Népszava, 1933. január (61. évfolyam, 1–25. sz.)
1933-01-01 / 1. szám
I MA: Utalvány a Népszava Filléres Színházi Estéi olcsó előadásáral IJEI. Étholyam 1. szám, Buffaness, 1933 január 1, vasárnap Ara 16 Ittlét AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: Negyedévre 6 pengő — külföldre 12'— pengő Egy hóra . 2 pengő — külföldre 450 pengő Ausztriában egy hóra ....... 2*50 pengő SZERKESZTŐSÉG: Vm. CONTI -UTCA 1. SZ. Telefonszám .... SO-3-30 és SO-3-31 MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN MAP Az* XV-ív-KÖNY r. Egyes szám ára 8, vasárnap IS fillér. Ausztriában látva». 24 groschen. Franciaországban — SO fr., Csehszlovákiában hétköznap 1 fk. vas. 150 ck.Romániában hétköznap 4 lei, vasárnap 8 lei. KIADÓHIVATAL: Vm. Telefonszára ....... CONTI-UTCA 1. SZ. 30-3-30, 30-3-31, 30-3-31 Az élet vagy a halál küszöbén? Ne kuvikoljatok, hanem hirdessétek a reményt és az életet!... Ez, ahogy meggondoljuk, parancs, szigorú utasítása az időnek mindenkihez, aki valamely kiemelkedőbb dobogóról szóval vagy írással szólhat embertársaihoz. Igen, ez volna az időnek a parancsa, s nem is oktalanul, de mit tegyek például jómagam, akitől tegnap reggel is azt kérdezte valaki, „adj tanácsot, mit tegyek?", s mindaz, ami e kérdés és kérés előtt állott, egy levél hosszú négy oldalán, olyan sötétre fest mindent — mindent, mindent, ami körülöttünk van! Hát persze, állástalanság... A levélíró pont egy ével ezelőtt még boldog bizakodással hagyta el a régi esztendőt és lépett át azújba. Keresett, elsőrendű szakmunkás. Állása volt, szép és bensőséges családi élete. És ma már vége mindennek. Vége, a szó legelrettentőbb értelmében. Se állás, se munka — semmi! Az a semmi, amit az ember eddig még nem ismert, amit csak most tanultunk meg. Hajnalban egy darab kenyeret tesz a zsebébe, azzal megy el hazulról és késő estig talpalja végig a várost. Hiába! Munka nincs, családi élet nincs, élet sincs — mert ami van, az már régen, hosszú hónapok óta nem élet. De ez a levél csak egy az ezer közül S ez a sors is csak egy a tízezer közül. Banalitás!? De véres és könnyeztető banalitás, amely most mint pusztító orkán száguld át az életen. Nem egy ember, nem egy nagy társadalmi osztály — egy fél világ tragédiájának forrósága perzsel belőle. Egzisztenciák hullanak el, tűzhelyek omlanak össze, mintha ágyúütegek össztüze kaszált volna le mindent, mindent, ami bár nagy vagy kicsiny volt, bár szép vagy csak megnyugtató volt, de benne piros lett az élet magja, az öröm, az energia és a jövendő forrása: a remény és az önbizalom. Igen , adj tanácsot, mit tegyek? Milyen könnyű és mégis milyen rettenetesen nehéz kérdés. Mert én vagy mink kitől kérdezzük meg, hogy: adj tanácsot, mit válaszoljunk, amikor már nem a tanács, hanem a segítség is elkésett, s amikor olyan szörnyen sötét körülöttünk a világ!? Hitünk van, törhetetlen. Meggyőződésünk van, mélységes és kemény, mint a kovakő. De van szomorúságunk is és van fájdalmunk is, mint valami fölvevő rezervoár, amelyben a külső világ panasza, jajjá, sérülóhaja és gyermeksírása bő hullámzással folyik össze. Sötét fölszereltség ez és szomorú állomása az életnek, amikor fordul az idő és innen nézünk vissza a letűnt esztendőbe és innen nézünk bele az újba, ami következik. Minden esztendő nehezebb, minden esztendő keservesebb. Hajnala van vagy kora reggele az új esztendőnek s az ember ugy érzi, mintha egy beethoveni zenekar hangjai zendülnének föl körülötte. Nem a szépség és az igazság hangjai, s nem a magasba szárnyaló ihlet szent melódiái, hanem a reménytelenség és a bánat sötét kondulása. Ahogy a nagy Wagner irta a nagy beethooveni zenéről: ébredés egy olyan nappalunk reggelén, amelyről biztosan tudjuk, hogy egyetlen vágyunkat sem fogja teljesíteni, egyetlenegyet sem! így indulunk el, a boldogtalanság és a reménytelenség terhét cipelve, amikor el kell indulnunk az új esztendő útjain. * Tegyünk számadást? Zárjuk le a mérleget? Óriási veszteség mindenben. A legnagyobb veszteség abban, hogy a letűnt esztendő is a valóra nem vált remények, a megfeneklett várakozások s a csalódások esztendeje volt. Az esztendő csak süllyedést hozott, emelkedést sehol sem és semmiben sem. Az élet szintjét a nyomor nyomja lefelé, az élet kicsiny és nagy értékeit a munkátlanság, a termelés haláltusája zúzza hamuvá. Pedig a világ népei nem akarták a mindent. Csak dolgozni és kenyeret keresni akartak egy esztendővel ezelőtt is, hogy kivergődjenek a nyomor poklaiból, hogy megerősödjenek s a küzyködés hullafoltjait az élet színeivel cseréljék föl. Csak keveset akartak, a legkevesebbet akarták — és az sem teljesült. Ma rosszabb, mint egy évvel ezelőtt volt. Akiknek szép ígéreteket és szent fogadalmakat tettek, azokat mindenütt megcsalták. Megcsalták gonoszságból s megcsalták azért, mert ma már csak csalni tudnak. Csak csalni, mint rendszer és csalni, mint a hatalom személy szerint való birtokosai. Szép szavakkal vagy nyomorúságos cselekedetekkel, de az elmúlt esztendő a nagy csalások esztendeje volt. Kiindulva elsősorban abból a veszett öncsalásból, hogy a kapitalizmus nem omlott össze, mert még mindig van benne élet és akcióképesség. Csalás volt és hazugság volt. A nagy és döntő konferenciák esztendeje a nagy csődök esztendejévé lett. Akik nem az embert, csak a kapitalizmust akarták — úgy, amint van — megmenteni,, azok semmi jóra nem jutottak. A világ fórumain valami lankaszító áporodottság és végzetes tehetetlenség lett az úr. Ha volt esztendő, amely sokat bizonyított — ez a fetűnő év egészen letépte az ámítás és a hazugság sallangjait a polgári hatalmaik intrikáiról, vad féltékenységéről és arról a nyomorult cimboraságról, amely a kapitalizmushoz köti valamenynyit. Játsszák a leszerelés komédiáit, megbuktak, mint hitvány ripacsok. Vállalják a gazdasági életmentés feladatait, s a nyomor egyre táguló tenger, az élet pedig egyre mélyebb pokol és hovatovább végkép elbírhatatlan a népek számára. A világot siralomházzá alakították, olyanná, amelynek rengeteg utjain a nyomorúság jár kaszálva s amelyeken soha annyi koldus és csavargó nem ténfergett, mint az elmúlt esztendőben. S talán másvalamilyen a mérleg hazai vonatkozásban? Legalább az őszinteség és a bátorság ne hiányozzék, amely ezt a mérleget a maga valóságában áttekinthesse, mert ez se különb, mint a világ általános, nagy számadása. Itt se történt semmi változás a jó felé. Sötét szárnyaival az egeket veri az ínség. Szorult helyzetbe került az állam s alig van már szó, amely kellőképen érzékeltetné a dolgozó és a dolgozni akaró embernek a sorsát. Egy év: ez csak annyit jelent, hogy a kenyér, a lélek és a szellem válsága annyival nagyobb, könyörtelenebb és veszélyesebb lett, amekkora mértéket eletűnt tizenkét hónap az idő távlatában mutat. A felelős helyeken, ahol a nép sorsáért tartoznak számadással, csak szimpla emberek váltották föl egymást, egyébként minden maradt a régiben. Az esztendő utolsó harmadában a régi kormány halotti csendjét és bamba szófukarságát csak a szavak, a nagy és az üres szavak lármája követte: az új kormány, amely látszóan sokat akar, de a valóságban semmit sem csinál. A szánalmas macskanyöszörgés után oroszlánordítás, de egy hónap sem múlt el és máris kitűnt, hogy az oroszlán bőrében csak Gyalu rejtőzik, a shakespeari vígjáték fecsegő műkedvelője ... Reménytelenség, síivatag, nyomor idehaza is!... * Hát akkor hová? Hát akkor merre? Nem retorika, nem üres szóbeszéd, hogy valósággal az élet vagy a halál küszöbén állunk, aszerint, hogy mire tudjuk vagy mire akarjuk magunkat elhatá-* rozni. Adj tanácsot, mit tegyek? —• kérdezi, sürgeti, követeli nem egy levél, hanem ezer; nem egy, ember, hanem egész tömeg; s követeli ezernyi farkó arc és az elsötétülő szemek légiója. És mi csak azt mondhatjuk* Ember, ne add meg magad! Ne add megimagad, s mint a haldokló oroszlán, ne húzódj vissza átkozott nyomorúságod bozótjába, hogy ott várd be végzeted, hanem nézz körül és keress társakat. Sokan vagyunk, de még nem találkoztunk össze mindnyájan, még nem vagyunk együtt valamennyien. Találkozzunk! Legyünk együtt! Hiú a magunk jelene, gyermekeink jövendője; hiv, a magunk hite, a fölszabadulás egyetlen lehetősége: a szocializmus. Külön-külön, csak magános vándorok vagyunk, csak haszontalan, csak gyáva siránkozók az élet eldugott vackain, együtt: erő és öntudat! Külön-külön, magánosan és rongyosan ténferegni: a halál. Szervezetten föllépni, nem sírni, nem koldusként kér rencsélni, hanem követelni, mindig követelni, csak követelni: ez az élet, ez a megmozdulás a mozdulatlanságban, de ez a kimozdulás is a fásultságból, a nyaraorgán szégyenletes mocsokjából! Mit akartok? Kérdezzétek meg magatokat és aszerint cselekedjetek!