Népszava, 1934. december (62. évfolyam, 270–293. sz.)
1934-12-01 / 270. szám
Bérek, sorsok, életek Egy idős grafikai munkáltatót ünnepeltek nemrégiben a különböző munkáltatói érdekképviseletek és ezen az ünnepségen fölszólalt a grafikai munkáltatótestület vezetője is. Fölszólalásában többek között a következőket mondotta: „A gazdasági életben az egyes ágazatok egymásra való hatása sokkal nagyobb, semhogy az egyiknek, ha történetesen fogyasztó, érdekében állana egy más ágazat eladási árát a termelési ár alá szorítani, még ha erre a pillanatnyi dekonjunktúra módot is ad. A gazdasági életben nincsenek csak termelők és csak fogyasztók, hanem valamennyien, a munkavállalókat sem véve ki, termelők és fogyasztók vagyunk és a magunk megélhetését csak mások megélhetésének biztosításával támaszthatjuk alá." Ezek a szavak, persze, mitől sem állanak oly távol, mint attól, hogy a kapitalista termelőrendszert valamiben is megtámadják. Ez az okfejtés a kapitalista ok,fejtése, de az okoskapitalistáé, aki a maga profitjának biztosítását nem az alacsony, nem a leszorított, hanem a megélhetést biztosító munkabérben látja. Mellesleg ,az a grafikai ipar, amelyet a fölszólaló munkáltatói oldalon vezet, ugyancsak alaposan lerombolta már a béreket. Meg kell hagyni azonban, hogy ezek a bérek — elsősorban persze a munkásság szervezettségének eredményeként — vezetnek és a grafikai iparban foglalkoztatott munkavállalóknak legalább a száraz kenyeret biztosítják. Amit nem lehet elmondanunk a többi iparágról. Itt a licitálásnak olyan korlátlan lehetősége mutatkozik — lefelé —, hogy csak a legnagyobb borzalommal gondolhatunk arra a bérszínvonalra, amely az utóbbi esztendőkben kialakult és amely amellett még állandónak sem mondható, mert a tőkések céltudatosan és kitartóan morzsolják le ezeket a béreket. Letörik és tönkreteszik minden szociális szempont mellőzésével, leszállítják és megkurtítják minden kapitalista gazdasági okosság félredobásával. A gyáros fölösleges üzemi terhet talál a munkabérben és azon törekszik, hogy éljen és visszaéljen azzal a munkanélküli tartaléksereggel, amely éhesen, rongyosan s részint demoralizálva tülekszik a kapuk előtt. A grafikai szakma intelme nem terjed túl e szakma határain. Nem hallja meg az állam, sem mint munkáltató, sem mint a főhatalom birtokosa. Mint munkáltató nem túlzottan nemes versenyre kel a magánkapitalizmus munkabéreivel, nyomja, szorítja" lefelé az azelőtt legírigyeltebb munkáskategória, az állami munkás béreit. Mértékadó pénzügyi körök az államháztartás egyensúlyát abban találják, ha minden takarékossági ösztönt, ezen a területen élnek ki és nem gondolnak arra, hogy amit megtakarítanak munkabérben, százszorosan elvesztik a forgalom megcsappanása következtében be nem folyó adókban. De felelős az állam a maga hatalmánál fogva is. Hol vagyunk már a liberalizmusnak attól a korszakától, amikor bármilyen rendszer képviselhette a be nem avatkozás elvét? Az állam ma életünk minden nyilvánulásába kemény és rideg kézzel nyúl bele, csak éppen ez a terület az, amely elől szemérmes pirulással visszahúzódik. Csak éppen a vasművek és gépgyárak, a textilgyárosok, a vegyészeti gyárosok, a faipar és a többi ipari szakma munkabére az a ne nyúlj hozzám, amelyhez az államhatalom nem szólhat hozzá. Ez a hozzá nem szólás pedig állásfoglalás a túlsó oldal mellett. Ez az előkelő, tárgyilagosság izzó elfogultság a másik párt felé. És nem is olyan igazi ez a tárgyilagosság. A munkásalakulatok mozgási szabadságának, szervezkedési lehetőségének kemény korlátozása már nem passzív, hanem — aktív állásfoglalás. Az eredmény pedig — és ehhez nem kell patetikus szavakat keresnünk, elég a számok meztelen ténye — a 15—20 és 30 filléres órabér. Igen, ilyen órabérek mellett dolgozik Magyarország ipari munkásságának jelentős része. Ilyen munkabérekből tartja fenn magát és családját. Csoda-e, ha a laksűrűség egyre növekszik, csoda-e, ha a születések száma egyre apad, ha felszökik a halandóság, ha alábbszáll az egészséges emberek száma, ha szaporodnaka népbetegségek és egyre több a családi irtó. A 30. fillér, amely ma úgynevezett „jó-közepes" órabér, jelképezi egy osztály szörnyű gazdasági összetörését. A 30 fillér mögül ott vigyorog a meg nem vásárolható hús, a hiányzó télikabát, a betegtől elspórolt tej, a télen is hideg szoba, az ácsorgás a lakásügyi miniszteri biztos előtt. A 30 fillér az ipari munkás mai keserves, rögös és elviselhetetlen élete. Bérek annyit jelentenek, mint sorsok. Bérek ugyanazt mondják, mintha azt mondanák: életek. Sore ez? Élet ez, óránként 30 fillérjével? A Ma: Teljes heti rádióműsor külön mellékleten LXII. évf. 270. szám Budapest, 1934 december 1. szombat A M A GY A RORSZÁGI SZ OCI Á L D E M OKRA TA PÁ RT KÖZ P O N T I . KÖZ LÖNY • Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. Contiuc 194 • Megjelenik hétfő kivételével minden nap • Telefonszám: 30-3-30, 30-3-31 és 30-3-32 hjbvM^MAJn&i^^ Áraló fillér Új forradalmat jósolnak a jobboldali és konzervatív spanyol politikusok A forradalom szelleme mindenüvé benyomult már — mondja Gil Robles (Spanyol-francia határ, november. — A Népszava tudósítójától.) A spanyol politikai helyzetet a proletariátus fölkelésének leverése és a reakció kormányra jutása után sem lehet az osztrák, sem pedig a német politikai helyzethez hasonlítani. Az osztrák felkelés a két fasizmus között vergődő szocialista párt reménytelen kísérlete volt, a német politikai eseményeket pedig a tömegmozgalommá dagadt fasizmusnak a közvélemény jórészén alapuló hatalomrajutása idézte elő. Spanyolországban egészen más okok idézték elő a fegyveres fölkelést és más utakon jutott el a reakció a hatalomig. A spanyol fegyveres fölkelés az általános forradalmi hangulatból született meg, abból a forradalmi hangulatból, amely a monarchiát is elsöpörte. A nagy nyomorban vergődő földmunkástömegek, a városi munkásság, az intellektuális réteg csak a feudális-klerikális Spanyolország végső felszámolásától remélhették a jobb jövőt. Tisztán látták, hogy az ország nyomorúságának legfőbb oka a nagybirtok uralma volt, amely kerékkötője minden haladásnak, szociális reformnak és nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is hatalmában tartotta az országot. Ennek az uralmi rendszernek a megnyilvánulásait állandóan viszszatükrözte a spanyol politikai élet. A képviselőház adomázó vidéki nemesurak, ügyvédek és papok kaszinója lett. Nem vettek tudomást a nép panaszairól és kívánságairól és a kortet kapujánál megállt az idő. A spanyol politikusokat a tehetetlenség, személyi hiúság és személyi ambíciók vezérelték. A monarchiának ezt az egyre rozogább építményét söpörte el a forradalom, a nép forradalma, amelynek ez volt a válasza a haladástól elzárkózó feudális-klerikális kormányzásra. Ez a spanyol reakció most ismét elfoglalta a politikai porondot. Minden programja egy pontban merül ki: mindent le kell rombolni, amit a forradalom alkotott. Gil Robles, a jobboldal vezetője őszintén kijelentette, hogy ők az ellenforradalmat képviselik. Miért kellett az idegenlégiót kivezényelni a spanyol nép ellen? A spanyol nép haladást akar és Asturiában, az ország egyik tartományában két hétig uralmon volt a félelmetes három betű: U. H. P. (Union de Hermanos Proletários, Proletártestvérek Uniója.) De a kortetben ma újra a régi középkori szellem az úr, minthogy a baloldali pártok kivonultak és a jobboldal magára maradt. Ünneplik a győztes ellenforradalmat, a vitéz csapatokat, ódákat zengenek a hazafias hűségről, de arról egyetlen szó sem esik köztük, hogy ez a „hazafias hűség és lelkesedés" nem volt olyan egyöntetű, mint ahogy azt beállítják. Gijonban például, amikor a tengerész csapatokat partraszállították, a matrózok lelőtték a tiszteket és a forradalmárokhoz csatlakoztak. Ugyanekkor pedig a cartagenai flottabázison véres matrózlázarlás tört ki. Az ellenforradalom most azzal agitál, hogy a szocialisták milliókat költöttek a forradalom előkészítésére. Ezeket a valótlanságokat azonban maguk a jobboldali politikusok cáfolják meg kijelentéseikkel. Gil Robles például egyik beszédében ezeket mondotta néhány nappal ezelőtt: — Az egész ország, az egész közvélemény és az egész állami apparátus alá van aknázva a forradalom gránátjaival. A forradalom szelleme mindenüvé benyomult már. Rendeleteket adunk ki a forradalmárok ellen, de ezek a rendeletek elsikkadnak. Csapatmozdulatokat rendelünk el, de parancsainkat nem hajtják végre. Tömegesen szöktetik meg a foglyokat. De most nincsen időnk nagy tisztogatásra, mert újabb forradalom fenyeget. Maga az ellenforradalom vezére is beismeri tehát, hogy a spanyol nép nem hagyta abba a felszabadításáért indított harcot. Érdekes fényt vet a forradalmárok fegyvereinek eredetére az a kormányhatározat, amellyel nyugdíjazták a trábiai fegyvergyár parancsnokát. A gyárban ugyanis az történt, hogy amikor néhány tucat főből álló forradalmár megjelent a telepen, a gyár védelmére kirendelt katonacsapat, amely gépfegyverekkel és ágyúkkal volt fölszerelve, lelőtte a tisztjeit és a fegyvergyárat átadta a forradalmároknak. A forradalmárok ebben a fegyvergyárban 17.00 ft puskát, 1000 gépfegyvert és 20 ágyút szereztek és ezeknek a fegyvereknek legnagyobb részét még ma, a forradalom le