Népszava, 1935. május (63. évfolyam, 98–123. sz.)
1935-05-01 / 98. szám
1935 május 1. NÉPSZAVA Za BABAKLINIKA — niwh írta: VÁMBÉRY RUSZTEM E PHILIPS RÁDIÓ GYÁRTMÁNYAINAK UTOLÉRHETETLEN MINŐSÉGÉT VILÁGRÉSZ DICSÉRI Nagypénteken mossa holló a fiát, tavasszal nagytakarít a háziasszony, de sem a kalendáriumban, sem a társadalmi hagyományokban nincs oly nap, amikor az emberek politikai fogalmaikat megtisztítanák attól a portól, piszoktól, salaktól, amely a mindennapi használatin észrevétlenül hozzájuk tapad és eredeti kontúrjaikat meghamisítja. Van babaklinika, ahol a gyermekek játékszereit megreparálják, de nincs kórház, ahol a felnőtt polgárnak beteg politikai képzeteit azokból a sérülésekből kigyógyítanák, amelyeket hivatásos politikusok okoznak, amikor e képzetekkel a propaganda, a választás vagy egyéb szent cél érdekében játszadoznak- Arról nem is szólva, hogy honnan a csudából szerezné az átlagpolgár szabatos politikai képzeteit, amikor politikusai és sajtója versenyeznek a ragályos fogalomzavarnak terjesztésében. Erre a legutóbbi úgynevezett választások bőséges alkalmat szolgáltattak. Már amennyiben választásoknak nevezhetők. „Harcról“, küzdelemről, végsőig feszült izgalomról csevegtek az újságok, noha a képviselőknek több mint egyötöde egyhangúan került ki a harcból, a kormánynak .fényes“ vagy „fölényes“ győzelméről írt a Svenska Dagbladet-től a Kajászókerekes és Vidéke-ig a világ összsajtója, holott ezer híján hárommillió szavazóból mindössze 919 ezer voksolt az egységes pártra. Hogy a kormányra valósággal leszavazott 49.9% választónak mégis ,.sikerült“ az összes mandátumok 69.3%-át megszereznie, ebben nincs semmi meglepő, mert az 1905-ös és 1920-as választásoktól eltekintve, hetven év óta a kormány fölényes parlamenti többsége mindig a választók kisebbségére támaszkodott. Van talán ország, ahol azt, ami itt történt, nem neveznék választásnak, de igazán nincs ok, amiért egy nemzetközi fogalomnak ne adhatnánk magyaros veretet, különösen, ha ezt a Nép érdeke megkívánja. Több baj van azonban a Nép fogalmával. Ha csak azt jelentené, amit a ferencjózsefi jelszó: a viribus vintis jelentett, akkor ez nem lenne se több, se kevesebb, mint a Moltke programja: getrennt marschieren, vereint schlagen, de a Nemzeti Egység Pártjának leghivatottabb kommentátora az egy aktot érti alatta, amelybe szép szóval, nógatással és szelíd erőszakkal az összes birkákat — bocsánat, választókat — be akarja tessékelni. Ha valami nemzeti egység, akkor nem lehet párt, mert a nemzet egységén kívül senki se állhat, ha pedig párt, akkor nem lehet nemzeti egység, mert a párt fogalma föltételezi, hogy más párt is legyen. Hogy pedig a többi pártok közül melyik jogosult, melyik nem, annak megítélésére az egyik pártnak vezére legkevésbé hivatott. C. Delisle Burns a demokrácia hátrányairól és előnyeiről szóló okos könyvében (Democracy, 1929. 82. 1.) azt írja, hogy a demokrácia lényege nem is annyira abban az ellenőrzésben rejlik, amelyet a közösségnek számszerű többsége a politikai helyzet fölött gyakorol, hanem a kisebbségek szabad játékában, abban, hogy a csoportszervezeteknek természetes lelki változatai egyaránt érvényesülhessenek. Egy birkanyáj — mondja Burns — vagy az egyforma gondolkodásnak tömege nem demokrácia, mert híjján van a belső szervezetnek. Demokrácia csak egymástól különböző s egymással küzdő szervezett csoportokból alakulhat ki. Ez adja meg értékét. Mert a politikáról is áll, amit a magyar ember az életről mond: akkor szép, ha zajlik. Amit a Nép vezére óhajt, az nem élet, hanem inkább a hősök temetőjére emlékeztet, ahol a szavazók keresztjei szép sorjában állnak s egynek sincs extravagáns véleménye a kilencvenöt kemény pontok egyedül üdvözítő voltáról. Nem mondom, hogy ez nem lehetséges, csak éppen demokráciának nem illik nevezni. Nagyobb hiba, ha a magát demokratának nevező párt sincs mindig tisztában a demokráciával. Budapest északi kerületében voltak plakátjai láthatók, amelyen a jelöltek neveit közölték. Szép sorjában, természetesen a vezeték- és keresztneveket, csak ép pont két jelölttel tettek kivételt, akinek csak a vezetékneve volt olvasható: Apponyi és Vázsonyi. Szerelemben és választásban állítólag minden cselfogás megengedett s így nem kifogásolható a számítás sem, amely azt reméli, hogy tömegével akadnak választók, akik még nem szereztek tudomást Apponyi Albert és Vázsonyi Vilmos sajnálatos elhúnytáról. Mégis valószínűbbnek látszik az a másik számítás, amely szerint a választók a magyar költő szavának tudatában, hogy csak sast nemzenek a sasok, nagyobb súlyt tulajdonítanak az Apponyi és Vázsonyi, mint a György és János neveknek. Bár semmi okom sínes, hogy a nevezett két fiatal politikus jeles tulajdonságait és jövőben szerzendő nagy érdemeit kétségbe vonjam, a demokrácia fogalma mégsem abból indul ki, hogy tudás, tehetség és jellem épúgy öröklődnek, mint, teszem, az üzlet vagy a földbirtok, hanem ennek a téves föltevésnek éppen az ellenkezőjéből. Ha az a — mondjuk — elővigyázatlanul szövegezett falragasz az arisztokratikus elvre támaszkodva igyekezett a demokráciának híveket toborozni, úgy, ha sikerrel járt is, mégsem éppen alkalmas, hogy a terézvárosi polgárnak a demokráciáról alkotott hiányos képzetét kikerekítse. Mentségére szolgáljon a demokratáknak, hogy ezúttal a választási cirkusz porondján az úgynevezett szabadelvű párttal karöltve jelentek meg, amelynek a liberalizmusról hirdetett fogalmai inkább a szó hagyományos hazai jelentéséhez, mint történelmi jelentőségéhez közelednek. Maga a szó Spanyolországból, de a hozzáfűződő fogalom Nagybritanniából ered, ahol H. Spencer és John St. Mill azt a politikai haladó irányt értették alatta, amely az egyéni és politikai szabadságot lehetőleg megóvja az állami beavatkozástól. Igaz ugyan, hogy a szabadkereskedelem apostolai, Cobdell és Bright, s mindazok, akik az egyéni gazdasági privilégiumok ellen foglaltak állást, a liberalizmus politikai talapzatán álltak, de hogy a liberalizmus a gazdasági szabadság féktelenségét jelentené, az már régen nem felel meg sem a tudományos elgondolásnak, sem a valóságnak. Hochhouse és a liberalizmus legnagyobb angol korifeusa, J. A. Hobson (The crisis of liberalism, 1909) a társadalomban termelt gazdasági javak terén, fabianus befolyás alatt, az állami beavatkozás mellett érvel. * Ettől némileg eltérően a liberalizmus szónak made in Hungary jelentése már a háború előtt abban összpontosult, hogy bank- és gyárigazgatók (vulgo, zsidók) szabadon állapíthassák meg zseni-munkabéreiket, szóval szabadon kereshessenek s ezenfelül legfeljebb az antiszemitizmus gazdasági letompításában; antiszemita pedig — Mikszáth ismert definíciója szerint — az volt, aki a zsidót a kelleténél jobban utálja. Hogy a liberalizmusnak lényege úea — eltekintve, természetesen a politikai szabadságjogok biztosításától — az egyéniség szabad érvényesülésében áll, ami viszont elképzelhetetlen a tőke túlhatalma ellen folytatott küzdelem nélkül, erről a Sándor Pálok és Gratz Gusztávok választói édeskeveset hallottak jelöltjeik tudós szájából. Nem csoda tehát, ha a liberalizmus is a választási „harc“ ötvenszázalékos rokkantjai közé tartozik és lényegében még mindig azt jelenti, hogy Tisza Halmán épúgy letegezte Wahrmanni Móricot, mint Bethlen István Dési Gézát. Ami nagy tisztesség ugyan, de époly kevéssé liberalizmus, mint a Habsburg-restauráció. Sajnos, a liberalizmus megrokkant fogalmának tulajdonítható, hogy például a zempléni főispánnak, ha az „elsepert liberalizmus romjait“ emlegeti, igaza is van, meg nem is. Mert a polgári szabadságjogokat ugyan sikerült elseperni, de a zsenimunkabérek rendszere vígan él, sőt a miniszterelnök is feltehetően letegezi Ledermann Mórt vagy Szurday Róbertet. Amióta pedig Sándor Pál házelnökök, csak egészen korlátolt elmék kételkedhetnek abban, hogy a színtiszta liberalizmus él, virágzik, sőt ficánkol. Hogy a szabadelvűségnél még jobban megrokkant a szocializmus fogalma, abban semmi meglepő nincs, minthogy már a választás előtt is, sőt a világháború előtt is 3. oldal Gyógyszertárakban kapható