Népszava, 1925. november (53. évfolyam, 247–271. sz.)

1925-11-01 / 247. szám

LIBB. évfolyásn, 247. sz. Ed­ina AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: Negyedévre . 120.000 K — külföldre . 2101M0.K Egy hóra .. 40.000 K —­külföldre . 80.000 K Ausztriában egy hóra ..... 50.000 magyar K SZERKESZTŐSÉG: Vm. CONTI­ UTCA 4. SZ. Telefonszám József 5—23 és József 3—30 MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP EGYES SZÁM­ÁRA: Magyarországon 2000, vasár­­­r­nap 3000 K, Ausztriában 2000, vasárnap 3000 o. K­­ÍCT: • :­y V Jugoszláviában 4 dinár, Franciaországban 1 franc '' 1 Csehszlovákiában hétküzn. 1.50 £k, vasárn. 2 Sls KIADÓHIVATAL: VHI, CONTI -UTCA 4. 17. Telefonszám .... J. 3-31, J. 3-32 és J. 70-29 Halottak napja - élők szenvedése. Ha csak egy napra is, mégis valami rend és egyetemesség formálódik ki életünk fan­tasztikus kavargásában. A társadalom csúcsáról és völgyeiből nagy rajok szakad­nak ki ma s az élők sötét vonulásban indul­nak: sírni és emlékezni. Az élet nagy moz­galmassága hullámzik át a néma sírok világába, a halottaké napunknak ez a 24 órája, övék az emlékezés áradó érzése, az összekulcsolt kezek és a lezárt szemek hangtalan kegyelete, nekik hullanak a könnyek és értük jajdul föl a panasz vagy a keserű sírdogálás, amely egy esztendő hosszú vívódásai során csak az élet eldugott zugaiban törte át az emlékezés korlátait. Nincs olyan ember, akinek ne volna könnye valaki számára és ne volna oka: emlékezni és fogadalmat tenni. A sírok között leomla­nak a korlátok, amelyeket az élet emel az emberek közé, elmosódnak a hívságos élet nagy különbségtevései és a márványok büszke emlékoszlopain át is minden a halálban való nagy egyenlőséget hirdeti. Rang és méltóság, gondtalan jólét és vagyon oda­künn beleomlik a halál örvényeibe, odakünn dermeszti meg igazán a sziveket a komor memento, hogy minden hiábavaló, minden, ami megássa a társadalom nagy szakadé­kait, az ember mégis egyenlőnek születik. Ki tudna vagy ki merne útjába állani a könnynek, amelyet az emlékezés ma forrób­ban hullajt ki a szemekből és ki merné megakadályozni a panasz jajkiáltásait, amely ma keserűbben és vádolóbban sikoltja szét az ember gyötrelmeit? Nem lehet ilyen szándék sehol és senkiben, mert ma még sírni is jobban szabad, mint az élet közön­séges hétköznapjain. Az emlékezésnek sin­csenek ma sugártörései. Szabadon áradhat szét az élet vad harctereire és bevilágíthatja a gigászi ravatalokat, amelyekre könyör­telen tülekedés, cinikus önzés és gyűlölködő féltékenység terítette ki áldozatait, az apák, anyák és gyermekek végeláthatatlan halotti hadseregét. A törvény paragrafusainak ma nincs belépőjegye a sírok világába, ma semmi sem állhatja útját, hogy a vizsgálódó elme és a tépelődő emberi lélek meg ne keresse a nagy hullás okait. A magyar proletariátusnak van oka arra, hogy ha a pillanatok fölemelő és vigasztaló meg­hatottsága után jól kisírta magát, a temető falán keresztül belenézzen a bűneibe és vad­ságába temetkezett külső világ kavargá­sába. Ezer és ezer sírt ástak meg az elmúlt tíz esztendő alatt, amely mind a magyar népé. De még ennél is több ember hullott el, akik a magyar nép gyászát fokozták és bánatát mélyítették. Sorsa csak sirok és halottak tulajdonjogával ajándékozta meg, övé a gyász sötétsége és övé lett a jog és a kötelesség is, hogy emlékezzen. Ma meg kell nyitniok, sokkal inkább, mint bármikor, az idő és a tér távlatainak. Az el­múlt esztendők véres bonyodalmain át újra végig kell járni Európa harctereit, ahol mil­liók hullottak a szennyes halálba, milliók, akiket szerettünk, akik életünket adták, remé­nyeink tiszta forrásai voltak és kenyerünket keresték. Nincs olyan lelki erő, amelyik ezen a napon el tudná fordítani az emlékezés te­kintetét a harcterek sötét szenvedéseiről, a kulturális és gazdasági értékek pusztulásá­nak szennyes árvizeiről és arról a tengernyi embertömegről, amely békés munkája mel­lől, nyugodt családi otthonokból indult el, hogy a lövészárkok véres iszapján és kínjain keresztül tömegsírok gödreibe bukjon bele. Emlékeznie kell erre mindenkinek, mert mindenki vesztett valakit. De hányan van­nak, akik hiába keresnek egy sírt, ahová egy szál virágot vihetnének vagy amelyre egy forró könnycseppet hullajthatnának? Szét­vert közöttünk a háború véres förgetege és százezrek tetemét tüntette el a megsemmisü­lésbe olyan alaposan, hogy egyetlen jel nem mutatja, hová zarándokoljon hozzájuk a ke­gyelet. Csak a képzelet hozza vissza őket, a vér és a tűz tengeréből emelkedik ki az ar­cuk, hogy minden élő lélekbe belevigyék a dacot s minden idegbe beleszőjjék­ a felséges akarat tiltakozását, hogy ilyen emberpusztí­tás soha többé ne legyen a földön. Hová nézhet még elboruló szemével a ma­gyar proletariátus? Hová nézhet a temető­nek vagy az életnek olyan területére, ahol valamelyik sír nem az övé, vagy amelyik halott nem az ő halottja? A magyar proleta­riátusé az idők minden gyásza, neki minde­nütt vannak halottai. A politikai és társa­dalmi harcok­ig adtak neki halottakat, olyan talpig férfiak sírjait, amelyeket embertelen vadság és gyilkos téboly avatott mártírok sírjaivá. E sírok fölött nemcsak az emlékezés vonul el, de megcsúfolva áll a jog és az igaz­ság is, mert a szörnyű bűn még mindig nem nyerte el büntetését. Az el­últ idők gyilkos szenvedélye temetővé avatta a méltóságos Dunát, a csöndes nádasokat és berkeket, mindegyiket a magyar proletariátus zarán­dokhelyévé, ahol az emlékezés szent fogada­lommá magasodik, hogy addig nem lesz béke, nem lehet se nyugalom, se a teremtő munká­ban való bensőséges egybeforradás, amíg a bűn megtorlatlanul hencegheti kiváltságos hozzáférhetetlenségét milliónyi embertöme­gek szemébe. Mennyi halottunk van, akiket meg kell siratnunk! A munka harcterein is ezrek és ezrek tűnnek el, akiket kellőképen csak azért nem védtek meg az állam törvényei, mert ilyenek egyáltalában nincsenek. Akik itt hullottak el, azok védtelenül álltak a vihar­ban és ha védekezni akartak, mindig akadt olyan hatalom, amely az erős és a kíméletlen ellenféllel szemben lefogta a karjukat. A munka harcterein nemcsak közvetlenül, de közvetve is hullanak az áldozatok. Állam vagy társadalom, amelyik nem védelmezi a kenyérkereső apát, védtelenül hagyja a gyer­meket is. A korai hullás, a gyermekhalandó­ság statisztikájának fájdalmas földuzzadása mind abból származik, hogy az önzéssel, a mohósággal és a ragadozó ösztönökkel szem­ben a szociális törvényalkotás a munka harc­terein még nem építette ki a dolgozó ember biztonságát, az élet, a kenyér és a kultúra betonfedezékeit. Hol vannak azok az intézke­dések, amelyek megvédelmeznek az élet kö­nyörtelenségeivel szemben? Hol van az az érzékenység, amelyik megdöbben a nyomor önkéntes száműzötteinek, az öngyilkosoknak riasztó elszaporodásán, amely elképedve száll le az­ok infernális forrásáig és cselekedni akar ellene? Ezt sem látni sehol. Van panasz­kodnivalója a magyar proletariátusnak nem­csak a halottak, hanem az élők miatt is. Az esztendőnek csak egy halottak napja van, de a magyar proletariátus háromszázhatvan­ötször borzadhat el az élőhalottak napja miatt. A munka nagy országútján így von­szolja keserű terhét a dolgozó ember és akár a gyárak sötét odvai, akár a bányák poklai jelzik útja állomásait, mindenütt a védtelen­ségnek, az elhagyatottságnak és kiszolgálta­tottságnak véres bizonyítékai tűnnek a sze­mébe­. Ki sírhatja, ki panaszkodhatja hát ki ma­gát legjobban halottak napján, ha nem a ma­gyar proletariátus? És kinek van legtöbb oka arra, hogy az emlékezés és a kegyelet csöndes óráit a fogadalom dacos akaratával fejezze be? Csak azoknak, akiknek az élet és annak egész berendezkedése csak­ akkor nyújt valamit, ha vérrel, verejtékkel és tíz köröm­mel csikarják ki karmai közül. Azok számára a mai nap sem lehet zavartalan. Mert min­den sírból és a kívül kavargó élet minden jelenségéből az a serkentés és kényszerűség árad feléjük: minden erejükkel mindent kö­vessenek el, hogy a könny hullása, a fájda­lom és a sírás az esztendőnek csak erre az egyetlen napjára, a halottakéra, korláto­zódjék. M stageiországi szénbán­ytia és krízise. Erről az ügyről, amely, amint ismeretes, úgy közgazdasági, mint szociálpolitikai szem­pontból rendkívül nagy elvi jelentőségű és érdekességű, egy nagy olvasottságnak örvendő angol közgazdasági havi folyóirat, a több mint 40 éve fennálló „Land and Liberty", a következő érdekes és világos képet hozza: A krízisit tudvalevően az idézte elő, hogy a bányavállalatok a munkabérek új megálla­pítását, illetve leszállítását kívánták. A bánya­munkások szervezete még csak tárgyalás alá sem akarta venni ezt a javaslatot, amire a vállalatok azt felelték, hogy augusztus 1-je után a leszállított béreknél többet nem fizet­nek, ha pedig a munkások ezekért a bérekért nem dolgoznak, akkor a vállalatok beszüntetik az üzemeket. A munkásszervezet válasza erre viszont az volt, hogy akkor ők országos sztrájkba lépnek és minthogy a vasúti és ál­talában a szállítási munkások szervezete el­határozta erre az esetre a bányamunkások tá­mogatását, illetve azt, hogy a sztrájk ideje alatt szén küldemény­eket egyáltalán nem to­vábbítanak, veszélye merült föl annak, hogy így megakad az egész ország kereskedelme és forgalma és hogy ezzel o­lyan állapot áll be, amelynek a következményeit senki még csak elképzelni sem merte. Az ezen nemzeti veszedelem láttára július 13-án kiküldött parlamenti bizottságnak sem si­került a két felet, a munkások szervezetét és a bányavállalatokat közös tárgyalásra bírni. A bizottság július 28-án számolt be működéséről és teljesen lemondott ebben a beszámolóban a békés megoldás minden reményéről. Megállapította a bizottság beszámolójában azt, hogy a bányavállalatok javaslata valóban bérleszállítást jelent, bár a munkások bére át­lagban már most is alatta áll a háború előtti színvonalnak és hogy ez a színvonal, ha tekin­tetbe vesszük a háború utáni drágulást, alatta áll a megélhetési minimumnak is. Másrészt azonban megállapította a bizottság beszámo­lója azt is, hogy tagadhatatlanul helytálló a bányavállalatoknak az az állítása, hogy a mai bérek nagyobbak, mint amennyit a válla­latok a szénpiac mai helyzeténél fizetni bír.

Next