Népszava, 1936. január (64. évfolyam, 1–25. sz.)

1936-01-01 / 1. szám

1936. január 1. NÉPSZAVA A NŐMUNKÁS •— a címlapján álló büszke jelzés szerint „a dolgozó nők érdekeit képviselő szociáldemokrata lap" — január elsejei számával harminca­dik évfolyamába lépett. Harminc esztendő: három súlyos és érdekes évtized. Az indulás még a „boldog béke" korszakában törté­nik, amely úgy int felénk a távol­ból, mint az elsüllyedt Atlantisz. A századforduló közvetlen közelé­ben állottunk, létünkkel féllábbal még a tizenkilencedik században, de eszményeink már a forrongó, új forradalmakra készülő huszadik század eszméi. A kapitalizmus versenyperiódusa engesztelhetetlen szembenállással feszül a megnőtt munkásmozgalom elébe, a gazda­sági liberalizmus aranykora válo­gatás nélkül gyűri le a férfit, az asszonyt, a gyermeket. A férfi egye­dül nem bírja a harcot, a kenyeret kereső, háztartást vezető, gyerme­ket nevelő nőnek is melléje kell ál­lania. A proletariátus választójogi harca kirobbanásig feszül, vér fo­lyik az utcákon és pihennek a szer­számok. Nincs senki, aki fölösle­gesnek tudhatja magát, amikor a fölszabadu­lásért folytatott hősi küzdelemben politikai és gazdasági jogaink megszerzésére törekszünk. A nő nem fölösleges, az asszony he­lyét is kijelölte a történelem a küzdő férfi oldalán. És ez a fölis­merés megteremti az agitációnak, a szervezésnek új eszközeit, ez a föl­ismerés életre hívja a szociáldemo­krata nők lapját, a Nőmu­nkás­t. Az első tíz esztendő fordulóján már fegyverben állt a világ. A ke­nyérkereső nők szám­a, iszonyatosan megduzzadt, mert a férfi künn volt a harctereken, állig fegyverben és fegyverekkel szemben. Otthonokból, zugokból, ahová a külső események csak jelentéktelenné tompítva szű­rődhettek be, egyre több és több nő került ki az élettel való közvetlen harc területére. Babonákkal és el­fogultságokkal, köddel és kábulat­tal kellett birkóznunk, hogy az el­némított férfi helyén megállhassunk és a szocializmus eszméjét a vér­gőzös világban ébrentarthassuk. A Nőmunkás fehér foltjai ellenére is bátran és tisztán képviselte ezeket az eszméket, az első tíz esztendő fordulóján joggal állapíthatta meg, hogy hivatását betöltötte. A második tíz esztendő a fegyve­res béke korszakába esik. Történel­mi földrengések vannak már mö­göttünk, égő reményei és fájdal­mas csalódások, bukás és fölemelke­dés, a Nőmunkás tartalmán keresz­tül, a nőkhöz szóló cikkeken, tanul­mányokon, jegyzeteken keresztül élnek ezek az események. A magyar proletariátus osztályyharcos küzdel­me már új területen is folyik: a választójog megnyitotta előttünk a parlament és a városháza kapuját és a szociáldemokrata munkásnők megbízottai hangot adnak a prole­tárasszony akaratának, óhajtásai­na­k, új világot építő törekvéseinek ezeken a fórumokon is. A mi lapunk derekasan ássa-várja az új világ út­ját, formába szedi, rendekbe sora­koztatja azt a sok hiába elszálló sóhajt, amelyek anyák lelkéből sza­kadnak föl, hogy hatalmas, világot mozdító lökőerővé sűrítse vala­mennyit, így értünk el a harmadik év­tizedhez. A monopolkapitalizmus korszakához, a Taylor­-Bedeaux­szalagrenddszerekhez, amelyek for­gatagában elvész az ember, akár nő, akár férfi, ahhoz a korszakhoz, amely az észszerűsítés — a raciona­lizálás — jelszava alatt, a történe­lem legborzalmasabb embertelensé­gét, esztelenségét hajszolja keresz­tül. Nincs férfi és nincs nő e kor­szak számára, csak eleven gép­részek vannak, akiket, mint ócska vasdarabot kiselejtezhetnek abban a percben, amikor profittermelő szerepüket már nem töltik be. A világ szaggatottabb és áttekintet­hetetlenebb, mint valamikor is volt. A béke jelszavai, a népszövetségi gondolat mögött állig fegyverben áll a föld minden országa. Szükség van-e arra, hogy a nőt, a proletár­nőt, a dolgozó asszonyt fölrázni igyekezzünk álmából, kell-e, hogy minden erővel kihozzuk őt a köz­életi munka területére, kényszerít­sük őt arra, hogy lásson és a látot­tak nyomán gondolkozni, dolgozni kezdjen? A Nőmunkás a rendkívüli idők­höz mért rendkívüli kötelességeket vállal és végez a harmadik évtized fordulóján is. Hangja több és je­lentősebb, mint a viharmadár vij­jogása, amely az eljövendő ször­nyűségekre figyelmeztet. Nem is Ka­­szandra csupán, veszedelmeket feltáró, ba­jokt­ól óvó jósnő. A Nő­munkás az öntudatos, osztálytuda­tos, felvilágosodott proletárnő hangja, az események szocialista szellemű krónikása, szocialista el­szán­tságú előkészítője és építője. Lenyúl a proletárnő életének mély­ségébe, ahová élőszó, agitáció, szer­vezés nem juthat el, ott is megjele­nik, viszi a világosságot, a remény­séget, a harcokba hívó testvéri szót. Három évtized áll mögöttünk. Nincs megállás, nincs pihenés az év­fordulón, tovább kell mennünk, míg feladat és felelősség áll előttünk. És hogy munkánkat még jobban, még eredményesebben végezhessük, szélesebbre kell vonnunk a kört, ameddig a Nőmunkás hatóereje el­ér. Az Országos Nőszervező­ Bizott­ság nagyszabású agitációt indított, hogy a Nőmunkás előfizetőinek szá­mát a jubileumi esztendőben két­ezerrel fölemelje. Kétezer új elő­fizető, kétezer új agitátor, új szer­vező, tanító, barát és segítő a mun­kásosztály fölszabadulási harcának szolgálatában. Kétezer új előfizető: kétezerrel erősebb az a lánc, amely összefog bennünket, egybekapcsolja a küzdőket és fokozza az ellenálló erőket. Három évtized hűséges, becsüle­tes és eredményes munkáját joggal állítjuk itt ma az elvtársak elé. Nem kérünk érte semmit, amit a Nőmunkás elvégzett, nem csupán a proletárnőért, hanem az egész munkásmozgalomért végezte és az eredményben benne foglaltatik már a jutalom is. Az a fölhívás tehát, amely arra irányul, hogy mindenki, aki méltányolja a Nőmunkás által végzett munkát, vegyen részt a két­ezer új előfizető megszerzésében, nem a jutalomra való igényt jelenti. Azt jelenti csupán, hogy a munk­ás­mozgalom minden tagja értékeli és elismeri a proletárnő jelentőségét a munkásmozgalomban. A nő osztá­lyunk többsége, osztálytudatossá­tételével fölmérhetetlen hajtóerőt nyer a mozgalom. A Nőmunkás a proletárnő osztály­tudatossá alakításának egyik legje­lentősebb eszköze. Harmincadik év­folyamának küszöbén örömmel és büszkeséggel mutatunk vissza a be­fejezett esztendőkre, az új jubileu­mok felé haladó útján jogosan vár­juk a munkásmozgalom minden ágának szeretetét és segítő együtt­működését. 3. oldal CORVIN ÁRUHÁZ R.­T. Boldog újévet kivánunk i.t.Vevőinknek ! Hálás köszönetünket fejezzük ki eddigi bizalmukért, melyet a jövőben is igyek­szünk kiérdemelni. Áruh­áz r. t. " Imo Vih­ar a városh­ázi osztozkodás körül Akik a városházán elvetették kis csereberéiket, meglevő és­ í­ég meg nem lévő magas állások dolgában, nem sejtették, hogy vihart aratnak. A városháza tisztviselői kara egyet­len izgatott, megbolygatott, méhkas, amióta az óvatosságnak és a tar­tózkodásnak legminimálisabb mér­tékét is elvesztették az osztozkodók. A főváros népe is megdöbbenten figyel föl,­­ sem a Nép, sem Wolffék nem ezt ígérték. Már a naivabb hívők is azt kérdezik, hogy hát azért kellett újra és újra meg­fejelni a fővárosi törvényt, a vá­lasztótömegek akaratával szemben mesterségesen azért tették több­séggé a főváros törvényhatóságá­ban a­ jobboldali pártokat, hogy most már közös erővel folytassák az élharcos elhelyezést? És kérdik azok, akiket kényszer­nyugdíjazás címén a hivatalokból és akiket takarékoskodás címén az Üzemekből elbocsátanak és már el­bocsátottak, hogy ott nem kell ta­karékoskodni az állásokkal, ahol rokonokat, klubtársakat és lelkes kabátfeladogatókat kell magas po­zíciókban elhelyezni? A vihar egy példátlan tisztvise­lői­­ előléptetésből robbant ki. Most utólag hiába kapkodnak, csitíta­nak, magyarázkodnak. Wolffék és Nep­ék felelőssége, vezért és köz­katonákat is beleértve, egységes és teljes. Azt senki sem tudja megma­gyarázni a megszégyenített, az ar­culü­tött tisztviselői­ karnak, hogy a második osztályú jegyzők rangsorá­nak utolsó helyeiről miként repül­hetett át valaki második- és elsőosz­tályú jegyzőtársain és a főjegyzők csoportján, hogy a magas bírói funkciót betöltő, tehát mindenkép­pen a függetlenség és a bírá­lat­fölött levőség követelményével föl­ruházott árvaszéki ülnöki állásba szárnyaljon. Kétségbeesve gondol a mellőzött árvaszéki tisztviselői kar arra a véleményre, amely elterjed­het róluk, hogy hát oly csekély ér­tékűek, hogy ennyire mellőzni le­­hetett és kellett őket? Az események azonban éppen a mellőzött tisztviselői kart igazolják, hiszen ha ez nem így lenne, akkor mire tanítaná meg az ilyen köz­érdekellenes osztozkodás a főváros tisztviselői karát? Arra, hogy nem a tehetség, nem a belső munka az, amely az előremenetelt, a megbecsü­lést biztosítja és hiába minden, az megy előre, aki többet ődöng a párt­klubokban, aki a főnévnapokon üdvözlő beszédeket mond, s netán, még rokon is ráadásul? Nagyon szomorú lenne, ha­ a tisztviselői kar ezt, tanulná meg a Nép és a Wolff­párt testvéri psrtolkodásának ered. dAAjyf^^pA^MOAUpCL

Next