Népszava, 1933. október (61. évfolyam, 224–250. sz.)

1933-10-01 / 224. szám

14. oldal NÉPSZAVA 1933 október 1. Hen probléma rs már a k­lifik­á aac­­S24 Lsevásárlás, mert a legújabb szövet­- és selyemújdonságokat, vászonárukat, női- és férfi kelen­gyéket, kötött- és szüvöttárukat, divat­osmintás flanelleket, bársonyokat, pizsama­kelméket, bútorhuzatokat, fü­ggönykel­méket, paplanokat, nyakkendőket, plaideket., kötényeket, csipkéket, gombokat és minden egyéb más cikket, melyeket bevásárolni óhajtanak wes^sen^kép^s olcsó szabottft árakon toessereEStefiik a kedvezSen bavl­­ e KL A Teréz templom mellett KIRáLY SJCCA 4©NasSeuncett4v«, Készségesen vételkényszer nélkül mutatjuk be újdonságainkat Előzékeny és pontos kiszolgálás­ban most is tudni fogja szocialista kötelességét. A viharos tapssal fogadott elő­adói beszéd után a sajtóbizalmi tes­tület egyhangúlag elhatározta, hogy nyomban megkezdi a leghatá­sosabb Népszava-agitációt és minden erejével arra törek­szik, hogy ez év végéig leg­alább 10.009 új előfizetőt sze­­ rezzen a Népszavának. Ezután Bechtler elvtárs elnöki zárszavában megköszönte a sajtó­bizalmi testületnek ezt a példás, egy­hangú megnyilatkozását egyetlen napilapunk mellett és arra kérte az elvtársakat, hogy az elért eredmé­nyekről naponta értesítsék a köz­pontot. A lelkes sajtóbizalmi konferencia ezzel befejeződött. vissza a sérültek elvont járadékát! Tiltakozógyűlés Óbudán A belügyminiszter — amint már többször megírtuk — rendeletet adott ki, amelynek alapján 6543 régi sérülttől vették el a járadékot. Az új rendelkezés értelmében ugyanis azok a sérültek, akiknek munka­képesség csökkenése a 25%-ot nem haladja meg. elvesztik járadéku­kat Most sorba hívják be a 21—25%-osokat fölü­lvizsgálatra — azon a címen, hogy a régi, esetleges téves százalékmegállapítást korri­gálják —, de a munkások egybe­hangzóan arról panaszkodnak, hogy a vizsgálat az eddiginél is felü­letesebben folyik és a legfőbb cél az, hogy lehetőleg senkinek a munkaképesség csökke­ Jószívű asszony Irta: Kodolányi János Az öreg boltosasszony kiállott a boltajtóba, kiköpködte a megrág­csált tökmag héját s fekete szőr­rel benőtt kezelőjével végigtörött a száján. Karvalyorra ráhajlott gúnyosmetszésű ajkára. A vastag szürke szemöldöke alatt élesen és ijedten pislogott apró szeme, hosz­szú szőrbokrokkal teleültetett álla előremeredt s ezen a gúnyos, hi­deg, éles fejen úgy ült a szürke kis konty, mintha csupa fösvénység­ből valami kopott, szűk és pené­szes bóbitás-sapkát viselne Regina néni. Most még a rendesnél is szakad­tabb, lomposabb volt, nagy, puffadt hasán piszkos szoknya lógott s el­takarta bokáig a lábát, szikár bokáján lecsúszott a lyukas pa­mutharisnya, Indiában ferdén ál­lott a kicsámpált cugoscipő, mint két nagy kolonc. Ahogy ott állt a boltajtóban, rágta a tökmagot és előregörnyedve figyelte az uccát, egész lényén valami különös izga­lom, rémület s egyben gyámol­talanság remegett. Milyen sze­génynek látszott piszkos, szakadt rongyaiban! Meg lehetett volna sajnálni... — Jaj nekem — dünnyögte félig hangosan —, honnar szedjek én most embert? Csakugyan, végesvégig kihalt, á­ll téve, néma volt a falu. A lángoló nyári nap vakító fényözönt ontott a meszelt házakra, amelyek úgy villogtak, mint a tükörlapok. A templom előtt terpeszkedő hársfa­koronák rogytak a nehéz fény- és illatzuhatag alatt s a torony arany­keresztje szikrázott a magasban. Egy-két lustán ballagó iskolás­gyereken kívül csak a porban fürdő tyúkok vertek egy kis zajt ebben a forrón vibráló, búzaérlelő nyugalomban. — Senki... — dörmögte a vén­asszony s lesántikált köszvényes lábán a lépcsőkről. — Kisfiú!... Hé!... Gyerek!... Hon van az anyád?! — rikácsolta s verdesett hozzá a karjával. A kisfiú azonban felé sem for­dult, hanem a fal tövében, az ár­nyékon tovább gombozott. — Hogy a ménkit csapna meg! — motyogta dühösen Regina néni. Már egészen vigasztalannak lát­szott minden s vissza akart for­dulni a sötét, hűvös, petróleum­szagű­ boltba, amikor egy asszonyt pillantott meg. Rákiabált, intege­tett neki. Az asszony törtetve ment a túlsó gyalogjárón, minden lépés­nél billent egyet balfelé, mintha ballábával mély gödörbe lépegetne. — Mári! Máriit! — visította az öregasszony, majd amikor a sánti­káló nő megállt, mély, panaszos hangon tette hozzá: — Jaj, mekkora baj van nálunk! — így mondta: nálunk. — Gyűjjön hamar, az isten is megáldj. Megfizetem a fáradsá­gát. Jaj nekem, ne h­aggyon m­a­gamra. Nagy baj van... Jaj nekem! A sánta asszony ferdén állott a napon, kezét leeresztette. — Jaj, télasszon, nem érek ám rá. A malomba van dógom. — Gyüjjön hát, az istenér. Jaj, szegény uram, szegény uram! Mi­csoda baj szakadt a fejemre! És nincs itt senki. Gyüjjön hát, édes lelkem, szánjon mert, meghálálom! Erre a nagy és kétségbeesett kö­nyörgésre már csupa kíváncsiság­ból is odabóktatott hozzá a sánta Mári: — No! Mi az, télasszon? Amaz kiszáradt s nyugtalanul repdeső szemmel, zokogáshoz ha­sonló csuklások között, hol sóhajt­va, hol nyögve panaszolta, közben egyre emelgetve s leejtve szőrös­bütykös kezét: — Jaj, jaj, gyüjjön no, szegény uram, szegény uram! Jaj, csak ezt a beteg, köszvényes lábam ne kí­nozna annyira, de még evvel is megvert az isten! Gyűjjön be, édes fiam, segítsen rajtam! A hűvös boltból három lépcsőn kellett a lakásba kapaszkodni. Bent a szobában is hűvös volt, a leeresz­tett zsalugátereken alig szűrődött be a napfény. S az asztal mellett rettenetes látvány bontakozott a sötétben vakoskodó szem elé: az öreg boltos hátranyaklott fejjel ült a széken, csizmás lábát hosszan elnyújtotta, kezét lelógatta a földig (egyikben mert ott szorongatta a nyitott bicskát, másikban a füstölt libaszalonnát), kalapja elgurult­ a vaskályháig. S az arca szederjes volt, fehér bajusza csapzottan bo­rult félig nyitott szájába, ahol még ott látszott az utolsó meg nem rá­gott falat. Az első pillanatban Márinak megmeredt a lába. Aztán eltorzult arccal hátrált az ajtó felé.­­ De a vénasszony panaszos jajveszékelése visszatartotta. — Jaj, láti-e, Mári, szegény ura­mat. Iszy megvert engem az isten. És a fiam sincs itthon, este gyüu csak meg, magam valryok... Csak ez a lábam ne fájna, de alig léphe­tek. A kezem is ni, milyen dagadt. Az a büdös cseléd meg, fogná meg az isten átka, még a múlt héten itthagyott. Egy se akar megma­radni nálunk. Hiába füzeti az em­ber. Hej, régen nem így vót! Na, foerja csak meg, szegényt,­­ tegyük arra a kanapéra. Muszáj lesz a sifonból elővenni tiszta lepedőt is, letakarni, hogy a bogarak ne lep­jék. Jaj, jaj, milyen csapás! — Meghalt az úr! — rikoltotta természetellenes hangon Mári. — Jaj, tudja, szalonnát evett sze­gény ... aztán csak hátra szólt... Mi az, mondok, mi lett? De csak nem szólt semmit Húzzuk csak le a csizmáját... Jaj, de jó, hogy magát megláttam, lelkem... Majd meghálálom. Ide-oda bicegett a szobában s éneklő hangon szánakozott önma­gán. Közben köténye zsebéből egyre szedte és rágcsálta a tök­magot, egyre köpködte a héját. A hullát letették a díványra, leci­bálták a csizmáját, nagy üggyel­bajjal levetkőztették s belecsavar­ták a lepedőbe. És az öregember szeme nyitva volt s hiába tettek rá ezüst pénzt, csak fölpattant újra. Egész bizonyos,­­ hogy Mári nem mer aludni az éjszaka. De hát csak nem hagyja ezt a tehetetlen vén­asszonyt egyedül? És meg is há­lálja a jóságát... Most már nem intéz el semmit a malomban. Egye fene. Nyugovóra hajolt a nap, amire mindennel végeztek. A lepedőbe csavart holttest ott feküdt a dívá­nyon, még az utolsó falat szalon­nát is kivájták a fogai közül. —- Na, Mári, hát most már itthon lesz a fiam is — mondta a vénasz­szony sóhajtva. — Istenem, még nem is tudja, mi történt velem! — Akkor hát én most elmék — szólt megkönnyebülve Mári. — Igaz, hogy elment a napom, nem is moshattam, de ma mindegy. Most ma meglesz a tésasszony maga is. S elindult az ajtó felé. A vén­asszony utána ment a sötét boltba s apró szemével gondosan vigyázta, vájjon nem lop-e el Mári valamit. Az meg a küszöbön várakozón megállt. — Hát várjon csak — suttogta Regina néni lelkendezve. — Adok hát valamit... valamit a fárad­ságáért ... Na, várjon csak... S mintha aranyat dugna titkon, vigyázva, gyorsan s óvatosan oda­nyújtott egy kis papirosban öt szem savanyúcukrot. — Na, itt van... tegye el... Vi­gye haza a kisgyereknek... S olyan arccal tuszkolta ki az ajtón, mintha nem is akarna kö­szönetet elfogadni érte. nését ne emeljék 25%­ fölé, nehogy járadékot kapjon. De más is történik. Behívják a régi 30—35%-os baleseti sérülteket is felülvizsgálatra és azzal a meg­okolással, hogy állapotukban lé­nyeges javulás történt, leszállítják munkaképességcsök­kenésüket 25%-ra, aminek kö­vetkeztében elvesztik járadé­kukat. Ebben az ügyben pénteken este is viharos tiltakozó gyűlés volt az óbudai Munkásotthonban, ahol sokszáz sérült jött össze. A gyűlés elnöke Szőllősi Antal elv­társ volt, míg a belügyminiszteri rendelet káros következményeit Szakasits Antal elvtárs ismertette. A gyűlés végü­l határozati javasla­tot fogadott el, amelynek értelmé­ben tiltakozik az ellen, hogy a bel­ügyminiszter rendelete alapján a­ munkáltatói érdekek figyelembevé­telével a baleseti sérültek ezreitől elvegyék a járadékot és a kötelező balesetbiztosítás elvének megsérté­sével teljes pusztulásra ítéljék a balesetet szenvedett munkások je­lentékeny rétegét. A gyűlés utasítja az elnökséget, hogy a Szakszervezeti Tanács út­ján a tiltakozást juttassa el a kor­mányhoz és hívja föl arra, hogy a balesetet szenvedett munkás érde­keit semmibevevő rendeletet a leg­sürgősebben vonja vissza. a szegezőlapsor harcát A szegező Lakatosok sztrájkja válto­zatlanul tovább tart, mert a munkálta­tói a becsületes megegyezés helyett le akarják törni a szegezőlakatosok moz­galmát. Pénteken újabb tárgyalás volt a mesterekkel, de megegyezés nem jött létre, mert a munkáltatók ragaszkodnak a segí­tőárszabály megcsonkításához, ameny­nyiben­­a béreknek csupán 85%-át haj­landók fizetni. A m­unkások mindent elkövettek a béke érdekében és már a bértételek 90%-át is elfogadták volna, de a mun-Gyomor- és hasbántalmak, izgé­­konyság, migrén, kimerültség, szé­dülés, szívszorulás, rémes álmok, ijedtség, általános rosszullét, csök­kent munkaképesség sok esetben megszűnnek azáltal, hogy a beteg na­ponként reggel éhgyomorra megiszik egy pohár „Ferenc József" keserű­vizet. Az emésztőszervek bántalmai­nak szakorvosai általánosan dicsé­rik a Ferenc József vizet, mert ez a gyomor és a belek működését elő­mozdítja, az epekiválasztást fokozza, az anyagcserét megélénkíti és a vért felfrissíti. (X) ku­tatók ezt is visszautasították. A harc kiélesedéséért tehát a mes­tereket terheli a felelősség, akik inkább súlyos pénzáldozatokat hoz­nak a sztrájkontók toborzására, sem­hogy régi, kipróbált munkásaikkal meg­egyeznének. A tárgyaláson a munkálta­tók azt állították, hogy régebben vál­lalt munkájuk nem bírja el az ársza­bályban megállapított béreket. A mun­kások pedig látják, hogy a sztrájkbon­tók szállítására van pénzük a mesterek­nek. Vidéken szeretnének sztrájkbontó­kat toborozni s azoktól nem sajnálják a pénzt, pedig a sztrájkbontók munkája nem versenyezhet a begyakorolt régi munkásokéval. Az új házakban a no­vemberi lakások bérlői majd tapasztal­ják, hogy az ablakok és ajtók hasznave­hetetlenek, mert a mesterek hozzá nem értő em­berekkel végeztették el a munkákat. A szegezőlakatosok pénteki értekezle­tükön ismét elhatározták, hogy szikla­szilárdan kitartanak és szégyenletes egyezséget nem kötnek. A sztrájkolók tábora teljesen egységes és valameny­nyien lelkesen állják a rájuk kényszerí­tett harcot, mert bíznak igazságos ügyük győzelmében. Az épületeken dolgozó különböző szakmabeli munkástársaiktól továbbra is azt kérik, hogy az esetleges testvér­áruló sztrájkbontókkal érdemük szerint bánjanak el. Vidékiek Bud­ap­es­tre ne utazzanak, mert azzal csak saját maguk és harcoló társaik helyzetét rontják. Magas kamatot fisét Ingatlankölcsönét kicseréljük, le­váltjuk előnyös feltételű hosszú­lejáratú 4°/6-os építőtakarékköl­csönnel. — Díjtalan felvilágosítás. Budapesti Ingatlan Bank, VII. Rákóczi út 10.

Next