Népszava, 1931. február (59. évfolyam, 26–48. sz.)

1931-02-01 / 26. szám

1931 február 1. NÉPSZAVA . ez­et fogait Biró. — tmta­dta» Zent­ay Dezső. — Számok röpködtek újra a képviselőházban. A kartellek urainak nevében Biró Pál, a Rima­murányi vezére szállott a porondra. A statisz­tika fegyvereivel próbálta visszaverni a kar­tellek megrendszabályozását célzó erőtlen tör­vényjavaslat Potemkin­-pa­ragra­fusait. Mint mindig, most is azt szerette volna el­hitetni, hogy a kartellek nem a bennük tömö­rülők hatalmának a megszilárdítása, nem a nyereségük növelése, nem a piacok monopoli­zálása, nem a verseny kizárása és nem a fo­gyasztók kiszipolyozása érdekében egyesültek harci szervezetekbe. Árdrágító és termelést korlátozó működésük nem a saját érdekeiket szolgálja. Hanem altruista célból az ország f­öllendítése és a munkásság jóléte érdekében küzdenek. Csak nemzetmentés, iparfejlesztés és munkásvédelem a céljuk. Ezért van szüksé­gük az olcsóbb és jobb külföldi áruk beözön­lé­sét megakadályozó vámvédelemre. És ezért nem szabad szentélyeikbe az állam ellenőrző szerveinek profánul benézni. Hát mi elhisszük, hogy így van ... Nem értjük ugyan, hogy miért riadoznak úgy attól, hogy ezentúl hivatalosan is igazolva legyen áldásdús és profitmentes nemes törek­vésük. Hiszen örülniök kellene, h­ogy így a kartellellenes hangulat majd megszűnik, mert az államhatalom intézői közelebbről is be­láthatnak majd titkos műhelyeikbe. És meg­győződhetnek arról, hogy mennyire alaposak a gyáripar líráinak örökös panaszai és meny­nyire indokoltak szívből fakadó sirámaik az elbírhatatlan szociális terhek és fölmérhetetlen egyéb hátrányaik miatt. Dehát aki ismeri a­ tőke érzékeny természetét és veleszületett félelmét a nagyob­b nyereség­től , az nem ütközhetik meg ezen... S ha mi most mégis féltő óvatossággal köze­lebb merészkedünk a fölsorakoztatott számok­hoz, — hát csak azért tesszük, hogy a magunk részéről is megvilágíthassuk a magyar mun­kásság életszínvonalának a fölemelése érdeké­ben tett­ önföláldozó fáradozásaikat. .. Számokkal operált a kartellvitában a GYOSZ szolgálaton kívüli alelnöke. De nyilván csak azért lépett ki a GYOSZ vezérkarából, hogy ez a dijzbeszéde elfogulatlannak tűnjék föl. Még jóformán el sem hangzott beszédének az utolsó szava, amikor már meg is jelent a kommü­niké, hogy a GYOSZ igazgatósága ragaszkodik hozzá- Nem fogadja el a lemondását. Bizony megérdemli. Kitűnő érvekkel, hivata­los adatokkal támasztotta alá a kartellek érde­kében tartott „elfogulatlan" fölszólalását. Csak éppen egy kis bibit követett el a számadatai­val. Azt az állítást kockáztatta meg, hogy a gyár­ipari munkások munkabére 1928 óta több mint 30% -ka­l emelkedett. S annyira vakmerő volt, hogy ezt igazolni is próbálta. Abból indult ki, hogy 1925-ben 1289 pengő, 1929-ben pedig 1526 pengő volt a gyári munká­sok átlagos keresete. Hogy ez még valóság ese­tén is milyen megdöbbentően alacsony és mennyire kevés egy munkáscsalád megélheté­sére, arról a Fővárosi Statisztikai Hivatal nemrégiben publikált ezerolldalas munkás­statisztikájában a munkásháztartások szám­adatai" alapján mindenki meggyőződhetik. A valóság az, hogy 1925-ben 189.817 előmun­kás, szakmunkás és napszámos volt foglalkoz­tatva a magyar gyáriparban és a részükre kifizetett illetmények és bérek összege a ter­mészetben nyújtott járandóságok egyenértéké­vel együtt 244,02 millió pengő volt. Egyre­egyre tehát 1285 pengő jutott. 1929-ben pedig a 235.262 főnyi munkássereg 351.92 millió pengőt keresett. Egyre-egyre tehát 1496 pengő esett. Ez pedig 16.5% -os emelkedés és nem 18.4%-o­s, amint az illusztris szónok megállapította. Ezen azonban még könnyen túltesszük magunkat. Súlyosabb hibát követett el akkor, amikor úgy folytatta, hogy a statisztikai adatok szerint az 1928. év végétől a négytagú munkáscsalád heti kiadásait jelző indexszámok 104,4-re süly­lyedtek. És ez 17,7%-os újabb javulást jelent. Végeredményben tehát — szerinte — több mint 30%-kal emelkedtek a munkabérek. Meg kell állapítanunk, hogy helyes számot idézett, ha a százalékos csökkenés már nem is vág pontosan. 1928 végén 127,5 volt az index és ez a „Magyar Statisztikai Szemlé"-nek a na­pokban megjelent legutolsó száma szerint 1930 novemberében valóban 104,4-re esett. Ám az elfogulatlan Biró négy kis euskust csinált. A munkabéreket 1925-től 1929-ig szá­mította, de a megélhetési indexet 1928-tól 1930 novemberéig nézte. S hogy minél meredekebb k­i­esést tüntessen föl, hát önkényesen az utolsó 5 év legmagasabb indexéből indult ki. Ha a megélhetési kiadások alakulását is arra az időre számította volna, amely időre a munkabéreket kalkulálta, akkor azt látta volna, hogy 1925-től 1929-ig a megélhetési in­dex nem zuhanást, hanem 119-ről 120,7-ig tör­ténő emelkedést jelez. Ám ha mindenáron a legújabb adatokkal akart operálni, akkor nemcsak a megélhetési indexszámot, hanem a munkabéreket is 1928 végétől .1930 novemberéig kellett volna figye­lemmel kísérnie. Így kívánta volna ezt nem­csak az elfogulatlanság, de a logika, sőt a sta­tisztikai törvényszerűség is. Amit azonban a nehézipar vezére most a fórumon produkált, az nem volt reális számí­tás. Hiszen elhallgatta az 1928 óta bekövetke­zett munka­bérletöréseket és olyan adatokat kapcsolt össze, amelyek hamis képet mutat­nak. Enyhén mondva, ezt megtévesztésnek is le­hetne minősíteni. Esetleg másképp is mond­hatnók. Dehát bajos ma mindent a maga nevén nevezni. Hiszen számolni kell azzal, hogy a „gondolatszabadság" és a „sajtószabadság", „esküdtszék" és „szakbírósági gyakorlat" ma mégsem teljesen azonos fogalmak. * Majd azzal büszkélkedik, hogy a magyar gyáripar 1929-ben százezerrel több munkást foglalkoztatott, mint 1921-ben. Hát elsősorban 1921-ben olyan állapotok voltak ebben a meg­nyirbált, összezúzott országban, amelyek min­dennek nevezhetők, csak normálisnak nem. Az 1921. évi 152.591 főnyi munkás 67.000-rel keve­sebb volt az 1913. évi 219.282-nél — a mai terü­letre számítva. Ehhez képest bizony már nem is olyan nagy áldozatkészség kellett 10 év alatt a mai létszám fölemeléséig.­­ De elmulasztotta most is megemlíteni, hogy ez az újabb haladás olyan sajnálatos változá­sokat mutat, hogy 1925-től 1929-ig a növekvő termelést a szakképzett munkások kiszorítá­sával, olcsóbb munkásanyag kihasználásával végezték. 1925-től 1929-ig a férfi művezetők számát 4941-ről 4792-re csökkentették. A ta­nult férfi szakmunkások számát ez alatt 60.037-ről csak 64.825-re növelve, alig 8%-kal emelték. Viszont az olcsóbb napszámosok se­regét 66.122-ről 89.181-re duzzasztották, vagyis közel 35%-kal szaporították. Még jelentősebb az igénytelenebb, könnyebben kihasználható olcsóbb női munkaerők bevonása. Ezeknek a táborát 36.817-ről 54.815-re erősítve, 50%-kal sűrítették. A gyáripar növekedő termelését és gyarapodó nyereségét tehát olcsó napszámo­sokkal érték el.* Ám a gyáriparnak erről a növekvő nyere­ségéről ismét elfelejtett beszélni a GYOSZ érdektelenné változott vezére. Pedig illő lett, volna megemlíteni, hogy amikor 1925-től 1929-ig a m­unkabérek 16.5%-kal emelkedtek, ugyanakkor a gyáripari termelés értéke 2068.2 millió pengőről 2867.1 millió pengőre szökött föl. Ez pedig 39%-os ugrás. Harmadfélszer annyi, mint a munkabér­emelkedés. Mégis elismerés helyett most azzal vádolta meg a magyar munkásságot, hogy kisebb a munkateljesítménye, mint a jobban fizetett német munkásé! Bizony jellemző állítás ez is, vezérigaz­gató úr! Egyfelől 12—16 órás munkaidőn át a végsőig kihasználják a magyar munkás fizikai erejét. Másfelől annyira alacsony éhbérekért dolgoz­tatják, hogy nem tud belőle elegendő táplálék­hoz sem jutni. És végül még ócsárolják is a munkateljesítményét. Holott az általuk elért, de velük meg nem osztott nyereségtöbblet nap­nál fényesebben cáfolja ezeket a páratlanul merész ráfogásokat. Ha majd a magyar munkás is annyi húst, cu­krot és kenyeret vásárolhat a kereseteiből, mint a német munkás, ha majd a­ magyar mun­kásnak is olyan egészséges, olcsó, levegős és kényelmes lesz a lakása, mint a többi kultúr­állam munkásságának, s ha majd rövidebb munkaideje után elegendő fölfrissítő pihenője is lesz, akkor majd talán helyénvaló lehet összehasonlítást tenni. A mai körülmények között azonban ilyennel előállni, nem más, mint ciniku­sság. Ism­ét akarjuk, hogy az Interparlamentáris Unió magyar csoportjának mi az álláspontja az általános, titkos választá­ás kémesében. A szociáldemoktrata párt parlamenti frakciói­nak levele Berzeviczy Alberthez. Emlékezetes még, hogy az Interparlamentá­ris Unió londoni konferenciáján nagyon hatá­rozott formában fölmerült az általános, titkos választójog kérdése és mert az unió magyar csoportja ezt jelentésében élesen perhorresz­kálja, a szociáldemokrata párt parlamenti frakciója szükségesnek találta, hogy az unió magyar csoportjához határozott kérdést intéz­zen az általános, titkos választójog Magyar­országon való bevezetésének kérdésében. Ezért a következő levelet küldötte el Berzeviczy Albertnek, az unió magyar csoportja elnökének: Nagyméltóságú Berzeviczy Albert úrnak, az Interparlamentáris Unió magyar csoportja elnökének Budapest. Igen tisztelt Elnök Úr! Az Interparlamentáris Unió magyar cso­portja beszámoló jelentésében rossznéven ve­szi, hogy a „londoni konferencia alkalmából a különböző csoportok szociáldemokrata tag­jai külön tárgyalásokat is folytattak egymás között és olyan értelmű határozatot hoztak, hogy követelje az elkövetkező interparlamen­táris konferencia, a kisebbségek valóban sza­bad együttműködése ér­d­ekében, hogy mind­azokban az államokba hol ez még nincsen meg, hozassák be az b­ános és titkos sza­vazati jog". Az unió m­agyar csoportjának jelentése „csudálatosnak jellemzi, hogy „a német csoport vállalkozott, ennek a határo­zatnak az előterjesztésére, bizonyságul annak, hogy a szociáldemokraták nemzet­közisége erősebb­ annál a köteléknél, amely a volt szövetségeseket kellene, hogy egybe­fűzze". Az unió magyar csoportjának itt meg­nyilvánuló fölfogását az ország­­érdekében súlyosan károsnak tartjuk, amely külö­nösen alkalmas arra, hogy belőle messze­menő következtetéseket vonjanak le a magyar csoportnak a kisebbségek érde­kében folytatott harca őszinteségéről, mert köztudomású, hogy nálunk nemcsak a kisebbségi polgároknak, hanem az ország népe túlnyomó többségének — néhány vá­ros kivételével — sincs meg az általános és titkos szavazati­­joga. Az unió magyar csoportjának jelentésében kifejezésre juttatott fölfogás arra enged kö­vetkeztetni, hogy a magyar csoport nem híve az ország demokratikus átalakulásának, nem akarja, hogy az általános és titkos sza­vazati jog nálunk is haladéktalanul ,,be­hozassék", ellenkező esetben nem aggodal­maskodna a jövő évi bukaresti konferenciá­tól, hanem a maga részéről is örömmel csat­lakozna az ilyen irányú kezdeményezésihez. Mindez jogos bizalmatlansággal tölt el bennünket az unió magyar csoportja iránt és mint annak tagjai, szükségesnek tartjuk, hogy az unió magyar csoportja világosan és minden félreértést kizáróan mondja meg: mi az álláspontja az általános és titkos sza­vazati jognak Magyarországra való behoza­tala kérdésében; mi az álláspontja a buka­resti konferencia napirendjére tűzött kérdés­ben, hogy a kisebbségi védelem egyik leg­fontosabb előfeltétele, az állam demokratikus berendezése és ennek alapföltétele az általá­nos és titkos szavazati jog. Ennek a kérdésnek sürgős tisztázását kér­jük, mert, ettől tesszük függővé, hogy tagsá­gunkat továbbra is föntartjuk-e az unió ma­gyar csoportjában. Arra kérjük Elnök Urat, szíveskedjen le­velünket a csoport, tudomására hozni és ben­nünket annak fölfogásáról értesíteni. Tisztelettel a szociáldemokrata képviselők csoportja nevében: Farkas István országgyűlési képviselő, főtitkár.

Next