Népszava, 1929. július (57. évfolyam, 146–171. sz.)
1929-07-02 / 146. szám
ILWMI. évfolyam 146. szám, Budapest, 1929 Julius 2. Kedd Ára 16 iHÉI AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: Negyedévre 12 pengő — külföldre 21 peng® Egy hóra . 4 pengő — külföldre 7 pengő Ausztriában egy hóra. ........ 5 pengő SZERKESZTŐSÉG: Vm. CONTI UTCA 4. SZ. Telefonszám .... József 303—30 és J. 303—31 MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁR KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELIÉVEL MINDEN NAP Egyes szám ára 16, ünnepnap 24, vasárnap 32£Q4e, Ausztriában 30, vasárnap 40 groschen. Franciaorsz. 130 sz., Csehszlovákiában hétk. 150 ék, vas. 2cr. Romániában hétköznap 6 lej, vasárnap 12 lel. KIADÓHIVATAL. Vm. CONTI UTCA L SZ. Telefonszám . . . J. 303-30, J. 303-31, J. 303-32 A csehszlovák vasútigazgatóság megszakította a hidasnémeti vasúti forgalmat Egy vasúti alkalmazott letartóztatásával okolják meg ezt az intézkedést. (Prága, július 1. — Csehszlovák távirati iroda.) Hivatalosan közlik, hogy július 2-án déltől kezdve elrendelték a Hidasnémetin áthaladó vasúti forgalom megszakítását. Ezt a rendelkezést azért léptették életbe, mert egy Hidasnémetin szolgálatot teljesítő csehszlovák vasúti alkalmazottat a magyar hatóságok, anélkül, hogy erről a csehszlovák hatóságokat értesítették volna, elhurcoltak. Mivel ilyenformán a csehszlovák vasúti alkalmazottak személyes biztonságát veszedelmeztetve látják, Hidasnémetiről visszarendelték a csehszlovák vasúti személyzetet. * A csehszlovák távirati iroda fenti közleményéhez magyar illetékes helyről a következő megjegyzést fűszik. A csehszlovák vasútigazgatóság intézkedése nyilván azzal van összefüggésben, hogy a magyar hatóságok június 28-án kénytelenek voltak egy Pecha Vince nevű, a hidasnémeti közös határállomáson jegypénztárosi minőségben szolgálatot teljesítő egyént letartóztatni, mert kémkedésben tettenérték. („M. T. I.") Kormány- és rendszerváltozás küszöbén Franciaország. Az amerikai kormány megtagadta a fizetési esedékesség kért elhalasztását. — Napirenden a franciaországi szocialista párt kormányvállalása. Franciaországban nemcsak gazdasági, hanem politikai kérdéssé is lett az Amerikának, járó adósságok fizetésének rendezése. Ennek sorsa mögött nemcsak az a probléma húzódik meg, hogy mikor és mennyi részletet fizet majd Franciaország, hanem a külpolitikai kérdések egész sora kapcsolódik ebbe bele. Márpedig az utóbbi időkben, különösen pedig az angol munkáspárt hatalmas választási győzelme és kormányrajutása óta a külpolitikai kérdések jutottak világszerte és elsősorban Franciaországban előtérbe. A Poincaré-kormány külpolitikájának egyik pillére az angol konzervatívok uralma volt. Ez a pillér összeomlott, a Poincaré—Briand-féle külpolitika törekvéseiben és számításaiban elvesztette azt a támasztékot, amelyet Baldwin és Chamberlain Amerikával vetélkedő, sőt bizonyos kérdésekben amerikaellenes politikája nyújtott neki. Franciaországban ezután az esemény után történnie kellett valaminek, ami a helyzetnek megfelelő változást hoz létre a kormányzásban. Ez a változás nem nyilvánulhat meg abban a taktikában, amelyet Poincaré és Briand nyilván az angliai rendszerváltozás miatt érvényesítenek, amely taktika most éppen olyan mindenáron angolellenes, mint amilyen mindenáron angolbarát volt a közelmúltban és amely most olyan kicsinyes módon nyilatkozik meg, hogy ellenzi a jóvátételi konferenciának Londonban való megtartását. Fölismerte az új helyzet jelentőségét franciaországi testvérpártunk is. Tudatára jutott annak, hogy történelmihivatás teljesítésének időpontja következett el számára. A francia szocialista pártnak bele kell nyúlnia az eseményekbe, ellenzéki kritika helyett kormányzati feladatot kell vállalnia, hogy segítségére menjen az angol munkáspártnak és munkáspárti kormánynak abban a munkáiban, amelyet ez a leszerelésért és a világbéke biztosításáért indított meg. Ennek a helyzetnek a fölismerése nyilvánul meg Leon Blum nagy föltűnést keltő bejelentésében és ennek a fölismerésnek konzekvenciáját vonja le az amerikai kormány válaszával bekövetkezett alkalommal. (Páris, június 30.) Claudel washingtoni francia nagykövet már szombaton délelőtt közölte a francia kormánnyal Stimson amerikai államtitkár válaszát arraa kérelemre, amelyet a követ a francia kormány megbízásához képest az augusztus 1-i esedékesség elhalasztása tárgyában előterjesztett. Stimson államtitkár élénk sajnálkozásának kinyilvánítása mellett azt válaszolta," hogy " az amerikai alkotmány nem ad felhatalmazást az elnöknek az ilyen esedékesség elhalasztására, másfelől a szenátus és a képviselőház tagjai már szabadságra széledtek, úgy, hogy a törvényhozótestület egybehívására nem lehet gondolni. Az amerikai közvéleményre való tekintettel — tette hozzá az államtitkár — egyébként sem lenne remény arra, hogy a Ház Franciaország óhajának megfelelő határozatot hozzon. Az államtitkár utalt arra is, hogy az amerikai közvélemény fölfogása szerint az Egyesült Államoik barátságosan jártak el Franciaországgal szemben, mert az 1926-i egyezményben valójában elengedték azokat a kölcsönöket, amelyeket Franciaország a háború alatt vett föl az amerikai kincstártól és Franciaország visszatérítési tervét csupán azokra az adósságokra mérsékelték, amelyek a háborúutáni időkből származnak. (Páris, július 1.) A pártvezérek vasárnapi megnyilatkozásai után előrelátható, hogy a baloldal két nagy pártja közül a radikálisok a pénzügyi egyezmények ratifikálása mellett fognak állást foglalni, míg a szocialisták nem tekintik politikai kérdésnek a ratifikálást és ha nem is szavaznak mellette, de semlegesek maradnak. A helyzetkép teljességéhez hozzátartozik az is, hogy a ratifikálást megkönnyítő fentartások megszövegezésén éppen Paul Boncour, a szocialista párt egyik vezére dolgozik. Ilyen körülmények között előáll az a különös helyzet, hogy a kormánynak jobboldalról fognak egyes csoportok nehézségeket támasztani, míg a baloldal támogatásban részesíti, úgy, hogy a ratifikáló határozatot a kormány, elsősorban a baloldal magatartásának köszönheti. Egyes lapok a most kialakult helyzetből következtetve, mélyreható politikai változásokat jósolnak már a közeljövőben. (Folytatás a 2. oldalon.) Vértben és vassal állott föl a szarvasi piac terén Sztranyavszkij államtitkár szónokolni a haladás eszméi, a politikai és gazdasági demokrácia ellen. Csendőrszuronyok vértezték és kezében az államhatalom acélja volt. Vele szemben állott a rongyos és éhes tömeg — a csendőrkordonon túl. A csendőrkordonon belül is álltak néhányan, akikhez beszélt s akiknek kezében éppen úgy, mint a csendőrkordonon kívül állóknak, az igazság vasánál nem volt egyéb a kezükben. Amikor tehát Sztranyavszky államtitkár beszédében arra hivatkozott, hogy a magyar nép jelleme megszokta ezer esztendő küzdelmeiben, hogy, ellenségei és ellenfelei vértben és vassal állottak vele szemben s neki vért nélkül, puszta vassal kellett kiállni, hiven jellemezte a szarvasi piactéri jelenetet is. Valóban, a magyar néptől a mindenkori hatalom mindig elszedte a védekezés fegyvereit. Pucérra vetkőztette s amig az uralkodó osztályok vértben és vassal védték kiváltságaikat és politikai hatalmuk erejével a legridegebben zsákmányolták ki a népet, addig az istenadta nép védtelenül, puszta ökleivel állott szemben velük. Akárcsak most. Node ebből talán mégsem szabadna azt a konzekvenciát levonni, hogy, most már az ezer esztendő dicsőségére maradjon is igy, folytatódjék igy és vértben, vassal ezután is csak az uralkodó rosztályok harcolhassanak osztályérdekeikért — a parasztok és munkások azonban mezítelenül szálljanak szembe szabadságukért és jogaikért. Ez nem a jellem kérdése, államtitkár úr. Ez a hatalmi viszonyok megoszlásának kérdése. Azt tetszett mondani ott a szarvasi piactéren, azt a bölcsességet tetszett kiprédikálni, hogy „a magyar nép jelleme nem kívánkozik a titkossághoz, mert a magyar ember nyíltan is meg meri mondani, amit akar". Hát ezt egészen rosszul tudja, vagy ha jól tudja, akkor rosszul mondja az államtitkár úr. A magyar nép nyíltan nem meri megmondani, hogy, mit akar. Éspedig nem ám azért, mert gyávább, mint más náció, hanem azért nem beszél nyiltan, mert nincs kedve a nép egyszerű gyermekének csontjait összetöretni, börtönbe vettetni, internáltatni és nincs kedve magát az amúgyis gyér munkaalkalomból kidobattatni, rendőri vagy, csendőri jelentkezésre köteleztetni, és így tovább. Vagyis: ama magyar emberek, akikhez az államtitkár úr szava szólott, nem a nyílt beszédtől félnek, hanem attól, ami annak nyomában érkezik: néha csendőri és rendőri vexaturák és más hasonlók, néha magasabb adók és csöndes és „szabályszerű" közigazgatási „eljárás"-ok alakjában. Erről van szó, államtitkár úr! Ne méltóztassanak tehát históriai távlatokba ,elkalandozni, mert igaz ugyan, hogy, a magyar nép jelleme nagyszerűen kikristályosodott az ezer esztendő küzdelmeiben, de egy, ilyen kormányzati rendszer, amilyenben most élni kénytelenek vagyunk, a gyémántkemény jellemeket is cseppfolyóssá teszi. Az emberek ugyanis, akár magyar, akár német, szláv, vagy, latin nemzetiségűek is, élni és megmaradni akarnak. Legalább is általánosságban. Ameddig tehát lehetséges, ameddig bírják szusszal és idegekkel, legalább látszatra, alkalmazkodnak az éppen létező rendszerhez. Asszimilálódnak. El-