Népszava, 1926. október (54. évfolyam, 222–248. sz.)

1926-10-06 / 226. szám

10 A Nemzeti Színház gárdájában h­árom nem­zedék szolgálja együtt a magyar művészeti­­culturát. A fiatalok, akik között Bajor Gizi a legértékesebb, a legmaibb. Középen állanak az ú­j naturalizmus képviselői. A legmélyebb, a legsokoldalúbb, a legegyszerűbb közöttük már a halottak élén jár: Petrlh­es Imre. És ma rázta le magáról, ami benne földi, a legrégibb gene­ráció legnagyobb egyénisége, aki mint roppant szárt magaslott át a múltból a jelenbe és innen tovább az örökkévalóságba: Jászai Mari. 1849-ben vagy 1850-ben született a komárom­megyei Ászár községben, szegény iparoscsalád­ból. Iskolákat nemigen végzett, de hallatlan ősenergiája és őstehetsége révén néhány­esztendős vidéki vándorlás után 1872-ben már tagja és elismert vezetőszínésze a Nemzeti Színháznak. Rohammal győzött az érvényesülés gyakran hosszú és keserves harcában, amint hogy színészi alakításaiban is mindig volt­­valami impetuózus. Az ország első színpadán­­ bontakozott ki azután Jászai Mari személyisége és művészete teljes fenségében és teljes mélységében. A tanu­latlan proletárleányból, akiről azt mesélték, hogy cseléd volt, mielőtt színésznőnek szökött Székesfehérvárra és aki egészen bizonyosan 1866-ban részt vett a königgratzi ütközetben mint marikotányosnő, korának egyik leg­műveltebb magyar asszonya lett, akiinek széles­körű érdeklődését nem töltötte be a színház. Az irodalom, az esztétika, a társadalom prob­lémái is foglalkoztatták. Elbeszéléseket is irt („A tükröm", 1909), a színészi munkáról átélt megfigyeléseit könyvben foglalta össze („Színész és közönség", 1914), színdarabokat fordított (Ibsen „John Gabriel Borkman"-ját), sőt már 1908-ban a Petőfi­ Társaság, mint egyetlen nőt, tagjai sorába választotta. Magvas, szinte férfias írásművészete ellenére a legintenzívebben mégis a színház éltette, a színpadnak élt, csodálatraméltó erkölcsös hit­tel. A fölületesség, a svihákság idegen volt tőle. Minden szerepét teljes pontossággal, szó­ról-szóra, betűről-betűre megtanulta és impo­náló elmélyedéssel dolgozta föl. Igazán csak a komoly, csak a tragikus szerepeket szerette. Született hősnő volt. Fiatalkorában ragyogó szépség volt, de már akkor sajátja volt, amit élete végéig megőrzött, megjelenésének fensé­ges ünnepélyessége. Biztos érzéke volt az ala­kítás nagyvonalúsága iránt, sohasem részlete­zett. Ezért volt igazi területe a klasszikus dráma, a modern szerepekben csak akkor érezte jól magát, ha bele voltak nagyíthatók a klasszikus vonalakba, mint például Ibsen ,,Borkmann"-jában a sógornő figurája. Egyik leghíresebb szerepe Sophokles „Elektrá"-ja volt. A fájdalom és gyász nagysága és a fölsza­badulás ujjongása a legjellemzőbben reprezen­tálták Jászai Mari színészi tulajdonságait. A tragikus fájdalom szobra volt, amint hogy szí­nészetét általában a plasztika jellemezte, a lé­nyében nem volt semmi festőiség. Shakespeare „Macbeth"-jében a királynőt játszotta. Ebben az alakításában is a bukás tudatának fájdalma é­s gyásza megrendítő erővel hatott. Csak túl­sokáig játszatták vele ezt a szerepet, még ak­kor is, amikor a költő elgondolásának nélkü­lözhetetlen vonása, a fiatalság nagyravágyása már hiányzott belőle. Gonosz is tudott lenni, de mindig királynőjén, mint Hamlet anyja, vagy mint életének első nagy sikere Katona József „Bánk bán"-jának Gertrudisa. Egynéhányszor humoros szerepben is meg­próbálkozott, például Zangwill „Mary-Ann"­jében. De az ilyen feladat nem sikerült, nem is állott jól neki. A szerep vagy a helyzet humo­rát nem tudta érzékeltetni, csak annak a fur­csaságát, hogy a nagy Jászai ilyet is meg­próbál. Volt egy tulajdonsága, amit a mi korunk már nagyon a terhére rótt: beszédének éneklő hanglejtése. A fiatal éveinek rossz divatja volt, amelyben osztozott a berlini Ziegler Klárával és a bécsi Walter Saroltával, a németek két nagyhírű­ tragi­kájával. Ez ellen a francia ere­detű beszédmodor ellen indították meg a forra­dalmi tevékenységüket a múlt század nyolcva­nas éveiben Parisban Antoine és Berlinben Otto Brahm, a színpadi játékstílus két nagy reformátora. Ez a hősi modorosság, ha átszi­várgott Jászai Mari életébe is, nem volt belső tulajdonsága, nem tartozott színészi lelkiségé­hez. Ha nem ellenőrizte m­­agát túlságosan, ki is tudott esni belőle, bár meg is írta egyszer, hogy az önellenőrzés lehetetlenné teszi a tel­jes, önfeledt színészi átélést. Schiller „Stuart Máriájá"-ban azonban mint Erzsébet királynő, ahol egyszerre volt iks­rálynőien okos és démo­nikusan szerelmes, felejthetetlenül cáfolt rá ösztönös gyakorlata a rossz elméletre. Ő volt Madách „Ember tragédiájáénak első Évája, soikat játszotta a francia klasszikuso­kat is (Racine „Phaedrá"-ját többek között), de ezekre az alakításaira a mi generációnk már nem emlékszik. Hozzáértő kortársak el voltak ragadtatva bájától, mi már csak a fen­ségét ismertük. Működése utolsó két évtizedében gyakrabban vállalkozott költemények szavalására is. Ilyen­kor sohasem színészkedett, a költő helyére lépett, salaktalanul egyszerű volt, komoly és méltóságteljes. Vörösmarty „Szózat"-ának or­gonadugását sohasem felejti el, aki valaha hallotta. Jászai Mari nem a mi korunké volt, de azért még­sem volt a múltból itt maradt emlék. Nagy egyénisége és a lélek gyökeréig elmélyülő művészete bennünket­­ lenyűgözött. Ha a deszkákra lépett — amelyek neki és az ő nézői­nek abban a pillanatban valóban a világot jelentették —, tele volt a színpad és tele volt a nézők lelke is. A magyar művészetet pótolhatatlan veszte­ség érte Jászai Mari halálával. Bánóczi László: * A nagy halottat csütörtökön délután 3 óra­kor temetik a Nemzeti Színház előcsarnokából és a Kerepesi-temetőben helyezik örök nyu­galomra. NÉPSZAVA ras •­0 MŰVÉSZET IRODALOM (*) A Fővárosi Zenekar első hangversenye. A székesfővárosi tisztviselők soraiból alakult ze­nekar ezidei (IV.) évadja lényegesen külön­bözik az előzőktől. Ezt a lényeges különbséget a határozott célkitűzés, vagyis a mű­ködé­snek most világosan lefektetett irányvonala adja meg. Az együttes és törekvő, komoly karnagya, Bor Dezső ugyanis a Budapest Főváros Isko­lánkívüli Népművelési Bizottsága nagyszabá­súnak tervezett akciójába kapcsolódott be." Nem óhajtja fölöslegesen szaporítani a te­szerűtlen, ide-oda kapkodó, alkalmi hari­seny számát, hanem propagandisztikus­ra helyezkedik: tanítani, nevelni akar. A íz­lését igyekszik fejleszteni és nemesite, azál­tal, hogy megismerteti vele a mindezideig többnyire megközelíthetetlen zenekari iroda­lom gyöngyeit... Ez a program kétségtelenül helyes és szép, sőt hézagpótló, ha tekintetbe vesszük azt, hogy a munkásság épp a drága helyáru zenekari hangversenyekről szorul ki leginkább. Csakhogy a jó szándék még nem minden. A Fővárosi Zenekar népoktatói szere­pében felelősséget is vállalt. Nem elég, ha a zenekari irodalom gyöngyeivel megismerteti továbbképződni vágyó munkásközönségét. E megismertetésnek olyannak kell lennie, hogy a munkásközönség az előadásból tiszta képet nyerjen a műről. Az együttes népoktató pro­gramja nem leszállított, hanem éppen ellen­kezően — fölsrófolt igényeket emel a teljesít­mények művészi színvonalát illetően... A Fő­városi Zenekar fiatal együttes, amely javarészt műkedvelőkből, vagyis nem hivatásos zenészek­ből tevődik össze. A fejlődésnek hosszú és fá­radságos útja áll még minden tagja előtt. Fel­adatuk tehát kettős: tanítva kell tanulniok, illetve tanulva kell tanítaniok! Nagy dolog ez. Reméljük, hogy a törekvő együttes megbirkó­zik ezzel a nehéz feladatával... A sorozatos hangversenyek vasárnap délután, a Vigadó nagyterejében vették kezdetüket. Az előre hir­detett műsorokon ugyanoly kellemesen ötlik szembe az átgondoltság, a tervszerű megválo­gatás, mint az elsőn, amely a múlt század szer­zőit megszólaltató „magyar mű­sor" volt. Liszt Ferenc ma már elavult és elszintelenedett ..Szózat és Hymnusz"-nyitánya után Erkel Ferenc máig i­s népszerű ..Ünnepi nyitány"-a következett. A műsor Goldmark Károly friss és levegős „Falusi lakodalom"-szimfóniájával nyert befejezést. A hangverseny két vendég­mű­vésze közül Országh Tivadar hegedűművész Hubay Jenő közismert darabjait adta elő — kissé szárazon, lehet, hogy elfogultan —, Pi­linszky Zsigmond, Operaházunk tenoristája „Bánk bán" két áriáját énekelte el, nem va­lami jó diszpozícióban... A Vigadó hosszú széksorai közül nem egy maradt üresen. A zene­karnak és derék "karnagyának kissé több ele­venséget és több finomsággal párosult nagyobb lendületet kívánunk. Játékuknak ruganyo­sabbá kell válnia. Akkor bizonyára fokozot­tabb mértékben fogják megtalálni a nagykö­zönséggel való szorosabb kapcsolatot. (J. S.) * A legközelebbi hangverseny vasárnap, októ­ber 10-én lesz a következő programmal: Miller Eli zongoraművész (Newyork) közreműködésé­vel: 1. Beethoven: V. szimfónia. I. Allegro con brio, II. Andante con moto, III. Allegro, IV. Allegro — Presto. 2. Weber: „Bűvös vadász." - - Nyitány. 3. Csajkovszkij: Zongoraverseny — B-mol. előadja: Miller Eli zongoraművész (Newyork). 4. Bizet: L'Arlesienne I. — Suite I. Prelude. II. Menuet. III. Adagietto, IV. Carillon. 5. Strauss: „Cigánybáró." — Nyitány. Vezényel: Müller Károly karnagy. — Jegyek 5000 koro­nától följebb kaphatók az egyes szakszerveze­tekben, a Népszava-könyvkereskedésben és a pártszervezetekben. Minden egyes hangver­senyre a látogatók egy IG—20 oldalas ismertető füzetet kapnak díjtalanul, amelyben az elő­adandó műveket, valamint a nagy zeneköltők életét ismertetik. Kívánatos volna, ha a mun­kások ezeket a művészi hangversenyeket minél tömegesebben látogatnák. 1926 október 8. életuntak, eltűntek, Hetesek. Kincses Károly 21 éves szabómunkás a Jókai­ tér 7. számú házban levő lakásán kedden délben mellbelőtte magát és amire az értesített mentők a helyszínére érkeztek, meghalt. A helyszínére rendőri bi­zottság ment ki, mely­nek intézkedésére a holttestet a törvény­széki orvostani inté­zetbe szállították. F. Mária 26 éves háztartási alkalmazott az Üllői­ út 121. számú házban levő szolgálati helyén világítógázzal, B. Ferencné 28 éves asszony a Koszorú­utca 28. számú házban levő lakásán szubli­mátoldattal, R. János 23 éves kovács az Ilka­ utca 13. számú házban levő lakásán lugkőoldattal, • B. Sándorné 30 éves asszony a Szabolcs­ utca 8. számú házban elvő lakásán nagymennyiségű aszpirinnel, B. István 47 éves pénzbeszedő Soroksár­péterin levő lakásán nagymennyiségű aszpirin­nel, P. Ilona 20 éves háztartási alkalmazott a Fortuna­ utca 5. számú házban levő lakásán asfmrinnel megmérgezte magát. B. Júlia 17 éves háztartási alkalmazott ked­d­ reggel a Retek­ utca 53. számú ház ötödik emeletéről levetette magát. A mentők élet­veszedelmes állapotban vitték kórházba. B. Miklós 26 éves kereskedő a Vadorzó­ utca 1. számú házban levő lakásán mellbelőtte magát. A mentők életveszedelmes állapotban az új János-kórházba szállították. Nem bizo­nyos, hogy öngyilkos lett-e, vagy pedig vélet­lenségből sült el a revolver a kezében. A tény­állás tisztázására a vizsgálat megindult. Vargha János sághegyi vincellér fölakasz­totta magát és meghalt. Tettét állítólag azért követte el, mert a szőlőt a száraz időjárás miatt oly erősen permetezte meg, hogy az használ­hatatlanná vált. Holtan találták a lakásában a Gólya­ utca 1. számú házban . Lux Anta­lné, született Bíró Zsófia nevű 66 éves magánzónőt. Már e hó 3-a óta nem látták lakásából kijönni. Miután az ajtó a szokásos lelakatolás helyett belülről volt lezárva, az őrszemes rendőr lakatossal kinyit­tatta az ajtót és a szobában holtan találták Lux Antalnét. A rendőri bizottság megállapí­totta, hogy Luxné körülbelül 24 órával előbb ismeretlen méreggel öngyilkossági szándékból megmérgezte magát. Dobay Ferenc kőműves bejelentette a fő­kapitányságon, hogy a 18 éves József nevű ugyancsak kőműves fia ez év szeptem­ber havá­ban Budapestre érkezett. Elutazásaikor neki, aki Zilahon lakik, levélben bejelentette, hogy öngyilkos lesz. A rendőrség az eltűnt fiatal munkást keresi. Páll Anna 23 éves gyári munkásnő a Fehér­vári­ út 27. számú házban, Szabó Mária 29 éves háztartási alkalmazott az Operaház előtt, Tóth Róza 22 éves háztartási alkalmazott a Horthy Miklós-út 6. számú ház előtt, Bede Róza 17 éves tisztviselőnő a Thököly-út 86. számú ház előtt, Ertl Ferenc 19 éves kőművestanonc a város­ligeti mutatványos téren hirtelen rosszul lett és összeesett. A mentők a beteg embereket esz­méletlen állapotban kórházba vitték. BC A bécsi Középeurópai Közlekedési Kongresszuson, amelyen valamennyi középeurópai állam és a Népszövetség közlekedésügyi bizottságá­nak képviselői részt vettek, kedden befejezte tanácskozásait. A kongresszus határozatot hozott, amelyben kifejezi azt a meggyőződést, hogy a középeurópai államok gazdasági köze­ledését jelentékenyen előmozdítaná a közleke­déspolitikai téren való céltudatos együttmun­kálkodás; erre az együttműködésre már meg is van az alap. A kongresszus követeli a teher­díj­tételek egy­ségesítését, szükségesnek tartja a vasúti és a vámhatóságok céltudatosabb együttműködését, különösen a határátlépésnél. Törekedni kell a jobb és gyorsabb hírszolgálat érdekében a kö­zépeurópai népek postaforgalmának megfelelő kiépítésére. A légiforgalom nemzetközi rende­zését a kongresszus kívánatosnak mondja. A szórakoztatásra szolgáló közrádió dolgában a műszaki, jogi és organizációs rendezést ajánlja a kongresszus, hogy megvalósítható legyen az egységes alapelvek szerint dolgozó, az előadá­sok és hírek fölvételét egységesítő közrádió egész Középeurópára. A nemzetközi forgalom­ban a kongresszus az útlevél- és vízumkény­szer teljes megszüntetését követeli és ennek he­lyébe a személyazonossági igazolójegyek "beve­zetését javasolja.

Next