Népszava, 1931. december (59. évfolyam, 278–301. sz.)
1931-12-25 / 298. szám
274 0, ezek a fehér falak! Milyen jó, hogy töröttek a cellám ablakai. Levegő! Levegő! A bezárt sötét csöndességben összefut a szemem előtt minden: a vackom, az asztal, a szék, a polc, a könyveim s a keskeny rácsos ablak. Egyetlen sárga pont: a vasajtó kukucsán, ahol beles rám az or, beszűrődő sárga fény, a villainy. Észrevétlenül valami nehéz csüggedés nehezedik lelkemre Vizsgálom magamat — s ez a csüggesztő teher nem a bűntudat! És ha az volna itt! Amíg ott künn, szabad mozgásomban egyéni aktivitásom, munkám a társadalmi munka részévé vált, a munkám társadalmi volt A munkához való raffinériát, rengeteg tapasztalatot a társadalomban tanultam el, sőt elmém felfogóképességét is a társadalom csiszolta, nevelte. Minden bennem már eleve megszületett emberi sajátságokat a viszonyok képezték, formálták. És ha munkám társadalmi munka lett, nem lehetnek erényeim és bűneim nem egyéniele, hanem csupán társadalmi erények és bűnök, amelyeket minden vonatkozásban maga a társadalom fejlesztett. Nincs tehát bűnös! Én sem vagyok az! Hamégia van bűn, az a társadalom bűne, elkövetjük mind együttesen és amily rész jut a társadalmi munka szervezetében az egyesre, csupán annyi rész jut reá a bűnből is! Nem az emberben gyökeredzik tehát a bűn, hanean a társadalmi szervezet hiányosságában, mint ahogy cellám törött ablakán nyakamba becsapkodó eső és besüvöltő szál oka sem bennem leledzik, hanem az ablak rossz voltában. Bennem sem a bűntudat teszi szinte elviselhetetlenné itt az életet, hanem a társas viszony hiánya. Eltorzulhat bennem minden érzés, eltintorodhat minden gondolat, térítgethetik elmém működését, mégis mérhetetlen intenzivitással érzem a fájdalmat: magánzárkában, magányosan, egyedül vagyok. A legszörnyűbb büntetés ez, hiszen emberi mivoltunk a társas érzés fundamentumára épül. Olyan jó volna erősen megrázni vállamat, hogy szabaduljak az irtózatos nyomástól, s képtelen vagyok még megmozdulni is. Csak meredten bámulok a vasajtó kicsiny fénypontjára, amely néha elsötétül, mikor öntudatlan proletártestvérem, az őr bekandikál rajta. A cella többi részében is minden sötét s mintha még feketébb árnyak suhognának körülöttem. Elfelejtem azt is, hogy vagyok. ...Most fölkelek. Szomjas vagyok. A vizescsöbröt keresem. Odakünn, a folyosón monoton léptekkel jár a fegyveres őr. Hallgatom a koppanó csöndet, s ki tudja, mennyi idő szaladhat így fölöttem el! S amint fölvetem fejem, odatapad tekintetem a cellaablakra, egy ezüstös csikra. Oly jól esik azt is hosszan-hosszan elnézni A rohanó felhők mögül szűzi kacérsággal kandikál be a hold. Odamegyek, szinte sietek az ablak alá Magasan az ablak, nem nézhetek ki, csak érzem, hogy világos van odakünn, a hold világít a földre, beezüstözi az egész Mindenséget. Csillagok is vannak és furcsán rezegnek, voltaképen nem is rezegnek, szaladó sugarukat valami elfogja útközben bizonnyal. Egészen nyugodtan vannak odaszegezve az égre. A hold is. Nincs bennük semmi, de semmi kifejezés. Szinte ijesztő ez a halott merevség. Hát hol vagyok én? Megfagyott-e a világerekben a vér? Hiszen tulajdonképen feleletet várok valahonnan, hiszen kérdezni szeretnék valamit!... Ott hevernek a könyveik az asztalon egész garmadával. Sok minden van bennök és én mégis folyvást a felelet érkezését várom valahonnan. De hát kitől, hát ki beszél itt hozzám, ki szól nekem? összerázkódom, összehúzom magamat és végigfut rajtam az elhagyottság fagyos rémülete, homlokomról hideg csöppek gyöngyöznek alá Két karom élettelenül esik le, hátrahanyatlom a falnak, forogni kezd előttem a nagy homály, lábam alatt se biztos a föld. Jaj! Csak az kell még, hogy a padozat deszkái pattanjanak meg és előlépnek a dermedt tekintetű szellemek, melyek a magányos embereket kedvelik. De csak maradjatok, minek jönnétek? Mindent tudok, ami tudni adatott. Életet hozzatok nekem! Életet, szabadságot! Nekidülök egész testemmel a falnak. Forró farcomat ráfektetem a hús falra. És meleg könnycseppek peregnek végig arcomon. — No! No! Csillapodj! Csitítsd magad! Ha máskép nem, hát körmeidet mélyezd a húsba a kintól, fogaid szorítsd össze a gyötrelemtől. Nézd-nézd, nem látod, ez a halálos csönd itt bent és odakint az új élet jövetelét jelzi. Hát nem tudod, hogy a korhadás a születendő élet anyaméhe? Így van ez az emberi társadalomban is. — Jó... jó ... •Belenyugszom, csöndes leszek ... Visszahúzódom... oda, az én jó vackomra. És várok, várom, mint suhan el percperc után én nő a percek múltával a reménység, hogy fölvirrad még egyszer nekem is... Ó, mert csak még egyszer szabadnak lenni! Élni, élni még újra! Csak egyszer, egyszer még fürdeni a szabadság levegőjében, amelynek minden atomja csak életet táplál, csak zsongit, vigasztal. Nem kívánok már semmi egyebet Álmok nagy, tülekedő csatákról testet ne öltsenek. Minden bódító ábrándot önnön boldogságomról is végkép eltemetek. Csak az életittas napos természet ölelését kívánom még egyszer — utoljára. Utoljára a nagyszerű természet csodásan szép, jóságos ölébe, ahol nincsen egyetlen ember sem, ahol csupa tiszta napsugár lesz és sok-sok parányi állat virág, lomb és dalos madár... mind-mind körülvesznek és ott csillog szemükben a sirató könnycsepp, üzenetet várnak, ki merre vigye. És én nem üzenek — csak drága asszonyomnak és kicsi lányomnak, senki másnak... Boldogan hunyom le két szememet, átölelem a csodás Mindenséget, amelyet ugy szerettem s ő is szeretett engem... Hogy az emberek nem szerettek és elvették a szabadságomat... ártatlanul börtönbe vetettek — hivságos siratni őket Hivságok hivsága, mivel amit ők neveznek szeretetnek, az csak merő önzés, sivalgás... Itt várom, igy várom szép nagy nyugodtan a ragyogó napot hogy tündöklő tűzszekeren előrobogjon értem a szabadulás és vigyen a diadalmas szabadságba, hogy fölujjongjon bennem az élet pirosló vágya, az élet szerelmének pezsgő ereje s egyszer mindörökre a kéklő, véghetetlen Mindenségbe. IRTA TUBA KÁROLY ff OFSZAVA 1931 december 29. - írta ELLENBOGEN JÓZSEF. - 1931 tele. Munkátlanság! Nyomor! Éhség! Letört vagy indulásban megfojtott egzisztenciák. Nagy politikai káosz. Gazdasági összeomlás. Sehol egy napfényes folt, sehol egy biztató sugár, amely át tudná törni a reménytelenségbe felhőzött eget. És mégis... A felszín alatt, a nagy események hátterében embercsoportok sorakoznak. Fiatalok, korban vagy gondolkodásban azok. Emberek, akiket lenyomott az élet, de akik nem akarnak megfulladni a reménytelenség sorában. Mert hiszinek és hitük erejében túllátnak a mán. Az arcélen hatalmas erők állnak készen, hogy körömmel és foggal síkraszálljanak. S a front mögött a maradékok összegyűjtve, a romokon a jövőbenézők építik az eljövendő idők védvárrait — a kulturát. Kis pepecselő — a nagy jelenségek mellett nevetségesnek ható — munkába fognak. Beszélnek új világirodalomról, új művészetről, beszélnek céltudatos sportról és a különböző Károlyiak idejében — kirándulnak a hegyek közé... Problémát csinálnak a turisztikából és toboroznak, építenek a szebb holnapért... Visszanézünk egy évet: 30.000 turista, 12.199 csónak a Dunán, 616.500 eladott turistajegy a vasúton, a Pilis 59 csúcsa közül háromra szabad a közlekedés. A Börzsönyben a 31 közül korlátlan megközelítés egynek sincsen. És a nyomorúság ellenére, vagy talán éppen ezért, hatalmas, táguló perspektíva nyílik a turistaság mint tömegszükséglet előtt. A dolog természetéből folyva, a turistaság térhódítása a nagy morális és egészségügyi hasznán túl, anyagi föllendülést hozott egyes specializált kereskedő és iparos szakmáknak és fényes üzletet jelentett a közlekedési vállalatok sokaságának — elsősorban a MÁV-nak. A turistakultúra megnyitotta az idegenforgalom, valamint a honi vándorlás előtt az eddig Ázsiánál is messzebb eső Bükköt és Mátrát, fölfedezte a város mellett a Dunát, a Pilist, a Börzsönyt. És a gazdaságilag leromlott középosztály először kényszerűségből, majd később megszokásból, dacolva a magyaros vendégszeretetbe csomagolt kapzsisággal, idehaza töltötte el, ha még volt mit elkölteni. De ezen túl a turistaság egy eddig negatívumot jelentő, hatalmas munkás- és alkalmazott tömeget hozott a felszínre, akik hihetetlen vehemenciával fogták föl és használták ki a legősibb, mégis új, a természet szeretetében gyökeredző, sportontúli kultúrjelenséget. Amennyire természetes a turisztika népszerűségének a növekedése, annyira észszerűtlen a megközelítés eszközeit birtoklók reakciója. Az államtól a földhöz ragadt urbérességig mindenki profitált a turistától és mégis a jelenségek arra vallanak, hogy inkább lemondanak a tapasztalat nyomán várható haszonról , de a városi tömegek egészséges élniakarását elgáncsolják. Joggal vetődik föl a kérdés: várjon miért? A felelet: egyrészt politikum, másrészt pedig konvencionális önzés. Egyik oldalon a turistaság exkluzivitását féltik a heterogén tömeg beözönlésétől, a másik oldalon pedig a vad félelem az erdőt járó turista nyakába szeretné varrni a vidék politikai fölébredését. Mindkét fölfogás téves. Az egyik az okozatban, a másik az okban lőtt bakot. A nagy tömegek nem a turistaságurivoltát irigyelték meg, a forrongó falut pedig a kirándulók nyakába varrni, a rövidlátáson túl jókora rosszakaratot is igényel. A ma embere, elsősorban a munkás és a proletarizálódott polgár, a turistaságban megérezte annak maradéktalan, salakmentes nyereségét A turisztika, mint a sport távol áll a hétköznapi tülekedéstől és a természet tanítva, áttekintést, sokoldalúságot ad a vele foglalkozóknak. A városi örömök fogalma alá sorolt úgynevezett szórakozásokon túlszaladt az idő és ha nem is az egyszerű észszerűség, de az olcsóbb hozzáférhetőség megadta felénk a kezdő lökést, a folytatás pedig megmutatta a félremagyarázhatatlan lényeget. És még egy. A ma láta nem enged specializálódást, egyoldalú szórakozást, vagy akár tanulást, senkinek sem. Ezért nagy a turistaság vonzóereje. A turistaság nem sport nem szórakozás, nem tanterembe vagy könyvsorokba zsúfolt tanulság, hanem mindez együttvéve és ezeken fölül pihenés, fölüdülés. A turistaság ott van az idő meghamisíthatatlan tükrében. Egy szinsávot alkot a napsugarat megtörő prizmán. S ha a színek egyszer találkozni fognak az emberiség derűségén, szivárványt képezve hirdetik majd a megnyugvás nehezen várt békéjét. A TevORS előtt írta VÁRNAI ZSENI. - Ott álltam a perronon a római gyors előtt, a mozdony gőzt zihált, már indulásra készen s a pillanat iramló ködszárnyához tapadtan a suhanó vonatban, egy drága arcot néztem. Még láttam őt a percben, egy bús szemvillanásig, aztán suhant a gyors, már csak a füstje kéklett, itt volt, enyém volt, elment a nagyvilágba, csupán szívembe karcolt tündöklő képe fénylett. Ott álltam a perronon és a síneket néztem, mik lusta érckigyókként a messzeségbe nyalnak s éreztem, hogy a tünő gyors után szivem vércsöppjei a síneken gurulnak.