Népszava, 1929. január (57. évfolyam, 1–26. sz.)

1929-01-27 / 23. szám

6 zatos fejlődés valósu­lhat meg, és ezeket egy központosított alkotmány keretébe beleerősza­kolni elsietett és elhibázott kezdetnek tűnt ki. Így történt, h­ogy a jugoszláv állam létének első évtizede a különböző törzsek közt folyó elkeseredett harccal volt telítve, amely törzsek ugyan összetalálkoztak egy államban, azonban nem olvadtak össze nemzetté. És ugyanakkor az osztályok harcával is telítve volt az állam­élet, különösen ami az agrárreform révén föl­szabadított parasztságot és a­ fiatal, éppen fej­lődésben levő kapitalista burzsoáziát illeti, amely utóbbi az új államban hatalomért és befolyásért, fiai számára állásokért és üzletei számára állami szállításokért viaskodott. A have politikai tekintetben akörül forgott, hogy vájjon az alkotmány központosított legyen-e, vagy föderalisztikus? Társadalmi téren pedig hatalmi küzdelem volt az államgépezet fölött való uralomért és a kormányzásban való részt­vételért. De ebben a vad küzdelemben, amely a parla­mentet megbénította és az új állam minden intézményét tönkretette, nyilvánvalóvá vált, mint a történelemben már máskor is, hogy a két, harcoló közül a harmadik győzedelmeske­dett. A törzsek engesztelhetetlen civakodásá­ban, a szünet nélküli kormányválságokban, a legborzalmasabb panamaügyekben, amelyekbe egyik párt a másik után belekeveredett, az összes demokratikus erők elgyöngültek és az állam hatalmi gépezete megerősödött és füg­getlenné vált a parlamenttől, úgy, hogy a kompromittált parlamenttel szemben a büro­krácia és a tábornokok hatalma fejlődött ki, amiű­nek élén a király becsvágyó politikája állt. Minél inkább belebonyolódtak a nemzeti, val­lási és társadalmi csoportok és pártok az egy­mással való harcba, annál jobban megnőtt az úgynevezett udvari pártnak a hatalma, annál akadálytalanabbul uralkodhatott a „fehér kéz", a tisztek és udvari emberek kamarillája, annál jobban a polgári osztályok és pártok fölé emel­kedett a militarizmusra támaszkodó monarchia hatalma. Minél magasabb fokra hágott az or­szágban a politikai zűrzavar, amely a belgrádi parlamenti gyilkosság és a horvátok kiválása után még fokozódott, annál inkább elérkezett az udvari pártnak az ideje: az államcsínnyel végre magához ragadta a hatalmat, hogy a maga módja szerint rendet csináljon. A pol­gári forradalom, amely nem tudta az ország számára az alkotmányt biztosítani, most kény­telen volt végignézni, hogy mű­ve és történelmi feladata a tábornokok kormányának kezébe, a katonaai abszolutizmus ökleibe csúszott át. A politikai helyzet. Ez a­ történelmi­ jelentőségük a Jugoszláviá­­ban lezajló eseményeknek: az abszolutizmus megkísérli, hogy befejezze a polgári állam megakadt épületének fölépítését. Azt ígéri, hogy megoldja az alkotmány kérdését, hogy reformálja a közigazgatást, ho­gy egységesíti a törvényeket különböző országrészekben, va­g­yis, h­ogy végrehajtja az úgynevezett egye­sítést,­­ mert hiszen min, tíz évvel az állam megalakítása után is minden tartományban más büntető és más polgári jog van még ér­vényben. Az államcsínyre már régóta készülnek. A király maga évek óta olyan tervszerű politikát folytat azzal mai céllal, hogy a polgári pártokat egyiket,a másik után meggyöngítse, hogy azok belülről fölbomoljanak. És minden pártban találkozott olyan jellemtelen üzleti politikus és dicsvágyó karrierista, akit a király fölhasz­nálhatott. a, régi pártvezérek ellen kijátszha­tott, akikből minisztert csinált, és akiket bizal­masaivá emelt. Ő maga minden korrupcióról tudott — a­ boszniai nagy fakiviteli panamá­ban állítólag nem kevesebb, mint hét egymás­után következő erdészeti miniszter volt bele­keverve —, de a király mindezt hallgatólago­san tűrte csak azért, ho­gy a panamistákat kez­ében tartsa. Így történt, hogy a szerbség két nagy történelmi pártjában, a radikális és a demokrata pártban magának a hivatalos pártvezetésnek kevesebb beleszólása volt az ügyekbe, mint a minisztereknek és a minisz­terjelölteknek. Az öreg Pasicsot, a szerb Bis­marckot, a jugoszláv egységállam összeková­csolóját a király félretolta, sőt valósággal a sírba vitte; helyette a radikálisok soraiból a király kegyeltjei, a középszerű közvetítők, mint Vukicsevics és Usanovics kerültek a kor­mányba. A demokratáknál szakasztott ugyanez játszódott le, Davidovics, a régi pártvezető és az ügyes üzleti, politikusok, Marinkovics és Nincsics közt. Sőt még a horvátoknál is sike­rült a királynak Radics ingatag magatartása következtében bizonyos befolyásra szert tenni: az udvari párt olyan párttá lett, amely nem­csak, hogy nem minden párt fölött volt, hanem —­ ami még­­sokkal veszedelmesebb — bent volt minden pártban. A hatás csakhamar mutatkozott. Az állam­csíny a politikai pártokat ellenállásra képtele­nül találta. A népjogok védelmére egyetlen ember sem mozdult meg. Egy hang sem tilta­kozott a­ parlament kiküszöbölése ellen. A ki­rály emberei a különböző pártokban a Marin-Ikovicsok, Uzunovicsok, Korosecek, akik mind ismételten fölesküdtek az alkotmányra, mint miniszterek beléptek abba a kormányba, amelyet a király az alkotmány megszüntet.­ A munkásosztály helyzete. A jugoszláv munkásosztály minden elvi ellentét ellenére a gyakorlatban szintén na­gyon gyönge arra, hogy a­ diktatúra ellen a harcot forradalmi eszközökkel fölvegye. Ebben a főleg agrárországban a munkás­osztály 1100.000-nyi kisebbséget alkot, a 13 mil­liónyi lakos közt. A jugoszláv gazdasági élet fejlődésének folyamatában, amint a paraszti háziiparból és kisiparból az erőteljes kapita­lizmus irányában halad az átalakulás, az ipari munkásság helyzete csak lassan-lassan szilár­dul meg. A kisparaszti elemek, amelyek a vá­rosokba özönlenek, hozzánőnek az ipari mun­kásságihoz, azonban csak lassan-lassan lehet őket megszervezni és megnevelni. Éppen ezek­nek az elemeknek a kulturátlansága volt na­gyon alkalmas talaj a kommunista mozgalom számára, amely 1919-től körülbelül 1924-ig Jugoszláviában dominálta a munkásmozgal­mat, mindent elpusztított és romhalmazt hagyva maga után, ezidő szerint teljesen el­lanyhult. A szocialista munkásmozgalom na­gyon fáradságos, de helyenként eredményes újjáépítő munkáját most hirtelen megállítja a diktatúra. Igaz,­a jugoszláv diktatúra egyelőre nem fascista. Jelentkeznek ugyan már a kapitalis­táknak olyan reakciós törekvései, hogy az új rezsimet saját céljaikra használják ki és hogy a meglevő gyönge munkásvédelmi törvényeket , tönkretegyék, de egyelőre ezek a törekvések nem öltöttek' k*gy'ák­orlatban forihát. A tábornokok­­ és­ a rendőrség, am­ely most az­ Országban ural-' , kodik, nem ért a gazdasági politikához és egyelőre egyéb gondjai vannak. " Azonban a politikai mozgási szabadságnak teljes meg­szüntetése következtében az új rezsim már most is nyomasztó súllyal nehezedik a mun­kásosztályra. Az el­ső rendeletek szerint, amelyek az ál­lamcsínyt bevezették, betiltották azokat a po­litikai pártokat, amelyek nemzeti vagy val­lási alapon állnak, továbbá azokat, amelyek­nek tevékenysége az új rezsim ellen irányít­ — és ehhez elég a parlamentarizmusnak elvi kö­vetelése —, a többieket pedig rendőri engedély­től tették függővé. A külfölddel való minden összeköttetést egészen a halálbüntetésig ter­jedő szigorú büntetések fenyegetnek. A gyüle­kezési szabadság megszűnt, a sajtó teljesen le van igázva. Ilyen körülmények között kell a jugoszláv munkásmozgalomnak a hatóságok önkényének kiszolgáltatva, amely minden nap megsemmi­sítheti, további létét tengetnie. Afölött még nem történt döntés, hogy a szocialista pártot engedélyezik-e; a szakszervezetek egyelőre még fenná­llanak, csak a kommunista szakszerveze­teket tiltották be. A kommunista pártot formá­lisan már régen betiltották. (Mire a cikk ide­érkezett és nyomdába került, a diktatúra már a szocialista pártot és a munkásszervezeteket is­ föloszlatta. ( A szerk.) A jugoszláv mun­kásosztálynak mindig az volt az álláspontja, hogy a néptörzseknek és a polgári pártoknak az alkotmányért és a polgári állam­ berende­zséért folytatott harca nem az ő harca. Most mégis szenvednie kell annak a rendszernek következtében, amely a polgárság viszályából, a polgári tehetetlenségből és eredménytelenség­ből sarjadzott ki. KÉPSZAVA 1929 január 27 sével alkotott. Engedték, hogy pártjaikat föl­oszlassák; a polgári sajtó, úgy a jobb-, mint a baloldali, kivétel nélkü­l azonnal alkalmaz­kodott az új kurzushoz; a burzsoáziának egy­része pedig valósággal lelkesedéssel üdvözölte azt. Sőt, még a horvátok, akik az eseményeket rövidlátó pártpolitikájuk szemszögéből nézték, örültek annak, hogy a gyűlölt alkotmány meg­bukott és örömmel­­­üdvözölték a király be­avatkozását: kitűnt, . h­ogy _ a handabandázó nacionalizmus zajos követeléseivel és gesz­tusaival inkább demagóg, mint demokratikus erő volt. Ilyen módon a diktatúra sem a tör­zseknél, sem a polgári pártoknál nem talált a legkisebb ellenállásra sem: az államcsíny minden erőszak nélkül megvalósulhatott és az új rezsimnek egyelőre nincs is szüksége arra, hogy különösen brutálisan lépjen föl. Az abszolutizmus minden ellenerő hiányában győzedelmeskedik. Jugoszláviának a külföldhöz való helyzete. A külföldi szemlélő előtt azonban még egy más kérdés is fölmerül: milyen a helyzete az új jugoszláv rezsimnek a külföldhöz? Kétségtelen, hogy az Olaszországhoz való, már régóta háborús veszedelemmé feszült viszony rendkívül fokozta a katonaság hatal­mát és tekintélyét Jugoszláviában. Más oldal­ról a régóta tartó kölcsöntárgyalások, vala­mint az azzal összefüggő külföldi koncessziók kérdése szintén hozzájárultak a belső nyugta­lanság növeléséhez. E két körülmény, az új kormány magatartását is befolyásolja: milita­rista politikája akadálytalanabbul fog fej­lődni, mint bármikor, azonban ezzel egyidejűen pénzügyi politikája jobban, mint valaha, rá lesz utalva a pénzt kölcsönző külföld jóakara­tára. Éppen azért, el lehetünk rá készülve, hogy a katonaság nagyszabású fölszerelése együtt és hogy a diktatúra korm­ánya hajlandó lesz folytatni Olaszországgal a, tárgyalásokat és fog haladni a kölcsönigénylés külpolitikájával annak engedményeket tenni, ami miatt most már nem kell félnie az otthoni ellenkezéstől, viszont tekintélyének úgy otthon, mint a kül­földön való emelésére sürgős szüksége lesz kül­politikai eredményekre. Ezt a két dolgot, vagyis a fokozott háborús veszedelmet­, amely minden diktatúrának a velejárója, mert a demokratikus akadályokat félrehárítja az út­ból, továbbá, hogy az új kormánynak belső nyugalomra van szüksége, ami hiteligényei­ből folyik, a nemzetközi munkásmozgalomnak nem szabad figyelmen kívül hagynia, ha Jugo­szláviában a politikai helyzetet helyesen akarja megítélni és amennyire ez lehetséges, arra befolyást akar gyakorolni. Négyszáz munkás orvoslást kér a Nav.-tól. Huszonöt perces hídba kell gyalogolnia­. A Soroksári-úton levő nagyobb gyárakban és üzemekben, mint­ a fegyvergyár, lószerfonó gyár, mechanikai szövőgyár, állami szijj- és nyereggyártó gyár stb., hozzávetőlegesen 400 olyan munkásember dolgozik, akik Duna­harasztin vagy Soroksáron laknak és reggelről reggelre vonaton járnak munkahelyükre. A Hév. példátlan tarifaemelése óta az Államvasutak szabadkai vonalát hasz­nálják, mert a jegy ilyenformán több mint 50%-kal olcsóbb. Ez a munkáscsoport két helyen száll­hat le, vagy Pesterzsébeten vagy a ferencvárosi kitérőnél. Mivel a pesterzsébeti megálló jóval messzebb esik, valamennyien a kitérőnél száll­nak le. Itt eredetileg két kijáró van az állo­másról, egyik a Beöthy-, a másik a Kén­ utcán át. Ez utóbbi helyen az állomásfőnök nem engedi át a­ munkásokat, arra való hivatkozás­sal, h­ogy állandó tolatás folyik, és ennek kö­vetkeztében reggelről reggelre a 400 munkás­embernek dermesztő hidegben vagy hófúvás­ban éppúgy, mint az olvadásos latyakban a vonal mellett vissza kell gyalogolni a Sorok­sári-útra és csak úgy juthatnak el munka­helyükig. Az első pillanatban bármilyen tetsze­tősen helytállónak is tűnik­ az állomásfőnök érvelése, a Soroksári-út felé, ahol a munkások elhagyhatják­ a pályatestet, egy meredek van, amit éppen az állomásfőnök intézkedésére gurítónak használnak és olyan sű­rül tolatnak, hogy valóban életveszedelmes a 400 munká­snak az átjárás. Mivel nyilvánvaló, hogy a 400 ember testi épségének védelme sürgős intézkedést követel, a Máv­ illetékes tényezőinek foglalkozni kell ennek a visszás helyzetnek a megoldásával. Az a vargabetű ugyanis, amit a munkásoknak a visszafelé való gyaloglással le kell írniok, legalább huszonöt percet rabol el idejükből, ami nemcsak, hogy fölösleges idővesztést, ha­nem érezhető fáradságot is okoz. Kétféle meg­oldás kínálkozik. Az egyik az, hogy a fegyver­gyárral szemben alkalmas épület van egy ideiglenes megálló létesítésére, a másik pedig az, hogy a Kén­ utcánál építsenek a pályatest fölött vasgerendás átjárót, hogy a munkások veszélytelenül tudjanak a tolatások ellenére is kijutni a sínpárok közül. Szeretnénk hinni, hogy a 400 érdekelt munkás képviseletében hozzánk fordulókról előadott panaszt, amelyet a Máv­ illetékes tényezőihez továbbítunk, rö­vid időn belül orvosolják majd. A vezérigazgató úr bankettjén romlott halat szolgáltak föl. Tömeges húsmérgezés.­­ A bankettről a kórházba. A minap az egyik rotterdami színház néző­terén egymás után lettek rosszul az emberek és néhány perc leforgása alatt 55 embert kel­lett kivezetni a teremből. A színházi orvos azonnal megvizsgálta a betegeket és vala­mennyiüknél húsmérgezést állapított meg. Kiderült, hogy mind az 55 beteg egy társaság­hoz tartozik és hogy az­ előadást megelőzően együtt vacsoráztak egy előkelő étteremben. Valamennyien egy biztosítási vállalat tisztvi­selői, akik vezérigazgatójuk szolgálati jubi­leumát ünnepelték. A banketten romlott ho­márt szolgáltak föl és attól kapták a hús­mérgezést. Huszonhármat közülük kórházba kellett szállítani. A rendőrség szigorú vizsgá­latot indított. Az illető étteremben minden ételmaradékot lefoglaltak. Azt hiszik, hogy a mérgezést nemcsak romlott hal, hanem rom­lott burgonyából készült püré is okozta.

Next