Népszava, 1926. április (54. évfolyam, 74–97. sz.)

1926-04-27 / 94. szám

1926 április 27. NÉPSZAVA János javaslatára kimondotta a bizottság, hogy egyelőre eze­ket a javaslatokat nem tár­gyalja,­­hanem elsősorban a Beszkár és az autóbuszüzem közlekedési programját tár­gyalja le. Boehler József elvtárs indítványára elhatározta a bizottság, hogy ezt a közlekedési programot a Beszkárhoz kiküldött tizenkettes bizottság sürgősen letárgyalja és hat héten belül a közleke­dési bizottság elé terjeszti. Ilyen értelemben fogadták el Szigethy indít­ványát. A vita során Horváth Károly meg­állapította, hogy Amerikában a múlt év folyam­­án 6000 kilométer villamosvonalat szüntettek meg az autóbuszközlekedés javára, Páris bel­területéről kizárták a villamost. Bíró Dezső elvtárs kifogásolta, hogy a belterületre vonat­kozóan hoznak villamosfejlesztő javaslatot, ott, ahol ez nem kellene, ellenben a külterületi közlekedés fejlesztéséről hall­gat a Beszkár igazgatósága, holott a lakos­ság érdekei ezt a fejlesztést megkövetelnék. Révész Mihály: Erre azt mondják, hogy a külterületi vonal nem rentábilis! Béres is — folytatta Biró — mentesítette a Belvárost a villamosoktól, olcsó, 2000 koronás autóbuszjáratok percenként futnak a Belváros­ban. A továbbiakban Takács István kifogá­solta, hogy a fontos közlekedési csomópontokon két-három rendőr egyidejűen igazgatja a for­galmat, nem egyszer ellentétes módon. Stein­herz Simon elvtárs az ellen szólalt föl, hogy a Népliget levegőjét sétaautózással rontják. Boehler József elvtárs éles szavakkal támadta a Beszkár igazgatóságát, hogy az a bizottság­ban elhangzott többszöri fölszólalás és a bizott­ság határozata ellenére sikánkrozza a tanoncokat és közvetve a munkáltatóikat, azzal, hogy kényszeríti őket, hogy hetenként a központban váltsák meg hetijegyüket. A bizottság — mondotta Boehler — úgy hatá­rozott, hogy a tanoncokat az iskolás tanulókkal egyenlően bírálják el. Az iskolások a fényképes igazolványuk alapján az ellenőrtől megvált­hatják a jegyüket. Minek a közlekedési bizott­ság, ha a Beszkár azt csinálhatja, ami neki jólesik? Biró Dezső: Ebben az ügyben is a miniszter­hez szaladtak! Boehler József: Nem áll az, hogy a tanon­coknak csak a tanonciskola látogatására kí­vánta megadni a bizottság a hetijegyeket. Az volt a célzat, hogy a tanonc a kedvezményes jeggyel a lakás­tól a gyárba vagy a műhelybe is mehessen. A közgyűlés elé visszük a kérdést, mert tűrhe­tetlen, hogy az autonómia határozatát nem, hajtják végre. Sztrokay helyettes vezérigazgató meg­jegyezte, hogy amennyiben a bizottság ilyen értelmű határozatot hoz, ezt a Beszkár végre­hajtja. Folkusházy helyettes polgármester nagy zajban jelentette ki, hogy a kérdés megoldására érintkezésbe lép a Beszkár igazgatóságával. Ezzel az ülés végetért. MŰVÉSZET IRODALOM «marxtmiss­tmum Wmmn I­II­II Feh­ér Artúr előadóestje. Szemünk, ha motolozva átfut a sorokon, pil­lanatok alatt fölissza a könyv hangtalan néma­ságába zárt versek értelmét és a vers zenéjé­nek hangjai elsorvadnak, mielőtt életre keltek volna. Amikor a költő munkája fölhatalmaso­dik a betűből és a dobogón álló művész hang-és mozdulatzuhatagából elénk lép, minidig meg­rezzenti bennünk a legtermészetesebb érint­kezési forma, a szó erejét és fenségét. A versek áttéljesülése a szigorú formákból, amelyek bi­lincsbe kötik a súlyos mondanivalókat, a tör­ténésbe, az interpretálásra vállalkozó művész­nek sok eszközt ad a kezébe. Fehér Artúr a vir­tuóz szavalóművészek válfajához tartozik és már csaknem kéjeleg azokban az eszközökben, amelyekkel rendelkezik. Részlete káprázatosan nagy, akár hanglejtésének a változatosságát, akár kifejező mimikáját tekintjük. Férfiasan magvas hangja súlyos, de egyben ruganyos is és könnyen járja be nemcsak egyes szavak sze­rint, hanem azokon belül is a moduláló árnya­latok széles skáláját. Az így csiszolt eszköz­készlet hatalmas fegyver a szavalóművész ke­zében, de veszedelmes is, mert halmozása túl­színezésre csábítja őt. Az előadóművész pedig könnyen elmerül a lehetőségek között. Fehér Artúr többnyire óvatosan és tapinta­tosan kerüli ki ezt a veszélyt, bár leplezetlenül szereti azokat a verseket, amelyek külső ef­fektusok kifejtésére adnak alkalmat. Ezekben a produkciókban megmámorosodik és tévedt indulatokba fut. De a szavak színét, erejét, hangját, hajlását oly vakítóan használja ki, hogy lefegyverez minden ellentmondást. A gyermekded éneklés kedves monotonságától a rikoltozássá hevített legmagasabb hangokig igénybeveszi hangja minden árnyalatát. Egyéni módszere szerint egységesen gondolja át az előadásra szánt műveket és átgondolását keresztül is viszi. Arról sokat lehet tárgyalni, hogy ezt hogyan csinálja. Ő a hanghordozás szüksége szerint részekre töri és azokból ál­lítja egységgé a verseket. Éppen ezért, ahol belső lelki élmények, súlyos gondolatok vissza­adására vállalkozik, munkája nem sikerül és a vers elalól hevülő erejében. De Fehér Artúr őrzi tehetsége határait és olyan költeményeket választ, amelyek alkalmasak az efféle szín­bőség befogadására. Hatásos közönségsikert ígérő verseket szerepeltet műsorán, amelyek elsősorban arra alkalmasak, hogy terjedelmes hangskáláját a maga teljes egészében ér­vényre juttassa és ragyogtassa. A Zeneművészeti Főiskola nagyterme vasár­nap estére megtelt a közismert szavalóművész híveivel, aki gondosan összeállított, bőséges műsorral adózott közönségének, Petőfi „Az őrült" és Poe Edgar: „A holló" című versek élményt adó előadásaival volt a legnagyobb si­kere, de minden produkciója után forró taps­vihar zúgott föl a tömött padsorokból, jeléül annak, hogy Fehér Artúr találkozott a sikerrel. Az est külön élménye volt és rendkívül ro­konszenvesen hatott a közreműködő fiatal énekművésznő, Usetty Józsa. Ez a bájos fiatal teremtés rendelkezik az énekművészet két leg­fontosabb kelléke fölött,­­ pompás hang­anyaga és meleg szíve van. Elsőrendű drámai szopránja ritka kincs, amelyet a tehetséges kezdő eddig még csak pazarolni tud. Közép­regisztere erősebb alátámasztásra szorul, felső hangjai még nyitottak, de a hiányok kellő ve­zetés mellett könnyen pótolhatók. Fontos az, hogy hivatott művésznő benyomását keltette, akivel — reméljük — új csillag kelt föl a ma­gyar operaének terén. (ny. i.) (*) A moszkvai színészek vendégjátéka. („Éjjeli menedékhely.") A Renaissance­ Szín­házban vendégszereplő orosz színészek vasár­nap­­ este Gorkij Maxim „Éjjeli menedék­helyéét adták elő. Gorkijnak ezt a megrázó életképét jól ismerjük, hiszen magyar nyelven is minden évadban színre kerül néhányszor. És itt mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy a leg­jobb előadásban, mert magyar színészeink — már akik az első sorokban állanak — olyan értékeket képviselnek, amelyek európai vi­szonylatban is helytállók. De amint hogy pél­dául a magyar parasztot a maga naiv brutali­tásában csak a magyar színész tudja elénk varázsolni, azonképen természetes, hogy azt a nyomasztóan súlyos levegőt, amely Gorkij drámájából árad, csak orosz színészek tudják velünk igazán érzékeltetni. Igaz, hogy az a kép, amelyet Gorkij az élet mélységeiből elénk tár, nem orosz specialitás, nem csupán az orosz élet mélységeinek titka­ szennye, de az alakok, amelyek ennek a fertőnek lakói, amelyek előt­tünk mozognak a színpadon, sajátos orosz produktum, egy-egy darab hús abból a nagy és misztikus testből, amelyet orosz életnek nevezünk és az orosz írók munkáiból ismerünk. Amikor a függöny széttárul, egyszeriben idegen levegőáramot érzünk. A színfalak mögül verkli hangja hallatszik. Jól ismert keringő melódiáját nyekergi. És mintha most ez a melódia is orosz volna. Az emberek néma moz­dulatai, a taglejtésük, a sóhajtás, nevetés, sí­rás, ének, tobzódás, őrjöngés, kurjantás, fo­hászkodás egy-egy művészi élményt jelent, de mindez csupán az orosz lélek egyszerű meg­nyilatkozása. Ha így beszélnének hozzánk, ilyen hanghordozásban, magyar művészek orosz szerepben, szenvedhetetlen volna, de tő­lük természetes, érezzük, hogy ennek így kell lenni és visszafojtott lélekzettel lessük minden szavukat, minden mozdulatukat. Megdöbbentő realizmussal elevenítik meg előttünk az®orosz mélységekben fudokló szerencsétleneket és e szerencsétlenek parazitáit. Nem hisszük, hogy egy más nációhoz tartozó színész úgy tudná eljátszani Kosztilov, az éjjeli lebuj tulajdono­sának a szerepét, mint Sterov. Hiba volna azon­ban, ha megkülönböztetéseket tennénk közöt­tük, mert valamennyien, akik szóhoz jutnak ebben a darabban, a színjátszás legmagasabb fokán állanak és a legtökéletesebb alakítást nyújtják. Amit Gorkij megálmodott vagy meglátott és leírt, azt ők hiánytalan és hami­sítatlan orosz élethűséggel visszaadják. (m.) („Az élő holttest.") Amikor éjféltájban le­ülünk íróasztalunkhoz, hogy a vendégművé­szek második előadásáról, Tolsztoj darabjáról, „Az élő holttest"-ről, számoljunk be, nem tu­dunk szabadulni a látottak és hallottak le­nyűgöző hatása alól. Még fülünkbe zsong meg nem értett szavak fájdalmas melódiája, hall­juk még a kitörő kacajt, tragikus zokogást, szemünkben még ég az orosz színpad varázsos dekorációja, látjuk még az öröm, a bánat, a keserűség, a lelki összeomlás érzésének az orosz színészek arcára való kivetítődését. Is­mert szavak kergetődznek agyunkban: új kul­túra, naturalizmus, egyszerűség, összhang, ide­genül hangzó nevek: Vyrubov, Pavlov, Serov, Krizanovskaja, jelzők, amelyeket már any­nyiszor elkoptattak: utolérhetetlen, tökéletes, művészi. Öntudatlanul is összehasonlítást te­szünk, hiszen láttuk már Reinhardt rendezé­sében is a darabot és akkor Moissi játszotta Fedor Vasiljevic tragikus alakját, de meny­nyire máskép. Stilizált, önmagát adta — nem volt orosz, nem volt igaz. Sok mindenről kel­lene írni, de sürget az idő és ezért még csak ennyit: áhítattal gondolunk mindenkor erre az estére, felejthetetlen élmény lesz számunkra az­ orosz színészek játéka. (.n.) (•) Az Andrássy-úti Színház új mű­sora. A szokottnál nagyobb reklámmal hirdette az Andrássy-úti Színház új műsorának bemutató­ját és az első előadás után megállapíthatjuk, hogy különösebb oka nem volt erre. Ez a mű­sor nemcsak, hogy nem jobb a múltkorinál, de határozottan gyöngébb. Az előadás slágere Biller Irén föllépése, aki a Fővárosi Operett­színházzal való túlontúl ismert nézeteltérése óta most egy operett keretében ezen a szín­padon lép a közönség elé. A jól reklámírozott primadonnának ez a föllépése, úgy látszik, amolyan nyilvános bizonyítás fele akart lenni, megcáfolása annak, amit róla, hangjával kap­csolatban állítottak. Elismerjük,­ a művés­znő jól játszott, nagyszerűen táncolt és a hangja is kifogástalanul csengett, úgy véljük azonban, hogy az ilyen kis színpadon való szereplés más elbírálás alá esik, mintha nagy színpadon ál­lana ki. Egyébként döntsék el az ügyet azok, akik arra hivatottak, az kétségtelen, hogy jól kiérdemelt sikere volt. Az operett maga, külö­nösen pedig annak erőltetett, szójátékokkal megspékelt szövege elég sablonos és lapos és sajnáltuk benne Lukács Pált, ezt a kitűnő szí­nészt, aki ikszködött a neki nem való szerepben. A műsor többi számairól meglátszott, hogy azok alárendelt jelentőségűek, amiből csak Emőd Tamás stílusos hangulatképe emelke­dik ki. .. (*) A XII. filharmóniai hangverseny. Az ezidei ciklus utolsó estje a magyar zene­kultúra védangyalának, Beethovennek jegyé­ben csengett ki: a „Coriolanus"-nyitány és a IX. szimfónia szerepelt a műsoron. A zenekart dr. Dohnányi Ernő elnök-karnagy vezényelte; a szimfónia énekhangos zárótételében Medek Anna, Basilides Mária, dr. Székelyhidy Ferenc, Szende Ferenc és a Palestr­ina-kór­us mű­ködött közre... Beethoven a magyar főváros zeneéletében kivételes helyet foglal el. A zene­történelem vezéralakjai közül ő az, aki művei­vel legmélyebb gyökereket eresztett közönsé­günk szívébe és a szó szoros értelmében nép­szerűvé vált. Az iránta érzett szeretet és tisz­telet elévülhetetlen hagyományokon épül föl és társadalmunk minden rétegére kiterjed. Szép és egyúttal tanulságos tünet ez, mert arra vall, hogy a nagy zeneköltők sorából éppen a mindhalálig küzdő és utolsó lehelletéig előretörő forradalmár, a soha és sehol meg nem állapodó kereső zseni, a leglángolóbb lángész volt az, aki bennünk a legáltalánosabb visszhangot keltette. E körülmény társadal­munk igazán értékes elemeinek mindenkor haladó irányzatú érzelmeire vet vigasztaló világot. És valóban: az őszinte lelki szükségből fakadó, meggyőző művészi reformok nálunk manapság is fogékony hívőkre, gyors meg­értésre és termékeny talajra találnak... Magá­ból az előadásból azonban, sajnos, hiányzott a remélt emelkedettség. Dohnányi méltánylandó buzgalommal merült el föladatában, de a IX. szimfónia mélységes misztikumát, kinyilat­koztatásszerű bölcsességét nem szólaltatta meg. Gyönyörűen k­ivilizálta a még reális hangulat­körben mozgó részleteket, csakhogy az ideáli­sakat már neon tudta realizálni. Mondhatnók: absztrahálta a konkrétumot, de nem kon­kretizálta az absztraktumot. A mű metafizikus fordulata a harmadik tétel vége felé követ­kezik be, — körülbelül a fúvózenekar kétszeri Esz-dúr riadójánál, amely az önmagától búcsúzó egyént mennyei intőszóval fordítja a köz, a kollektivitás, a „Keblemre múltádok" és „A halandó mind testvér lesz!" örök igéje felé. E döntő fordulatig, vagyis mindaddig, amíg a zeneköltő még a földi szférában vesz­tegel, Dohnányi géniusza eszményi magas­latokhoz szárnyalt fölfelé, viszont éppen ott lankadt el és hanyatlott vissza, ahol a zene­költő kerekedett a felhők fölé. A negyedik tételt már a kezdőütemek cérnavékony hang­színe sem vezette be valami üdvösen. Az idő­mértékek feltűnően súlytalanul hatottak és következetesen túl gyorsak is voltak, amiáltal egyes tempók közönséges, indulószerű jelleget öltöttek, mások pedig a már amúgy is eléggé veszedelm­eztetett szólóquartettet nyugtalaní­tották. A hatnyolcadokban lüktető zenekari közjátékból nem hallottuk ki a megrövidített motivikus anyagot, a szerves összefüggést. E részletnek viszont éppen tömörítettségében rejlik a formai alapgondolata... Összefog­lalóan megállapítjuk tehát, hogy Dohnányi nem hétfőn este búcsúzott el valódi híveinek hatalmas táborától, hanem­ szombaton, utolsó zongoraestje alkalmával. (J. S.) (*) Vizsgaelőadás. Zámoly Zoltán művész­képző és ritmikus tánciskolája vasárnap dél­után tartotta vizsgaelőadását a Molnár­ utcai Kamara Zeneteremben. Több mint 30 növen­dék produkálta magát több-kevesebb sikerrel, de ha nem is lesz mindenikből művész, néhány­ból lehet, ha beváltják a vizsgán tett ígéretet. Ez utóbbiak közé tartozik elsősorban a kis Kuróczy Janika, aki Schumann „Soldaten­marsch"-át táncolta el sokat ígérő sikerrel. Mayer Erzsi, Bíró Sarolta, Váci Juci, Horvát Aliz és Heléna Júlia is a tehetségesek közé tar­toznak. Még a kevésbé tehetségeseken is meg­látszott, hogy tanáraik szeretettel és lelkiisme­retesen foglalkoznak velük. [-J 9

Next