Népszava, 1934. december (62. évfolyam, 270–293. sz.)

1934-12-01 / 270. szám

Bérek, sorsok, életek Egy idős grafikai munkáltatót ünnepeltek nemrégiben a külön­böző munkáltatói érdekképvisele­tek és ezen az ünnepségen fölszó­lalt a grafikai munkáltatótestület vezetője is. Fölszólalásában töb­bek között a következőket mon­dotta: „A gazdasági életben az egyes ágazatok egymásra való hatása sokkal nagyobb, semhogy az egyiknek, ha történetesen fo­gyasztó, érdekében állana egy más ágazat eladási árát a terme­lési ár alá szorítani, még ha erre a pillanatnyi dekonjunktúra mó­dot is ad. A gazdasági életben nincsenek csak termelők és csak fogyasztók, hanem valamennyien, a munkavállalókat sem véve ki, termelők és fogyasztók vagyunk és a magunk megélhetését csak mások megélhetésének biztosítá­sával támaszthatjuk alá." Ezek a szavak, persze, mitől sem állanak oly távol, mint attól, hogy a kapitalista termelőrend­szert valamiben is megtámadják. Ez az okfejtés a kapitalista ok­,­fejtése, de az okos­­kapitalistáé, aki a maga profitjának biztosítá­sát nem az alacsony, nem a le­szorított, hanem a megélhetést biztosító munkabérben látja. Mel­lesleg­ ,az a grafikai ipar, amelyet a fölszólaló munkáltatói oldalon vezet, ugyancsak alaposan lerom­bolta már a béreket. Meg kell hagyni azonban, hogy ezek a bé­rek — elsősorban persze a mun­kásság szervezettségének ered­ményeként — vezetnek és a grafi­kai iparban foglalkoztatott mun­kavállalóknak legalább a száraz kenyeret biztosítják. Amit nem lehet elmondanunk a többi iparágról. Itt a licitálás­nak olyan korlátlan lehetősége mutatkozik — lefelé —, hogy csak a legnagyobb borzalommal gon­dolhatunk arra a bérszínvonalra, amely az utóbbi esztendőkben ki­alakult és amely amellett még állandónak sem mondható, mert a tőkések céltudatosan és kitartóan morzsolják le ezeket a béreket. Letörik és tönkreteszik minden szociális szempont mellőzésével, leszállítják és megkurtítják min­den kapitalista gazdasági okosság félredobásával. A gyáros fölösle­ges üzemi terhet talál a munka­bérben és azon törekszik, hogy éljen és visszaéljen azzal a mun­kanélküli tartaléksereggel, amely éhesen, rongyosan s részint de­moralizálva tülekszik a kapuk előtt. A grafikai szakma intelme nem terjed túl e szakma határain. Nem hallja meg az állam, sem mint munkáltató, sem mint a fő­hatalom birtokosa. Mint munkál­tató nem túlzottan nemes ver­senyre kel a magánkapitalizmus munkabéreivel, nyomja, szorítja" lefelé az azelőtt legírigyeltebb munkáskategória, az állami mun­kás béreit. Mértékadó pénzügyi körök az államháztartás egyensú­lyát abban találják, ha minden takarékossági ösztönt, ezen a te­rületen élnek ki és nem gondolnak arra, hogy amit megtakarítanak munkabérben, százszorosan el­vesztik a forgalom megcsappa­nása következtében be nem folyó adókban. De felelős az állam a maga ha­talmánál fogva is. Hol vagyunk már a liberalizmusnak attól a korszakától, amikor bármilyen rendszer képviselhette a be nem avatkozás elvét? Az állam ma éle­tünk minden nyilvánulásába ke­mény és rideg kézzel nyúl bele, csak éppen ez a terület az, amely elől szemérmes pirulással vissza­húzódik. Csak éppen a vasművek és gépgyárak, a textilgyárosok, a vegyészeti gyárosok, a faipar és a többi ipari szakma munkabére az a ne nyúlj hozzám, amelyhez az államhatalom nem szólhat hozzá. Ez a hozzá nem szólás pedig ál­lásfoglalás a túlsó oldal mellett. Ez az előkelő, tárgyilagosság izzó elfogultság a másik párt felé. És nem is olyan igazi ez a tárgyila­gosság. A munkásalakulatok moz­gási szabadságának, szervezkedési lehetőségének kemény korláto­zása már nem passzív, hanem — aktív állásfoglalás. Az eredmény pedig — és ehhez nem kell pate­tikus szavakat keresnünk, elég a számok meztelen ténye — a 15—20 és 30 filléres órabér. Igen, ilyen órabérek mellett dolgozik Ma­gyarország ipari munkásságának jelentős része. Ilyen munkabérek­ből tartja fenn magát és család­ját. Csoda-e, ha a laksűrűség egyre növekszik, csoda-e, ha a születések száma egyre apad, ha felszökik­ a halandóság, ha alább­száll az egészsé­ges emberek szá­ma, ha szaporodnak­­a népbeteg­­­ségek és egyre több a családi irtó. A 30. fillér, amely ma úgyneve­zett „jó-közepes" órabér, jelképezi egy osztály szörnyű gazdasági összetörését. A 30 fillér mögü­l ott vigyorog a meg nem vásárolható hús, a hiányzó télikabát, a beteg­től elspórolt tej, a télen is hideg szoba, az ácsorgás a lakásügyi miniszteri biztos előtt. A 30 fillér az ipari munkás mai keserves, rögös és elviselhetetlen élete. Bérek annyit jelentenek, mint sorsok. Bérek ugyanazt mondják, mintha azt mondanák: életek. Sore ez? Élet ez, óránként 30 fil­lérjével? A Ma: Teljes heti rádióműsor külön mellékleten LXII. évf. 270. szám Budapest, 1934 december 1. szombat A M A G­Y A RORSZÁGI SZ OCI Á L D E M OKRA TA PÁ RT KÖZ P O N T I . KÖZ LÖN­Y • Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. Conti­uc 19­4 • Megjelenik hétfő kivételével minden nap • Telefonszám: 30-3-30, 30-3-31 és 30-3-32 hjbvM^MAJn&i^^ Áraló fillér Új forradalmat jósolnak a jobboldali és konzervatív spanyol politikusok A forradalom szelleme mindenüvé benyomult már — mondja Gil Robles (Spanyol-francia határ, novem­ber. — A Népszava tudósítójától.) A spanyol politikai helyzetet a proletariátus fölkelésének leverése és a reakció kormányra jutása után sem lehet az osztrák, sem pedig­ a német politikai helyzethez ha­sonlí­tani. Az osztrák felkelés a két fa­sizmus között vergődő szocialista párt reménytelen kísérlete volt, a ném­et politikai eseményeket pedig a tömegmozgalommá dagadt fasiz­musnak a közvélemény jórészén alapuló hatalomrajutása idézte elő. Spanyolországban egészen más okok idézték elő a fegyveres föl­kelést és más utakon jutott el a reakció a hatalomig. A spanyol fegyveres fölkelés az általános forradalmi hangulatból született meg, abból a forradalmi hangulatból, amely a monarchiát is elsöpörte. A nagy nyomorban ver­gődő földmunkástömegek, a városi munkásság, az intellektuális réteg csak a feudális-klerikális Spanyol­ország végső felszámolásától­­ re­mélhették a jobb jövőt. Tisztán lát­ták, hogy az ország nyomorúságának leg­főbb oka a nagybirtok uralma volt, amely kerékkötője min­den haladásnak, szociális re­formnak és nemcsak gazdasági­lag, hanem politikailag is ha­talmában tartotta az országot. Ennek az uralmi rendszernek a megnyilvánulásait állandóan visz­szatükrözte a spanyol politikai élet. A képviselőház adomázó vidéki ne­mesurak, ügyvédek és papok kaszi­nója lett. Nem vettek tudomást a nép panaszairól és kívánságairól és a kortet kapujánál meg­állt­ az idő. A spanyol politikusokat a te­hetetlenség, személyi hiúság és sze­mélyi ambíciók vezérelték. A mon­archiának ezt az egyre rozogább építményét söpörte el a forrada­lom, a nép forradalma, amelynek ez volt a válasza a haladástól el­zárkózó feudális-klerikális kor­mányzásra. Ez a spanyol reakció most ismét elfoglalta a politikai porondot. Minden programja egy pontban merül ki: mindent le kell rom­bolni, amit a forradalom alko­tott. Gil Robles, a jobboldal vezetője őszintén kijelentette, hogy ők az ell­en­forr­ad­a­l­mat képvisel­ik. Miért kellett az idegenlégiót kivezényelni a spanyol nép ellen? A spanyol nép haladást akar és Asturiában, az ország egyik tarto­mányában két hétig uralmon volt a félelmetes három betű: U. H. P. (Union de Hermanos Proletários, Proletártestvérek Uniója.) De a kor­tetben ma újra a régi középkori szellem az úr, minthogy a baloldali pártok kivonultak és a jobboldal magára maradt. Ünneplik a győz­tes ellenforradalmat, a vitéz csapa­tokat, ódákat zengenek a hazafias hűségről, de arról egyetlen szó sem esik köztük, hogy ez a „hazafias hűség és lelkesedés" nem volt olyan egyöntetű, mint ahogy azt beállít­ják. Gijonban például, amikor a tengerész csapatokat partraszállítot­ták, a matrózok lelőtték a tiszteket és a forradalmárokhoz csatla­koztak. Ugyanekkor pedig a cartagenai flottabázison véres matrózlázarlás tört ki. Az ellenforradalom most azzal agitál, hogy a szocialisták millió­kat költöttek a forradalom elő­készítésére. Ezeket a valótlanságo­kat azonban maguk a jobboldali politikusok cáfolják meg kijelen­téseikkel. Gil Robles például egyik beszédében ezeket mondotta né­hány nappal ezelőtt: — Az egész ország, az egész közvélemény és az egész állami apparátus alá van aknázva a forradalom gránátjaival. A for­radalom szelleme mindenüvé be­nyomult már. Rendeleteket adunk ki a forradalmárok ellen, de ezek a rendeletek elsikkadnak. Csa­patmozdulatokat rendelünk el, de parancsainkat nem hajtják végre. Tömegesen szöktetik meg a fog­lyokat. De most nincsen időnk nagy tisztogatásra, mert újabb forradalom fenyeget. Maga az ellenforradalom ve­zére is beismeri tehát, hogy a spa­nyol nép nem hagyta abba a felsza­badításáért indított ha­rcot. Érdekes fényt vet a forradalmárok fegy­vereinek eredetére az a kormány­határozat, amellyel nyugdíjazták a trábiai fegyvergyár­ parancsnokát. A gyárban ugyanis az történt, hogy amikor néhány tucat főből álló for­radalmár megjelent a telepen, a gyár védelmére kirendelt ka­tonacsapat, amely gépfegyve­rekkel és ágyúkkal volt föl­szerelve, lelőtte a tisztjeit és a fegyvergyárat átadta a forra­­dalmároknak. A forradalmárok ebben­ a fegyver­gyárban 17.00 ft puskát, 1000 gép­fegyvert és 20 ágyút szereztek és ezeknek a fegyvereknek legnagyobb részét még ma, a forradalom le­

Next