Népszava, 1926. április (54. évfolyam, 74–97. sz.)
1926-04-27 / 94. szám
1926 április 27. NÉPSZAVA János javaslatára kimondotta a bizottság, hogy egyelőre ezeket a javaslatokat nem tárgyalja,hanem elsősorban a Beszkár és az autóbuszüzem közlekedési programját tárgyalja le. Boehler József elvtárs indítványára elhatározta a bizottság, hogy ezt a közlekedési programot a Beszkárhoz kiküldött tizenkettes bizottság sürgősen letárgyalja és hat héten belül a közlekedési bizottság elé terjeszti. Ilyen értelemben fogadták el Szigethy indítványát. A vita során Horváth Károly megállapította, hogy Amerikában a múlt év folyamán 6000 kilométer villamosvonalat szüntettek meg az autóbuszközlekedés javára, Páris belterületéről kizárták a villamost. Bíró Dezső elvtárs kifogásolta, hogy a belterületre vonatkozóan hoznak villamosfejlesztő javaslatot, ott, ahol ez nem kellene, ellenben a külterületi közlekedés fejlesztéséről hallgat a Beszkár igazgatósága, holott a lakosság érdekei ezt a fejlesztést megkövetelnék. Révész Mihály: Erre azt mondják, hogy a külterületi vonal nem rentábilis! Béres is — folytatta Biró — mentesítette a Belvárost a villamosoktól, olcsó, 2000 koronás autóbuszjáratok percenként futnak a Belvárosban. A továbbiakban Takács István kifogásolta, hogy a fontos közlekedési csomópontokon két-három rendőr egyidejűen igazgatja a forgalmat, nem egyszer ellentétes módon. Steinherz Simon elvtárs az ellen szólalt föl, hogy a Népliget levegőjét sétaautózással rontják. Boehler József elvtárs éles szavakkal támadta a Beszkár igazgatóságát, hogy az a bizottságban elhangzott többszöri fölszólalás és a bizottság határozata ellenére sikánkrozza a tanoncokat és közvetve a munkáltatóikat, azzal, hogy kényszeríti őket, hogy hetenként a központban váltsák meg hetijegyüket. A bizottság — mondotta Boehler — úgy határozott, hogy a tanoncokat az iskolás tanulókkal egyenlően bírálják el. Az iskolások a fényképes igazolványuk alapján az ellenőrtől megválthatják a jegyüket. Minek a közlekedési bizottság, ha a Beszkár azt csinálhatja, ami neki jólesik? Biró Dezső: Ebben az ügyben is a miniszterhez szaladtak! Boehler József: Nem áll az, hogy a tanoncoknak csak a tanonciskola látogatására kívánta megadni a bizottság a hetijegyeket. Az volt a célzat, hogy a tanonc a kedvezményes jeggyel a lakástól a gyárba vagy a műhelybe is mehessen. A közgyűlés elé visszük a kérdést, mert tűrhetetlen, hogy az autonómia határozatát nem, hajtják végre. Sztrokay helyettes vezérigazgató megjegyezte, hogy amennyiben a bizottság ilyen értelmű határozatot hoz, ezt a Beszkár végrehajtja. Folkusházy helyettes polgármester nagy zajban jelentette ki, hogy a kérdés megoldására érintkezésbe lép a Beszkár igazgatóságával. Ezzel az ülés végetért. MŰVÉSZET IRODALOM «marxtmisstmum Wmmn IIIII Fehér Artúr előadóestje. Szemünk, ha motolozva átfut a sorokon, pillanatok alatt fölissza a könyv hangtalan némaságába zárt versek értelmét és a vers zenéjének hangjai elsorvadnak, mielőtt életre keltek volna. Amikor a költő munkája fölhatalmasodik a betűből és a dobogón álló művész hang-és mozdulatzuhatagából elénk lép, minidig megrezzenti bennünk a legtermészetesebb érintkezési forma, a szó erejét és fenségét. A versek áttéljesülése a szigorú formákból, amelyek bilincsbe kötik a súlyos mondanivalókat, a történésbe, az interpretálásra vállalkozó művésznek sok eszközt ad a kezébe. Fehér Artúr a virtuóz szavalóművészek válfajához tartozik és már csaknem kéjeleg azokban az eszközökben, amelyekkel rendelkezik. Részlete káprázatosan nagy, akár hanglejtésének a változatosságát, akár kifejező mimikáját tekintjük. Férfiasan magvas hangja súlyos, de egyben ruganyos is és könnyen járja be nemcsak egyes szavak szerint, hanem azokon belül is a moduláló árnyalatok széles skáláját. Az így csiszolt eszközkészlet hatalmas fegyver a szavalóművész kezében, de veszedelmes is, mert halmozása túlszínezésre csábítja őt. Az előadóművész pedig könnyen elmerül a lehetőségek között. Fehér Artúr többnyire óvatosan és tapintatosan kerüli ki ezt a veszélyt, bár leplezetlenül szereti azokat a verseket, amelyek külső effektusok kifejtésére adnak alkalmat. Ezekben a produkciókban megmámorosodik és tévedt indulatokba fut. De a szavak színét, erejét, hangját, hajlását oly vakítóan használja ki, hogy lefegyverez minden ellentmondást. A gyermekded éneklés kedves monotonságától a rikoltozássá hevített legmagasabb hangokig igénybeveszi hangja minden árnyalatát. Egyéni módszere szerint egységesen gondolja át az előadásra szánt műveket és átgondolását keresztül is viszi. Arról sokat lehet tárgyalni, hogy ezt hogyan csinálja. Ő a hanghordozás szüksége szerint részekre töri és azokból állítja egységgé a verseket. Éppen ezért, ahol belső lelki élmények, súlyos gondolatok visszaadására vállalkozik, munkája nem sikerül és a vers elalól hevülő erejében. De Fehér Artúr őrzi tehetsége határait és olyan költeményeket választ, amelyek alkalmasak az efféle színbőség befogadására. Hatásos közönségsikert ígérő verseket szerepeltet műsorán, amelyek elsősorban arra alkalmasak, hogy terjedelmes hangskáláját a maga teljes egészében érvényre juttassa és ragyogtassa. A Zeneművészeti Főiskola nagyterme vasárnap estére megtelt a közismert szavalóművész híveivel, aki gondosan összeállított, bőséges műsorral adózott közönségének, Petőfi „Az őrült" és Poe Edgar: „A holló" című versek élményt adó előadásaival volt a legnagyobb sikere, de minden produkciója után forró tapsvihar zúgott föl a tömött padsorokból, jeléül annak, hogy Fehér Artúr találkozott a sikerrel. Az est külön élménye volt és rendkívül rokonszenvesen hatott a közreműködő fiatal énekművésznő, Usetty Józsa. Ez a bájos fiatal teremtés rendelkezik az énekművészet két legfontosabb kelléke fölött, pompás hanganyaga és meleg szíve van. Elsőrendű drámai szopránja ritka kincs, amelyet a tehetséges kezdő eddig még csak pazarolni tud. Középregisztere erősebb alátámasztásra szorul, felső hangjai még nyitottak, de a hiányok kellő vezetés mellett könnyen pótolhatók. Fontos az, hogy hivatott művésznő benyomását keltette, akivel — reméljük — új csillag kelt föl a magyar operaének terén. (ny. i.) (*) A moszkvai színészek vendégjátéka. („Éjjeli menedékhely.") A Renaissance Színházban vendégszereplő orosz színészek vasárnap este Gorkij Maxim „Éjjeli menedékhelyéét adták elő. Gorkijnak ezt a megrázó életképét jól ismerjük, hiszen magyar nyelven is minden évadban színre kerül néhányszor. És itt mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy a legjobb előadásban, mert magyar színészeink — már akik az első sorokban állanak — olyan értékeket képviselnek, amelyek európai viszonylatban is helytállók. De amint hogy például a magyar parasztot a maga naiv brutalitásában csak a magyar színész tudja elénk varázsolni, azonképen természetes, hogy azt a nyomasztóan súlyos levegőt, amely Gorkij drámájából árad, csak orosz színészek tudják velünk igazán érzékeltetni. Igaz, hogy az a kép, amelyet Gorkij az élet mélységeiből elénk tár, nem orosz specialitás, nem csupán az orosz élet mélységeinek titka szennye, de az alakok, amelyek ennek a fertőnek lakói, amelyek előttünk mozognak a színpadon, sajátos orosz produktum, egy-egy darab hús abból a nagy és misztikus testből, amelyet orosz életnek nevezünk és az orosz írók munkáiból ismerünk. Amikor a függöny széttárul, egyszeriben idegen levegőáramot érzünk. A színfalak mögül verkli hangja hallatszik. Jól ismert keringő melódiáját nyekergi. És mintha most ez a melódia is orosz volna. Az emberek néma mozdulatai, a taglejtésük, a sóhajtás, nevetés, sírás, ének, tobzódás, őrjöngés, kurjantás, fohászkodás egy-egy művészi élményt jelent, de mindez csupán az orosz lélek egyszerű megnyilatkozása. Ha így beszélnének hozzánk, ilyen hanghordozásban, magyar művészek orosz szerepben, szenvedhetetlen volna, de tőlük természetes, érezzük, hogy ennek így kell lenni és visszafojtott lélekzettel lessük minden szavukat, minden mozdulatukat. Megdöbbentő realizmussal elevenítik meg előttünk az®orosz mélységekben fudokló szerencsétleneket és e szerencsétlenek parazitáit. Nem hisszük, hogy egy más nációhoz tartozó színész úgy tudná eljátszani Kosztilov, az éjjeli lebuj tulajdonosának a szerepét, mint Sterov. Hiba volna azonban, ha megkülönböztetéseket tennénk közöttük, mert valamennyien, akik szóhoz jutnak ebben a darabban, a színjátszás legmagasabb fokán állanak és a legtökéletesebb alakítást nyújtják. Amit Gorkij megálmodott vagy meglátott és leírt, azt ők hiánytalan és hamisítatlan orosz élethűséggel visszaadják. (m.) („Az élő holttest.") Amikor éjféltájban leülünk íróasztalunkhoz, hogy a vendégművészek második előadásáról, Tolsztoj darabjáról, „Az élő holttest"-ről, számoljunk be, nem tudunk szabadulni a látottak és hallottak lenyűgöző hatása alól. Még fülünkbe zsong meg nem értett szavak fájdalmas melódiája, halljuk még a kitörő kacajt, tragikus zokogást, szemünkben még ég az orosz színpad varázsos dekorációja, látjuk még az öröm, a bánat, a keserűség, a lelki összeomlás érzésének az orosz színészek arcára való kivetítődését. Ismert szavak kergetődznek agyunkban: új kultúra, naturalizmus, egyszerűség, összhang, idegenül hangzó nevek: Vyrubov, Pavlov, Serov, Krizanovskaja, jelzők, amelyeket már anynyiszor elkoptattak: utolérhetetlen, tökéletes, művészi. Öntudatlanul is összehasonlítást teszünk, hiszen láttuk már Reinhardt rendezésében is a darabot és akkor Moissi játszotta Fedor Vasiljevic tragikus alakját, de menynyire máskép. Stilizált, önmagát adta — nem volt orosz, nem volt igaz. Sok mindenről kellene írni, de sürget az idő és ezért még csak ennyit: áhítattal gondolunk mindenkor erre az estére, felejthetetlen élmény lesz számunkra az orosz színészek játéka. (.n.) (•) Az Andrássy-úti Színház új műsora. A szokottnál nagyobb reklámmal hirdette az Andrássy-úti Színház új műsorának bemutatóját és az első előadás után megállapíthatjuk, hogy különösebb oka nem volt erre. Ez a műsor nemcsak, hogy nem jobb a múltkorinál, de határozottan gyöngébb. Az előadás slágere Biller Irén föllépése, aki a Fővárosi Operettszínházzal való túlontúl ismert nézeteltérése óta most egy operett keretében ezen a színpadon lép a közönség elé. A jól reklámírozott primadonnának ez a föllépése, úgy látszik, amolyan nyilvános bizonyítás fele akart lenni, megcáfolása annak, amit róla, hangjával kapcsolatban állítottak. Elismerjük, a művésznő jól játszott, nagyszerűen táncolt és a hangja is kifogástalanul csengett, úgy véljük azonban, hogy az ilyen kis színpadon való szereplés más elbírálás alá esik, mintha nagy színpadon állana ki. Egyébként döntsék el az ügyet azok, akik arra hivatottak, az kétségtelen, hogy jól kiérdemelt sikere volt. Az operett maga, különösen pedig annak erőltetett, szójátékokkal megspékelt szövege elég sablonos és lapos és sajnáltuk benne Lukács Pált, ezt a kitűnő színészt, aki ikszködött a neki nem való szerepben. A műsor többi számairól meglátszott, hogy azok alárendelt jelentőségűek, amiből csak Emőd Tamás stílusos hangulatképe emelkedik ki. .. (*) A XII. filharmóniai hangverseny. Az ezidei ciklus utolsó estje a magyar zenekultúra védangyalának, Beethovennek jegyében csengett ki: a „Coriolanus"-nyitány és a IX. szimfónia szerepelt a műsoron. A zenekart dr. Dohnányi Ernő elnök-karnagy vezényelte; a szimfónia énekhangos zárótételében Medek Anna, Basilides Mária, dr. Székelyhidy Ferenc, Szende Ferenc és a Palestrina-kórus működött közre... Beethoven a magyar főváros zeneéletében kivételes helyet foglal el. A zenetörténelem vezéralakjai közül ő az, aki műveivel legmélyebb gyökereket eresztett közönségünk szívébe és a szó szoros értelmében népszerűvé vált. Az iránta érzett szeretet és tisztelet elévülhetetlen hagyományokon épül föl és társadalmunk minden rétegére kiterjed. Szép és egyúttal tanulságos tünet ez, mert arra vall, hogy a nagy zeneköltők sorából éppen a mindhalálig küzdő és utolsó lehelletéig előretörő forradalmár, a soha és sehol meg nem állapodó kereső zseni, a leglángolóbb lángész volt az, aki bennünk a legáltalánosabb visszhangot keltette. E körülmény társadalmunk igazán értékes elemeinek mindenkor haladó irányzatú érzelmeire vet vigasztaló világot. És valóban: az őszinte lelki szükségből fakadó, meggyőző művészi reformok nálunk manapság is fogékony hívőkre, gyors megértésre és termékeny talajra találnak... Magából az előadásból azonban, sajnos, hiányzott a remélt emelkedettség. Dohnányi méltánylandó buzgalommal merült el föladatában, de a IX. szimfónia mélységes misztikumát, kinyilatkoztatásszerű bölcsességét nem szólaltatta meg. Gyönyörűen kivilizálta a még reális hangulatkörben mozgó részleteket, csakhogy az ideálisakat már neon tudta realizálni. Mondhatnók: absztrahálta a konkrétumot, de nem konkretizálta az absztraktumot. A mű metafizikus fordulata a harmadik tétel vége felé következik be, — körülbelül a fúvózenekar kétszeri Esz-dúr riadójánál, amely az önmagától búcsúzó egyént mennyei intőszóval fordítja a köz, a kollektivitás, a „Keblemre múltádok" és „A halandó mind testvér lesz!" örök igéje felé. E döntő fordulatig, vagyis mindaddig, amíg a zeneköltő még a földi szférában vesztegel, Dohnányi géniusza eszményi magaslatokhoz szárnyalt fölfelé, viszont éppen ott lankadt el és hanyatlott vissza, ahol a zeneköltő kerekedett a felhők fölé. A negyedik tételt már a kezdőütemek cérnavékony hangszíne sem vezette be valami üdvösen. Az időmértékek feltűnően súlytalanul hatottak és következetesen túl gyorsak is voltak, amiáltal egyes tempók közönséges, indulószerű jelleget öltöttek, mások pedig a már amúgy is eléggé veszedelmeztetett szólóquartettet nyugtalanították. A hatnyolcadokban lüktető zenekari közjátékból nem hallottuk ki a megrövidített motivikus anyagot, a szerves összefüggést. E részletnek viszont éppen tömörítettségében rejlik a formai alapgondolata... Összefoglalóan megállapítjuk tehát, hogy Dohnányi nem hétfőn este búcsúzott el valódi híveinek hatalmas táborától, hanem szombaton, utolsó zongoraestje alkalmával. (J. S.) (*) Vizsgaelőadás. Zámoly Zoltán művészképző és ritmikus tánciskolája vasárnap délután tartotta vizsgaelőadását a Molnár utcai Kamara Zeneteremben. Több mint 30 növendék produkálta magát több-kevesebb sikerrel, de ha nem is lesz mindenikből művész, néhányból lehet, ha beváltják a vizsgán tett ígéretet. Ez utóbbiak közé tartozik elsősorban a kis Kuróczy Janika, aki Schumann „Soldatenmarsch"-át táncolta el sokat ígérő sikerrel. Mayer Erzsi, Bíró Sarolta, Váci Juci, Horvát Aliz és Heléna Júlia is a tehetségesek közé tartoznak. Még a kevésbé tehetségeseken is meglátszott, hogy tanáraik szeretettel és lelkiismeretesen foglalkoznak velük. [-J 9