabéreket. Ennek az érdekében sokat áldoz: az olcsó munkabérek intézményesítésére törvényeket csikar ki, hatóságokat és testületeket moz­gósít. Viszont adózni nem szeret. Ennek klasszikus tanúja Smith népszövetségi pénz­ügyi diktátor, aki ismeretes havi jelentései­ben rendszerint azt mutatja ki, hogy a föld­adóból és az egyenes adókból általában be­folyó jövedelem aránytalanul kicsiny a napi fizikai lét megadóztatásából eredő közvetett adójövedelmek mellett. Például 1924 júliustól 1925 áprilisig befolyt az állam­pénztárba havonta átlagosan egyenes adók­ból: 11­5 millió, forgalmi, fogyasztási adókból és illettékből: 20,3 millió aranykorona. Természetes, hogy az Orge nincs megelé­gedve ezzel az aránnyal és­­ panaszkodik és követelődzik. Az évi beszámolón, amelyet szerdán délelőtt tartott az Omge igazgató­sága, hangzottak el a panaszok és a paran­csok. Az idevonatkozó ukáz summája így szól: „kérni fogják a minisztert, gondoskod­jék arról, hogy az adózót terhelő adók és adóssági kamatok megfelelő leszállítása az adókivetésnél megtörténjék". Mondanunk sem kell, hogy „adózó" alatt a földbirtok­tulajdonosok értendők, nem pedig a roppant közvetlen (kereseti és jövedelmi adó) és köz­vetett (forgalmi és fogyasztási adók, kincs­tári haszonrészesedések, stb.) adóterhek alatt görnyedő fogyasztók. A megokolás az volna, hogy „az elmúlt gazdasági esztendő a gaz­dákra nézve inkább rossz, mint jó eredményt mutat, mert a terméseredmény ugyan ked­vező volt, ellenben ezt meglehetős mértékben ellensúlyozták az értékesítés nehézségei, a piaci forgalom akadályai és az emelkedő költségek és terhek". Ennél nagyobb frivolitást még nem produkált az élet. De nem kell hinni, hogy ezzel kimerült a nagybirtokosok étvágya. A szegénység el­len lázadó vagyon programja sokkal bővebb és elasztikusabb, semhogy holmi adócsök­kentéssel beérné. Szó esett az Orige ez évi beszámolója alkalmából például az olcsó mezőgazdasági hitel kérdéséről. Huszonkét­millió aranykoronát vont ki a kormány a zárlat alól a mezőgazdasági hitel céljaira és ezt 25 éves lejártú, 13%-kal kamatozó köl­csönök alakjában akarták kiadni, ezeket a feltételeket azonban a „gazdák" súlyosak­nak találták és nem fogadták el. És mit tett a­ pénzügyminiszter? „­Belátta" a mezőgazda­ság igazát, újabb tárgyalásokat kezdett, amelyen „lényegesen jobb feltételeket értek el". Külön kívánkozik ide az a megjegyzés, hogy szociálpolitikai célokra egy ólomgarast sem vont ki a kormány a zárlat alól. A nagybirtok mérlege tehát így alakul: olcsó napszám, kitűnő termés, magas árak, adóelengedés, olcsó hitel. A terheket pedig vállalja az ipar, a kereskedelem, elsősorban pedig az éhhalállal viaskodó munkásosztály. Aki pedig még ezek után sem méltányolja a nagybirtok sanyarú helyzetét, aki nem ad okot a panaszra, az figyeljen tovább. Mert még mindig nem telt meg a fene­ketlen zsák, amint azt beszámoló anyaga bizonyítja. Valahol fölvetődött az eszme, hogy a megfizethetetlen belföldi hús és zsír pótlására hozzanak be olcsóbb argentínai húst és zsírt. Már volt részünk benne, senki se örült nagyon neki, mindenki szívesebben fogyasztotta volna a belföldi húst, meg furcsa is, hogy agrárországba tengeren­túlról importáljanak húst és zsírt. De sokan vették, mert a költségekkel együtt sokkal olcsóbb volt, mint a belföldi hús. Pedig Argentiniában nem hatásos napszámokat fizetnek a munkásoknak. Az Orge igazgató választmánya most elhatározta, hogy nyo­matékosan tiltakozik a kormánynál az argentiniai hús és külföldi zsír behozatala ellen... Jön a tél, hozza a borzalmas nyomorúsá­got. Százezrek munka nélkül tengődnek, a dolgozók sem tudják megfizetni az élelmi­szerek uzsoraárait. A szükségletek egyre fokozódnak, a kereset csökken, elapad. A hús- és kenyérfogyasztás katasztrofálisan sülyed. A betegségi és halálozási statisztika ijesztő számokat mutat. Szén, fa, ruha, lakás megoldhatatlan problémák. A népjóléti mi­niszter meddő drágasági ankétekkel és szí­nes frázisokkal mulattatja azokat, akiknek még van kedvük a mulatozáshoz, a nagy­birtokosok szakszervezete pedig kiüti a szánkból a falatnyi fagyasztott húst és le­tiltja a krumplileves berántásához szüksé­ges kanálnyi külföldi olcsó zsirt. Biztosra vehetjük, hogy a nagybirtoko­sok óhaja parancs lesz a kormány előtt és a télen nem vájik bele a fogunk az olcsóbb húsba és zsirba, mert­­ a keresztény és nemzeti kurzus alatt a vagyon lázadása a nyomorúság ellen mindig sikerrel járt. minin mwwMwii mim Varsó, Locarno — Budapest. Az orosz szovjetunió külügyi népbiztosa, Csicserin, most már Berlinben tartózkodik, hogy onnan továbbfolytassa útját Párisba, az európai diplomácia azonban nem m­inden izgalom nélkül foglalkozik azzal, mit kere­sett Csicserin — Varsóban? Mert egészen bizonyos az, hogy az európai közvélemény­ben meglepődés és izgalmas találgatás hul­lámzott föl Csicserin varsói tartózkodása alatt. Ki kezdeményezte várjon ezt az utat és főképen mi az, ami e két ellenséges or­szág külügyminisztereinek találkozását létre­hozta? Az európai sajtóban találgatják, kombinálják: mi lesz ennek a találkozásnak a folytatása? Lesz-e belőle szorosabb szövet­ségi kapcsolat és a ki ellen? Hogy egyálta­lában van-e ebben a találkozásban vala­melyes őszinte szándék az európai béke szempontjából s hogy nem fenyegetőzés-e az egész, valamelyik európai hatalom felé. A találgatások nagy része Franciaország új külpolitikai orientációja körül találkozik össze­­ és megegyezik abban, hogy Párisban likvidálni kívánják az állítólag sok pénzbe kerülő francia-lengyel szövetségi viszonyt, mert ha Locarnóban sikerül nyélbeütni a biztonsági paktumot, Franciaország biztosí­tottnak látja keleti határait Németország­gal szemben. Ebben az esetben nincs szük­sége Lengyelországra, mint a Németország hátában álló katonai szövetségesére, viszont azonban Lengyelországnak van szüksége valakire, hogy ne álljon védtelenül Német-­­országgal szemben. Hogy a szovjetunió lenne-e az új szövetséges, vagy a szovjet­unióval való katonai szövetségnek már a lehetősége is elegendő volna arra, hogy Len­gyelország megszerezze a biztonságot Német­ország ellenében, azzal most széltében­h­osszában foglalkozik az európai sajtó. Azonban, amint látható, még mindig a régi vágányon halad a kombinációk hosszú vonata. Még mindig nem egymás mellett, hanem egymással szembenálló hatalmi cso­portosulásokról beszélnek s még mindig árván és egyedül áll az a szellem, amely Európa népeinek kibékítése érdekében Her­riot és MacDonald genfi jegyzőkönyvterve­zetében először nyilatkozott meg a háború befejezése után. Akármi forr és készülődik is most az európai politikában, történjenek bár nagy átcsoportosulások vagy új erőket szerezzenek csupán a mostani politikai had­állások számára, annyi bizonyos, hogy a né­pek igazi békéjét még mindig egyedül a szo­ciáldemokrata pártok szolgálják őszintén. A heidelbergi új pártprogram erőteljes és világos formulázásban mutatja az utat, ame­lyen a népek békéje elérhető és bármilyen eredménnyel végződjék is a külügyminiszte­rek locarnói tanácskozása, Európa mai ha­talmasságai még mindig nem ezen az úton haladnak, tehát el sem érhetnek a vilá­g igazi békéjéhez. Mindenesetre­ nagy a mozgolódás, a ké­szülődés, a fölvonulás Európában. Alig feje­ződött be a Népszövetség közgyűlése, máris új pontokról irányítják a közvélemény figyelmét az általános európai politikára. És

Next