Népszava, 1933. december (61. évfolyam, 275–298. sz.)

1933-12-17 / 288. szám

8. «Mal NÉPSZAVA 1936 december 17. Hideg van... írta: dr Fenyves Zoltán Ha a mi középeurópai mérsékelt éghajlatunk alatt csak —5, vagy éppenséggel —10 fokig száll alá a hőmérő érzékeny higanyszála, min­gjárt „kutya" hidegről beszélünk és dideregve menekülünk valami jó meleg helyre. Pedig ez a hőmérsék­let még kellemesen enyhe időnek tűnik föl a sarkvidék lakója előtt, aki hozzá van szokva a 20—40 fokos hideghez is. Ugyanígy az egyenlítői vidékek lakója, ha nem is éppen hűvös, de jól elviselhető, sőt kívá­natos hőmérsékletnek tartja azt a -1 30 Celsius fokot, amelytől mi pi­hegve verejtékezünk a nyári forró­ságban. Mi okozza a téli hideget és a nyári meleget? Mindenki tudja, hogy földünk egyetlen energiaforrása a nap. Ha­talmas állócsillag — pedig nem is a legnagyobbak közül való —, amelynek átidérője 1.400.000 kilo­méter (a földé 12,750 km). Ez a rop­pant tömeg csupa égő-izzó anyag­ból áll, amelynek hőmérséklete a felületen 6000 Celsius fok (a belse­jében valószínűleg a sokszorosa ennek). Hogy a rettenetes tűztenger milyen óriási mennyiségű m­eleg­energiát fejleszt, azt megítélhetjük abból, hogy ennek a melegmennyi­ségnek az a parányi kis része, amely sugárzás alakjában a földre jut, elegendő lenne arra, hogy egy év alatt egy 40 méter vastag jégpán­célt olvasszon meg, ha ilyen jég­gyűrű venné körül a földet. Pedig a két égitest közötti távolság ke­rek számmal 150 millió kilométer! Ha munkavégző egységekbe szá­mítjuk át a napnak a földre kül­dött hőmennyiségét, akkor 265 billió lóerőt kapunk. És itt érkezünk el ahhoz a kér­déshez, amellyel most a téli hideg alkalmából foglalkozni akarunk. Ha ilyen roppant energiafölösleg­gel dolgozó távfűtésünk van, az ol­vasó joggal teszi föl a kérdést, hogy miért nem oszlik meg egyenleteseb­ben a kapott hőmennyiség. Miért kapunk belőle az egyik évszakban túl sokat, a másikban túl keveset, vagyis miért kell dideregnünk té­len és verejtékeznünk nyáron! A kérdésre megadja a választ annak a ténynek ismerete, hogy föl­dünk forgási tengelye nem merő­leges az ekliptikára, vagyis arra a síkra, amelynek mentén a föld egy év folyamán körüljárja a napot. Ez a forgási tengely ferde, 23 és fél fokkal hajlik a keringési síkra. Ez okozza, hogy a nappalok és éjjelek nem egyforma hosszúak egész éven át és ugyancsak ez okozza az eltérő időjárási szakok, vagyis évszakok (tavasz, nyár, ősz, tél) váltakozását. A mi északi féltekénken nyáron a föld forgási tengelye a nap felé irányul. Ez azt jelenti, hogy a me­leget és világosságot hozó napsuga­rak merőlegesebben érik a föld fe­lületét. Ne felejtsük el, hogy ezek­nek a napsugaraknak, mielőtt a föld felületére érnek, előbb egy 150—200.000 méter vastag levegő­rétegen kell áthaladniuk. Ez a föl­felé erősen ritkuló, de mégis vastag levegőréteg annál többet enged át a napsugarak hőenergiájából, mi­nél merőlegesebben hatolnak át rajta, vagyis minél rövidebb utat tesznek meg a sugarak a levegőben. Már maga ez is elég lenne a nyár melegebb voltának megmagyarázá­sára, de még valami fontos dolog járul hozzá: nyári napokon a nap­sütés tartama is sokkal hosszabb (11—15 óra), tehát a meleg felgyü­­lemlik, a rövid nyári éjszaka alatt (eső vagy zivatar eseteit leszá­mítva) nincs elég idő a lehűlésre. A tél A télnek nevezett évszak folya­mán a fenti viszonyoknak és hely­zeteknek éppen a megfordítottját találjuk. A mi északi féltekénken a föld tengelye elfordul a naptól, tehát ennek sugarai nagyon ferdén hatolnak át a levegőrétegen s így jóval hosszabb utat tesznek meg benne, mint nyáron. A következ­mény: a levegő sok melegenergiát elnyel, illetve visszatart, kevesebb jut el a föld felületére. Ugyanilyen fontos a másik té­nyező, hogy télen — mivel a nappa­lok jóval rövidebbek — a napsütés tartama is rövidebb, csupán 9—12 óra (a legrövidebb téli napon, de­cember 21-én csak nyolc és fél óra), így hát gyengébben is süt a nap, meg rövidebb ideig is... nincs idő a fölmelegedésre. Amellett télen nagyon gyakori a ködös-felhős idő, így az idei 1933. év januárjában és februárjában alig volt napsütés. Nem természetes-e hát, hogy télen hideg van. Ám van egy szerencsés csillagá­szati körülmény, amely némileg mégis enyhíti a tél szigorát. Fen­tebb azt mondottuk, hogy a föld kerekszámmal 150 (pontosan 1495) millió kilométernyire van a nap­tól. Ez azonban csak középérték, amely csupán tavasszal (március 21) és ősszel (szeptember 21) érvé­nyes, azaz a tavaszi és őszi napéj­egyenlőségek idején. Közben a föld-nap távolság 147 és 152 mil­lió kilométer között ingadozik, még­pedig szerencsénkre úgy, hogy június 21-én, tehát nyáron éri el a legnagyobb távolságot, viszont de­cember 21-én, tehát télen, 5 millió kilométerrel közelebb vagyunk a naphoz, azaz ennyivel közelebbről élvezzük a nagy kályha melegét. Sajnos, ez csak kis mértékben eny­híti a tél szigorát, mert a döntő tényezők mégis a napsütés rövid tartama és a napsugarak ferdesége, latot, viszont szárazföld belsejében, vagy magas hegyek között mindig szélsőségesebb az időjárás. Igen érdekes az, hogy amint a földnek vannak csillagászati vagy földrajzi sarkai és vannak mág­neses sarkai (mert az iránytű nem egészen a földrajzi északi sarok felé mutat), úgy látszólag vannak hidegségsarkai is, vagyis olyan helyei, ahol a tél a földrajzi fek­véshez képest nagyon szigorú, a hőmérséklet rendellenesen ala­csony. A föld északi féltekéjének ilyen hideg sarka látszólag Ver­­ehojavszk szibériai városka, ahol az egyes hónapok középhőmérsék­letei (Celsius fokokban) a követ­kezők: január —53, február —46, március —48, április —16, május 0, június +10, július +14, augusztus +6, szeptember —2, október —20, november —40, december —50. Ebből könnyen kiszámítható, hogy ennek a szerencsétlen helynek évi középhőmérséklete —20 fok. Pedig az északi szélesség 67,5 foka alatt fekszik, tehát nem közelebb a Sa­rokhoz, mint például Anglia leg­északibb szigetei. S lám, mégis laknak emberek itt is, mintha másutt már nem volna elegendő hely ezen a földön! Hidegség-sarkok A fentiekből következik, hogy valamely helynek az éghajlata, tehát az átlagos hőmérséklete is, elsősorban a földrajzi fekvésétől függ, attól, hogy a hideg sark­vidékhez vagy a forró egyenlítő vidékhez fekszik-e közelebb, más szóval: hogyan kapja a napsugara­kat. De más tényezők is fontosak: a tenger mindig enyhíti az éghaj­ Maracaibo, Petróleumország új fővárosa Egy évtizeddel ezelőtt Maracaibo még alvó kis város volt az Atlanti óceán egyik mocsaras öblének, a Maracaibo-öbölnek a partján. Ma ez a venezuelai város egyik legfonto­sabb központja a világ petróleum­kereskedelmének és talán a legfon­tosabb központja volna, ha a ki­kötője előtt meghúzódó homokzáto­nyok nem akadályoznák meg, hogy a nagy tengeri hajók is befussanak oda. De Maracaibo jövője még így is a fejlődés felé mutat. Petróleum és kinin különös város. Az óspanyol épü­letek helyén új amerikai stílusú há­zak, új utak, autók, repülőgépek és petróleumtornyok. A levegő is petróleumszagú. Ne­héz, meleg levegő. A hőmérő ár­nyékban negyven fokot mutat. És a moszkitók. Csak a drága, finom drót­hálókkal lehet ellenük védekezni, de ezeket csak a jobbmódúak fizet­hetik meg. A szegényebbek olcsó há­lóján könnyen átbújnak. Aztán a sárg­aláz. Kivált a munka kezdetén alig volt, aki itt megmenekült volna a maláriától. A klubok asztalain ma is ott éli cukortartóban a­­ ki­nin. Mindenki kinint eszik, de ez sem használ. A láz szedi áldozatait. De a betegek nem adják meg ma­gukat egykönnyen. Az elbocsátástól jobban félnek, mint a haláltól. Két petróleumnagyhatalom uralkodik itt: az amerikai Standard és az angol­hollandi vállalat. És bár a termelés folyton emelkedik, mégis rationali­z­álnak. Maracaibóban és környékén csak­nem ugyanannyi petróleumot ter­melnek, mint egész Szovjet-Orosz­országban. 1930-ban Venezuela még második helyen állt a petróleumter­melő országok sorában. Csak 1931-ben előzte meg Szovjet-Oroszország. Maracaibóban még vannak valódi indiánok. Színes rongyokban járnak és arcukat vörös és lila vonalakkal mázolják be. Egészen olyanok, olyan valódiak és olyan vadak, mint a­ gyermekregények indiánjai, néme­lyek még hosszú nyilat is hordanak magukkal Ezekkel a nyilakkal mám­ban nem a betolakodó idegeneket fúrják keresztül, hanem az üzletekbe viszik azokat, ahol kora reggeltől késő estig szól a grammofon és a di­vatos slágerek hangjai mellett cseré­lik el az indiánok nyilaikat szardí­niára vagy konzervhúsokra. A »Nagy Sas" utódai Sorban odaállnak a »Nagy Sas" utódai a felvételi iroda elé és vár­ják a szerencsét. Várják, hogy va­lami munkát kapjanak, valami építőanyaghordást vagy petróleum­kútfúrást. És hogyha az olajtársaság­nak különös szerencséje van, ha a petróleumforrás fojtottabb, mint ahogy számították, ez a szerencse az ő szerencsétlenségük. Ilyenkor a fő­ lövelő petróleum szétroncsolt testű­­ket felröpíti a levegőbe. Hogy a maracaibói olajmezők hány ember életébe kerültek, azt senki sem tudja megmondani. Erről nem vezetnek statisztikát, ezt nem tartják fontosnak. Ez hozzátartozik az üzemhez. A legrosszabb soruk azoknak van, akik a mocsarakban dolgoznak és akik az olajtornyot a tengerben állítják föl és üvegburá­ban szállnak a víz alá Ezek vagy feljönnek, vagy nem­. Az indiánok vadiságáról tényleg kering itt egynéhány történet. Az egyik, arról szól, hogy egy amerikai mérnök petróleumkutató útján m­­é­szire merészkedett be az erdőbe és ott az indiánok mérgezett nyíllal le­lőtték. Az áldozatot, mint nemzeti hőst temették el az amerikaiak. A rocez nyelvek azonban azt mesélik, hogy szó sem volt sem indiánokról, sem mérgezett nyílról. Egyszerű re­­volverrel lőtte le a mérnököt a kon­kurrens vállalat felbujtott embere. Ennek a területnek koncessziója kö­rül ugyanis viták voltak és a revol­verlövés elrettentő figyelmeztetés akart lenni. Rablóhistória? Igen Rablóhistória.

Next