Népszava, 1931. szeptember (59. évfolyam, 200–225. sz.)
1931-09-01 / 200. szám
1931 szeptember 6. NÉPSZAVA A kálvinista Róma is üzent, a „Quadragesimo Anno" után itt van a debreceni deklaráció. Nem sok a különbség a kettő között. Az alapelvek mindenesetre azonosak. Az egyik is, meg a másik is a tőke ellen látszik fordulni, de a szocializmusra sújt le. Szerencsére ezt a csapást éppen úgy elbírjuk, mint Róma mennydörgését. A tőke nem lesz szelídebb sem az egyiktől, sem a másiktól. Ennyit elöljáróban. Magáról a deklarációról — amely nem áll egymagában, mert a vasárnapi debreceni presbiteri nagygyűlés egész sor más deklarációt is bocsátott ki — szólhatnánk hosszasabban is, mint a logikátlanság mesterművéről, de nem tesszük, mert elég itt néhány megjegyzés is. Hiszen a pápai enciklikával annak idején elég bőségesen foglalkoztunk és a debreceni deklarációval kapcsolatban sem mondhatnánk egyebet. „A tőke és munka kötelességeiről" 12016 ez a deklaráció azzal kezdődik, hogy „a mai egész keresztény civilizáció isten ítélete alatt van. "A földi javakkal és hatalommal való hitetlen sáfárkodás megmérgezte az egész emberiség lelkét és rémület üli meg a világot." Ez a kijelentés voltaképen a vallás, vagy talán helyesebben az egyházak csődjének nyílt bevallása. A keresztény civilizáció csakugyan megbukott, mert kihunyt belőle az az erkölcsi tűz, amely valaha életet adott neki. A kereszténység ősi szelleme elhalványult, sőt el is tűnt teljesen. Igéi csak szavak, amelyek többé márnem tudnak igazi keresztény cselekedetekké formálódni. Ez nem is csoda. Hiszen a kereszténység ideológiai tartalma egy régen letűnt történelmi korszak gazdasági gyökereiből nőtt ki s bárhogy hirdessék is a kereszténység örökkévalóságát, ez épp oly véges, mint minden e földön. A keresztény hittételek szerint ugyan a test elenyészik, a lélek megmarad, de a keresztény egyházak az „isteni törvény"nek élő cáfolatai. Meghalt a keresztény szellem, de az egyéni szervezet él és élni akar. Ez a magyarázata annak, hogy nem tudván a vallás parancsait rákényszeríteni a világ hatalmasaira, minden egyház ellene fordul az új kor nagy eszmeáramlatának, a szocializmusnak. Mivelhogy pedig a tömegek hisznek a szocializmus megváltó erejében, az egyházak, amikor a szocializmust támadják, egyszersmind átkot szórnak a kapitalizmusra is, hogy így próbálják a tömegek velük szemben megrendült bizalmát helyreállítani. De már elkéstek. Hamarabb kellett volna éspedig nem látszólagosan, hanem őszintén szembefordulniok a kizsákmányoló tőkével, nem most és nem úgy, ahogyan teszik. A debreceni deklaráció szerint a „Mammonimádás gonosz bálványozása hozta az emberiségre mindezt azt átkot, háborút, osztályharcot, ez hozta a nyomort anyákat, a kizsákmányolást és tett szívtelenné sok gazdagot az égbekiáltó nyomor jaj- és átokkiáltásai iránt. Azért a Mammon magánjavait nem valljuk szentségnek, hanem isten igéje szerint zsákmánynak." Ezek bizony kemény szavak, csak kissé homályosak. A református egyház eszerint a Mammon magánjavait nem vallja szentségnek. De minthogy az előző sorokban az a kijelentés foglaltatik, hogy a presbiteri nagygyűlés „a magántulajdon elve alapján áll", nehéz lesz eligazodniuk a hívőknek, hogy most már zsákmánynak tekintsék-e a magántulajdont, avagy megtámadhatatlan elvnek. Meg azután a Mammon is túlságosan bizonytalan fogalom a hívők szemében. Mi tehát a megoldás! Ha háborút, osztályharcot, kizsákmányolást hozott az emberiségre a „Mammon-imádás", akkor tehát mit kell tenni? A deklaráció nem marad adós a felelettel, így szól: „Sem az istentelen pénz, sem az istentelen munka, sem a hitetlen trösztök, sem a hitetlen szakszervezetek nem tudják meghozni a kibontakozást, csak a világ nyomorúságát növelik, a világ katasztrófáját és isten igazságos ítéletét siettetik. Béküljetek meg tehát istennel." Hát ez volna a megoldás! Megvalljuk őszintén, nem tudunk mit kezdeni vele. A dolgozó és kizsákmányolt tömegeknek nem az istennel van harcuk, hanem sokkal valóságosabb dolgokkal, valóságos intézményekkel, valóságos emberekkel, a tőke valóságával van harcuk. A tőke pedig sem nem isten",-y sem nem istentelen. A munka sem nem Istenes, sem nem istentelen. A trösztök nem hivők és nem hitetlenek. A tőke éppen úgy, miként a munka, történelmi termék. Pozitívum. Mindkettőnek megvan a maga kimért utja s mindkettő magában hordozza az ellentét erejét, amely egymással a kettőt szembeállítja. Ennek a szembenállásnak egyik megjelenési formája a szakszervezet, amely éppen azért, mert a kizsákmányolt proletártömegek osztályharcának eszköze, hitteljes eszköz, több ennél: a tömegek öntudatának kijegecesedése. A szakszervezet: a világosság. A szakszervezet tény a ténnyel szemben, valóság a valósággal szemben. Mert mondja nekünk az egyház, hogy béküljünk ki istennel. Nekünk nincs harcunk az égi hatalmasságokkal, hanem csak a földiekkel és mert az egyház minden erejét a földi hatalmasságok rendelkezésére bocsátja, harcunk éle őket is éri. A deklaráció üzeneteket küld a dúsgazdagnak, hogy „állítsa vagyonát az emberiség boldogulásának szolgálatába". A nagybirtoknak, hogy „telepítésekkel és munkaalkalmak teremtésével tartsák meg a dolgos és egészséges magyar milliókat". A kisbirtokosnak, hogy „ne nézze le a nincstelent", az intelligenciának, hogy „őrizze meg erkölcsi függetlenségét". Az ipari és földmunkásnak, hogy „a hatalmasok elnyomása és kizsákmányolása ellen a keresztény egyház hangosan emeli föl szavát és Krisztus mindig az erőtlenek pártján van, de aki az istentelenhez pártol, azokkal el is vész". Íme, a református egyház deklarációja és üzenete. Szólhatnánk még egyet-mást róla. De minek... Aki az üzenetet megfogalmazta, az a Szabó Imre református lelkész az egységespártnak és a Wolff-pártnak lelkes agitátora volt a községi választások alatt és kell-e ennél még többet is mondanunk? 3 Nagy a fölzúdulás a közalkalmazottak és állami nyugdíjasok körében a fizetéscsökkentés igazságtalan végrehajtása miatt. A eStiminieisBBBRB salsaMi és nyiBgpd&ls&fólBOZ bi©BM s®aS»£®«I Si©E2z&ray«i!rai ? A közalkalmazottak körében tudvalevően nagy elkeseredést keltett már az az előzetes hír is,hogy fizetésüket a kormány leszállítja és ezt az elkeseredést különösen a kisebb fizetésű állami alkalmazottak és nyugdíjasok között csak fokozta, amikor kiderült, hogy a kormány milyen módszerrel, milyen kulcs szerint akarja végrehajtani a fizetésredukciót. Általában ugyanis remélték, hogy a létminimum alatti fizetésekhez a kormány nem fog hozzányúlni, a 100 pengő alatti és 100 pengő körüli fizetéseket és nyugdíjakat nem fogja csökkenteni azzal a jelszóval, hogy mindenkinek „egyformán" áldozatot kell hoznia a szanálási kísérletek érdekében. Mégis az történt, hogy a legalacsonyabb kategóriák fizetéseit is 10%-kal redukálják már szeptember 1-től kezdődően és ezzel szemben a legmagasabb miniszteri, államtitkári fizetések redukciója is csak 15%. Különöskép sújtja azonban a redukciónak minden szociális érzését kicsúfoló módja azokat a nyugdíjasokat, akik 1927 novembere után vonultak nyugalomba. Ezektől a nyugdíjasoktól ugyanis a kormánynak a válságbizottságtól jóváhagyott döntése értelmében épp úgy 15%-ot vonnak el, mint az aktív miniszterektől és államtitkároktól. Érthető tehát az az elkeseredés és fölháborodás, amellyel úgy ezek az állami nyugdíjasok, mint a kisfizetésű aktív közalkalmazottak fogadták a fizetések, illetve nyugdíjak csökkentésére vonatkozó döntést. Ebben az ügyben egyébként a közalkalmazottak érdekképviselete, a KANSZ vezetői hétfőn este bizalmas értekezletet tartottak, hogy megbeszéljék a további lépéseket, amelyekkel legalább azt akarnák elérni, hogy az úgynevezett törpe fizetéseket mentesítsék a redukció alól. A vasutasok küldöttsége is járt a fizetéscsökkentés ügyében Kenéz Béla kereskedelmi miniszternél és ez a küldöttség azt kérte, hogy ha már a vasutasok fizetését is csökkentik, legalább adjanak egyévi moratóriumot azokra a kölcsönökre, amelyeket a Pénzintézeti Központnál vettek föl a MÁV-alkalmazottak. Kenéz Béla ezt meg is ígérte a vasutasoknak. Egyebekben hangoztatta, hogy a kormány a fizetéscsökkentést átmenetinek tekinti és reméli, hogy egy év múlva a közalkalmazotti fizetésekből már semmit sem fognak levonni. A közalkalmazottak azonban attól tartanak, hogy mához egy évre az akkori kormány ugyancsak hivatkozni fog az államháztartás súlyos helyzetére és a ma átmenetinek jelzett fizetéscsökkentés nem fog átmenetinek bizonyulni. Az elhatározott fizetésredukció miatt elkeseredett közalkalmazottaktól tömegesen kapjuk a kanaszos leveleket, tiltakozó írásokat, amelyekben felháborodásuknak adnak kifejezést a redukció minden igazságérzést kicsúfoló végrehajtásával szemben. Ezekből a hozzánk beérkezett panaszos levelekből az alábbiakban közlünk egyelőre néhány szemelvényt: Egy nyugdíjas állami tanár írja levelében a következőket: — Kezdetben vala a törvény... Az 1848. évi VIII. tc., amely szerint Magyarország minden lakosa minden közterhet különbség nélkül egyenlően és aránylagosan tartozik viselni. Mindenesetre kár, hogy ennek a kormánynak nincs pénzügyminisztere, de legalább helyette rendeltek volna be a 33-as bizottságba egy állásnélküli számtantanárt, aki megmagyarázta volna a bizottság tagjainak, mi az arányosság és mi az egyenlőség. Kezdetben volt a törvény és később volt a háború. És volt a vesztett háború és az országra szakadó nyomorúság. Jött a szanálás a B-listával és a C-listával és a nyugdíjasok különböző kategóriáival. És vége volt az egyenlőségnek és az arányosságnak. Keresztény ésnemzeti jelszavak süvítettek a levegőben és jött a protekcionizmus és megteremtette a maga álláshalmozásait horribilis jövedelmekkel, a másik oldalon pedig a könyörtelen leépítésekkel. Mindezek nyomán azután az arányosság és egyenlőség belehanyatlott a magyar élet sötétjébe. Kezdetben volt a törvény, azután jöttek a törvényenkívüliségek. Nekünk megvoltak az elvi óhajaink, a KANSZ-nak megvoltak az elvi határozatai és ahova jutottunk — azt mindenki láthatja. Az egyenlőség és arányosság paródiájához. A 84—100—300 pengős fizetéseket csaknem olyan arányban, mindössze 5%-kal alacsonyabb kulcs szerint, megadóztatni, mint az 1000 pengős és ennél jóval nagyobb havi illetményeket — ezt nevezi a 33-as bizottság egyenlő elbánásnak. Azt is olvassuk a rendeletet kísérő kommentárban, hogy a miniszterelnök „nyugdíjrendszerünk szembeötlő aránytalanságainak és igazságtalanságainak kiküszöböléséről a törvényben megszabott határidőn belül törvényjavaslatban fog gondoskodni". A mostani rendelet, az uraknak az elhatározott fizetésredukciónál kifejezésre jutott „igazságérzete" azonban minden állami alkalmazottat és nyugdíjast meggyőzhet arról, mit várhatunk mi a beígért törvényjavaslattól. Egy elkeseredett nyugdíjas aláírással kaptuk a következő levelet: — Minden igazságtalanságra el voltunk készülve az ország fölött uralkodó rendszer részéről, de az igazságtalanságnak azt a mértékét mégsem vártuk, amellyel az állami alkalmazottak és nyugdíjasok illetményeit redukálják. Vájjon hogyan tudják azok az urak, akik ezt a határozatot hozták, igazságérzésükkel összeegyeztetni azt, hogy például Igrán Gábor mint volt belügyminiszter csak 5%-kal kap majd kevesebb nyugdíjat, tehát 1800 pengős nyugdíját 5 százalékkal redukálják, ugyanakkor pedig egy 270 pengő nyugdíjban részesülő új nyugdíjas 15 százalékkal kap majd kevesebbet. Ugron Gábor 1800 pengős nyugdíjából tehát havi 90 pengőt vonnak majd le, az én 270 pengős nyugdíjamból pedig havi 40 pengőt. Várjon hol itt az igazság? De ugyanakkor ezeket a kis nyugdíjakat már súlyos, megduplázott adóval terhelték meg, úgy, hogy a 270 pengő havi nyugdíjból a megduplázott adóval ."18 pengőt vonnak le havonta, vagyis 25 százalékot. Ebbe az égbekiáltó igazságtalanságba belenyugodni nem lehet. Azt látjuk ismét, hogy a nagyok érdeke érvényesül a kisemberek rovására és ezt látjuk mindenkor és mindenütt, amióta ez a rendszer uralkodik az országban. Egy másik nyugdíjas írja panaszos levelében a következőket: — Nagyon kíváncsi volnék, hogyan tudná a kormány megmagyarázni és megvédeni azt a rendeletét, amellyel az állami alkalmazottak és nyugdíjasok illetményeit redukálják. ilyen magyarázkodásra azonban, úgy látszik, nem is