Népszava, 1926. április (54. évfolyam, 74–97. sz.)

1926-04-01 / 74. szám

t­t érkezve, a pár lépés a kapuig: ez volt minden napjának egyetlen mozgása. És mégis, ez a sivár, monoton munkától görgetett élet sem volt öröm hijján. Fräulein Langer is megtalálta valamikép önmagát a boldogság egy nagyon szerény kereté­ben, mert a lét nála is gondoskodott egy elfogad­ható ürügyről, amelynek segedelmével napról­napra tarthatta magát és vihette tovább a rá­szá­bott kisded életet és a hozzá mért nagy munkáit. A villamosról leszállva, elhízott tes­tétől alig telhető gyorsasággal ment föl a második emeletre, ahol a lakása volt, türel­metlen sietséggel nyitotta föl a konyhája aj­­­taját és felső ruháját levéve, petróleumlámpát gyújtott. A szobában már várták őt és ő tudta ezt, a párfő sietett oly nagyon. Ki, vagy mi vár­hatta ezt az agg kisasszonyt és kihez sietett a gom­idosko­dni kívánó szivének majdnem anyai dobogásával? Évekig gondolt vágyódva egy kicsi kutyáira, amelyet egy szomszéd akart neki adni. De a kis állatot egész nap egyedül kellett volna hagynia, bezárt ajtók mögött és így nem fogadhatta el. Egyszer egy sárga madárkiált ajándékoztak neki, de az a nagy magányosságban elpusztult és Fräulein Lan­ger akkor teljesem magár­a maradt. Ám az eset leleményes és gondoskodik vigaszról. Fräulein Langer belépve a szobába, lámpá­val a kezében végig nézte a falakat, fölvilágí­tott a mennyezetre, aztán egyszerre örömösre derült arccal leült az asztal mellé. Az asztalon egy egészen kis tálkában cukros víz állt és a tálka szélén egy fáradt legyecske nyugodott. Fräulein Langer ujjaival gyöngéden megemlí­tette a kis fsorcellántálat, aztán lefektette kezét az asztalra ,és ime, a fáradt legyecske ráröpült. Ősz óta élt ebben a szobában ez a légy, meg a párja — férj, feleség — és Fräulein Langer el­nevezte őket Jancsi­k Juliskának. Naponta ké­szített, nekik cukrosvizet (egyéb gondoskodásra nem volt szükségük) és bár ez állatok keveset törődtek vele, ő munka közben gyakran gon­dolt rájuk és úgy érezte, hogy hozzája tartoznak. Fajuk fentartója volt ez a két légy, arra született, hogy télen át is meg­maradjon és tavasszal új, életképes rajt röpít­sen a melegedő világba. Fräulein Langer ezzel a ténnyel mit sem törődött, eszébe sem jutott az ilyesmi, boldog volt, hogy „élet" van körülötte, hogy vasárnap délután, ha már ki­takarította kis szobáját, az ablak mellett ülve elnézhette az „állatok" röptét vagy csöndes ka­pargálását. Előfordult, hogy munkából jövet sehol sem találta a házaspárt, sem az asztalon vagy egyéb bútoron, sem a falakon vagy a szögletben, ilyenkor pápaszemet tett az orrára, nehezen, kínlódva fölmászott egy székre, az égő petróleumlámpával a kezében és a plafont vizsgálta szorgos figyelemmel. Már meg is ijedt, már el is szorult a lélegzete — istenem, ha valami bajuk történt! —, amikor boldogan vett észre egy alig-alig látható apró foltot a fehér mennyezeten és aztán utána mindjárt a másikat. Ilyenkor szerette volna lecsalni a tréfás, csalfa gyerekeket, akik ennyire meg­ijesztették, de anyai szíve győzött ez önzésén és aludni hagyva őket, lemászott a székről. Minden rendben volt, a szobára harmonikus csönd borult. Fräulein Langer még tett-vett valamit, egy kis szenet dobott a parázsló tűzre, aztán ágyát megvetve, lassú mozdula­tokkal levetkőzött. Nem aludt el mindjárt, egy-két óráig még gondolkozott, imádkozott, elbeszélgetett önmagával, amíg végre csikor­dult a kulcs a zárban és k­amattszottak az öreg tanító léptei. Akkor a fal felé fordult az agg kisasszony, nagy békességet érzett a szí­vében, a biztos tudatát annak, hogy nincs egyedül, a teljes nyugalmát annak, hogy csak egy fal választja el valakitől, akivel tíz éve lakik egy födél alatt. És elaludt békességben, nyugodtan és fölötte a légy házaspár is, akik arra születtek e világra, hogy fajukat tovább­­vigyék, benépesítvén velük a tavaszban fürdő meleg világot. 1926 április 1. NÉPSZAVA A szakszervezetek igazi egységes frontja és az egységes front kommunista agitátorai. Hüven célt szolgálnak a szakszervezetek t­evőlt taktikája ellen szervezett támadások? Johann Sassenbach elvtárs nyilatkozata a Népszava számára. A szakszervezeti kongresszus külföldi ven­dégei közül Johann Sassenbach elvtárs, az amsterdami Szakszervezeti Internacionálé tit­kára régi ismerősünk. A nemzetközi munkás­mozgalom problémáival foglalkozók évtizedek óta ismerik a szakszervezeti szervezkedés, nem­különben a munkásnevelés kérdéseivel foglal­kozó tanulmányait és füzeteit. A szakszerve­zeti irodalomról készített bibliográfiája úttörő munka, amely több kiadáson át kicsiny füzet­ből hatalmas kötetté terebélyesedett s nélkülöz­hetetlen a szakszervezeti mozgalommal foglal­kozókra nézve. Irodalmi és politikai működése egyaránt nagyműveltségű, szélestudású gondol­kozóra vall, akinek munkásmozgalmi művek­ben páratlanul gazdag magánnkönyvtára Né­metországban közismert. A néhai nyerges­munkás kétségtelenül a Szakszervezeti Inter­nacionálé legjelentékenyebb értékei közé tar­tozik. Minthogy Sassenbach elvtársunkat az utolsó­­ időkben sóikat foglalkoztatta a kommunista szakszervezetek csatlakozásának és általában a szakszervezetek egységes frontjának a problémája, Budapesten való tartózkodását föl­használtuk arra, hogy a magyar munkásság számára tájékoztatást szerezzünk ama propa­gandára vonatkozóan, amely újabban, az egy­séges front jelszavát akarja kihasználni a maga külön törekvései érdekében. Sassenbach elvtárs föltett kérdéseinkre a következőkben válaszolt: — Az amsterdami Szakszervezeti Internacio­ná­lénnak nincsen egyetlen tagja sem, aki ne tartaná kívánatosnak a világ valamennyi szak­szervezetének egységes tömörítését. Én — s ve­lem együtt az Internacionálé vezetői is vala­mennyien — nagyon örvendetesnek találnák, ha az oroszországi szakszervezetekkel együtt dolgozhatnánk. Amsterdam a maga részéről mindenkor igyekezett lehetővé tenni és elő­segíteni Moszkva csatlakozását. — Megmondom őszintén: ránk nézve nem je­lent örömöt, ha azt kell megállapítanunk, hogy Oroszországban a munkások életviszonyai rosszak. Ellenkezően: örvendünk minden hír­nek, amely az ottani viszonyok javulásáról számol be. Ez az állásfoglalásunk azonban kö­telességünké teszi, hogy visszautasítsuk azo­kat a túlzásokat, amelyek az oroszországi bolsevizmus részéről külföld felé igyekeznek azzal a határozott céllal, hogy Európa mun­kásságát a kommunizmus irányába tereljék. Ismétlem: nem vezet bennünket semilyen nyílt vagy rejtett tendencia Oroszországgal és az oroszországi szakszervezetekkel szemben, készek vagyunk az oroszországi szakszervezetekkel együttműködni, azzal az egy feltétellel azonban, hogy az oroszországi szakszervezetek mellőzzenek mindent, amit mi évtizedes tapasztalataink alapján a szakszervezeti mozgalomra káros­nak és ártalmasnak tartunk.­­ A szakszervezeti mozgalomnak az a célja, hogy a munkásosztály életviszonyait a jelen­legi társadalmi és gazdasági rendben meg­javítsa. Ebből folyóan az osztályharc alapján álló szakszervezetek támogatják a munkás­mozgalomnak azt a törekvését, amely a mai helyébe új gazdasági rendet akar teremteni. A szakszervezetek évtizedek óta szolgálják ezt a hivatásukat és hogy milyen eredménye­ket értek el a­ munkásosztály életviszonyainak megjavításában, az köztudott. Viszont a szakszervezeteket sosem tartottuk és most sem tartjuk a világforradalom elő­idézésére alkalmas eszköznek. El kell hárítanunk tehát azt a törekvést, amely a szakszervezeteket — bármiben is — a kommunista taktika befolyása alá akarja helyezni. — Ha tehát az orosz szakszervezetek hajlan­dók az eddigi szakszervezeti taktika alapján velünk együtt dolgozni, a legnagyobb kész­séggel együttműködünk velük. Kénytelenek vagyunk azonban elhárítani a szakszerveze­tekről minden olyan törekvést, amely helyte­len taktikát akar rájuk erőszakolni.­­ Ha az oroszországi szakszervezetek elha­tározzák Amsterdamhoz való csatlakozásu­kat, akkor a jövőben a szakszervezeti kon­gresszusokon és a végrehajtó bizottságban képviselhetik külön elméletüket. Az elmúlt évben romániai és lengyelországi utam alkai­val nyilvános népgyűléseken utaltam már arra is, hogy ha Moszkva kimondja csatlako­zását, az 1928-ra Parisba tervezett nemzetközi szakszervezeti kongresszust egy évvel koráb­ban tartanák meg, hogy módot adjunk a csat­lakozás szervezeti lebonyolításának meg­könnyítésére. Nem akarjuk ugyanis, hogy az oroszok csatlakozása olybá tűnjék föl, mint a legyőzött ellenfél meghódolása.­­ Ami már most az egység érdekében le­folytatott tárgyalásokat illeti, az oroszországi viszonyok ismerete alapján az a nézetünk, hogy Moszkva az egyesítés kérdésében csak taktikai manővereket folytat és egyáltalán nem szándéka a szakszervezetek igazi egy­séges frontjának megteremtése. Az oroszok egyébként ismételten elismerték, hogy a szakszervezetek egységes frontjának követelése mögött külön politikai céljaik húzódnak meg. Az oroszországi szakszervezeti mozgalom egyik vezetője, Tomszkij, ezzel szem­ben nemrég kijelentette, hogy az orosz szak­szervezetek őszinte és becsületes tárgyalásokat folytatnak és az egységes front létrehozását a legkomolyabban, és föntartás nélkül kívánják. Sajnos, nem tudjuk, hogy az ilyen és hasonló nyilatkozatokat mennyiben vehetjük komo­lyan. Nem tudjuk, hogy az ilyképen nyilat­kozó személyek ugyanolyan határozottsággal és föntartás nélkül való becsületességgel kép­viselik-e befelé is ezeket a törekvéseket, mint ahogy kifelé föltüntetik. És nem tudjuk, mennyiben sikerül nézeteiket Oroszországban győzelemre juttatniuk.­­ Az orosz kommunisták egyébként már nagyon sokszor is sokat hangoztatták a szak­szervezetek egységesítésére irányuló törek­véseiket és megvádolták az amsterdami Inter­nacionálét, hogy a szakszervezetek ketté­húzását előidézte és most nem akar meg­egyezni. Nos, aki az utolsó évek szakszervezeti mozgalmának történetét a­laposan ismeri, jól tudja, hogy a szakadást egyesegyedül a kommunisták befolyása idézte elő. Amióta a kommunista mozgalom szembe­szegeződött a szociáldemokrata munkásmozga­lommal, a kommunisták minden országban megkísérelték a szakszervezeteknek a maguk céljaira való fölhasználását. Törekvésük sosem arra irányult, hogy erős szakszervezeti moz­galmat teremtsenek, amely a munkásosztály életszínvonalának emelésére az eddiginél töb­bet tehet, hanem kizáróan az volt a céljuk, hogy a szakszervezeteket egyoldalúan beállít­sák a kommunista propaganda szolgálatába.­­ A szakszervezetekkel való kommunista manőverezésre a legjobb példát Franciaország szolgáltatja, ahol már a kommunista repesztés előtt sem volt túlságosan erős a szakszervezeti mozgalom s ahol a kommunista taktika a szakszervezeteket még jobban elerőtlenítette. A francia temperamentum sokban megmagya­rázza, miért járt eredménnyel a kommunista taktika éppen Franciaországban, holott más országokban minden ilyen irányú kísérlet kudarccal végződött.­­ A kommunista támadások kifogásolják a szakszervezetek régi taktikáját, mondván, hogy a megváltozott idők megváltozott taktikát kö­vetelnek. Ennek a támadásnak járulékos része az a törekvés, amely valamennyi országban megnyilvánul s amely a szakszervezetek eddigi vezetőinek a kicserélését követeli ugyanilyen indokolással: „az új viszonyok új embereket követelnek". Ezekkel a támadásokkal szemben a leghatározottabban meg kell állapítanunk, hogy a szakszervezetek taktikája sohasem volt merev és dogmatikus, hanem mindenkor pillanatnyilag alkalmazkodó azokhoz a viszonyokhoz, amelyek közepett a szak­szervezetek működni kénytelenek. Ugyanilyen rugalmas taktikát folytatnak ez­után is szakszervezeteink. S az általános gaz­dasági, politikai és szociális adottságok szab­ják meg ezután is, mennyiben követnek „radi­kális" vagy kevésbé radikális harcmodort. (Természetesen itt is szorosan a szakszervezeti mozgalom tulaj­donképeni céljának elérésére, a munkásság életszínvonalának emelésére irá­nyuló akciókról van szó.) — Általános a tapasztalatunk, hogy a szak­szervezetek feladatairól és taktikájáról kezde­ményezett — és tudatosan vagy öntudatlanul kommunista célokat szolgáló­­ viták ott és akkor erősek, ahol és amikor a szakszerveze­teknek a legkisebb a befolyásuk. Amikor pél­dául Németországban a szakszervezetek kép­telenek voltak gyakorlati eredményeket elérni, akkor a munkástömegek készséggel adtak hitelt a radikális beszédeknek. A kommunista frazeológia eredményessége azonban abban a szempillantásban megszűnt, amikor ismét el­érkezett a lehetősége a gyakorlati eredmények kivívásának. Ma is azokban az országokban folyik a legtöbb vita, ahol a munkások szerve­zeteinek ereje a leggyöngébb. Ahol akár a gazdasági viszonyok, akár a kormányhatalom brutalitása visszaszorítják a munkásmozgalmat, könnyű a szerepük azoknak, akik a szakszervezeti munkában való tapasztalatlanságukat radikális sza­vak alá rejtik.­­ Akik a szakszervezeti mozgalmat közel­ről és alaposan ismerik, akiknek a szakszer­vezeti munkában komoly tapasztalataik van­

Next