Népszava, 1926. július (54. évfolyam, 145–171. sz.)

1926-07-01 / 145. szám

LIV. évfolyam, 145. sz. aiiwum» iiji i im Uu.rwanii'm'i­n AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: Negyedévre . 150.000 K — kölcöidre . 270.000 K Egy hóra . . 50.000 K — külföldre . 90.000 K Ausztriában egy hóra ..... 60.000 magyar K SZERKESZTŐSÉG: Vm. CONTI-UTCA 4. SZ. Telefonszám .... József 3—30 és József 3—32 Budapest, 1926 Julius 1, csütörtök Ára 2000 korona EGYES SZÁM ÁRA: 2000, ünnepnap 3000, vásár-MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP KIADÓHIVATAL: VDI, CONTI­ UTCA 4. SZ. Telefonszám .... J. 3-30, J. 3-31 és J. 3-32 Csík azért is: Mázbéremelés! A háziurak jóléti minisztériuma tehát megint kivágta a rezet. Ezúttal ugyan meg kell osztoznia a dicsőség babérkoszorúján, mert az új teljesítményéhez hathatós segít­séget nyújtott neki ,a kormány is, mert hiszen tudjuk már mindannyian, hogy a legújabb lakásrendelet a minisztertanács támogatásával és legteljesebb hozzájárulásá­val jelent meg. Sohasem kutattuk, sohasem kereskedtünk az után, hogy mi minden történhetik váljon a minisztertanácsok előkelően zártkörű tár­gyalásain, most azonban, ez egyszer kivéte­lesen, borzasztóan fúrja oldalunkat a kíván­csiság, hogy ugyan mivel indokolták és mire alapították az új lakásrendelet fojto­gató rendelkezéseit. Mert mi úgy gondoljuk a dolgot, hogy ha valahonnan, hát akkor a minisztertanácsok magasságából a legjob­ban kell látni az ország helyzetét és ott kell tudni leginkább, hogy mit művelnek és há­nyadán állanak gondjaikkal az állampolgá­rok milliói, lenn a messze lapály­okon, a ma­gyar élet siralomvölgyeiben. A miniszter­tanácsokban kell megfontolni és meggon­dolni a kiadandó rendeletet minden vonat­kozásában, ott kell előrelátni a hatásait és aszerint szabad kiadni vagy ki nem adni, hogy az állampolgárok teherbíróképessége elbír-e újabb terheket, vagy pedig össze­roskadnak, ha új megterhelések sziklaköveit hengerítik rájuk. Mi így gondoljuk, mert józan megfontolással és világos értelemmel nem képzelhetjük másképen. Ha ezek után most már az új lakásrendelet tartalmát jól szemügyre vesszük, azt kell látnunk, hogy a minisztertanács, a háziurak jóléti minisz­tériumának kezdeményezésére, ezúttal ismét — szinte büntetendő módon — meggondolat­lanul cselekedett. Elrendelte a házbér­emelést, elrendelte anélkül, hogy egy pilla­-­hra is vizsgálta volna, vájjon elbírja-e az új terheket a válságokkal küzdő és a nyomorral vívódó állampolgárok sokasága. Elrendelte a házbéremelést, pedig nagyon jól tudta, hogy az ország érdekelt tömegei már hónapok óta tiltakoznak az újabb meg­terhelések ellen, ipar, kereskedelem és min­den érdekelt réteg gyűlésekről és értekezle­tekről már előre óva intette a kormányt és a népjóléti minisztert, hogy az új rendelet­ben házbéremelésről szó sem lehet, mert nem az új, hanem a régi terheket sem tud­ják elviselni. Nemcsak az új terhek ellen terjedő hangulatot, hanem a teherbíróképes­séget is jól ismerte tehát a kormány és mégis, semmivel sem törődve és semmit meg nem fontolva kiadatta az új rendeletet. Az a veszedelmes konokság, amely a ren­delet kiadásában ismételten megnyilatkozik, nem ismeretlen az ország polgárai előtt, de ha volt valaha exisztenciákat összeomlasztó, pusztító hatása, úgy az most fogja magát legjobban kitombolni. Hiszen a két esztendő óta egyre emelkedő házbéreket a lakosság már eddig sem bírta. Elismerte ezt a kor­mány maga is, amikor nagy kegyesen enge­délyezte, hogy a házbérek havonként is fizet­hetők; el kellett ismernie, mert a züllő gaz­dasági helyzetben úgyszólván a szem­e előtt omlottak össze erősnek hitt exisztenciák is, a gyöngék pedig megkoplalták, végignyomo­rogták a házbérfizetés terminusait és a leg­több esetben utolsó rongyaik árát vitték a háziúri zsebekbe. Sohasem tett semmit, hogy a hanyatló gazdasági helyzet ellenében egyre emelkedő házbérterheknek útját állja. Azt a törvényhozási fölhatalmazást, hogy védje a gyöngébbeket, egyszer sem alkal­mazta, de egyenesen megcsúfolja, arcul­vágja most, amikor a régi terheket újakkal tetézi. Vájjon mit gondolnak ezek a papiros­lelkek, akik akták között élnek, csak az akták beszédének hisznek, amikor az érzé­keny és szomorú élet felé nyújtják ki kezü­ket? A lakásrendelet erre a kérdésre is meg­adja a választ. Az élettel mit sem törődnek, vagy ha törődnek vele, csak azzal a részével, ahol a jólét derűjében a háziurak élnek. Most is szépen kicirkalmazták, hogy a novembertől következő évnegyedekben hány százalékkal emelkedjék lakásainknak a bére. Az emel­kedés 20%-ra rúgtat föl, vagyis egy év alatt eléri a nyers 70%-ot­­, és mindezt, ez óriási terheket éppen azok rakják a vállainkra, akik egy ujjukat se mozdítják, hogy az elkövetkező esztendőben gazdasági helyze­tünk legalább olyan mértékben­­javuljon, mint ahogy a házbéreket emelik. Ebben az irányban teljes a hallgatás és teljes a tét­lenség is. Ha­ a vagyon javára,kell k­edvezé­seket nyújtani, akkor nem éreznek felelős­séget a gazdaságilag gyöngébb féllel szem­ben és nem törődnek azzal, hogy a terhek emelésének arányában emelkedik-e majd a megterheltek keresete is. Aki ezt az állítá­sunkat cáfolni merné, annak a memóriáját egy kissé azokra a kijelentésekre piszkáljuk rá, amelyeket a múlt hetekben tett a pénz­ügyminiszter a parlamentben. Amikor ugyanis szociáldemokrata részről azt indít­ványozták, hogy a magánalkalmazottak nyugdíját az ipari vállalatok és a pénzinté­zetek évenként emeljék, úgy, hogy egy tíz­éves időhatáron belü­l elérje a 1006n-ot, akkor a pénzügyminiszter kijelentette, hogy ezt ő nem fogadhatja el, mert nem tudhatja, hogy az ipari vállalatok és a bankok vájjon olyan helyzetbe kerülnek-e a következő években, hogy elbírhassák az újabb megterheléseket. Az az óriási ellentét, amely a lakásrendelet és e pénzügyminiszteri kijelentés között van, jellemzi legjobban a kormány hajlamait mindazokkal szemben, akik legjobban rá­szorulnak a védelemre. Amikor a lakások bérét kell emelni, nem nézik, hogy a lakos­ság milyen helyzetbe kerül majd, elbírja-e az új terheket, ezt a szempontot ők csak akkor szolgálják és mindenre kapható par­lamenti többségükkel csak akkor érvényesí­tik, amikor a vagyont akarják pártfogolni,, a bankokat és a vállalatokat kell védelmez­niük olyan igényekkel szemben, amelyeket nemcsak egy hosszú élet munkája, hanem szerződéses jogszabályok is biztosítanak. A kormány elrendelte a házbéremelést, de nem gondoskodott arról, hogy az érdekeltek fizetni is tudják az újabb terheket. Mi a ma­gunk részéről ebben a kérdésben mindent megtettünk, amit lehetett. Szóban és írásban figyelmeztettük a kormányt, óva intettük, hogy sehol se szabadítsa föl a lakásforgal­mat és főképen álljon el a lakbéremelés szándékától. Mert mi is ismerjük a helyze­tet, ismerjük éppen úgy, mint a kormány, csak mi becsületesen levontuk belőle a kény­szerű konzekvenciákat. A kormány ezt nem tette, övé tehát a felelősség is mindazért, ami bekövetkezhetik, ha az utolsó percben meg nem gondolja magát és vissza nem vonja rendeletét. Kivételes rendeletek — mindörökké, írta Vámbéry Rusztem. Lehetséges, hogy a kivétel erősíti a szabályt, de a kivételes jog­ egészen bizonyosan gyön­gíti a jogszabályokat, mert a jog fogalmához tartozik a szabályok állandósága. Csendőr és végrehajtó, f­óhér és börtönőr látszat szerint hathatósan támogatják ugyan a jog paran­csait, de a jog igazi ereje abban a tudat­mögöttes hatásban rejlik, amelyet a szabályok megszokottsága az emberi elhatározásra gya­korol. Kivételes jog tehát fából vaskarika. Ebből következik, hogy válságos helyzetben, mint aminő a háború, az állam, amely a maga egészében harcoló géppé alakul át, a gép keze­lőjére, a kormányra ruházhatja ugyan a ha­talomnak szinte korlátlan kezelését, de azok a kivételes szabályok, amelybe a kormány intéz­kedéseit burkolja, ha megőrzik is a jog formá­ját, megtagadják lényegét. Amidőn a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről alkotott , 1912: LXIII. tc. 1. szakasza a kormánynak megadta e­­hatalmat, tudatában volt a rendel­kezés következményeinek. Ezért egyrészt nyomatékosan hangsúlyozta a minisztérium felelősségét, másrészt kifejezetten elrendelte, hogy „a kivételes hatalom a háború befejezé­sével megszűnik" és „ugyanakkor hatályon kívül kell helyezni a kivételes hatalom alap­ján tett intézkedéseket". Lehetett azon vitatkozni, hogy a háború mikor szűnt meg: a fegyverszüneti vagy csak a békeszerződés megkötésével-e, de ma már ez a vita igazán elméleti értékű, így tehát az 1920:VI. törvénycikk, amely a kivételes ha­talmat a békeszerződés megerősítésétől számí­tott egy évre (1926 július 26-ig) meghosszab­bítj­a, már nem a háborúra, hanem „a háború és a forradalom következtében előállott rend­kívüli viszonyokra" hivatkozik. Ugyane tör­vény szerint „ez idő elteltével a kivételes ha­talom megszűnik és hatályon kívül kell he­lyezni a kivételes hatalom alapján tett intéz­kedéseket", amennyiben hatályukat a minisz­térium már előbb meg nem szüntette. Azt ígéri továbbá a törvény, hogy a minisztérium rendelettel fogja közölni a kivételes hatalom megszűnésének napját. De a kormány épp oly kevéssé tett eleget a törvény parancsának, mint a törvény igézetének. Ehelyett az 1922 augusztus 11-én, tehát 15 nappal a törvényes terminus lejárta után kihirdetett indemnitási törvényben (1922:XVII. törvénycikk 6. szakasz) tovább folytatta a kivételes hatalom a tör­vényes tojástáncát. Ebben a törvényben a kormány fölhatalmaztatta magát, hogy „a ki­vételes hatalom alapján kibocsátott azon ren­delkezéseket, amelyek még hatályon kívül nem helyeztettek, a közszabadságoknak, vala­mint a gazdasági élet teljes szabadságának visszaállítására irányuló átmenet időtartama alatt ideiglenesen hatályban tarthassa és a szükséghez képest módosíthassa vagy ki­egészíthesse. Köteles továbbá a kormány a kivételes hatalom alapján kibocsátott mind­azokra a rendelkezésekre vonatkozólag, ame­lyeket ideiglenesen hatályban tartott, ameny­nyiben föntartásuk a jelen szakaszban meg­szabott 6 hónapi határidőn túl is szükséges, a

Next