Népszava, 1927. november (55. évfolyam, 248–272. sz.)

1927-11-08 / 253. szám

.1927 november 6. NÉPSZAVA A SE, A hivatalos M­agyarország ünnepe. - Habsburg főhercegek is ébredők a Kossuth­szobor körül. - A ellenzéki polgári pártokat kiszorították az ü­nnepélyre­. A rónaai katolikus egyház távolmaradásával tüntetett. Szürke plakátpapiroson és még szürkébb hivatali stílusban adta tudtul Budapest né­pének a kurzus jóvoltából való polgármester, hogy vasárnap leplezik le Kossuth Lajosnak, a szabadság, a jogegyenlőség, a haladás reprezentánsának szobrát. Már a „Hirdet­mény" stílusának fahangjából­­ is kiérezhető a folt, hogy milyen színes, milyen lelkesedés­sel, milyen érzéssel mennek a mai Magyar­ország urai, az ellenforradalmi reakció urai erre az ünnepre, amelynek rendeltetése lenne, hogy világgá kiáltsa Magyarország elismeré­sét a szabadság bajnoka iránt. Hivatalos ünnep lett a Kossuth-szobor leleplezése, gondoskodtak róla, hogy ne legyen több ennél. A külsőségek is jelezték, hogy a nép joga nagy hirdetőjének ünnepéhez ne jusson közel a nép. Sokszoros rendőrgyárű fegyveres készültsége tartotta vissza a népet a parlament előtti térről, nehogy ennek jelen­léte zavaróan hasson annál a színjátéknál, amely Kossuth Lajos szobra körül lefolyt. Csak meghívóval lehetett ide bejutni, akinek nem volt a kezében a rózsaszínű, elegáns meg­hívó, amelynek tulajdonosától „erre az ünnep­ségre szíves megjelenését kérik", az nem jö­hetett a közelébe sem a szobornak és annak az úri gyülekezetnek, amely ebből az alka­lomból itt egybesereglett. És így történt, hogy díszszázad, kürtszó, katonazene, tisztelgés, vezényszavak, dalárdaének, zászlósokaság, az­tán szónoklatok, mind, mind, amelyek hiva­talos ünnepség járulékai, megvoltak ez alka­lommal, de hiányzott onnan a lélek, a hevület, a lelkesedés, hiányzott onnan az, aki tudta volna Kossuth Lajost lelkesen, hevülettel ünnepelni, hiányzott onnan a nép. A szertartások hűvössége áramlott a szem­lélő elé ebből az ünnepélyből. De a szertartás kereteit is áttörte az a szellem, amely most Magyarországon kormányoz, diktál és amely minden erejét arra összpontosítja, hogy lehe­tően semmi sem valósuljon meg az igazi, a hamisítatlan Kossuth Lajos eszményéből. Nem egy alkalommal volt észlelhető az ünnep­ségen, hogy az emberek összenéztek és valami fanyar mosoly kíséretében vonogatták vállu­kat. Habsburg főhercegek Kossuth Lajos szobránál. A legbrutálisabb reakció hirdetői és képviselői tesznek koszorút a márványszobor lábához. Volt olyan, aki keserű iróniával mu­tatott rá a téren fölsorakozott lovasrendőrökre: ott az az öreg rendőrló hogy ágaskodik, ami­kor a Kossuth-nótát hallja. Nem lehet máskép, minthogy ő még úgy emlékszik, hogy neki a Kossuth-nóta hallatára bele kell gázolnia a­ sokaságba. A habsburgi akarat és reakciós szolgái tisztelegtek Kossuth szobra előtt. Az emberben önkéntesen is fölmerül a kérdés, vájjon mit tennének ők most, ha nem a kőből való, hanem az élő Kossuthtal kerülnének szembe, ha ez most megjelenne és harcolna úgy, ahogy ő harcolt az eszmékért, amelyeket hirdetett és követett. Nem egy epizód játszódott le ennek a cere­móniának folyamán, ami a szimbólum erejé­vel hatott. Amiután a kormánypárt elhelyezte koszorúját, megindult a roham a szobor talap­zata felé és látni lehetett a feketeingesek, az ébredők csapatját, amint mindenen keresztül­gázolva, mindenkit félrelökve törtetnek oda. Más politikai pártnak, mint a kormánypárt­nak nem volt meg a lehetősége, hogy a neki juttatott sorrendben tegye le koszorúját. De azért történt az ünnepség alkalmából őszinte megnyilatkozás is. Vétenénk a történelmi hű­ség ellen, ha ezt említés nélkül hagynók. Kossuth Lajos emlékének a hivatalos testüle­tek sorában adóztak a különböző felekezetek papjai is és a római katolikus klérus volt az egyedüli, amely távol maradt, amely nem képviseltette magát, koszorút sem helyeztetett el Kossuth Lajos szobára. Még azok is, akik egyébként mindenkor kész védelmezői és szö­vetségesei a klérusnak, most röstelkedve emle­gették ezt a távolmaradást, amelynek magya­rázata nem lehetett más, mint az, hogy a római katolikus klérus még ebben a külső­leges megtiszteltetésben sem akarta részesíteni azt az embert, aki egyenlő jogért, szabadságért és minden felekezeti és faji különbségtétel ellen küzdött. Voltak olyanok, akik azzal kísé­relték magyarázni a klérusnak ezt a magatar­tását, hogy Kossuth Lajos evangélikus volt, azonban azok, akik erről beszéltek, csakhamar elvetették ezt a magyarázatot, mondván, hogy a klérus sohasem tagadta meg a kijáró tiszte­letadást az olyan nemkatolikus ünnepelttől, aki nem volt szabadsághős. Mindenki, aki valaha gondolt arra, hogy egy­szer Kossuth szobrának leleplezését ünnepli Magyarország, bizony nagy csalódást érzett en­nek az ünnepségnek láttára. És még nagyobb volt a csalódása annak, aki valaha is elkép­zelte Kossuth szobrát és most meglátta az Országház-tér egyik sarkában fölállított Kossuth-szobrot. A tettkészség, az akaraterő, a lelkesség, a forradalmi cselekvés harsogó és káprázatos megtestesülésének éreztük és tudtuk mindannyian Kossuth Lajost és mind­ezzel teljesen ellentétes, gyönge, megtört, hit­vesztett alakot formált a szobrász Kossuth Lajosról, olyan alakot, amilyen sohasem lehe­tett. Hiszen Kossuth még a bukás tragikumá­ban is harcos, cselekvő ember volt, aki kitar­tóan, elszántan és törhetetlenü­l tört célja felé. A szobormű nem ezt a Kossuthot hirdeti, sem 1848, sem 49 szellemét nem adja vissza, hanem hirdeti és képviseli a meghunyászkodás és a megalkuvás szellemét, annak a korszaknak a szellemét, amelyben ennek a szobornak elké­szítését elhatározták és amelyben ennek a Kossuth-szobornak a tervét elfogadták. Ezt a Kossuthot, ezt a 48-as minisztériumot, ezt a szomorú, letört társaságot úgy vélték akkor, elfogadhatja a habsburgi császár is. Talán úgy képzelte, talán ilyennek szerette volna látni a „lázadókat" Habsburg Albrecht fő­herceg, a császári önkény képviselője 1851-ben. Ez is elfogadta volna ezt a szobortervezetet és legföljebb egyetlen változtatást rendelt volna el rajta, azt, hogy írják alá: „Így jár min­denki, aki császári ura akaratának ellene szegül." * A Kossuth-szobor leleplezéséről következő tudósításunk számol be: A Sölvonulás. Vasárnap a kora délelőtti órákban katona­ság, cserkésze kárlátok, küldöttségek sorai vo­nultak föl az Országház­ térre. Legnagyobb­részt katonás sorokban zeneszó vagy dobpergés mellett meneteltek és helyezkedtek el a tágas téren. A hatalmas tér északi szegélyénél a vil­lamossínek mellett hatalmas, szürke ponyva­sátor emelkedett. A sátorban az immár kész Kossuth-szobor várta a leleplezést. A szobor talapzatán jobbról a szoborbizottság tagjai helyezkedtek el, míg a szobor baloldalát a­ sajtó számára tartották fönn. A szobor talap­zatától baloldalt állt föl a díszszázad, jobb­oldalon pediglen emelkedett a díszsátor. A te­ret szegélyező középületek föl voltak lobo­gózva, a szobor mögött épülő bérházat, amely az egyik kőszénbánya részvénytársaság tulaj­dona, egész frontjában lepellel vonták be és zászlókkal díszítették föl. Fél 11 óra tájban jelen voltak már az összes meghívottak, megérkeztek a képviselőiház és a felsőház tagjai, élükön Apponyi Alberttel, a főváros küldöttsége a polgármesterekkel. A díszsátorban együtt voltak már a kormány tagjai is, majd pedig megérkeztek a többi előkelőségek is. A dalosok a honvédzenekar kísérete mellett elénekelték a Himnuszt, majd pedig a Szózatot, azután dr. Buzáth János alpolgármester, a szoborbizottság elnöke lépett az emelvényre, aki ismertette a szobor elkészítésének történe­tét. — Ennek a szobornak — mondotta — minden köve az ország népének filéreiből épült és minden fillére ennek a népnek szivedobogását jelenti. Itt áll a szobor. Kossuth Lajos alakja, az első felelős minisztérium márványalakjai­ban, az eggyé forrott nemzet örök hálája, hódoló emlékezése emelte és az ettől ihletett művész zsenije alkotta meg. Sipőcz Jenő polgármester lépett ezután a szónoki emelvényre és át­vette a főváros nevében a szoborművet. — Kossuth nemcsak egyetlen nemzeti gon­dolat kifejezője volt — mondotta —, hanem egyetemesen a nemzet legtitkosabb vágyainak, reményeinek és álmainak volt a megtestesítője. Ez az álom az ő életében a történelmi szak­­ségszerűség folytán a szabadság kivívása volt, a nemzetnek a modern alkotmányos államok sorába való bevezetése, a nemzeti függetlenség és önrendelkezés biztosítása. Vágyaiból és reményeiből sok valóra vált, más csak álom maradt. Beszéde végén bejelentette, hogy megőrzés végett átveszi a szoborművet. Ezután a szoborról lehullott az óriási lepel és a jelenlevők előtt­­i napossá vált időben fehér ragyogással emelkedett ki a nagy ter­jedelmű szobor. Gyér taps, szórványos éljenzés is hallatszott és Buzáth alpolgármester föl­hívására gróf Apponyi Albert jelent meg az emelvényen. A­­jelenlevők lelkesen ünnepelték, Apponyi pedig belefogott ünnepi szónoklatába. — Minden szobor — kezdte beszédét —, amely egyént örökít meg, azt jelképezi, ami abban az egyénben igazán örökkévaló, azt, ami túléli a múló élet múló vitáit és ellentéteit, azt, ami el nem­ enyésző erő, érték, dicsőség, értékes ereje, dicsősége nem csupán annak az egyén­nek, hanem az egész közületnek, amelyhez tar­tozott, amelyet szolgált nagy arányokban: nemzetének, sőt az emberiségnek... Két nagy eszme és egy nagy energia forrt össze a köz­tudatban Kossuth Lajos nevével. Két eszme, amely elemi szükségszerűséggel uralkodik minden nemzet lelkében. A két eszme, két elv az, hogy a nemzeti lét csak akkor nyugszik biztos alapokon, ha joggyakorlásának körében, annak jótéteményében ben foglalja az egész népet és hogy csak akkor boldogulhat igazán, ha önállóan intézi saját sorsát, idegen hatalomtól függetlenül, a maga létérdekeinek, nem pedig idegen céloknak útmutatása szerint, röviden kifejezve, hogy a két gondolat, a magyar nép­szabadság és a magyar nemzeti függetlenség ikertestvér gondolata. Ezután fejtegette, hogy miben áll Kossuth Lajos különleges nagysága. A nép fölszabadí­tásának és a nemzet függetlenségének eszméjé­nek volt a képviselője — mondotta. — E nagy gondolatok terjesztésében övé volt a láng­elmék legmerészebb szárnyalása és a keresztül­vitelnél ő képviselte a leghajlíthatatlanabb akaratot. Erre a kivételes, szinte démoni akaraterőre szükség volt, hogy a korhadt viszo­nyokból kiváltsa azt az ellenálhatatlan lelki­áramlatot, amely a közjogunkban ismeret­len, de a valóban minden hatalmat, gyakorló bécsi udvari tanácsok fojtó öleléséből kibonta­koztassa a független magyar felelős minisz­tériumot. Ezután vázolta Kossuth nagyságának, tehet­ségének munkáját, és hatását a külföldön. Rá­mutatott arra, hogy „a Kossuth szimbólum­ban megrögzített nemzeti erőre és annak át­vitelére az idegen nemzetek tudatában ma na­gyobb szükség van, mint valaha. Beszédét pedig így fejezte be: — Megrendülve állunk hazánk ama szülött­jének szobra előtt, akinek nagysága merész ívben áthidalt és összetört világrészeket és korszakokat, eszmeáramlatokat és értelmi hul­lámzásokat, vitákat és ellentéteket, fölfordulá­sokat és új alakulásokat, egy gondolatnak: a magyar szabadság, a magyar függetlenség benne megtestesült gondolatának kipusztít­hatatlan erejével. Ezután következett a szobor megkoszorúzása. Bethlen miniszterelnök tette le a magyar kormány, Puky alelnök a képviselőház, báró Wlassics Gyula a felsőház koszorúját. A politikai pártok közül egyedül az egysé­ges párt tehette le a megállapított sorrendben a koszorúját, az ellenzéki polgári pártok szá­-­­mára ezt lehetetlenné tették. Buttler Wri­srht követ­tette le az És­zak amerikai Egyesült Álla­mok koszorúját és egy papirosról magyar nyel­ven olvasta le az aktushoz fűzött rövid beszé­det. Az olasz kormány és Turin koszorúit Bodrero államtitkár beszéddel helyezte el. Minden hollandi kapitány, a Budapesten folyó Európa-birkózóbajnokság zsűritagja, a bajnok­ságban résztvevő atléták nevében tett le ko­szorút holland beszéd kíséretében. A lengyel kormány koszorúját Trzaska-Durski alezredes, a törlik kormányét Noureddin Ferouh bég kö­vet­tette le, majd a honvédség koszorúját he­lyezték el, azután a különböző felekezetekét, amelyeknek sorából elmaradt a római katolikus egyház koszorúja. 7

Next