Népszava, 1929. július (57. évfolyam, 146–171. sz.)

1929-07-02 / 146. szám

ILWMI. évfolyam 146. szám, Budapest, 1929 Julius 2. Kedd Ára 16 iHÉI AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: Negyedévre 12 pengő — külföldre 21 peng® Egy hóra . 4 pengő — külföldre 7 pengő Ausztriában egy hóra. ........ 5 pengő SZERKESZTŐSÉG: Vm. CONTI­ UTCA 4. SZ. Telefonszám .... József 303—30 és J. 303—31 MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁR KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELIÉVEL MINDEN NAP Egyes szám ára 16, ünnepnap 24, vasárnap 32£Q4e, Ausztriában 30, vasárnap 40 groschen. Franciaorsz. 1­30 sz., Csehszlovákiában hétk. 150 ék, vas. 2cr. Romániában hétköznap 6 lej, vasárnap 12 lel. KIADÓHIVATAL. Vm. CONTI­ UTCA L SZ. Telefonszám . . . J. 303-30, J. 303-31, J. 303-32 A csehszlovák vasútigazgatóság megszakította a hidasnémeti vasúti forgalmat Egy vasúti alkalmazott letartóztatásával okolják meg ezt az intézkedést. (Prága, júl­ius 1. — Csehszlovák távirati iroda.) Hivatalosan közlik, hogy július 2-án déltől kezdve elrendelték a Hidasnémetin át­haladó vasúti forgalom megszakítását. Ezt a rendelkezést azért léptették életbe, mert egy Hidasnémetin szolgálatot teljesítő csehszlovák vasúti alkalmazottat a magyar hatóságok, anélkül, hogy erről a csehszlovák hatóságokat értesítették volna, elhurcoltak. Mivel ilyen­formán a csehszlovák vasúti alkalmazottak személyes biztonságát veszedelmeztetve lát­ják, Hidasnémetiről visszarendelték a cseh­szlovák vasúti személyzetet. * A csehszlovák távirati iroda fenti közlemé­nyéhez magyar illetékes helyről a következő megjegyzést fűszik. A csehszlovák vasútigazgatóság intézkedése nyilván azzal van összefüggésben, hogy a magyar hatóságok június 28-án kénytelenek voltak egy Pecha Vince nevű, a hidasnémeti közös határállomáson jegypénztárosi minőség­ben szolgálatot teljesítő egyént letartóztatni, mert kémkedésben tettenérték. („M. T. I.") Kormány- és rendszerváltozás küszöbén Franciaország. Az amerikai kormány megtagadta a fizetési esedékesség kért elhalasztását. — Napirenden a franciaországi szocialista párt kormányvállalása. Franciaországban nemcsak gazdasági, ha­nem politikai kérdéssé is lett az Amerikának, járó adósságok fizetésének rendezése. Ennek sorsa mögött nemcsak az a probléma húzódik meg, hogy mikor és mennyi részletet fizet majd Franciaország, hanem a külpolitikai kérdések egész sora kapcsolódik ebbe bele. Márpedig az utóbbi időkben, különösen pedig az angol munkáspárt hatalmas választási győzelme és kormányrajutása óta a külpolitikai kérdések jutottak világszerte és elsősorban Francia­országban előtérbe. A Poincaré-kormány külpolitikájának egyik pillére az angol konzervatívok uralma volt. Ez a pillér összeomlott, a Poincaré—Briand-féle külpolitika törekvéseiben és számításaiban el­vesztette azt a támasztékot, amelyet Baldwin és Chamberlain Amerikával vetélkedő, sőt bi­zonyos kérdésekben amerikaellenes politikája nyújtott neki. Franciaországban ezután az esemény után történnie kellett valaminek, ami a helyzetnek megfelelő változást hoz létre a kormányzásban. Ez a változás nem­ nyilvánulhat meg abban a taktikában, amelyet Poincaré és Briand nyil­ván az angliai rendszerváltozás miatt érvénye­sítenek, amely taktika most éppen olyan mindenáron angolellenes, mint amilyen min­denáron angolbarát volt a közelmúltban és amely most olyan kicsinyes módon nyilatkozik meg, hogy ellenzi a jóvátételi konferenciának Londonban való megtartását. Fölismerte az új helyzet jelentőségét franciaországi testvér­pártunk is. Tudatára jutott annak, hogy törté­nelmi­­hivatás teljesítésének időpontja követ­kezett el számára. A francia szocialista párt­na­k bele kell nyúlnia az eseményekbe, ellenzéki kritika helyett kormányzati feladatot kell vállalnia, hogy segítségére menjen az angol munkáspártnak és munkáspárti kormánynak abban a munkáiban, amelyet ez a leszerelésért és a világbéke biztosításáért indított meg. Ennek a helyzetnek a fölismerése nyilvánul meg Leon Blum nagy föltűnést keltő bejelen­tésében és ennek a fölismerésnek konzekvenciá­ját vonja le az amerikai kormány válaszával bekövetkezett alkalommal. (Páris, június 30.) Claudel washingtoni francia nagykövet már szombaton délelőtt kö­zölte a francia kormánnyal Stimson amerikai államtitkár válaszát arra­­a kérelemre, amelyet a követ a francia kormány megbízásához ké­pest az augusztus 1-i esedékesség elhalasztása tárgyában előterjesztett. Stimson államtitkár élénk sajnálkozásának kinyilvánítása mellett azt válaszolta," hogy " az amerikai alkotmány nem ad felhatalma­zást az elnöknek az ilyen esedékesség el­halasztására, másfelől a szenátus és a képviselőház tagjai már szabadságra széledtek, úgy, hogy a tör­vényhozótestület egybehívására nem­ lehet gon­dolni. Az amerikai közvéleményre való tekin­tettel — tette hozzá az államtitkár — egyébként sem lenne remény arra, hogy a Ház Franciaország óhajának megfelelő határozatot hozzon. Az államtitkár utalt arra is, hogy az amerikai közvélemény fölfogása szerint az Egyesült Államoik barátságosan jártak el Francia­országgal szemben, mert az 1926-i egyezmény­ben valójában elengedték azokat a kölcsönö­ket, amelyeket Franciaország­ a háború alatt vett föl az amerikai kincstártól és Francia­ország visszatérítési tervét csupán azokra az adósságokra mérsékelték, amelyek a h­áború­utáni időkből származnak. (Páris, július 1.) A pártvezérek vasárnapi megnyilatkozásai után előrelátható, hogy a baloldal két nagy pártja közül a­ radikálisok a pénzügyi egyezmények ratifikálása mellett fognak állást foglalni, míg a szocialisták nem tekintik politikai kérdés­nek a ratifikálást és ha nem is szavaznak mellette, de semlegesek maradnak. A helyzetkép teljességéhez hozzátartozik az is, hogy a ratifikálást megkönnyítő fentartások megszövegezésén éppen Paul­ Boncour, a szocia­lista párt egyik vezére dolgozik. Ilyen körül­mények között előáll az a különös helyzet, hogy a kormánynak jobboldalról fognak egyes csoportok nehézségeket támasztani, míg a baloldal támogatásban részesíti, úgy, hogy a ratifikáló határozatot a kormány, első­sorban a baloldal magatartásának köszönheti. Egyes lapok a most kialakult helyzetből követ­keztetve, mélyreható politikai változásokat jósolnak már a közeljövőben. (Folytatás a 2. oldalon.) Vértben és vassal állott föl a szarvasi piac terén Sztranyavszkij államtitkár szónokolni a haladás eszméi, a politikai és gazdasági demokrácia ellen. Csendőrszuronyok vértezték és kezében az államhatalom acélja volt. Vele szemben állott a rongyos és éhes tömeg — a csendőr­kordonon túl. A csendőrkordonon belül is álltak néhányan, akikhez beszélt s akiknek kezében éppen úgy, mint a csendőrkordonon kívül állóknak, az igazság vasánál nem volt egyéb a kezükben. Amikor tehát Sztra­nyavszky államtitkár beszédében arra hivat­kozott, hogy a magyar nép jelleme meg­szokta ezer esztendő küzdelmeiben, hogy, ellenségei és ellenfelei vértben és vassal állottak vele szemben s neki vért nélkül, puszta vassal kellett kiállni, hiven jelle­mezte a szarvasi piactéri jelenetet is. Valóban, a magyar néptől a mindenkori hatalom mindig elszedte a védekezés fegy­vereit. Pucérra vetkőztette s amig az ural­kodó osztályok vértben és vassal védték ki­váltságaikat és politikai hatalmuk erejével a legridegebben zsákmányolták ki a népet, addig­ az istenadta nép védtelenül, puszta ökleivel állott szemben velük. Akárcsak most. Node ebből talán mégsem szabadna azt a konzekvenciát levonni, hogy, most már az ezer esztendő dicsőségére maradjon is igy, folytatódjék igy és vértben, vassal ezután is csak az uralkodó rosztályok harcolhassanak osztályérdekeikért — a parasztok és munká­sok azonban mezítelenül szálljanak szembe szabadságukért és jogaikért. Ez nem a jellem kérdése, államtitkár úr. Ez a hatalmi viszonyok megoszlásának kér­dése. Azt tetszett mondani ott a szarvasi piactéren, azt a bölcsességet tetszett ki­prédikálni, hogy „a magyar nép jelleme nem kívánkozik a titkossághoz, mert a­ magyar ember nyíltan is meg meri mon­dani, amit akar". Hát ezt egészen rosszul tudja, vagy ha jól tudja, akkor rosszul mondja az államtitkár úr. A magyar nép nyíltan nem meri megmondani, hogy, mit akar. Éspedig nem ám azért, mert gyávább, mint más náció, hanem azért nem beszél nyiltan, mert nincs kedve a nép egyszerű gyermekének csontjait összetöretni, börtönbe vettetni, internáltatni és nincs kedve magát az amúgyis gyér munkaalkalomból kidobat­tatni, rendőri vagy, csendőri jelentkezésre köteleztetni, és így tovább. Vagyis: ama mag­yar emberek, akikhez az államtitkár úr szava szólott, nem a nyílt beszédtől félnek, hanem attól, ami annak nyomában érkezik: néha csendőri és rendőri vexaturák és más hasonlók, néha magasabb adók és csöndes és „szabályszerű" közigazgatási „eljárás"-ok alakjában. Erről van szó, államtitkár úr! Ne méltóztassanak tehát históriai távla­tokba ,elkalandozni, mert igaz ugyan, hogy, a magyar nép jelleme nagyszerűen kikristá­lyosodott az ezer esztendő küzdelmeiben, de egy, ilyen kormányzati rendszer, amilyen­ben most élni kénytelenek vagyunk, a gyé­mántkemény jellemeket is cseppfolyóssá teszi. Az emberek ugyanis, akár magyar, akár német, szláv, vagy, latin nemzetiségűek is, élni és megmaradni akarnak. Legalább is általánosságban. Ameddig tehát lehetsé­ges, ameddig bírják szusszal és idegekkel, legalább látszatra, alkalmazkodnak az éppen létező rendszerhez. Asszimilálódnak­. El-

Next