Népszava, 1933. január (61. évfolyam, 1–25. sz.)

1933-01-01 / 1. szám

I­ MA: Utalvány a Népszava Filléres Színházi Estéi olcsó előadásáral IJEI. Éth­olyam 1. szám, Buffaness, 1933 janu­ár 1, vasárnap Ara 16 Ittlét AZ ELŐFIZETÉS Á­RA: Negyedévre 6 pengő — külföldre 12'— pengő Egy hóra . 2 pen­gő — külföldre 4­50 pengő Ausztriában egy hóra ....... 2*50 pengő SZERKESZTŐSÉG: Vm. CONTI -UTCA 1. SZ. Telefonszám .... SO-3-30 és SO-3-31 MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA­­ KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN MAP Az* XV­-ív-KÖNY­ r. Egyes szám ára 8, vasárnap IS fillér. Ausztriában látva». 24 groschen. Franciaországban — SO fr., Csehszlovákiában hétköznap 1 fk. vas. 150 ck.­­Romániában hétköznap 4 lei, vasárnap 8 lei. KIADÓHIVATAL: Vm. Telefonszára ....... CONTI-UTCA 1. SZ. 30-3-30, 30-3-31, 30-3-31 Az élet vagy a halál küszöbén? Ne kuvikoljatok, hanem hirdes­sétek a reményt és az életet!... Ez, ahogy meggondoljuk, pa­rancs, szigorú utasítása az idő­nek mindenkihez, aki valamely kiemelkedőbb dobogóról szóval vagy írással szólhat embertársai­hoz. Igen, ez volna az időnek a pa­rancsa, s nem is oktalanul, de mit tegyek például jómagam, akitől tegnap reggel is azt kér­dezte valaki, „adj tanácsot, mit tegyek?", s mindaz, ami e kérdés és kérés előtt állott, egy levél hosszú négy oldalán, olyan sö­tétre fest mindent — mindent, mindent, ami körülöttünk van! Hát persze, állástalanság... A levélíró pont egy ével ezelőtt még boldog­­ bizakodással hagyta el a régi esztendőt és lépett át az­­újba. Keresett, elsőrendű szak­munkás. Állása volt, szép és ben­sőséges családi élete. És ma már vége mindennek. Vége, a szó leg­elrettentőbb értelmében. Se állás, se munka — semmi! Az a semmi, amit az ember eddig még nem ismert, amit csak most tanultunk meg. Hajnalban egy darab kenye­ret tesz a zsebébe, azzal megy el hazulról és késő estig talpalja végig a várost. Hiába! Munka nincs, családi élet nincs, élet sincs — mert ami van, az már régen, hosszú hónapok óta nem élet. De ez a levél csak egy az ezer közül S ez a sors is csak egy a tízezer közül. Banalitás!? De véres és könnyeztető bana­litás, amely most mint pusztító orkán száguld át az életen. Nem egy ember, nem egy nagy társa­dalmi osztály — egy fél világ tragédiájának forrósága perzsel belőle. Egzisztenciák hullanak el, tűz­helyek omlanak össze, mintha ágyúütegek össztüze kaszált volna le mindent, mindent, ami bár nagy vagy kicsiny volt, bár szép vagy csak megnyugtató volt, de benne piros lett az élet magja, az öröm, az energia és a jövendő forrása: a remény és az önbiza­lom. Igen , adj tanácsot, mit te­gyek? Milyen könnyű és mégis milyen rettenetesen nehéz kérdés. Mert én vagy mink kitől kérdez­zük meg, hogy: adj tanácsot, mit válaszoljunk, amikor már nem a tanács, hanem a segítség is el­késett, s amikor olyan szörnyen sötét körülöttünk a világ!? Hi­tünk van, törhetetlen. Meggyőző­désünk van, mélységes és ke­mény, mint a kovakő. De van szo­morúságunk is és van fájdal­munk is, mint valami fölvevő rezervoár, amelyben a külső világ panasza, jajjá, sérülóhaja és gyermeksírása bő hullámzással folyik össze. Sötét fölszereltség ez és szomorú állomása az élet­nek, amikor fordul az idő és in­nen nézünk vissza a letűnt esz­tendőbe és innen nézünk bele az újba, ami következik. Minden esztendő nehezebb, min­den esztendő keservesebb. Hajnala van vagy kora reggele az új esztendőnek s az ember ugy érzi, mintha egy beethoveni zene­kar hangjai zendülnének föl körü­lötte. Nem a szépség és az igazság hangjai, s nem a magasba szárnyaló ihlet szent melódiái, hanem a reménytelenség és a bánat sötét kondulása. Ahogy a nagy Wagner irta a nagy beet­hooveni zenéről: ébredés egy olyan nappalunk reggelén, amelyről biztosan tudjuk, hogy egyetlen vágyunkat sem fogja teljesíteni, egyetlenegyet sem! így indulunk el, a boldogtalan­ság és a reménytelenség terhét cipelve, amikor el kell indulnunk az új esztendő útjain. * Tegyünk számadást? Zárjuk le a mérleget? Óriási veszteség mindenben. A legnagyobb veszteség abban, hogy a letűnt esztendő is a valóra nem vált remények, a megfenek­lett várakozások s a csalódások esztendeje volt. Az esztendő csak süllyedést hozott, emelkedést sehol sem és semmiben sem. Az élet szintjét a nyomor nyomja lefelé, az élet kicsiny és nagy értékeit a munkátlanság, a termelés halál­tusája zúzza hamuvá. Pedig a világ népei nem akarták a min­dent. Csak dolgozni és kenyeret keresni akartak egy esztendővel ezelőtt is, hogy kivergődjenek a nyomor poklaiból, hogy megerő­södjenek s a küzyködés hulla­foltjait az élet színeivel cseréljék föl. Csak keveset akartak, a leg­kevesebbet akarták — és az sem teljesült. Ma rosszabb, mint egy évvel ezelőtt volt. Akiknek szép ígéreteket és szent fogadalmakat tettek, azokat mindenütt meg­csalták. Megcsalták gonoszságból s megcsalták azért, mert ma már csak csalni tudnak. Csak csalni, mint rendszer és csalni, mint a hata­lom személy szerint való birto­kosai. Szép szavakkal vagy nyo­morúságos cselekedetekkel, de az elmúlt esztendő a nagy csalások esztendeje volt. Kiindulva első­sorban abból a veszett öncsalás­ból, hogy a kapitalizmus nem omlott össze, mert még mindig van benne élet és akcióképesség. Csalás volt és hazugság volt. A nagy és döntő konferenciák esz­tendeje a nagy csődök esztende­jévé lett. Akik nem az embert, csak a kapitalizmust akarták — úgy, amint van — megmenteni,, azok semmi jóra nem jutottak. A világ fórumain valami lan­kaszító áporodottság és végzetes tehetetlenség lett az úr. Ha volt esztendő, amely sokat bizonyított — ez a fetű­nő év egészen letépte az ámítás és a hazugság sallang­jait a polgári hatalmaik intrikái­ról, vad féltékenységéről és arról a nyomorult cimboraságról, amely a kapitalizmushoz köti valameny­nyit. Játsszák a leszerelés ko­médiáit, megbuktak, mint hit­vány ripacsok. Vállalják a gazda­sági életmentés feladatait, s a nyomor egyre táguló tenger, az élet pedig egyre mélyebb pokol és hovatovább végkép elbír­hatatlan a népek számára. A világot siralomházzá alakítot­ták, olyanná, amelynek rengeteg utjain a nyomorúság jár kaszálva s amelyeken soha annyi koldus és csavargó nem ténfergett, mint az elmúlt esztendőben. S talán másvalamilyen a mér­leg hazai vonatkozásban? Legalább az őszinteség és a bá­torság ne hiányozzék, amely ezt a mérleget a maga valóságában áttekinthesse, m­ert ez se kü­lönb, mint a világ általános, nagy számadása. Itt se történt semmi változás a jó felé. Sötét szárnyai­val az egeket veri az ínség. Szo­rult helyzetbe került az állam s alig van már szó, amely kellő­képen érzékeltetné a dolgozó és a dolgozni akaró embernek a sor­sát. Egy év: ez csak annyit jelent, hogy a kenyér, a lélek és a szel­lem válsága annyival nagyobb, könyörtelenebb és veszélyesebb lett, amekkora mértéket e­le­tűnt tizenkét hónap az idő távlatában mutat. A felelős he­lyeken, ahol a nép sorsáért tar­toznak számadással, csak szimpla­ emberek váltották föl egymást, egyébként minden maradt a régi­ben. Az esztendő utolsó harma­dában a régi kormány halotti csendjét és bamba szófukarságát csak a szavak, a nagy és az üres szavak lármája követte: az új kormány, amely látszóan sokat akar, de a valóságban semmit sem csinál. A szánalmas macska­­nyöszörgés után oroszlánordítás, de egy hónap sem múlt el és máris kitűnt, hogy az oroszlán bőrében csak Gyalu rejtőzik, a­ shakespeari vígjáték fecsegő mű­kedvelője ... Remén­ytelenség, síi­vatag, nyomor idehaza is!... * Hát akkor hová? Hát akkor merre? Nem retorika, nem üres szó­beszéd, hogy valósággal az élet vagy a halál küszöbén állunk, aszerint, hogy mire tudjuk vagy mire akarjuk magunkat elhatá-* rozni. Adj tanácsot, mit tegyek? —• kérdezi, sürgeti, követeli nem egy levél, hanem ezer; nem egy, ember, hanem egész tömeg; s kö­veteli ezernyi farkó arc és az el­sötétülő szemek légiója. És mi csak azt mondhatjuk* Ember, ne add meg magad! Ne add m­egimagad, s mint a hal­dokló oroszlán, ne húzódj vissza átkozott nyomorúságod bozót­jába, hogy ott várd be végzeted, hanem nézz körül és keress tár­sakat. Sokan vagyunk, de még nem találkoztunk össze mindnyá­jan, még nem vagyunk együtt valamennyien. Találkozzunk! Le­gyünk együtt! Hiú a magunk je­lene, gyermekeink jövendője; hiv, a magunk hite, a fölszabadulás egyetlen lehetősége: a szocializ­mus. Külön-külön, csak magános vándorok vagyunk, csak haszon­talan, csak gyáva siránkozók az élet eldugott vackain, együtt: erő és öntudat! Külön-külön, magá­nosan és rongyosan ténferegni: a halál. Szervezetten föllépni, nem sírni, nem koldusként kér rencsélni, hanem követelni, min­dig követelni, csak követelni: ez az élet, ez a megmozdulás a moz­dulatlanságban, de ez a kimozdu­­­lás is a fásultságból, a nyaraorgán szégyenletes mocsokjából! Mit akartok? Kérdezzétek meg magatokat és aszerin­t cselekedjetek!

Next