Népszava, 1926. június (54. évfolyam, 121–144. sz.)

1926-06-01 / 121. szám

8.I­V. évfolyam, 121. sz. Budapest, 1926 Junius 1, kedd Ára 2000 korona AVA AZ ELŐFIZETÉS ÁRAI Negyedévre . 150.000 K — küllőldre . 90.000 £ Egy hóra . . 50.000 K — küllőldre _ 90.000 K Ausztriában egy hóra­­ _ 60.000 magyar K SZERKESZTŐSÉG: VEI, CONTI­ UTCA 4. SZ. Telefonszám .... József S—29 és József 3—80 MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP EGYES SZÁM­ÁRA: 2000, ünnepnap 3000, vasár­nap 4000 K, Ausztriában 3000, vasárnap 4000 o. K, Jugoszláviában 4 dinár, Franciaországban 130 fr., Csehszlovákiában hétközn. 150 fk, vásáru. 2 ck. KIADÓHIVATAL: VIII. CONTI­ UTCA 4. SZ. Telefonszám .... J. 3-31, J. 3-32 és J. 70-19 Az ügy, amelyik mindig talpra ugrik. Mielőtt beszélnénk az „ügy"-ről, amelyik, bár szeretnének pontot tenni utána, önmagá­tól is mindig talpra ugrik, említsük meg itt mindjárt elöljárójában, hogy Ausztriában a mai nappal megszűnt a Népszövetség pénz­ügyi ellenőrzése. Ausztria, amely letűnt szá­zadainak politikájában mindig elkésett egy gondolattal és egy cselekedettel, a monarchia összeomlása után egészen új politikai habi­tust és egy egészen új lelkiséget választott ki történelmi útjának vezéri lobogójaként és ennek tudható be, hogy újabb történetében már nem gyakorolja a lekésés veszedelmes fényűzését, sőt gondolataival és cselekedetei­vel évekkel előzi meg — különösen Magyar­országot. Ausztria immár szabad hajósa gazdasági életének. Nincs rajta a népszövet­ségi ellenőrzés nyűge, megszabadult egy ide­gen ellenőrzésnek minden lében kanál gán­csosk­odásától és kellemetlenségeitől. Ausztria jóval megelőzte Magyarországot ebben a kér­désben is, megelőzte — optimista számítás szerint is — legalább két esztendővel. Amikor erről hírt adunk, még inkább, ami­kor hírt kell adnunk erről, a magyar argo­nautak jutnak eszünkbe, akik szintén elindul­tak Genfbe, hogy elhozzák az ellenőrzés meg­szüntetésének aranygyapját, miután ezt hat hónappal ezelőtt olyan mélyen megalázó kudarccal egyszer már megkísérelték. Hogy e második kísérletet a siker disze és öröme koronázza-e majd, ebben a tekintetben a ma­gyar közvéleménynek már nincs semmi tépelődnivalója. A kormány már gondosko­dott arról, hogy a közvéleményt ne érje meg­lepetés, ne érje tehát csalódás sem, ha Genf­ből az ellenőrzés megszüntetése helyett, az ellenőrzés meghosszabbítását fogja haza­hozni. Pedig a dolog úgy áll, hogy ha e kér­désben a törvénybe cikkelyezett feltételek döntenének, akkor az ellenőrzésnek már egy esztendővel ezelőtt meg kellett volna szűnnie, de ha már ez elmulasztódott, június végével a törvény egyenes rendelkezésére kellene visszavonni a népszövetségi felügyeletet. Van azonban valami: a kormány iránt való bizalom kérdése, amit már csak a nemzetközi udvariasság miatt sem írhattak törvénybe. A bizalom kérdése döntőbb és élőbb momen­tum valamennyi föltételnél. Bizalom azonban nincs, rajtunk marad tehát továbbra is a népszövetségi felügyelet béklyója. Egészen bizonyos az, hogy a Népszövetség bizalmat­lansága nem az ország, hanem a kormány ellen irányul. Az ország mindent megtett, nagy áldozatokat hozott és nagy szenvedése­ket szenvedett végig a költségvetési egyen­súly érdekében: az idegen gyámkodást azok miatt kell tovább viselnie, akik rosszul csi­nálták a dolgukat és se egyenesek, se tisz­ták nem voltak politikájukban. Aki ezen a soron bővebb részletekre kí­váncsi, az olvassa el a francia lapok ama közleményeit, amelyek a frankbotránnyal foglalkoznak, hogy kellőképen beharangoz­hassák kormányunk genfi tárgyalásait. Ezek a közlemények nem olyanok, amelyek alkal­masak volnának arra, hogy emeljék önérze­tünket és érintetlenül hagyják az olyannyira nagyratartott nemzeti büszkeséget. A frank­botrányban erősen kompromittált kormány­nyal és annak elnökével együtt az ország is úgy kerül a világ nyilvánossága elé, hogy abban semmi köszönet nem lehet, már csak azért sem, mert hiszen odakint mindenki azt gondolhatja, hogy milyen egy ország le­het az, amelynek ilyen kormánya van. Hiába erőszakolták a frank tárgyalást és hiába dugta a miniszterelnök genfi podgyászába a kész ítéletet, az ügyben nem lehetett kimon­dani az utolsó szót és nem érhette el az áhí­tott befejezést. A francia kormányt, amint az félhivatalos lapjainak közleményeiből vi­lágosan látszik, nem győzte meg a frank­ítélet bírói indokolása, a franciák továbbra is megállapítják a kormány felelősségét, az ítélettel nem tartják befejezettnek a bot­rányt, általában olyannak tartják az ügyet, amely önmagától is újra és újra talpra ug­rik. Franciaország tehát, amelynek van némi befolyása a Népszövetség döntéseire, úgy állít be a most megkezdődő tanácskozásokra, hogy abból az ország semmi jóra nem szá­míthat. Hogy miért és mi miatt, azt min­denki jól tudja. Régen túl vagyunk már azon, hogy részletes magyarázatokkal derít­sük föl a dolgokat. Most már elegendő annak a megállapítása­, hogy íme, a kormány min­den bűnének és minden könnyelmű mulasz­tásának az ország issza meg a levét. Nem lehet józanul gondolkodó ember az ország­ban, aki ne látná, hogy a kormány valóságos szerencsétlensége az országnak, gátja a jó­nak, kölönce az előbbre jutásnak és sötét po­litikájával gyilkosa a bizalomnak és hitel­nek, amelyre a külföld részéről olyan nagy szükségünk van. Most már hónapok óta külföldi viszonyla­tokban is ugyanaz történik, ami idebenn ját­szódik le esztendők óta. Idebenn miniszte­reknek kell a bíróság elé állniuk, élükön ter­mészetesen a miniszterelnökkel, s akiket ta­nukként idéztek oda, azoknak úgy kell véde­kezniük, mintha elsőrendű vádlottak volná­nak. A tárgyalt ügyek minden vonatkozás­ban kihatnak az ellenforradalom véres és sunyimód gyáva korszakaira. Nincs nagy pör, legyen annak tárgya bombamerénylet, mocskos panama vagy frankbotrány, amely­ben kormányelnök és miniszterek a vádak ellen védekező tanuk szerepében ne tördel­nék, ne bomlasztanák kifelé és befelé az or­szág tekintélyét és hírnevét. Most ugyanez ismétlődik meg, mindennél kínosabban és leverőbben: odakünn, a külföld közvélemé­nye előtt. A frankbotrányban kompromit­tált kormányférfiakkal egyetemben egy egé­szen ártatlan országnak hitét, nevét döntik le a vádak porába és ezekben a nagy haza­fiakban nincs erő és nincs becsületes önzet­lenség, hogy megszabadítsák önmaguktól az országot s hogy a maguk személyében vállalják mulasztásaiknak a következmé­nyeit. Úgy védekeznek, hogy magukkal von­szolják az országot is, a becsületes és ártat­lan ország az ő pajzsuk, az az ország, amely a maga nagy bizalmatlanságával már eddig is számtalanszor megnyilatkoztatta, hogy semmiben sem vállal velük közösséget. Bármilyen lehangoló is, de teljesen igaz, hogy a frankügy nincs befejezve. Igaz, hogy ez az ügy önmagától is mindig talpra ugrik, mert ami életet és rugalmasságot ad szá­mára, a bűneinek konzekvenciáit le nem vont kormány még mindig hivatalban van és puszta létezésével is áttörhetetlen aka­­dálya annak, hogy ez az ügy végkép kimúl­jon a világból. A frankügy csak a kormány­nyal együtt tűnhet el a föld színéről s akik ebben netán kételkednének, azokat alapos leckében fogja részesíteni az előrelátható genfi rezolució, pénzügyi és gazdasági füg­getlenségünk újabb béklyóba verése. Lengyelország vajnitása. (II.) A lengyel nemzetgyűlés . Pilsudszki tá­bornagyot, a győztes forradalom vezérét túl­nyomó többséggel a lengyel köztársaság elnö­kévé választotta. Mindenki, aki Lengyelország­nak békés fejlődést és nyugodt jólétet kívánt, örömmel fogadta ezt a hírt. Annál nagyobb volt az általános megdöbbenés, amidőn alig néhány órával a választás hírének megérkezte után újabb hírt hozott a távíró, amely szerint Pilsudszki a megválasztást nem fogadja el. Lapunk belsejében közöljük azt a levelet, amely némi tájékozást nyújthatna a visszautasítás indokaira vonatkozólag, de szilárd meggyőző­désünk, hogy ez a levél nem tárja föl teljes egészében a valódi indokokat, mert a vissza­utasítás lelki motívumait más okokban is kell keresnünk és ezek az egyéb okok automatikus erővel rajzolódnak elénk, ha a lengyel válság eddigi lefolyását egy kissé szemügyre vesszük. A lengyel válság nem a forradalommal kez­dődött. A forradalom csak kirobbanása volt azoknak az ellentéteknek amelyek a háború után megnehezítették a nép életét. Ezek az ellentétek még ma sem szűntek meg, a szét­húzó érdekek még ma is hatóerő gyanánt működnek és a további események fogják megmutatni, hogy a­z erők eredője jobb útra fogja-e terelni a lengyel történelem szekerét vagy új katasztrófába dönti-e ezt a viharos multú országot. Lengyelország sorsa nemcsak a lengyel népet érdekli, hanem egész Európát és így bennünket, magyarokat is, mert a mi jövőnk szempontjából sem mellékes, hogy mi történik az Európa keleti részén újjászületett és nagyhatalmi aspirációktól duzzadó fiatal köztársaságban. Világpolitikai szempontból mindenesetre megnyugtató körülmény, hogy a lengyel for­radalom nem is egész három hét alatt legális mederbe terelődött. Május 12-én indult Pil­sudszki tábornagy sulejoweki birtokáról, hogy két ezred élén bevonuljon Varsóba. Hálás téma lesz egy későbbi kor festője részére annak a jelenetnek a megörökítése, amidőn Wojcie­chowszki, a hatalmon levő és a forradalmat leszerelni akaró köztársasági elnök és Pil­sudszki, a Varsóba induló forradalmár talál­koztak egymással a Ponyatovszki-hídon. Po­nyatovszkit Napóleon nevezte ki tábornokká, majd tábornaggyá, meg akarva jutalmazni azokat az érdemeket, amelyeket az orosz-fran­cia háborúban szerzett. A lengyel hadvezér az Elster habjai között lelte halálát, amidőn az oroszok elől futó francia hadsereg visszavonu­lását vezette. Horace Vernet egy híres képe örökíti meg ezt a jelenetet, amidőn Ponyatovszki lova egy lengyel katona holttestén keresztülugorva, belezuhant az Elsterbe. Vájjon gondolt-e Pil­sudszki és Wojciecho­vszki a hídon való talál­kozáskor erre a képre, vájjon gondoltak-e arra, hogy Lengyelország is örvénylő habok szélén áll, hogy Lengyelország is belezuh­anhat abba az áradatba, ahonnan nincs többé menekvés. Nem tudjuk, mire gondolt a két államférfiú, de tény, hogy Wojciechowszkiban nem volt elég erély a reakciós Vitos-kormány elkergetésére, nem akarta teljesíteni Pilsudszkinak egy de­mokratikus kormány kinevezésére irányuló követelését és Lengyelország egy háromnapos

Next