Népszava, 1926. április (54. évfolyam, 74–97. sz.)
1926-04-01 / 74. szám
tt érkezve, a pár lépés a kapuig: ez volt minden napjának egyetlen mozgása. És mégis, ez a sivár, monoton munkától görgetett élet sem volt öröm hijján. Fräulein Langer is megtalálta valamikép önmagát a boldogság egy nagyon szerény keretében, mert a lét nála is gondoskodott egy elfogadható ürügyről, amelynek segedelmével naprólnapra tarthatta magát és vihette tovább a rászábott kisded életet és a hozzá mért nagy munkáit. A villamosról leszállva, elhízott testétől alig telhető gyorsasággal ment föl a második emeletre, ahol a lakása volt, türelmetlen sietséggel nyitotta föl a konyhája ajtaját és felső ruháját levéve, petróleumlámpát gyújtott. A szobában már várták őt és ő tudta ezt, a párfő sietett oly nagyon. Ki, vagy mi várhatta ezt az agg kisasszonyt és kihez sietett a gomidoskodni kívánó szivének majdnem anyai dobogásával? Évekig gondolt vágyódva egy kicsi kutyáira, amelyet egy szomszéd akart neki adni. De a kis állatot egész nap egyedül kellett volna hagynia, bezárt ajtók mögött és így nem fogadhatta el. Egyszer egy sárga madárkiált ajándékoztak neki, de az a nagy magányosságban elpusztult és Fräulein Langer akkor teljesem magára maradt. Ám az eset leleményes és gondoskodik vigaszról. Fräulein Langer belépve a szobába, lámpával a kezében végig nézte a falakat, fölvilágított a mennyezetre, aztán egyszerre örömösre derült arccal leült az asztal mellé. Az asztalon egy egészen kis tálkában cukros víz állt és a tálka szélén egy fáradt legyecske nyugodott. Fräulein Langer ujjaival gyöngéden megemlítette a kis fsorcellántálat, aztán lefektette kezét az asztalra ,és ime, a fáradt legyecske ráröpült. Ősz óta élt ebben a szobában ez a légy, meg a párja — férj, feleség — és Fräulein Langer elnevezte őket Jancsik Juliskának. Naponta készített, nekik cukrosvizet (egyéb gondoskodásra nem volt szükségük) és bár ez állatok keveset törődtek vele, ő munka közben gyakran gondolt rájuk és úgy érezte, hogy hozzája tartoznak. Fajuk fentartója volt ez a két légy, arra született, hogy télen át is megmaradjon és tavasszal új, életképes rajt röpítsen a melegedő világba. Fräulein Langer ezzel a ténnyel mit sem törődött, eszébe sem jutott az ilyesmi, boldog volt, hogy „élet" van körülötte, hogy vasárnap délután, ha már kitakarította kis szobáját, az ablak mellett ülve elnézhette az „állatok" röptét vagy csöndes kapargálását. Előfordult, hogy munkából jövet sehol sem találta a házaspárt, sem az asztalon vagy egyéb bútoron, sem a falakon vagy a szögletben, ilyenkor pápaszemet tett az orrára, nehezen, kínlódva fölmászott egy székre, az égő petróleumlámpával a kezében és a plafont vizsgálta szorgos figyelemmel. Már meg is ijedt, már el is szorult a lélegzete — istenem, ha valami bajuk történt! —, amikor boldogan vett észre egy alig-alig látható apró foltot a fehér mennyezeten és aztán utána mindjárt a másikat. Ilyenkor szerette volna lecsalni a tréfás, csalfa gyerekeket, akik ennyire megijesztették, de anyai szíve győzött ez önzésén és aludni hagyva őket, lemászott a székről. Minden rendben volt, a szobára harmonikus csönd borult. Fräulein Langer még tett-vett valamit, egy kis szenet dobott a parázsló tűzre, aztán ágyát megvetve, lassú mozdulatokkal levetkőzött. Nem aludt el mindjárt, egy-két óráig még gondolkozott, imádkozott, elbeszélgetett önmagával, amíg végre csikordult a kulcs a zárban és kamattszottak az öreg tanító léptei. Akkor a fal felé fordult az agg kisasszony, nagy békességet érzett a szívében, a biztos tudatát annak, hogy nincs egyedül, a teljes nyugalmát annak, hogy csak egy fal választja el valakitől, akivel tíz éve lakik egy födél alatt. És elaludt békességben, nyugodtan és fölötte a légy házaspár is, akik arra születtek e világra, hogy fajukat továbbvigyék, benépesítvén velük a tavaszban fürdő meleg világot. 1926 április 1. NÉPSZAVA A szakszervezetek igazi egységes frontja és az egységes front kommunista agitátorai. Hüven célt szolgálnak a szakszervezetek tevőlt taktikája ellen szervezett támadások? Johann Sassenbach elvtárs nyilatkozata a Népszava számára. A szakszervezeti kongresszus külföldi vendégei közül Johann Sassenbach elvtárs, az amsterdami Szakszervezeti Internacionálé titkára régi ismerősünk. A nemzetközi munkásmozgalom problémáival foglalkozók évtizedek óta ismerik a szakszervezeti szervezkedés, nemkülönben a munkásnevelés kérdéseivel foglalkozó tanulmányait és füzeteit. A szakszervezeti irodalomról készített bibliográfiája úttörő munka, amely több kiadáson át kicsiny füzetből hatalmas kötetté terebélyesedett s nélkülözhetetlen a szakszervezeti mozgalommal foglalkozókra nézve. Irodalmi és politikai működése egyaránt nagyműveltségű, szélestudású gondolkozóra vall, akinek munkásmozgalmi művekben páratlanul gazdag magánnkönyvtára Németországban közismert. A néhai nyergesmunkás kétségtelenül a Szakszervezeti Internacionálé legjelentékenyebb értékei közé tartozik. Minthogy Sassenbach elvtársunkat az utolsó időkben sóikat foglalkoztatta a kommunista szakszervezetek csatlakozásának és általában a szakszervezetek egységes frontjának a problémája, Budapesten való tartózkodását fölhasználtuk arra, hogy a magyar munkásság számára tájékoztatást szerezzünk ama propagandára vonatkozóan, amely újabban, az egységes front jelszavát akarja kihasználni a maga külön törekvései érdekében. Sassenbach elvtárs föltett kérdéseinkre a következőkben válaszolt: — Az amsterdami Szakszervezeti Internacionálénnak nincsen egyetlen tagja sem, aki ne tartaná kívánatosnak a világ valamennyi szakszervezetének egységes tömörítését. Én — s velem együtt az Internacionálé vezetői is valamennyien — nagyon örvendetesnek találnák, ha az oroszországi szakszervezetekkel együtt dolgozhatnánk. Amsterdam a maga részéről mindenkor igyekezett lehetővé tenni és elősegíteni Moszkva csatlakozását. — Megmondom őszintén: ránk nézve nem jelent örömöt, ha azt kell megállapítanunk, hogy Oroszországban a munkások életviszonyai rosszak. Ellenkezően: örvendünk minden hírnek, amely az ottani viszonyok javulásáról számol be. Ez az állásfoglalásunk azonban kötelességünké teszi, hogy visszautasítsuk azokat a túlzásokat, amelyek az oroszországi bolsevizmus részéről külföld felé igyekeznek azzal a határozott céllal, hogy Európa munkásságát a kommunizmus irányába tereljék. Ismétlem: nem vezet bennünket semilyen nyílt vagy rejtett tendencia Oroszországgal és az oroszországi szakszervezetekkel szemben, készek vagyunk az oroszországi szakszervezetekkel együttműködni, azzal az egy feltétellel azonban, hogy az oroszországi szakszervezetek mellőzzenek mindent, amit mi évtizedes tapasztalataink alapján a szakszervezeti mozgalomra károsnak és ártalmasnak tartunk. A szakszervezeti mozgalomnak az a célja, hogy a munkásosztály életviszonyait a jelenlegi társadalmi és gazdasági rendben megjavítsa. Ebből folyóan az osztályharc alapján álló szakszervezetek támogatják a munkásmozgalomnak azt a törekvését, amely a mai helyébe új gazdasági rendet akar teremteni. A szakszervezetek évtizedek óta szolgálják ezt a hivatásukat és hogy milyen eredményeket értek el a munkásosztály életviszonyainak megjavításában, az köztudott. Viszont a szakszervezeteket sosem tartottuk és most sem tartjuk a világforradalom előidézésére alkalmas eszköznek. El kell hárítanunk tehát azt a törekvést, amely a szakszervezeteket — bármiben is — a kommunista taktika befolyása alá akarja helyezni. — Ha tehát az orosz szakszervezetek hajlandók az eddigi szakszervezeti taktika alapján velünk együtt dolgozni, a legnagyobb készséggel együttműködünk velük. Kénytelenek vagyunk azonban elhárítani a szakszervezetekről minden olyan törekvést, amely helytelen taktikát akar rájuk erőszakolni. Ha az oroszországi szakszervezetek elhatározzák Amsterdamhoz való csatlakozásukat, akkor a jövőben a szakszervezeti kongresszusokon és a végrehajtó bizottságban képviselhetik külön elméletüket. Az elmúlt évben romániai és lengyelországi utam alkaival nyilvános népgyűléseken utaltam már arra is, hogy ha Moszkva kimondja csatlakozását, az 1928-ra Parisba tervezett nemzetközi szakszervezeti kongresszust egy évvel korábban tartanák meg, hogy módot adjunk a csatlakozás szervezeti lebonyolításának megkönnyítésére. Nem akarjuk ugyanis, hogy az oroszok csatlakozása olybá tűnjék föl, mint a legyőzött ellenfél meghódolása. Ami már most az egység érdekében lefolytatott tárgyalásokat illeti, az oroszországi viszonyok ismerete alapján az a nézetünk, hogy Moszkva az egyesítés kérdésében csak taktikai manővereket folytat és egyáltalán nem szándéka a szakszervezetek igazi egységes frontjának megteremtése. Az oroszok egyébként ismételten elismerték, hogy a szakszervezetek egységes frontjának követelése mögött külön politikai céljaik húzódnak meg. Az oroszországi szakszervezeti mozgalom egyik vezetője, Tomszkij, ezzel szemben nemrég kijelentette, hogy az orosz szakszervezetek őszinte és becsületes tárgyalásokat folytatnak és az egységes front létrehozását a legkomolyabban, és föntartás nélkül kívánják. Sajnos, nem tudjuk, hogy az ilyen és hasonló nyilatkozatokat mennyiben vehetjük komolyan. Nem tudjuk, hogy az ilyképen nyilatkozó személyek ugyanolyan határozottsággal és föntartás nélkül való becsületességgel képviselik-e befelé is ezeket a törekvéseket, mint ahogy kifelé föltüntetik. És nem tudjuk, mennyiben sikerül nézeteiket Oroszországban győzelemre juttatniuk. Az orosz kommunisták egyébként már nagyon sokszor is sokat hangoztatták a szakszervezetek egységesítésére irányuló törekvéseiket és megvádolták az amsterdami Internacionálét, hogy a szakszervezetek kettéhúzását előidézte és most nem akar megegyezni. Nos, aki az utolsó évek szakszervezeti mozgalmának történetét alaposan ismeri, jól tudja, hogy a szakadást egyesegyedül a kommunisták befolyása idézte elő. Amióta a kommunista mozgalom szembeszegeződött a szociáldemokrata munkásmozgalommal, a kommunisták minden országban megkísérelték a szakszervezeteknek a maguk céljaira való fölhasználását. Törekvésük sosem arra irányult, hogy erős szakszervezeti mozgalmat teremtsenek, amely a munkásosztály életszínvonalának emelésére az eddiginél többet tehet, hanem kizáróan az volt a céljuk, hogy a szakszervezeteket egyoldalúan beállítsák a kommunista propaganda szolgálatába. A szakszervezetekkel való kommunista manőverezésre a legjobb példát Franciaország szolgáltatja, ahol már a kommunista repesztés előtt sem volt túlságosan erős a szakszervezeti mozgalom s ahol a kommunista taktika a szakszervezeteket még jobban elerőtlenítette. A francia temperamentum sokban megmagyarázza, miért járt eredménnyel a kommunista taktika éppen Franciaországban, holott más országokban minden ilyen irányú kísérlet kudarccal végződött. A kommunista támadások kifogásolják a szakszervezetek régi taktikáját, mondván, hogy a megváltozott idők megváltozott taktikát követelnek. Ennek a támadásnak járulékos része az a törekvés, amely valamennyi országban megnyilvánul s amely a szakszervezetek eddigi vezetőinek a kicserélését követeli ugyanilyen indokolással: „az új viszonyok új embereket követelnek". Ezekkel a támadásokkal szemben a leghatározottabban meg kell állapítanunk, hogy a szakszervezetek taktikája sohasem volt merev és dogmatikus, hanem mindenkor pillanatnyilag alkalmazkodó azokhoz a viszonyokhoz, amelyek közepett a szakszervezetek működni kénytelenek. Ugyanilyen rugalmas taktikát folytatnak ezután is szakszervezeteink. S az általános gazdasági, politikai és szociális adottságok szabják meg ezután is, mennyiben követnek „radikális" vagy kevésbé radikális harcmodort. (Természetesen itt is szorosan a szakszervezeti mozgalom tulajdonképeni céljának elérésére, a munkásság életszínvonalának emelésére irányuló akciókról van szó.) — Általános a tapasztalatunk, hogy a szakszervezetek feladatairól és taktikájáról kezdeményezett — és tudatosan vagy öntudatlanul kommunista célokat szolgáló viták ott és akkor erősek, ahol és amikor a szakszervezeteknek a legkisebb a befolyásuk. Amikor például Németországban a szakszervezetek képtelenek voltak gyakorlati eredményeket elérni, akkor a munkástömegek készséggel adtak hitelt a radikális beszédeknek. A kommunista frazeológia eredményessége azonban abban a szempillantásban megszűnt, amikor ismét elérkezett a lehetősége a gyakorlati eredmények kivívásának. Ma is azokban az országokban folyik a legtöbb vita, ahol a munkások szervezeteinek ereje a leggyöngébb. Ahol akár a gazdasági viszonyok, akár a kormányhatalom brutalitása visszaszorítják a munkásmozgalmat, könnyű a szerepük azoknak, akik a szakszervezeti munkában való tapasztalatlanságukat radikális szavak alá rejtik. Akik a szakszervezeti mozgalmat közelről és alaposan ismerik, akiknek a szakszervezeti munkában komoly tapasztalataik van