Népszava, 1931. szeptember (59. évfolyam, 200–225. sz.)

1931-09-01 / 200. szám

1931 szeptember 6. NÉPSZAVA A kálvinista Róma is üzent, a „Quadragesimo Anno" után itt van a debre­ceni deklaráció. Nem sok a különbség a kettő között. Az alapelvek mindenesetre azonosak. Az egyik is, meg a másik is a tőke ellen lát­szik fordulni, de a szocializmusra sújt le. Sze­rencsére ezt a csapást éppen úgy elbírjuk, mint Róma mennydörgését. A tőke nem lesz szelídebb sem az egyiktől, sem a másiktól. Ennyit elöljáróban. Magáról a deklarációról — amely nem áll egymagában, mert a vasárnapi debreceni presbiteri nagygyűlés egész sor más deklará­ciót is bocsátott ki — szólhatnánk hosszasab­ban is, mint a logikátlanság mesterművéről, de nem tesszük, mert elég itt néhány megjegy­zés is. Hiszen a pápai enciklikával annak ide­jén elég bőségesen foglalkoztunk és a debre­ceni deklarációval kapcsolatban sem mond­hatnánk egyebet. „A tőke és munka kötelességeiről" 12016 ez a deklaráció azzal kezdődik, hogy „a mai egész keresztény civilizáció isten ítélete alatt van. "A földi javakkal és hatalommal való hitetlen sáfárkodás megmérgezte az egész emberiség lelkét és rémület üli meg a világot." Ez a kijelentés voltaképen a vallás, vagy talán helyesebben az egyházak csődjének nyílt bevallása. A keresztény civilizáció csakugyan megbukott, mert kihunyt belőle az az erkölcsi tűz, amely valaha életet adott neki. A keresz­ténység ősi szelleme elhalványult, sőt el is tűnt teljesen. Igéi csak szavak, amelyek többé már­nem tudnak igazi keresztény cselekedetekké formálódni. Ez nem is csoda. Hiszen a keresz­ténység ideológiai tartalma egy régen letűnt történelmi korszak gazdasági gyökereiből nőtt ki s bárhogy hirdessék is a kereszténység örökkévalóságát, ez épp oly véges, mint min­den e földön. A keresztény hittételek szerint ugyan a test elenyészik,­­ a lélek megmarad, de a keresztény egyházak az „isteni törvén­y"­nek élő cáfolatai. Meghalt a keresztény szellem, de az egyéni szervezet él és élni akar. Ez a ma­gyarázata annak, hogy nem tudván a vallás parancsait rákényszeríteni a világ hatalma­saira, minden egyház ellene fordul az új kor nagy eszmeáramlatának, a szocializmusnak. Mivelhogy pedig a tömegek hisznek a szocializ­mus megváltó erejében, az egyházak, amikor a szocializmust támadják, egyszersmind átkot szórnak a kapitalizmusra is, hogy így próbál­ják a tömegek velük szemben megrendült bizal­mát helyreállítani. De már elkéstek. Hamarabb kellett volna éspedig nem látszó­lagosan, hanem őszintén szembefordulniok a kizsákmányoló tőkével, nem most és nem úgy, ahogyan teszik. A debreceni deklaráció szerint a „Mammon­imádás gonosz bálványozása hozta az emberi­ségre mindezt azt átkot, háborút, osztályhar­cot, ez hozta a nyomort anyákat, a kizsákmá­nyolást és tett szívtelenné sok gazdagot az égbekiáltó nyomor jaj- és átok­kiáltásai iránt. Azért a Mammon magánjavait nem valljuk szentségnek, hanem isten igéje szerint zsák­mánynak." Ezek bizony kemény szavak, csak kissé ho­mályosak. A református egyház eszerint a Mammon magánjavait nem vallja szentségnek. De minthogy az előző sorokban az a kijelentés foglaltatik, hogy a presbiteri nagygyűlés „a magántulajdon elve alapján áll", nehéz lesz el­igazodniuk a hívőknek, hogy most már zsák­mánynak tekintsék-e a magántulajdont, avagy megtámadhatatlan elvnek. Meg azután a Mam­mon is túlságosan bizonytalan fogalom a hívők szemében. Mi tehát a megoldás! Ha háborút, osztály­harcot, kizsákmányolást hozott az emberi­ségre a „Mammon-imádás", akkor tehát mit kell tenni? A deklaráció nem marad adós a felelettel, így szól: „Sem az istentelen pénz, sem az istentelen munka, sem a hitetlen trösztök, sem a hitet­len szakszervezetek nem tudják meghozni a kibontakozást, csak a világ nyomorúságát növelik, a világ katasztrófáját és isten igaz­ságos ítéletét siettetik. Béküljetek meg tehát istennel." Hát ez volna a megoldás! Megvalljuk őszintén, nem tudunk mit kez­deni vele. A dolgozó és kizsákmányolt tömegek­nek nem­ az istennel van harcuk, hanem sok­kal valóságosabb dolgokkal, valóságos intéz­ményekkel, valóságos emberekkel, a tőke való­ságával van harcuk. A tőke pedig sem nem isten",-­y sem nem istentelen. A munka sem nem Istenes, sem nem istentelen. A trösztök nem hivők és nem hitetlenek. A tőke éppen úgy, miként a munka, történelmi termék. Pozitívum. Mindkettőnek megvan a maga kimért utja s mindkettő magában hordozza az ellentét erejét, amely egymással a kettőt szembeállítja. Ennek a szembenállásnak egyik megjelenési formája a szakszervezet, amely éppen azért, mert a kizsákmányolt proletár­tömegek osztályharcának eszköze, hitteljes eszköz, több ennél: a tömegek öntudatának kijegecesedése. A szakszervezet: a világosság. A szakszervezet tény a ténnyel szemben, való­ság a valósággal szemben. Mert mondja nekünk az egyház, hogy békül­jünk ki istennel. Nekünk nincs harcunk az égi hatalmasságokkal, hanem csak a földiekkel és mert az egyház minden erejét a földi hatal­masságok rendelkezésére bocsátja, harcunk éle őket is éri. A deklaráció üzeneteket küld a dúsgazdag­nak, hogy „állítsa vagyonát az emberiség bol­dogulásának szolgálatába". A nagybirtoknak, hogy „telepítésekkel és munkaalkalmak terem­­tésével tartsák meg a dolgos és egészséges ma­­gyar milliókat". A kisbirtokosnak, hogy „ne nézze le a nincstelent", az intelligenciának, hogy „őrizze meg erkölcsi függetlenségét". Az ipari és földmunkásnak, hogy „a hatalmasok elnyomása és kizsákmányolása ellen a keresz­tény egyház hangosan emeli föl szavát és Krisztus mindig az erőtlenek pártján van, de aki az istentelenhez pártol, azokkal el is vész". Íme, a református egyház deklarációja és üzenete. Szólhatnánk még egyet-mást róla. De minek... Aki az üzenetet megfogalmazta, az a Szabó Imre református lelkész az egységes­­pártnak és a Wolff-pártnak lelkes agitátora volt a községi választások alatt és kell-e ennél még többet is mondanunk? 3 Nagy a fölzúdulás a közalkalmazottak és állami nyugdíjasok körében a fizetés­csökkentés igazságtalan végrehajtása miatt. A eStiminieisBBBRB salsaMi és nyiBgpd&ls&fólBOZ bi©BM s®aS»£®«I Si©E2z&ray«i!rai ? A közalkalmazottak körében tudvalevően nagy elkeseredést keltett már az az előzetes hír is,­­hogy fizetésüket a kormány leszállítja és ezt az elkeseredést különösen a kisebb fize­tésű állami alkalmazottak és nyugdíjasok kö­zött csak fokozta, amikor kiderült, hogy a kor­mány milyen módszerrel, milyen kulcs szerint akarja végrehajtani a fizetésredukciót. Általá­ban ugyanis remélték, hogy a létminimum alatti fizeté­sekhez a kormány nem fog hozzányúlni, a 100 pengő alatti és 100 pengő körüli fizetése­ket és nyugdíjakat nem fogja csökkenteni az­zal a jelszóval, hogy mindenkinek „egyfor­mán" áldozatot kell hoznia a szanálási kísérle­tek érdekében. Mégis az történt, hogy a leg­alacsonyabb kategóriák fizetéseit is 10%-kal redukálják már szeptember 1-től kezdődően és ezzel szemben a legmagasabb miniszteri, ál­lamtitkári fizetések redukciója is csak 15%. Különöskép sújtja azonban a redukciónak minden szociális érzését kicsúfoló módja azo­kat a nyugdíjasokat, akik 1927 november­­­e után vonultak nyugalomba. Ezektől a nyugdíjasoktól ugyanis a kor­mánynak a válságbizottságtól jóváhagyott döntése értelmében épp úgy 15%-ot vonnak el, mint az aktív miniszterektől és állam­titkároktól. Érthető tehát az az elkeseredés és fölháboro­dás, amellyel úgy ezek az állami nyugdíjasok, mint a kisfizetésű aktív közalkalmazottak fo­gadták a fizetések, illetve nyugdíjak csökken­tésére vonatkozó döntést. Ebben az ügyben egyébként a közalkalma­zottak érdekképviselete, a KANSZ vezetői hétfőn este bizalmas értekezletet tartottak, hogy megbeszéljék a további lépéseket, ame­lyekkel legalább azt akarnák elérni, hogy az úgy­nevezett törpe fizetéseket mentesítsék a redukció alól. A vasutasok küldöttsége is járt a fizetés­csökkentés ügyében Kenéz Béla kereskedelmi miniszternél és ez a küldöttség azt kérte, hogy ha már a vasutasok fizetését is csökken­tik, legalább adjanak egyévi moratóriumot azokra a kölcsönökre, amelyeket a Pénzinté­zeti Központnál vettek föl a MÁV-alkalma­zottak. Kenéz Béla ezt meg is ígérte a vas­utasoknak. Egyebekben hangoztatta, hogy a kormány a fizetéscsökkentést átmenetinek te­kinti és reméli, hogy egy év múlva a köz­alkalmazotti fizetésekből már semmit sem fognak levonni. A közalkalmazottak azonban attól tarta­nak, hogy mához egy évre az akkori kor­mány ugyancsak hivatkozni fog az állam­háztartás súlyos helyzetére és a ma átme­netinek jelzett fizetéscsökkentés nem fog átmenetinek bizonyulni. Az elhatározott fizetésredukció miatt elkese­redett közalkalmazottaktól tömegesen kapjuk a k­anaszos leveleket, tiltakozó írásokat, ame­lyekben felháborodásuknak adnak kifejezést a redukció minden igazságérzést kicsúfoló végrehajtásával szemben. Ezekből a hozzánk beérkezett panaszos levelekből az alábbiakban közlünk egyelőre néhány szemelvényt: Egy nyugdíjas állami tanár írja levelében a következőket: — Kezdetben vala a törvény... Az 1848. évi VIII. tc., amely szerint Magyarország minden lakosa minden közterhet különbség nélkül egyenlően és aránylagosan tartozik viselni. Mindenesetre kár, hogy ennek a kormánynak nincs pénzügyminisztere, de legalább helyette rendeltek volna be a 33-as bizottságba egy ál­lásnélküli számtantanárt, aki megmagyarázta volna a bizottság tagjainak, mi az arányosság és mi az egyenlőség. Kezdetben volt a törvény és később volt­­ a háború. És volt a vesztett háború és az országra szakadó nyomorúság. Jött a szanálás a B-listával és a C-listával és a nyugdíjasok különböző kategóriáival. És vége volt az egyenlőségnek és az arányosság­nak. Keresztény és­­nemzeti jelszavak süvítet­tek a levegőben és jött a protekcionizmus és megteremtette a maga álláshalmozásait hor­ribilis jövedelmekkel, a másik oldalon pedig a könyörtelen leépítésekkel. Mindezek nyomán azután az arányosság és egyenlőség bele­hanyatlott a magyar élet sötétjébe. Kezdetben volt a törvény, azután jöttek a törvényen­kívüliségek. Nekünk megvoltak az elvi óha­jaink, a KANSZ-nak megvoltak az elvi hatá­rozatai és ahova jutottunk — azt mindenki lát­hatja. Az egyenlőség és arányosság paródiájá­hoz. A 84—100—300 pengős fizetéseket csaknem olyan arányban, mindössze 5%-kal alacsonyabb kulcs szerint, megadóztatni, mint az 1000 pen­gős és ennél jóval nagyobb havi illetménye­ket — ezt nevezi a 33-as bizottság egyenlő el­bánásnak. Azt is olvassuk a rendeletet kísérő kommentárban, hogy a miniszterelnök „nyug­díjrendszerünk szembeötlő aránytalanságainak és igazságtalanságainak kiküszöböléséről a törvényben megszabott határidőn belül tör­vényjavaslatban fog gondoskodni". A mostani rendelet, az uraknak az elhatározott fizetés­redukciónál kifejezésre jutott „igazságérzete" azonban minden állami alkalmazottat és nyug­díjast meggyőzhet arról, mit várhatunk mi a beígért törvényjavaslattól. Egy elkeseredett nyugdíjas aláírással kaptuk a következő levelet: — Minden igazságtalanságra el voltunk ké­szülve az ország fölött uralkodó rendszer részéről, de az igazságtalanságnak azt a mér­tékét mégsem vártuk, amellyel az állami al­kalmazottak és nyugdíjasok illetményeit redukálják. Vájjon hogyan tudják azok az urak, akik ezt a határozatot hozták, igazság­érzésükkel összeegyeztetni azt, hogy például I­grán Gábor mint volt belügyminiszter csak 5%-kal kap majd kevesebb nyugdíjat, tehát 1800 pengős nyugdíját 5 százalékkal redukál­ják, ugyanakkor pedig egy 270 pengő nyug­díjban részesülő új nyugdíjas 15 százalékkal kap majd kevesebbet. Ugron Gábor 1800 pen­gős nyugdíjából tehát havi 90 pengőt vonnak majd le, az én 270 pengős nyugdíjamból pedig havi 40 pengőt. Várjon hol itt az igazság­? De ugyanakkor ezeket a kis nyugdíjakat már súlyos, megduplázott adóval terhelték meg, úgy, hogy a 270 pengő havi nyugdíjból a meg­duplázott adóval ."18 pengőt vonnak le havonta, vagyis 25 százalékot. Ebbe az égbekiáltó igaz­ságtalanságba belenyugodni nem lehet. Azt látjuk ismét, hogy a nagyok érdeke érvénye­sül a kisemberek rovására és ezt látjuk min­denkor és mindenütt, amióta ez a rendszer uralkodik az országban. Egy másik nyugdíjas írja panaszos levelében a következőket: — Nagyon kíváncsi volnék, hogyan tudná a kormány megmagyarázni és megvédeni azt a rendeletét, amellyel az állami alkalmazottak és nyugdíjasok illetményeit redukálják. ilyen magyarázkodásra azonban, úgy látszik, nem is

Next