Népszava, 1927. augusztus (55. évfolyam, 173–196. sz.)

1927-08-02 / 173. szám

SLW* árfolyaai, 173. szám. Budapest, 1@2? sssgyszüis 2, tceiä Am SöSár AZ ELŐFIZETÉS ÁEA*. Negyedévre 10 P 50 f. — külföldre 19 P 50 t Egy hóra - 3 P 50 t — külföldre 6 P 50 U Ausztriában egy hóra. 4P50L SZERKESZTŐSÉG: Telefonszám vm. coNn-UTCA i sz. József 303-30 és J. 303-31 MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁR KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEG­JELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL. MIVOE-V NAP Egyes szám ára 14, finneppap SO, vasárnapi Slimér. Ausztriában vasárnap 31­ graseher. Jugo­szláviában hétk. 3 dinár, vas. 1 dinár, Facciani sz. 130 fr., Csehszlovákiában hétk. 1­50 csc, vas. 2 eis. KIADÓHIVATAL: Telefonszám _ _ . Vm. COOTI­ UTCA 4. SZ. 3. 303-30, J. 303-31, J. 303-32 Játék negyedfélezer munkás kenyerével. A drágaság új rohama, amely tarthatat­lanná tette a dolgozó osztályok helyzetét és a­mely ellen hiába vívja a kormány tessék­lássék szélmalom-harcát, természetszerűen hozta, magával a munkabérmozgalmakat. Több szakma spontán elhatározással igye­kezett a drágaság okozta rendkívüli nehéz­ségeket méltányos béremelés elérésével le­küzdeni, más szakmák érdekképviseleteik útján fordultak ehhez az egyetlen megoldás­hoz. A munkáltatók érdekképviseletei min­den alkalommal a rideg elutasítás állás­pontjára helyezkedtek és kezdetben meg­tagadtak minden béremelést, noha előttük épp olyan világos volt a helyzet, mint a munkások előtt. Néhány szakmában mégis sikerült meggyőzni a munkáltatókat és el­érni bizonyos méltányos béremelést, ami, ha nincs is arányban a rohanó drágasággal, mégis valamennyire könnyű­ a munkások helyzetén. Beszámoltunk a Népszava ha­sábjain arról, hogy a budapesti asztalos­iparban létrejött a megegyezés, egyes vi­déki városokban ugyanebben a szakmában hasonlóképen meg tudtak békésen egymás­sal egyezni a munkások és munkáltatók. Más szakmák is békésen bonyolítottak le bérmozgalmakat, amelyeket az életösztön és az önföntartás parancsoló szük­sége idé­zett föl. Megindult a bérmozgalom, illetve a bér­emelés iránt való törekvés a magyar ipar legnagyobb és legteljesítőképesebb terüle­tén, a vasiparban is. Tudni kell, hogy a vas­ipari munkáltatók ugyanúgy kihasználták­ a szanálás okozta átmeneti krízist, mint a többi ipari érdekeltségek. Az inflációs kon­junktúra hanyatlása után a­­vasipari mun­káltatók is megrohamozták a munkabére­ket, amelyek pedig akkor sem fedezték a megélhetést. Rajokban bocsátották el a munkásokat, valósággal­­tervszerűen alkot­ták meg az ipari tartaléksereget, hogy a munkanélküliség réme alatt nyögő munká­sok önként is álljanak be a bérleterők közé. A vasiparban a defláció beköszöntése után, a szanálás egész eddigi korszaka, alatt bérlenyomó törekvések voltak észlelhetők s a munkások érdekképviseletének nagyon kemény munkájába és rengeteg anyagi áldo­zatába­ került hogy a vasiparba­n a nagyobb­fokú bérrombolásokat meg tudta akadá­lyozni. És most, amidőn a konjunktúra emel­kedőben van és amidőn a ható okok egész tömege következtében, elsősorban a kormány helytelen gazdasági, pénzügyi és adópoli­tikája miatt, a drágulás és drágítás vesze­delme újra föllángol: a vasiparban foglal­koztatott munkások éppen az előbb említett okok következtében egyenesen rákényszerül­tek arra, hogy az árak és bérek között mu­tatkozó és egyre emelkedő különbségre fede­zetet keressenek. Természetes, hogy a mun­kás nem fordulhat máshoz igényeinek és szükségleteinek kielégítése iránt, mint a munkáltatóhoz, amelynek a teljes munka­erejét rendelkezésére bocsátja. A munkás­nak nincs tőkéje, nincs tartaléka, nincs jára­déka, nincsen tehát más fedezete az élet fön­tartására, mint munkaereje, ezt az egyetlen értékét tehát úgy kell értékesítenie, hogy abból az élet szükségleteit előteremthesse. Nem nehéz ezt megérteni. Olyan, mint a kétszer kettő. És mégsem értik meg. Mert nem akarják megérteni. Mert megszokták azt a kényelmes állapotot, hogy ellenállás és ellentmondás nélkül, tetszés szerint zsák­mányolhatják ki a munkaerőt, amit lehe­tővé tett eddig a kapitalizmus, a rossz konjunktúra, másrészt a kormány, mun­kásellenes politikája, amellyel védte­lenné tette a munkásosztályt a kapitaliz­mussal szemben. Megszokták a munkáltatók a háborús horribilis profitokat is. Úgy hozzászoktak a profit terén a nagy dimen­ziókhoz, hogy most már nem akaródzik ne­­­kik erről lemondani és ha más uton nem tudják azt biztosítani: régi jó szokás szerint ott van a munkás, ott van a hivatalnok, ott van a munkabér és fizetés, amelyet büntet­lenül lehet rombolni és csonkítani, amelynek így megtakarított fölöslegéből előállnak az óriási hasznok, a nagy rejtett tartalékok, az agyonadminisztrált üzemek adminisztratív kiadásai és az improduktív igazgatósági tan­tiemek és jutalékok. A magyar kapitalizmus gazdálkodásának és munkabérpolitikájának legfőbb jellem­vonása mindig az volt, hogy éppen a pro­duktív munka értékének megállapításánál volt a legszűkkeblűbb, így történik most is. A vasipari munkáltatók érdekképviseleté­nek teljhatalmú vezetője diktátori gőggel egyszerűen leinti a bérmozgalmakat, letiltja a méltányos megállapodásokat és minden, ok és szükség nélkül olyan konfliktusokat idéz elő, amelyeknek a következményei egy­előre kiszámít­hatatlanok. Az ország egyik legnagyobb és legjöve­delmezőbb ipari vállalata, az újpesti Egye­sült Izzógyár munkásai is megtették azt, amit a viszonyok rájuk diktáltak: munkabér­emelésért fordultak a munkáltatóhoz. A fe­lelet, erre a természetes ,és magától értetődő f­öllépésre az volt, hogy a gyár kizárta ne­gyedfélezer­ munkásai s ezzel kenyörtelenné tett mintegy 10.000 lelket. A munkások kö­vetelései ebben az esetben sem lépték túl a méltányosság kereteit, a gyárvezetőség azonban, minden valószínűség szerint az ér­­­dekképvisele­t parancsára, nem, volt haj­landó a mérsékelt béremelést megadni, in­kább beszüntette az üzemet és halottá tette azt az üzemet, amely az elmúlt esztendők alatt olyan horribilis hasznot hajtott, hogy most kifizetődik a cégnek néhhány napi vagy, néhányheti szünetelés, amit azért rendeltek el, hogy a munkásokat kiéheztessék és fel­tétlen megadásra kényszerítsék. Ez a gyár és ez a termelési ág a legjövedelmezőbbek egyike. Egyúttal kezdeményezője és fentar­tója az üzemág kartelírozásának. Az izzó­lámpakartel nagyon jól érti a termelés egyeduralmának bőséges kihasználását, munkásainak megélhetéséről azonban nem hajlandó gondoskodni, sőt amidőn a mun­kások erre kényszerű mozgalmakkal figyel­meztetik, akkor a legvégső eszközhöz, a ki­záráshoz folyamodik és szemrebbenés nél­kül vet oda tízezer lelket a bizonytalan­ságnak. A kormánytól persze hiába várnak a munkások jóakaratú közbelépést. Mi még nem­ érkeztünk el odáig, hogy pártatlan bérhivatalok vagy egyeztető bíróságok vizsgálják meg az ügyet. A munkaügyi és népjóléti minisztérium sincs berendezkedve a bérkonfliktusok kielégítő megoldására, marad tehát itt is, az egyetlen védelem a munkásosztály számára: a munkásszolida­ritás, amely, hisszük, ebben az esetben is meg fogja tanítani a munkáltatókat arra, hogy a m­unkásérdekekkel ma már nem­ le­het ilyen irányt-veti módon bánni, és lel­ketlenül ezernyi munkáscsaládokat kenyér­telen­iségbe taszítani. Ez az ügy csak látszóan a vasmunkások ügye. Ez az ügy az ország ü­gye, az egész munkásság ügye, amely feszült figyelemmel kíséri a kapitalizmus legújabb erőszakának fejleményeit. főváros a lakás- és KéM t®vá&í»á az adómentes lakeísépít&ezés ftcdnás¡Mejénefc eg&éví m@@fi®sszís&tMtiSseZt. A főváros lakásügyi bizottsága hétfőn dél­után Buzáth János alpolgármester elnökleté­vel ülést tartott. 3 mátólított £tx&£/épsztié«ílyt?enzi€ícf tzfwsietett amellyel szemben tudvalevően a szociáldemo­krata­ községi frakció és a Népszava is állást foglalt már, dr.­­Schüfer Dezső főjegyző ismer­tette. Amint már jeleztük, a lakásügyi bizott­ság nem foglalkozott érdemben a tervezettel, hanem azt egy ad hoc bizottság elé utalta. Ez a bizottság a lakásügyi bizottság albizottságá­ból alakul, részt vesz abban 4­4 taggal a fő­város szociálpolitikai bizottsága és jogügyi bizottsága és az illetékes minisztériumok kép­viselői is részt vesznek a tárgyalásokban. Az erre vonatkozó javaslatot Bródy Ernő és dr. Bánóczi László elvtárs felszólalása után a bizottság elfogadta. Bánóczi elvtárs hang­súlyozta, hogy maga az ügyosztály nem azono­sítja magát a bemutatott tervezettel. • A következőkben ugyancsak Schüler fő­jegyző bemutatta az ügyosztály előterjesztését az ta&dsf&Ssza&tztSu­ds tdis'gyágian. A főváros lakásügyi viszonyait részletes sta­tisztika kapcsán ismertette, megállapítván, hogy az állapotok sötéteknek mondhatók. Ennek ellenére a javaslat meglehetősen enyhe formában leéri a kormányt a lakásfalszóba álló kormányrendelet kitolására. Megjegyzi a ja­vaslat azt is, hogy amennyiben a kormány a hat­áridőkitoláshoz nem járulna hozzá, úgy kérje a főváros legalább is a lakbérek további megkötöttségét. Bródy Ernő elfogadta a javas­latot, hangsúlyozva a lakásfelszabadítás eleve várható súlyos következményeit. Dr. Bánóczi László elvtárs kifejtette, hogy az ügyosztály előterjesztése és a bemutatott, statisztika csak a lakásokban mutatkozó abszolút hiányt tünteti föl, tehát nem tárja föl a helyzetet a maga teljes sivárságában, mert a relat-v lakás­hiányról nem beszél. A most folyó építkezések enyhítik ugyan a közepes lakásokban mutat­kozó hiányt, azonban változatlanul fönnmarad­nak a hiányok az egészen kislakások dolgában. Javasolta az ügyosztály előterjesztésének olya­tén módosítását,­­hogy a kormány a lakbérek fölemelését semmi körülmények között ne engedje meg. Harrer Ferenc arról beszélt, hogy a kerese­tek alacsonyságra a lakáskrízis egyik leg­súlyosabb oka. Ezzel kapcsolatban Ster­binszky Lipót elvtárs kifejtette, hogy az építőipari tevékenység révén a legtöbb mun­kás- és alkalmazott­ kategória kereseti for­rása, gondoskodni kell arról, hogy az építő­ipari tevékenysé­g ne csak, hogy meg ne áll­jon, de fokoztassék. A kereseti viszonyok to­vábbi válsága fokozná a lakásválságot is. Evégből javasolta Ster­binszky elvtárs, járjon el a tanács a kormánynál az augusz­tus 31-én lejárt építőipari adómentesség határidejének legalább 1930-ig történő meghosszabbítása érdekében. Andréka Károly csatlakozott Szerbinszkr­aiv-

Next