Népszava, 1926. július (54. évfolyam, 145–171. sz.)
1926-07-01 / 145. szám
LIV. évfolyam, 145. sz. aiiwum» iiji i im Uu.rwanii'm'in AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: Negyedévre . 150.000 K — kölcöidre . 270.000 K Egy hóra . . 50.000 K — külföldre . 90.000 K Ausztriában egy hóra ..... 60.000 magyar K SZERKESZTŐSÉG: Vm. CONTI-UTCA 4. SZ. Telefonszám .... József 3—30 és József 3—32 Budapest, 1926 Julius 1, csütörtök Ára 2000 korona EGYES SZÁM ÁRA: 2000, ünnepnap 3000, vásár-MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP KIADÓHIVATAL: VDI, CONTI UTCA 4. SZ. Telefonszám .... J. 3-30, J. 3-31 és J. 3-32 Csík azért is: Mázbéremelés! A háziurak jóléti minisztériuma tehát megint kivágta a rezet. Ezúttal ugyan meg kell osztoznia a dicsőség babérkoszorúján, mert az új teljesítményéhez hathatós segítséget nyújtott neki ,a kormány is, mert hiszen tudjuk már mindannyian, hogy a legújabb lakásrendelet a minisztertanács támogatásával és legteljesebb hozzájárulásával jelent meg. Sohasem kutattuk, sohasem kereskedtünk az után, hogy mi minden történhetik váljon a minisztertanácsok előkelően zártkörű tárgyalásain, most azonban, ez egyszer kivételesen, borzasztóan fúrja oldalunkat a kíváncsiság, hogy ugyan mivel indokolták és mire alapították az új lakásrendelet fojtogató rendelkezéseit. Mert mi úgy gondoljuk a dolgot, hogy ha valahonnan, hát akkor a minisztertanácsok magasságából a legjobban kell látni az ország helyzetét és ott kell tudni leginkább, hogy mit művelnek és hányadán állanak gondjaikkal az állampolgárok milliói, lenn a messze lapályokon, a magyar élet siralomvölgyeiben. A minisztertanácsokban kell megfontolni és meggondolni a kiadandó rendeletet minden vonatkozásában, ott kell előrelátni a hatásait és aszerint szabad kiadni vagy ki nem adni, hogy az állampolgárok teherbíróképessége elbír-e újabb terheket, vagy pedig összeroskadnak, ha új megterhelések sziklaköveit hengerítik rájuk. Mi így gondoljuk, mert józan megfontolással és világos értelemmel nem képzelhetjük másképen. Ha ezek után most már az új lakásrendelet tartalmát jól szemügyre vesszük, azt kell látnunk, hogy a minisztertanács, a háziurak jóléti minisztériumának kezdeményezésére, ezúttal ismét — szinte büntetendő módon — meggondolatlanul cselekedett. Elrendelte a házbéremelést, elrendelte anélkül, hogy egy pilla-hra is vizsgálta volna, vájjon elbírja-e az új terheket a válságokkal küzdő és a nyomorral vívódó állampolgárok sokasága. Elrendelte a házbéremelést, pedig nagyon jól tudta, hogy az ország érdekelt tömegei már hónapok óta tiltakoznak az újabb megterhelések ellen, ipar, kereskedelem és minden érdekelt réteg gyűlésekről és értekezletekről már előre óva intette a kormányt és a népjóléti minisztert, hogy az új rendeletben házbéremelésről szó sem lehet, mert nem az új, hanem a régi terheket sem tudják elviselni. Nemcsak az új terhek ellen terjedő hangulatot, hanem a teherbíróképességet is jól ismerte tehát a kormány és mégis, semmivel sem törődve és semmit meg nem fontolva kiadatta az új rendeletet. Az a veszedelmes konokság, amely a rendelet kiadásában ismételten megnyilatkozik, nem ismeretlen az ország polgárai előtt, de ha volt valaha exisztenciákat összeomlasztó, pusztító hatása, úgy az most fogja magát legjobban kitombolni. Hiszen a két esztendő óta egyre emelkedő házbéreket a lakosság már eddig sem bírta. Elismerte ezt a kormány maga is, amikor nagy kegyesen engedélyezte, hogy a házbérek havonként is fizethetők; el kellett ismernie, mert a züllő gazdasági helyzetben úgyszólván a szeme előtt omlottak össze erősnek hitt exisztenciák is, a gyöngék pedig megkoplalták, végignyomorogták a házbérfizetés terminusait és a legtöbb esetben utolsó rongyaik árát vitték a háziúri zsebekbe. Sohasem tett semmit, hogy a hanyatló gazdasági helyzet ellenében egyre emelkedő házbérterheknek útját állja. Azt a törvényhozási fölhatalmazást, hogy védje a gyöngébbeket, egyszer sem alkalmazta, de egyenesen megcsúfolja, arculvágja most, amikor a régi terheket újakkal tetézi. Vájjon mit gondolnak ezek a papiroslelkek, akik akták között élnek, csak az akták beszédének hisznek, amikor az érzékeny és szomorú élet felé nyújtják ki kezüket? A lakásrendelet erre a kérdésre is megadja a választ. Az élettel mit sem törődnek, vagy ha törődnek vele, csak azzal a részével, ahol a jólét derűjében a háziurak élnek. Most is szépen kicirkalmazták, hogy a novembertől következő évnegyedekben hány százalékkal emelkedjék lakásainknak a bére. Az emelkedés 20%-ra rúgtat föl, vagyis egy év alatt eléri a nyers 70%-ot, és mindezt, ez óriási terheket éppen azok rakják a vállainkra, akik egy ujjukat se mozdítják, hogy az elkövetkező esztendőben gazdasági helyzetünk legalább olyan mértékbenjavuljon, mint ahogy a házbéreket emelik. Ebben az irányban teljes a hallgatás és teljes a tétlenség is. Ha a vagyon javára,kell kedvezéseket nyújtani, akkor nem éreznek felelősséget a gazdaságilag gyöngébb féllel szemben és nem törődnek azzal, hogy a terhek emelésének arányában emelkedik-e majd a megterheltek keresete is. Aki ezt az állításunkat cáfolni merné, annak a memóriáját egy kissé azokra a kijelentésekre piszkáljuk rá, amelyeket a múlt hetekben tett a pénzügyminiszter a parlamentben. Amikor ugyanis szociáldemokrata részről azt indítványozták, hogy a magánalkalmazottak nyugdíját az ipari vállalatok és a pénzintézetek évenként emeljék, úgy, hogy egy tízéves időhatáron belül elérje a 1006n-ot, akkor a pénzügyminiszter kijelentette, hogy ezt ő nem fogadhatja el, mert nem tudhatja, hogy az ipari vállalatok és a bankok vájjon olyan helyzetbe kerülnek-e a következő években, hogy elbírhassák az újabb megterheléseket. Az az óriási ellentét, amely a lakásrendelet és e pénzügyminiszteri kijelentés között van, jellemzi legjobban a kormány hajlamait mindazokkal szemben, akik legjobban rászorulnak a védelemre. Amikor a lakások bérét kell emelni, nem nézik, hogy a lakosság milyen helyzetbe kerül majd, elbírja-e az új terheket, ezt a szempontot ők csak akkor szolgálják és mindenre kapható parlamenti többségükkel csak akkor érvényesítik, amikor a vagyont akarják pártfogolni,, a bankokat és a vállalatokat kell védelmezniük olyan igényekkel szemben, amelyeket nemcsak egy hosszú élet munkája, hanem szerződéses jogszabályok is biztosítanak. A kormány elrendelte a házbéremelést, de nem gondoskodott arról, hogy az érdekeltek fizetni is tudják az újabb terheket. Mi a magunk részéről ebben a kérdésben mindent megtettünk, amit lehetett. Szóban és írásban figyelmeztettük a kormányt, óva intettük, hogy sehol se szabadítsa föl a lakásforgalmat és főképen álljon el a lakbéremelés szándékától. Mert mi is ismerjük a helyzetet, ismerjük éppen úgy, mint a kormány, csak mi becsületesen levontuk belőle a kényszerű konzekvenciákat. A kormány ezt nem tette, övé tehát a felelősség is mindazért, ami bekövetkezhetik, ha az utolsó percben meg nem gondolja magát és vissza nem vonja rendeletét. Kivételes rendeletek — mindörökké, írta Vámbéry Rusztem. Lehetséges, hogy a kivétel erősíti a szabályt, de a kivételes jog egészen bizonyosan gyöngíti a jogszabályokat, mert a jog fogalmához tartozik a szabályok állandósága. Csendőr és végrehajtó, fóhér és börtönőr látszat szerint hathatósan támogatják ugyan a jog parancsait, de a jog igazi ereje abban a tudatmögöttes hatásban rejlik, amelyet a szabályok megszokottsága az emberi elhatározásra gyakorol. Kivételes jog tehát fából vaskarika. Ebből következik, hogy válságos helyzetben, mint aminő a háború, az állam, amely a maga egészében harcoló géppé alakul át, a gép kezelőjére, a kormányra ruházhatja ugyan a hatalomnak szinte korlátlan kezelését, de azok a kivételes szabályok, amelybe a kormány intézkedéseit burkolja, ha megőrzik is a jog formáját, megtagadják lényegét. Amidőn a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről alkotott , 1912: LXIII. tc. 1. szakasza a kormánynak megadta ehatalmat, tudatában volt a rendelkezés következményeinek. Ezért egyrészt nyomatékosan hangsúlyozta a minisztérium felelősségét, másrészt kifejezetten elrendelte, hogy „a kivételes hatalom a háború befejezésével megszűnik" és „ugyanakkor hatályon kívül kell helyezni a kivételes hatalom alapján tett intézkedéseket". Lehetett azon vitatkozni, hogy a háború mikor szűnt meg: a fegyverszüneti vagy csak a békeszerződés megkötésével-e, de ma már ez a vita igazán elméleti értékű, így tehát az 1920:VI. törvénycikk, amely a kivételes hatalmat a békeszerződés megerősítésétől számított egy évre (1926 július 26-ig) meghosszabbítja, már nem a háborúra, hanem „a háború és a forradalom következtében előállott rendkívüli viszonyokra" hivatkozik. Ugyane törvény szerint „ez idő elteltével a kivételes hatalom megszűnik és hatályon kívül kell helyezni a kivételes hatalom alapján tett intézkedéseket", amennyiben hatályukat a minisztérium már előbb meg nem szüntette. Azt ígéri továbbá a törvény, hogy a minisztérium rendelettel fogja közölni a kivételes hatalom megszűnésének napját. De a kormány épp oly kevéssé tett eleget a törvény parancsának, mint a törvény igézetének. Ehelyett az 1922 augusztus 11-én, tehát 15 nappal a törvényes terminus lejárta után kihirdetett indemnitási törvényben (1922:XVII. törvénycikk 6. szakasz) tovább folytatta a kivételes hatalom a törvényes tojástáncát. Ebben a törvényben a kormány fölhatalmaztatta magát, hogy „a kivételes hatalom alapján kibocsátott azon rendelkezéseket, amelyek még hatályon kívül nem helyeztettek, a közszabadságoknak, valamint a gazdasági élet teljes szabadságának visszaállítására irányuló átmenet időtartama alatt ideiglenesen hatályban tarthassa és a szükséghez képest módosíthassa vagy kiegészíthesse. Köteles továbbá a kormány a kivételes hatalom alapján kibocsátott mindazokra a rendelkezésekre vonatkozólag, amelyeket ideiglenesen hatályban tartott, amenynyiben föntartásuk a jelen szakaszban megszabott 6 hónapi határidőn túl is szükséges, a